A 70-es évek elején, egy nyári estén, amikor egy zsúfolt mentőcsónakban találtam magam, hat másik emberrel, mind próbáltuk túlélni. Mind a heten ugyanabba a gyülekezetbe jártunk. Miután kijelentettük, hogy mi „ma este valami mást szeretnénk csinálni”, a pásztorunk különböző szerepeket osztott ránk, és „bezsúfolt” minket egy képzeletbeli mentőcsónakba a terem közepén. Nem emlékszem az összes szerepre, de volt futball sztár, idős asszony, hatéves gyerek, egy deréktól lefelé béna ember és egy főiskolai tanár azok között, akikkel tele volt a „csónak”. A szituáció szerint csak négy embernek volt elegendő hely és élelem a hajón. És volt egy óránk, hogy eldöntsük, ki megy, és ki marad. A pásztor kiadta a feladatot, és kiment a teremből.
Úgy éreztük, árvertek minket, és dühösek lettünk. Mert hogy lehetséges az, hogy ez a csodálatos ember, aki hónapokat töltött azzal, hogy segítsen nekünk bepillantást nyerni Isten Igéjébe, most olyan helyzetbe hoz minket, amely azt követeli tőlünk, hogy olyan döntéseket hozzunk, amik teljesen ellentétesek mindazzal, amit eddig tanított nekünk?!
Szerintem eléggé meglepődött, amikor egy óra múlva visszajött a terembe, és azt látta, hogy mind a heten ott ülünk a csónakban. Kijelentettük, hogy ő nyugodtan úszhat egyedül – mi viszont mind együtt maradunk a csónakban, mindegy, hogy mit akar ránk erőltetni. Utólag már látom, hogy ezt a népszerű „érték-tisztázó” feladatot választotta azért, hogy megtapasztaljuk milyen hatalmas szakadék és ellentét van a világ önző útjai és Krisztus önzetlen útja között.
Látva a kultúránkat, amit teljesen megtölt a zene, a filmek, a tévé világa, úgy érzem, ha a mai kulturális légkörben hét embert beraknának egy mentőcsónak helyzetbe, akkor a helyzet hamar nagyon hasonlóvá válna a „King of the Hill” gyilkolós játékhoz.
Az egyik legjobb példa erre az az új tévéműsor, amely elérte a „Legyen ön is milliomos” nézettségi indexét is. Ez a műsor a Survivor. Ebben a showban nincs semmiféle együttműködés, a tizenhat számkivetett hajótörött 39 napon át versenyez egymással egy trópusi szigeten. Míg az igazi számkivetettek együttműködnének a túlélésért, itt inkább kiszavazzák egymást, amíg csak egyetlen játékos marad. Az utolsó túlélő 1 millió dollárt nyer.
Ahogy megfigyeltem, a Survivor nagyon hasonlít arra a mesterséges „mentőcsónak”-szimulációra, amiben én is részt vettem a hetvenes években. Igaz, szerintem sokan csak egy óra szórakozást látnak az egészben, mégis meg kellene néznünk más megvilágításból is. A helyzet ugyanis az, hogy ahogy a Survivor mikro-társadalma küzd az életéért azon a kicsi szigeten, pontosan tükrözi az alapigazságokat a kulturális identitásunkról és meggyőződésünkről. A kis csoport fájdalmasan őszinte képet mutat arról, hogy kik és mik vagyunk valójában, és mindez hova vezethet bennünket. Bepillantást enged a posztmodern kultúrába és a posztmodern énünkbe. Ha kicsit távolabbról nézzük, meglátjuk a saját tükörképünket, és elég tiszta képet kapunk arról is, hogy milyen világképet örökölnek tőlünk a gyermekeink.
És ezen a ponton egy sor dolog nagyon nem tetszik nekem.
Az első az, hogy amikor jön a krízis, és minden kötél szakad, a túlélőket csak egyetlen dolog érdekli: én, én, és én! Ahogy a túlélők megismerik egymást, és elkezdik felépíteni az új társadalmukat, tisztán látszik, hogy semmi együttműködés nem létezik, csak az egyének személyes érdekei. Nem azért érdemes együttműködni, mert az segít másoknak, hanem mert valamikor, valahogy az előnyt jelent majd nekem. Amíg nekem megéri, addig együttműködök. Mihelyt az érdekeim veszélybe kerülnek, gondolkodás nélkül magára hagyok bárkit. A legsikeresebb „túlélő” arra tanít meg minket, hogy az embereket fel kell használnunk a győzelmünk eléréséhez, ahhoz, hogy mi boldogulni tudjunk. Még ha ez azt jelenti is, hogy lábbal kell taposnunk őket, mint a lépcsőfokokat, ami az előmenetelünkhöz szükséges, vagy kíméletlenül el kell taposnunk őket, ha akadályozzák a mi előrejutásunkat. Szomorú, hogy az iskoláink, otthonaink, munkahelyeink és edzőpályáink tele vannak ugyanezzel a szemlélettel: az „eszközként használt alkalmassal” és az „útból ellökött, és akadályozó sérülttel”. Egy olyan világban, amelyben egy Isten képmására teremtett megismételhetetlen lénynek annyi az értéke, mint egy nejlonszatyornak, ami csak addig kell, míg a cuccainkat belerakjuk, aztán mehet a szemétbe – nincs jövője!
Másik nagy problémám a Survivor szellemiségével, hogy a sziget lakói egyik szemüket nyitva tartva alszanak. A Survivor-ben a csapat tagjai minden héten összegyűlnek egy tanácskozásra, ahol mindegyikük leadja a voksát az egyik szigetlakó végleges száműzésére. Ne felejtsük: a tét egy millió dollár! Ahogy a szavazás előtt beszélgetnek, a „veszélybe kerülők” elkezdik sorolni azokat az érveket, miért kell nekik mindenáron a szigeten maradniuk, és miért kell inkább egy másikat száműzni. „Szükségetek van rám, mert…” „Én vagyok az egyetlen, aki…” „Értékesebb vagyok a csapatnak, mint…”. És amíg a szavazatokat számolják, mindenki komoly és komor, már senki sem bízik senkiben, és csak az a rémület jár a fejükben, hogy „te jó ég, mi lesz, ha engem fognak hazaküldeni!”.
Itt mindig harcolni kell magunkért, és harcolni a másik ellen. Az élet a szigeten igazából nem arról szól, hogyan lehet túlélni a durva körülményeket, sokkal inkább arról, hogyan lehet túlélni a többiek durvaságát. A posztmodern világban, ahol nincs egyetemesen lefektetett jó és rossz, az egyén maga állítja fel a mércét. Az önzés már nem „rossz”, hanem igazából követendő erény lett. A bizalom elpárolog, és mindenki folyton gyanakszik, már aludni sem tudunk a saját szeretteink körében sem. Mindig vigyáznunk kell magunkra, hiszen félelemben élünk.
A harmadik dolog, hogy bár a szigetlakók együtt vannak, mégis magányosak. A „mindenki egyért, egy mindenkiért” jelszót még sosem hallották a Survivor paradicsomi szigetén. Bár a törzs együtt dolgozik, hogy megoldjanak bizonyos feladatokat, az elért eredmények és sikerek felett érzett öröm és ünneplés csak látszólagos és átmeneti. A csapatban az egység álarca mögött ott a gyötrő elidegenedés érzése, a keserű magányé, amely mindig felüti a fejét, amikor kitisztítunk az életünkből valakit. És elkezdünk pótcselekvésekkel körbebástyázni a szívünket, amiket csak azért művelünk, hogy eltereljük a figyelmünket, nehogy szembe kelljen néznünk a valósággal. Már nem szeretünk egyedül lenni, csendben lenni, inkább megtöltjük az életünket mindenféle cselekvéssel. És nem tudjuk elviselni, amikor mindez összeomlik, mert akkor szembe kell néznünk az igazsággal – hogy mennyire elidegenedtünk már saját magunktól, a bennünket körbevevő embertársainktól, a szeretteinktől, Istenről már nem is beszélve. Milyen ironikus, hogy bár körül vagyunk véve a „többiekkel”, mégis milyen szörnyen egyedül vagyunk. Meg kell tapasztalnunk azt az intimitást, amire teremtve lettünk – azt az intimitást, ami azzal a kapcsolattal kezdődik és végződik, ami a mi Teremtőnkhöz köt, és amit itt a földön az egymással való kapcsolatainkban tapasztalhatunk meg.
És végül a kultúra totális bukásra van ítélve, amikor azt a valódi élet számkivetettjei tervezik meg. Minden egyes héten, tévénézők milliói figyelik, ahogy a Survivor számkivetettjei építik a saját kultúrájukat és társadalmukat. Mivel a „törzsi” szabályok és értékek az egyéni érdekekben és önző vágyakban gyökereznek, hiszen mindenkit csak az a bizonyos egy millió dollár hajt előre, ez a kis társadalom biztos bukásra van ítélve, és kivétel nélkül mindenki veszíteni fog! Amikor így élünk, akkor az életünk középpontjában olyan dolgok állnak, amik igazán nem is számítanak. Mert mit ér a pénz – emberség nélkül?! A Survivor-ban a kultúra homokra épült, és végül mindig összeomlik. Aztán jön az újabb évad, már másik tizenhat számkivetett, és minden kezdődik előröl.
Ha a mélyére nézünk, a Survivor nem a szórakoztatásról szól, hanem arról, hogy kik vagyunk és milyenek is vagyunk mi valójában! Egy világ, tele üres és magányos emberrel, akik meggyilkolnák egymást a főnyereményért, miközben a szívükben megváltásért sírnak. A lelkük nagyon éhezik már arra a beteljesedésre, amiért önző módon karmolunk és megsértünk másokat, pedig valószínűleg mindannyian tudjuk, hogy az az egymillió dollár nem fogja csillapítani ezt az éhséget! A végén ez már csak délibáb, és sokkal üresebbek és sokkal magányosabbak leszünk, mint előtte voltunk.
A gyermekeink egy Survivor-világban nőnek fel, ami tele van önző, túlélő mentalitással. Az ilyen műsorok is okai ennek a szomorú és szánalmas világképnek. Mint szülőknek, pásztoroknak, ifjúsági munkásoknak, nevelőknek, egyenesen a szemükbe kell nézni, és megmondani/megmutatni nekik, hogy van jobb út – az önzetlenség, és mások szolgálata, amire Isten hívja őket.
A mi felséges Istenünk, a Teremtőnk a következő szavakat üzente nekünk Pál apostolon keresztül: „Ha nyertél bármit abból, hogy követed Krisztust, ha a szeretete változtatott valamit az életeden, ha az, hogy közösségben lehetsz a Szentlélekkel jelent neked valamit, ha van szíved, ha törődsz másokkal – akkor tegyél meg nekem egy szívességet. Legyetek egyetértésben, szeressétek egymást, legyen köztetek mély barátság. Ne helyezd a te utadat a többieké elé, ne hízelegd magad feljebb! Tedd magad félre, és segíts a többieknek előre jutni. Ne keresed megszállottan a magad hasznát. Felejtsd el magad eléggé, hogy segítő kezet tudj nyújtani… gondolj úgy magadra, ahogy Krisztus gondolt magára… ember lett… nem kért különleges kiváltságokat. Helyette önzetlenül, engedelmesen élt, – és önzetlenül, engedelmesen halt meg, a legrosszabb halálformában: a keresztre feszítéssel.”
(Filippi 2:1-8, The Message fordítás)
Szolgálni – nem túlélni! Annak idején ezt tanította nekünk a pásztorunk. Ez az, ami miatt a mi kis lázadó tinédzser bandánk nem dobott ki senkit a fedélzetről. Isten kegyelméből, remélem ma is ugyanezt tenném.
Túlélő vagy szolgáló? Melyik vagy? És mit szeretnél, a gyermekeid milyen emberekké váljanak?
Eredeti cikk: Am I a survivor?
Vélemény, hozzászólás?