TEOKRATIKUS VEZETÉS A GYAKORLATBAN
AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEI ALAPJÁN
Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv első tizenhat részét fogjuk végigvenni a teokrácia és a vezetés szempontjából.
ELSŐ RÉSZ
Az Apostolok Cselekedetei azzal kezdődik, hogy leírja a tanítványok állapotát Jézus mennybemenetele után. Mivel belőlük alakul az egyháztörténelem első, és nem is akármilyen gyülekezete, érdemes emlékeznünk arra, hogy mi volt rájuk jellemző.
14. vers: Ezek valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban, az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel együtt.
Isten vezetésének a kiindulópontja és feltétele az EGYSÉG. És a következménye is mindig az EGYSÉG. Nem „többség” – hanem egység!
Azonban soha nem a keret vagy a forma egysége – hanem a szívé és a léleké, a céloké és az indulatoké, az átélt tapasztalatoké és az élményeké (és itt most elsősorban a megtérés-élményt szeretném hangsúlyozni!). Ha ezek egységben vannak, akkor nem lesz gond semmilyen formai dologban sem, mert a nézeteltérések hamar és békésen feloldódnak Isten vezetésében, ahogy erre látunk is példát az ApCselben. De ha a szív, az indulat és a lélek nincsen egységben, ott hiába tartjuk fenn a formákat és a kereteket, funkcionálni fog – de gyümölcsözően és hatékonyan működni nem. Ha kétfelé húz a szív, az indulatok meg egymással szemben állnak, akkor csak ideig-óráig fog megtartani bennünket a közös múlt, a közös épület, a közös megegyezéssel és kompromisszumokkal kialakított liturgia – de hitelessé, kívánatossá és gyümölcstermővé nem teszi a gyülekezetet.
Szeretnék egy konkrét példát adni arra, hogyan működik a vezetők egysége. Amikor a Miskolci Baptista Gyülekezet vezetőségével elhatároztuk, hogy teokratikus módon fogjuk ezután a gyülekezetünket vezetni,akkor hoztunk egy döntést, hogy csak azt visszük a gyülekezet elé, amiben teljes és őszinte meggyőződésből fakadó egységbe kerültünk. És ha valamiben egységre jutottunk, azt mindenki azután ugyanúgy képviseli mindenki előtt. Tehát nem fordulhat elő, hogy tanácskozás után egyik-másik elöljáróhoz odasomfordál egy testvér, hogy mondja már meg őszintén, hogy mi a véleménye ebben a dologban, és nem azt mondja, amit a többi vezető mondott a tanácskozáson! Ugyanazt fogja mondani! Mert egységben képviseljük Isten akaratát, és egyik vezető sem lehet eszköze a Sátánnak abban, hogy megfúrja a vezetők egységét és Isten akaratát a gyülekezetben. És ez az egység nagyon jól működött, olyannyira, hogy előfordult az is, hogy az egyik vezető egy családi beszélgetésben mégiscsak mást mondott, mint amiben a vezetők megállapodtak, és ezért a többiek megintették őt, ő elfogadta az intést és megfogadta, hogy ez többé nem fordul elő. Ez az egység, amit Isten meg tud áldani! – Erre egyébként még vissza fogunk térni a későbbi fejezetekben is.
Nézzük tovább a történéseket, rögtön következik Mátyás apostollá választása.
Ekkor felállítottak kettőt: Józsefet, más néven Barsabbást, akinek mellékneve Jusztusz volt, és Mátyást, és imádkoztak … ezután sorsot vetettek rájuk: a sors Mátyásra esett, és a tizenegy apostol közé sorolták őt.
Isten tervébe kellett még egy apostol a kiesett Júdás helyébe, ezért Péter, mint vezető kijelölte a választás módját, amely a zsidó nép addigi gyakorlatának megfelelően a sorsvetés volt.
Megint tanulhatunk néhány alapelvet a teokrácia működésével kapcsolatban – hiszen itt sem szavazással döntöttek, sem a tömeg, sem a tizenegy – hanem
– először is imádkoztak
– másodszor rábízták magukat Isten szuverén akaratára
– harmadszor pedig automatikusan érvényesnek fogadták el a sorsvetés eredményét
Nézzük a három összetevőjét Isten vezetése megnyilvánulásának:
– imádság – azaz szellemi légkör és szemlélet, nem gyakorlati vagy emberi. Ez alapvetően más hozzáállás, mint a demokrácia HASZONELVŰSÉGE.
– bizalom Isten akaratában, illetve abban, hogy ezt ki is tudja nyilvánítani
– alázat, amivel rábízzák magukat Isten döntéseire – azaz amellyel lemondanak arról, hogy ők döntsenek.
Mit eredményezett ez a módszer? Azt, ami előtte is volt: EGYSÉGET – (1) Isten mellett, (2) a közösség mellett és (3) a megválasztott Mátyás mellett.
Még egy dologra hadd emlékeztessem a testvéreket, ami ne kerülje el a figyelmünket: itt egy apostol szolgálatba állításáról van szó, amelynek egy régi zsidó gyakorlat volt az alapja – azonban Péter döntött abban, hogy hogyan, és a nyelvtani elemzésből kiderülhet, hogy a tizenegy döntött arról, hogy kiből döntsön a sorsvetés. Tehát alapvetően itt is a tekintélyelvű, azaz a presbiteri vezetés nyilvánult meg.
MÁSODIK RÉSZ
Pünkösdkor Péter előáll a tizeneggyel, és elkezd prédikálni. Most a vezetőkhöz szeretnék szólni – mindegy, miben vezetők, a gyülekezetben, az ifiben vagy a bibliakörben. Minden vezetőnek először és elsősorban az EMBERHALÁSZATBAN kell vezetőnek lennie! Manapság sok vezető már nem tesz bizonyságot, nem hirdeti az evangéliumot, nem vezet embereket Krisztushoz. Kegyes hivatalnokok lettek belőlük, más szóval a vezetőből FUNKCIONÁRIUS lett. Ez egyébként megint a demokráciából fakad, ahol a nép a vezetőben nem a személyt, hanem a funkciót látja. Ezzel szemben a bibliai vezetők nem csak bizottságokat, tanácskozásokat vagy megbeszéléseket vezetnek – hanem embereket vezetnek Krisztushoz! Egy vezetőt soha nem köthet le annyira a gyülekezetépítés, az adminisztráció, a vezetői munka, hogy közben már nem emberhalász – mert enélkül nem lesz hite, nem lesz hitele és nem lesz tekintélye. Vagyis ez azt jelenti, hogy aki nem vesz részt a missziómunkában, és aki körül nem térnek meg az emberek, azok nem lehetnek vezetők! Azokat le kell váltani, mert a vezetők legfontosabb küldetését, a mindenkire érvényes emberhalászatban való előljárást és példamutatást nem teljesítik! Sokkal többre fog jutni a gyülekezet akkor, ha a funkcionáriusokat eltávolítja a vezetésből, és helyettük azokra bízza a sorsát, akiknek az élete azt mutatja, hogy az emberek megmentéséért ég a szívük! Mert akinek az élete megtermi a gyümölcsöket, és akinek a környezetében megtérnek az emberek, aki hozza az embereket a gyülekezetbe és Krisztushoz, Isten népét sokkal jobban és hitelesebben tudja vezetni, mint akinek csak életkora, múltja, emberi tekintélye vagy pozíciója van. Egy gyárban ők lehetnek jó vezetők, de a gyülekezetben csak azok lehetnek vezetők, akik az emberhalászatban és a lelkek megmentésében is vezetők!
(Természetesen erre nem az a megoldás, hogy mindenki lemond és meghátrál a feladattól, hanem az, hogy megtérünk, és elkezdjük az Isten prioritásait megélni a saját életünkben!)
Istennek nagypályás vezetők kellenek, nem kispályások, és főleg nem olyanok, akik a kispadon jobban szeretnek ücsörögni, mint a meccsen küzdeni! Akik kioktatni mindig tudják azokat, akik a pályán küzdenek, de ők maguk nem állnak be küzdeni! A Biblia ezt így fogalmazza meg: a nagypályás vezető a hittel és Szentlélekkel teljes vezető. Akiknek van hitük, van látásuk, van bátorságuk, van szívük és mindenki előtt elismert módon működik bennük és általuk a Szentlélek. A kispályások mindig vereséget okoznak – a nagypályások azonban elvezetik a népet az Ígéret földjére, akkor is, ha közben egy csomó próba, egy csomó lázadás és elégedetlenkedés van.
Szeretnék kitérni Péter pünkösdi beszédére is – megint csak a vezetők szempontjából. Mivel Péter hittel és Szentlélekkel teljes volt, épp ezért BÁTOR is volt. Ez a vezetők következő nagy és szükséges erénye és kívánalma – illetve a teokratikus vezetés egyik alapvető jellemzője. A bátorságnak a teokráciában nem az önbizalom az alapja, hanem az a tény, hogy Isten tett vezetővé, ő adja a célokat, a látást és a szavakat, és a vezető csak képviseli Isten tekintélyét. Ezzel szemben a demokráciában nem bátorság kell a vezetéshez – hanem helyezkedés. Aki jól helyezkedik, az vezető marad, aki azonban bátran és céltudatosan kiáll valamiért, ami ütközik többekkel vagy a többséggel, azt gyakran félretolják. Miért? Magától értetődő, mert a demokráciában nem a vezető vezet, hanem a nép.
Tehát Péter bátor vezető, mert neki nem a népnek, hanem Istennek kell felelnie. A pünkösdi prédikációjában nem vádaskodik a nagytanács előtt, nem moralizál és nem bagatelizál, nem nézi le és nem oktatja ki a farizeusokat – hanem BÁTRAN KONFRONTÁLÓDIK A BŰNNEL.
Ez a következő kihagyhatatlan része a teokratikus vezetésnek – erre szeretnék még visszatérni az 5. résznél.
Az Isten által választott és felkent vezetők mindig mertek konfrontálódni a bűnnel, emberekkel és szellemi erőkkel. Ezzel szemben a demokratikus vezetés kikerüli a konfrontációt! A szeretet jegyében és a többség érdekének a nevében megtűri és elnézi a bűnt, látszatbékét köt akár még az ellenséggel is, még az igazság kárára is, és nem számol a szellemi oldallal. Van ennek egy szlogenje is: „a békesség többet ér az igazságnál”. Nos, ez a Bibliából nem igazolható, mert azokkal szemben, akik Isten igazságát semmibe veszik, Jézus Krisztus sem békét, hanem kardot hozott el! Isten nevében nem lehet a békességet, a többség akaratát szembeállítani az igazsággal – mert fordult már elő a Bibliában, hogy az igazságot csak egyetlen ember képviselte, és a többi hiába volt vele szemben egységben, látszólagos békességben, hiába diktált volna mást az érdek vagy a szükség – Isten az igazság mellé állt. Gondoljunk Mózesre, Illésre vagy Jézusra…
A jeruzsálemi gyülekezet leírásából egyetlen dolgot hadd emeljek ki, mégpedig a 43. versből: félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt.
Most a TEKINTÉLYRŐL szeretnék beszélni – erről sokat tanít bennünket a Szentírás.
A demokráciában sokszor nincsen tekintélye a vezetőknek. Miért? Csak néhány ok:
– Nincs tekintélyük, mert emberek választották őket, valamilyen arányban. Ebből már látszik az, hogy valakik – mivel nem rá szavaztak – eleve semmibe veszik az ő tekintélyüket.
– Mivel emberek választották őket, mindenki a tudatában van annak, hogy ugyanígy le is válthatják, mihelyt elegendően lesznek azok, akik többségbe kerülhetnek. Csak össze kell fogni, és a tekintély lecserélhető. Persze kinek van így tekintélye? A népnek, aki cserélgeti a vezetőit.
– Harmadsorban pedig tapasztalati tény, hogy a demokráciában az emberek többnyire a pozíciót tisztelik, nem a személyt, aki benne van. Éppen azért, mert a pozíció állandó, a személyt pedig a demokráciában időről-időre lecseréli az éppen többségben lévő irányzat, a tisztelet viszonylagos, mindenkitől nem követelhető meg (hisz vannak, akik szavazatukkal nem járultak hozzá a tekintély magukra vételéhez) és mindenképpen a pozícióhoz kapcsolódik.
Ezzel szemben a Bibliában a vezetők tekintélyének három eleme és építőköve van:
1. Isten az, aki kiválaszt
2. Az elhíváshoz kapcsolódik egy hiteles – már eleve tekintélyt eredményező élet (Hiteltelen és alkalmatlan embereket Isten soha nem választ ki arra, hogy gyülekezetvezetők legyenek!)
3. Harmadszor pedig a vezetőket kézrátétellel kirendeli a közösség, ami egyrészt Isten természetfeletti áldásának, másrészt a gyülekezet közösségvállalásának, azaz a tekintély önkéntes elfogadásának a láthatóvá tétele.
HARMADIK RÉSZ
Az apostolok meggyógyítják az Ékes-kapuban ülő sántát. Mi derül ki ebből a történetből, megint, a vezetéssel kapcsolatosan? Péter ekkor így szólt hozzá: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és járj!”
AMIM VAN, AZT ADOM – Nos, az igazi vezetőt nem a posztja miatt tisztelnek és követnek, hanem mert mindig van valamije, ami működik, és amin keresztül Isten megnyilvánulhat! Mert van szellemi tartalma és tekintélye az életének. Mert van igéje, van látása, van általa megnyilvánuló, általa megszólaló, általa gyógyító és helyreállító Krisztusa! Van bátorító beszéde, van működő hite és vannak áldásai, gazdagsága, amiből mindig tud adni másoknak is. Ez az, ami előbb-utóbb vezetővé emeli az embert, mert aki kevésen hű, azt Isten többre méltatja. Akire jellemző a nagylelkűség, a szükségek meglátása és betöltése, aki mindig kész megosztani azt,. Amije van, az vezető. Akire ezek nem jellemzők, az nem lehet vezető!
NEGYEDIK RÉSZ
Itt csak egyetlen dolgot szeretnék röviden megjegyezni: a teokrácia és a demokrácia mindig összeütközik egymással, mivel Isten és az Isten nélkül élő ember ütközik össze. Ezért az Istentől rendelt vezetők mindig ki vannak téve a támadásoknak. Azonban Isten mindig őket igazolja! A 4:3-ban ugyan elfogják az apostolokat, a következő versben azonban ott van az igazolás: sokan hittek a szavukra, és a hívő férfiak száma ötezerre emelkedett.
Azon soha nem csodálkozzanak a vezetők, hogy ha támadják őket. Ha jön a Jézus Krisztus nevéért és a Kijelentésnek valamint a Szentléleknek való radikális engedelmességért válaszoló támadás, akkor az az áldások és a boldogság forrása les az életükben! Ennek lehet örülni, mert ezekben a támadásokban maga Isten fog értünk és mellettünk harcolni! És Ő fogja igazolni az ilyen támadásokba kerülő vezetőket és hívő embereket.
ÖTÖDIK RÉSZ
Most szeretnék visszatérni a vezetéssel együttjáró konfrontációra. Anániás és Szafira története a vezetők szellemi konfrontálódásáról és a szellemi tekintélyük gyakorlásáról szól.
Ha a gyülekezetben Mariska néninek nem tetszik valami, attól az élet megy tovább, legfeljebb megpróbáljuk megbeszélni vele a problémát. AZONBAN ha a Szentléleknek nem tetszik valami, akkor meg kell állni, rendezni kell a bűnt – mert a Szentléleknek mindig a bűnnel van problémája – és addig nem lehet továbbmenni, míg meg nem oldódott. És még valami: addig nem Mariska nénivel kell foglalkozni – ezt neki is, a vezetőknek is és a gyülekezetnek is meg kell értenie.
Most nagyon fontos bibliai igazságot szeretnék mondani, kérem jegyezzük fel:
A demokrácia és a teokrácia közötti legélesebb különbség a konfrontálódás oka, iránya, mélysége és szellemi tartalma között van! A konfrontáció oka a demokráciában a többséggel való szembenállás – míg a teokráciában az Isten szentségével és akaratával való szembenállás!
Amikor Anániás és Szafira hazudott, akkor nem Péter, nem a vezetőség vagy a gyülekezet volt a megbántott, hanem a Szentlélek! Ezért volt nagyon kemény a válasz. A Sátánnak mindig az a taktikája, hogy először a szentséget rombolja le, azután a közösséget. Előbb a teokrácia vész el, helyébe lép a demokrácia, de az sem fog működni, és jön a széthúzás, a pártoskodás, ami lassan átalakul az erősebb párt diktatúrájába, ami végül általában a lelki vagy a valóságos szakadáshoz vezet.
Testvéreim, minden olyan dolgot, ami nem tetszik a Szentléleknek, ami ellentétes Isten kijelentett igazságával, azt le kell rombolni, mert addig erőtlenek maradunk. És ezt a megtisztító munkát Isten a vezetőkre bízta – soha nem a népre. Őket is fogja elszámoltatni érte. De Istent nem az elméleteink vagy az a keret érdekli, amelyben az életünket leéljük – Őt az érdekli, hogy alárendeljük-e magunkat az Ő tekintélyének és akaratának, engedjük-e, hogy Ő vezessen bennünket. Mert csak annak lesznek gyümölcsei legalábbis jó gyümölcsei.
Nagyon érdekes a befejezése is ennek a történetnek:
Anániás és Szafira tragédiája nem felhördülést, botrányt vagy számonkérést váltott ki, hanem a nép magasztalta őket – mármint a vezetőket és a gyülekezetet. Testvéreim, a megalkuvást, az elvtelen kompromisszumokat soha nem magasztalják – Isten tekintélyének győzelme azonban feltűnik mindenkinek és örömöt okoz, még akkor is, ha a gyülekezet létszáma halálozás miatt csökken is! De Isten pótolja a szentségteleneket megtérőkkel – mert csak a teokratikus gyülekezet növekszik, és nem a demokratikus!
HATODIK RÉSZ
6:1-6 – A hét diakónus kiválasztása
Jönnek a gyülekezet életében megjelenő feladatok és problémák, amiket meg kell oldaniuk a vezetőknek. A legelső megjegyzésem, hogy a problémamegoldás ideje és módja mindig minősíti a vezetőket. Vannak, ahol eltussolják a problémákat, vannak, ahol húzzák-nyúzzák, vannak, ahol kikerülik, vannak, ahol jól és vannak, ahol kevésbé jól, kevés szeretettel vagy kevés imádsággal próbálják megoldani a problémákat. De a vezetők nem kerülhetik ki soha annak a felelősségét, hogy megoldják a problémákat – mert ha kikerülik, abból a közösség soha nem nyer, legfeljebb egy hamis de halálos békességet, ami hosszabb távon és szellemi síkon mindig vissza fog ütni! A problémákat felszínre kell hozni, és nem felszínesen, hanem a gyökerekig hatolva meg kell oldani. Sok gyülekezet ment már tönkre és halt el amiatt, hogy a problémákat nem kezelték, vagy kezelték, csak nem oldották meg. Ez viszont azt jelenti, hogy a gyülekezetben mindenki része a probléma kezelésének – mert aki nem része a megoldásnak, az része magának a problémának. Tehát el kell fogadnunk azt is, hogy ha a problémának mi is a részei vagyunk, akkor a vezetőknek joga és kötelessége velünk foglalkozni. Ez nem beavatkozás a magánügyeinkbe – mivel a hit és annak a megélése a közhiedelemmel ellentétben soha nem magánügy. Erre a vezetőknek joguk és felhatalmazásuk van, ami ellen nekünk lehetnek kifogásaink vagy ellenérzéseink – és a problémát képező embereknek általában van is – de jogunk figyelmen kívül hagyni nincs, mert a közösség vezetőinek a megtagadásával a Bibliában a gyülekezet fennhatóságát tagadta meg az ember! Vagyis olyan sincs a Bibliában, hogy valaki nem fogadja el a vezetők tekintélyét, azonban a gyülekezetben benn maradhat – ma úgy mondanánk, tag maradhat.
Ebben a részben valami fontosat tanulhatunk a vezetőkről: azt, hogy formálhatók. A teokrácia mindig rugalmas, mert a biztonsága Istenben van – a demokrácia ezzel szemben sokkal merevebb, mivel biztonsága a rendszerben van.
Ez a rész a diakóniai szolgálat bevezetéséről szól. Ide bevonják a gyülekezetet is. MERT IDE LEHET, ez praktikus. A diktatúrában soha semmibe nincs bevonva, a demokráciában mindig mindenhová be van vonva a közösség. AZONBAN a Bibliában a gyülekezet SOHA nem volt bevonva a látás kialakításába, a szellemi tekintélynek az egész közösségre irányuló gyakorlásába és a „csúcsvezetők” megválasztásába. Ezekben a kérdésekben kivétel nélkül minden esetben Isten döntött. A vezetők, a nekik adatott látás szerint azután bizonyos helyzetekben és bizonyos döntésekben visszaadták a döntés jogát a közösségnek. Egyébként nagyon kevés esetben fordult ez elő, semmiképp nem volt általános gyakorlat.
Hogyan is működött a teokrácia a diakónusok beállításakor?
– A tizenkettő mérlegelte a gyülekezet zúgolódását, és összehívták a közösséget, hogy válasszanak maguknak diakónusokat – 2. vers. Vagyis ők döntöttek a problémakezelés idejéről és módjáról.
– Ezután az apostolok meghatározták a diakónusság feltételeit – azaz a gyülekezet döntési jogkörének a kereteit. Itt az ApCselben röviden: „akikről jó bizonyságot tesznek, és telve vannak Lélekkel és bölcsességgel”. Az apostoli levelekben sokkal részletesebben beszélnek azután a diakónusság feltételeiről, gondoljunk pl. 1Timótueus 3:8-13-ra.
– A kiválasztottakat ezután az apostolok elé állították kézrátételes kirendelésre. Vagyis pontosan az ellenkezője történt, mint ami a demokráciában történni szokott. Mert pl. nálunk is a vezetés úgy működik, hogy a vezetőség választ, azután a gyülekezet elé hozza a döntését elfogadásra – itt azonban a gyülekezet választott, csak abban, amiben a vezetők a döntés jogával felruházták a gyülekezetet, és azután a vezetők elé hozták a döntésüket elfogadásra. Látjuk, hogy a mi gyakorlatunk pontosan az ellenkezője a bibliai gyakorlatnak? És ha így látjuk, megtehetjük, hogy mégis a miénkhez ragaszkodjunk?!
– Végül ezzel kapcsolatosan még egyszer hangsúlyoznám, hogy itt nem a látás vagy a gyülekezet vezetőinek a beállításáról volt szó, azt Isten mindig fenntartotta magának, és magukon a vezetőkön keresztül gyakorolta – hanem egy adott helyzet megoldásáról, és a gyülekezetben egy adott munkaterület betöltéséről volt szó. Ebből is láthatjuk, hogy pl. ma már a diakónusokon sem azt értjük, amit a Biblia értett. A mai gyakorlatban a diakónusság általában egy hosszú szolgálatban eltöltött idő utáni megbecsülés jele, mintha valamiféle érdemrend lenne, ha valakit diakónusnak választunk, jön a bizottság, és egy ünnepélyes ceremónia keretében egy olyan címet adományozunk nekik, amit életük végéig hordhatnak, és amivel szellemi tekintélyei lesznek a gyülekezetnek. Ez azonban nem így volt a Bibliában! Ott a diakónusság nem egy cím, amit ki kell érdemelni, hanem egy konkrét szolgálat, méghozzá elsősorban fizikai szükségbetöltés, és nem szellemi vezetés, és a diakónusok nem is lettek elöljárói a gyülekezetnek.
NYOLCADIK RÉSZ
Isten királyságának építése
Ebben a fejezetben arról olvashatunk, hogy Fülöp nagyszerű evangélizációs munkát végzett Samáriában, nagyon sokan megtértek az ő szolgálata nyomán. Mivel egy nagyon fontos, szolgálattal és misszióval kapcsolatos alapelvet itt láthatunk működés közben, erre egy mondat erejéig szeretnék kitérni: „Fülöp lement Samáriába, és ott hirdette a Krisztust… és a sokaság hallotta és látta azokat a jeleket, amelyeket Fülöp tett”. Mik voltak ezek a jelek? Ördögűzés, gyógyítás, tehát szabadító szolgálatok, és az emberek életében megjelenő öröm. Az alapelv pedig, amiről már többször beszéltem, hogy a hirdetett igét Isten hatalmának a megnyilvánulása kellene kísérnie – ez Fülöp szolgálatában nagyon jól működött.
Tehát a Samáriaiak megtérnek, az apostolok pedig ezt meghallva elküldik Pétert és Jánost Samáriába – a 14. verstől olvashatunk erről. Fülöp pedig őszinte örömmel engedi be őket a saját szolgálati területére, nem szól be nekik, hogy „Péter, lehet, hogy Jeruzsálemben te vagy a főnök, de ez itt az én területem, az én fennhatóságom, az én (kis)királyságom, ne itt akard learatni a babérokat, mert ezek az én babérjaim…”
A teokráciában, testvéreim, mindenki ISTEN KIRÁLYSÁGÁT építi. A diktatúrában az embereknek, a demokráciában az egyéneknek és a posztoknak van királyságuk – a teokráciában ezzel szemben Istennek van királysága!
Az emberi érdekszférák mindig tönkreteszik Isten munkáját! A demokratikus gyülekezet úgy épül fel, hogy mindenkinek van benne joga királyságot építeni. Ezt tesszük, amikor elhatárolódunk a többiektől, amikor nem fogadjuk el a vezetők tekintélyét, amikor nem engedjük be a vezetőket a „saját területünkre”. Itt Fülöp elismeri Péterék tekintélyét, nem irigykedik, nem önzősködik, nem félti a sikerét vagy a saját tekintélyét, népszerűségét – hanem ha jönnek a felette állók, akkor egyszerűen engedi őket dolgozni. Ez a belülről fakadó tisztelet és engedelmesség, amely vagy megvan valakiben, vagy nincs. A teokráciában megvan, mert ott nincsenek magánszférák és kiskirályságok, ott mindenki Isten királyságát építi, és ha Isten királysága úgy épül, hogy nekem félre kell állnom, akkor önként és örömmel megteszem, és engedem azokat érvényesülni és szolgálni, akikre ez bízatik.
Úgy gondolom, ez egy nagyon gyakorlati jó példa a teokrácia működésére, mert demokratikusan ebből könnyen sértődés vagy viszály keletkezhetett volna. A teokráciában viszont a Szentlélek kiáradása keletkezik abból, ha a vezetők Istennek engedelmeskedve teszik a dolgukat.
Teokrácia vagy demokrácia? (1.rész)
Vélemény, hozzászólás?