Szellemi környezetünk – 6.rész

A kereszténység torzulásai

Mint ahogyan a bevezetőben írtam korunk szellemi terheltségének egyik oka a keresztény gyakorlatban található. Épp az egyház, amelynek feladata a bizonyságtétel lenne, gyakran elfedi az evangélium igazságát. A lelkileg éhes emberek nem Jézus Krisztusnál keresnek menedéket, hanem bizonytalan, titokzatos praktikákban, valláspótlékokban. Gyakran még a kereszténységben felnőttek számára is teher a hit és a vallásgyakorlat, nemhogy olyan emberek számára vonzó lenne, akik a világban élik életüket. Mik lehetnek hát a keresztény gyakorlat torzulásai? Csak vázlatszerűen beszélek itt róluk.

6.1 Individualista szemlélet

Ma divatos az a tanítás, amely a hívőknek gazdagságot, egészséget, szenvedésektől mentes életet ígér. Ennek a sikerevangéliumnak még bibliai alapot is keresnek, de a lényeg az ember önző szemléletére épít. A Biblia épp az önzést tartja az ember legnagyobb problémájának. Az újjászületett emberek már nem önmagának élnek, „hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,15) A Lélek gyümölcse a szeretet, amely megtanul a másokért felelősséget vállalni, adni, terheket hordani. Amikor az ember csak saját magával foglalkozik, s csak saját jólétének örvendezik, akkor nem érezheti át az Újszövetség tanításának lényegét. Isten azt jelentette ki, hogy ez az „egész világ a gonosz hatalmában van” (1Jn 5,19), éppen ezért el fog múlni (2Pt 3,10), és új ég és új föld lesz teremtve, „amelyben igazság lakik” (2Pt 3,13) Mi ezt az új országot várjuk tudva, hogy ebben a világkorszakban küldetésünk van.

Ha nagyon megszeretjük ezt a világot, s amik abban vannak, akkor elfeledkezünk igazi reménységünkről, célunkról. Nem ígérte Isten, hogy ebben az életben megszabadít minden szenvedéstől, ezt csak az új földön fogja megtenni (Jel 21,4)

Ez az individualista szemlélet a hívőket is eltávolítja Istentől, akiknek pedig az életében szenvedések jönnek elő, azok gyakran csalódnak abban az Istenben, akit ők megismertek (ti., aki megszabadít minden fájdalomtól). A világ számára pedig a kereszténység a hatalmas, gazdag templomaival hiteltelenné válik. Gazdag, önelégült, önző emberek beszélnek Isten szeretetéről, könyörületéről… persze úgy, hogy közben mondják, nem kell annyira túlzásba vinni.

Divatossá vált a menedzser keresztény ideálja, aki sikereket ér el kapcsolataiban, munkahelyén és gyülekezetében is nagy elismerésnek örvend. Aki Isten áldásáért imádkozik és ad hálát, ha mindezt megkapta vagy megszerezte. Aki semmit sem visz túlzásba, jól megfér életében a szolgálat és a karrier vágy. Otthon akarja érezni magát itt és most, kiegyensúlyozott, magas színvonalú, kényelmes életet akar magának e földön, majd ennek folytatását, kiteljesedését kívánja halála után a mennyben.

Talán túl jó dolgunk van, ez okozza ezt a szemléletbeli változást? Lehet bennem van a hiba, de nem tartom teljesen normálisnak, mikor egy újjászületett keresztény legfőbb problémája, hogy „le kéne már cserélni az autót valami újabb modellre, amiben klíma meg mindenféle extrák vannak” vagy „fel kell húzni még egy harmadik szintet a házra, hogy mindenkinek saját emelete legyen a családban”. Közben ott az a sok kompromisszum – amit meg is tudunk magyarázni: ma csak így lehet megélni – másod-, harmadállás, adócsalás, érdekkapcsolatok… De pihenésre, szórakozásra, kikapcsolódásra is SZÜKSÉGÜNK (kiemelés a szerzőtől) van: lazítás, tévézés, borozgatás a haverokkal, utazás a tengerpartra, fiataloknak csajozás, pasizás… ne legyünk már annyira bigottak, hogy ezt ne tartanánk normálisnak.

Az imádságok kimerülnek vallásos közhelyek mondogatásával, lelki táplálékot – jobb esetben – gyorséttermek mintájára fogyasztunk.

Persze ez a jelenség nem általános, de sajnos egyre több helyen felismerhető ez a jelenség. Egyik legfeltűnőbb megjelenési formája a szociális érzéketlenség. A kereszténység lényegénél fogva felelősségre tanította a hívőket környezetükért. Ma egyre több magyarázatot találunk ki arra nézve, miért nem esik meg a szívünk a szenvedőkön, nélkülözőkön, a társadalom kivetettjein. Az Úr Jézus is érzékeny volt kora szociális problémái iránt.

Javaslom ennek a problémának az alaposabb megértéséhez Larry Crabb könyveit.

6.2 A kulturális szakadék

Erről a problémáról már beszéltem a bevezetésben, de itt is fontosnak tartottam megjegyezni. Szakadék van a gyülekezetek kultúrája és a világ kultúrája, a gyülekezet gondolkodása és a világ gondolkodása között. Értelmes párbeszéd szinte alig történhet, a hívők korlátolt maradi gondolkodása miatt. Fontos, hogy a Szentírásnak adjuk a legnagyobb tekintélyt az életünkben, de célt tévesztünk, ha nem tanuljuk meg a Bibliát a mai korra alkalmazni, a mai kor emberének hirdetni.

6.3 Belső harcok

Gyakori probléma a gyülekezetekben a hatalmi harc. Már az apostolok körében is felvetődött a kérdés, ki a nagyobb.[1] Gyakran a hatalmi érdekek teológia, látásbeli, kulturális viták mögé bújnak. Előbb utóbb már nem az a fontos, hogy mit akar Isten a gyülekezettel, hanem az, ki a tekintélyes a közösségben.

Fáj a szívem, amikor azt látom, hogy gyülekezeteink harctérré változnak, hogy mindenütt lövészárkokat ásunk. Harcolunk hamis eszmékért, hamis eszközökkel, s ennek csak igazi ellenségeink örülnek „a sötétség világának urai”, a „gonoszság lelkei, amelyek a mennyei magasságban vannak” (Ef.6.12).

Miközben gyerekes módon vitatkozunk egymással – amik elmélyítik, s nem megoldják problémáinkat – észre sem vesszük, hogy már rég elfeledkeztünk igazi küldetésünkről, a megszentelődésről és misszióról. De felesleges is lenne evangélizálnunk, mert ki kívánkozik egy konfliktusoktól terhelt társaságba. Bajokból épp elég van a világban is. Szándékosan nem használtam a gyülekezet szót, mert a mi Urunk Jézus Krisztus azt a definíciót adta: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn.13.35)

Hogyan juthatunk egyetértésre? Talán úgy, ha mások is úgy gondolkodnak, mint én? Vagy ahogy id. Lawrence Crabb fogalmazott eljutottunk egy olyan ponthoz, ahol már csak a kívülről jövő üldözés tudja a hívőket egyesíteni?

Meggyőződésem, hogy van más lehetőség is. El kell fogadnunk, hogy nem vagyunk a mindentudás birtokosai, hogy sokfélék vagyunk, hogy különböző módon éljük meg hitünket, hogy különböző szinten állunk a lelki fejlődésben. Már tudok örülni annak, hogy nem mindenki ugyanolyan, mint én, hogy tanulhatok másoktól, s mások is tanulhatnak talán tőlem valamit. Nem tekinthetem pogánynak testvéremet csak azért, mert más zenét szeret, mert másként tudja, szereti Isten felé kifejezni imádatát. Pál a korintusiaknak írt levelében ír arról, hogy különböző lelki ajándékaink vannak, különböző az elhívásunk és különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban, de ugyanaz a Lélek munkálkodik mindannyiunkban, ha újjászülettünk (1Kor 12,4-6). Egység a sokféleségben: ez az Egyház. Milyen jó lenne újra megtanulni, megélni ezt a gyakorlatban.

Persze a dogmatika. Nekünk hitigazságaink vannak, amikhez ragaszkodnunk kell. Ez így van, a toleranciának vannak határai. Kűzednünk kell azok ellen a tévtanítások ellen, ami összemossák a különböző vallásokat, amelyek a korszellemhez igazodva megpróbálják átírni a Szentírás üzenetét, vagy kétségbevonják annak ihletettségét, vagy amelyek a bűnös ember igényeihez próbálják szabni Istent és parancsolatait. Nem adhatjuk fel, nem változtathatjuk meg az örökkévaló Igazságot. Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz (Zsid 13,8). De egy csomó kérdés, amit megváltoztathatalannak hiszünk, nem az. Pál ugyancsak a korintusi levélben beszél, épp a szeretethimnuszban arról, hogy „tükör által homályosan látunk”.

Szükség van, hogy kialakuljon egy olyan légkör, ahol létrejöhet egy értelmes párbeszéd, ahol leülhetünk egymás mellé testvérként, s elmondhatjuk, mi mit gondolunk a különböző dolgokról, gyakorlatokról. Csakis ebben a párbeszédben ismerhetjük meg egymást, fedezhetjük fel egymásban ugyanazt a Lelket, s itt juthatunk egységre, mely minden áldás feltétele. Ameddig igeverseket, könyvekből kiolvasott idézeteket vagdalunk egymás fejéhez, ameddig egymás háta mögött, vagy éppen egymás szemébe rágalmakat mondunk, addig hiába várjuk az ébredést.

Meg kell tanulnunk tehát újból szeretni egymást, és azt kifejezni egymás felé, hiszen ez a bizonyítéka annak, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk.

6.4 Szétaprózódás

Egyre több felekezet alakul, amely mind saját identitást alakít ki, s vallja, hogy övé a legtisztább, legevangéliumibb tanítás az összes között. Sajnos a gyülekezetek gyakran egymás ellen evangelizálnak, a másik felekezetben konkurenciát vélnek felfedezni, s hiszik, ha a másikról minden rosszat elmondanak, akkor egyre többen látják be azt, hogy nekik van igazuk. Vádaskodások féligazságokra, elferdített, egyoldalú beszámolókra hivatkozva nevetségesnek, sőt ellenszenvesnek tűnnek a mai korban élők számára. Talán a történelem legvéresebb vallásháborúira emlékeztetik őket, amelyből soha többet nem kér az emberiség.

Meg kell tanulnunk a különbségek ellenére szeretni egymást. Ha tévtanítást vélünk felfedezni a másik felekezet gyakorlatában, akkor meg kell találni a módját annak, hogy erről párbeszédet kezdeményezzünk az illető gyülekezet vezetőivel. Az országos lejárató hadjárat, leleplező könyvek megjelentetése véleményem szerint nem célravezető.

6.5 Ige helyett megtapasztalás

Magam a Biblia tanítása alapján karizmatikusnak tartom, s hiszem, hogy a jövő egyháza karizmatikus egyház lesz. De sok gyülekezet félreértelmezi a lelki ajándékok és az élvezetkereszténység fogalmát. Akik folyton a megtapasztalásokat keresik, a tanítások pedig nem érdeklik. Sok tévtanító gazdagodott meg hókuszpókuszaival, hipnózisával. Bármilyen korban is élünk az embereket az Ige változtathatja meg, az evangélium üzenete. Én hiszek az igehirdetésben – ahogy azt John Stott a könyvében is leírja. Az fontos, hogy az igehirdetés mai módon szóljon, de nem kerülhet ki a hivő élet középpontjából.

6.6 A hit válsága

A hit lényege az, hogy az ember felismeri teremtmény voltát, vagyis Istentől való függőségét. Megérti, hogy szüksége van Jézus Krisztusra, mert nélküle semmit sem tudunk tenni. (Jn 15,5) a mai individualista ember próbál függetlenné válni, Isten egyre inkább kiszorul az életéből, s igazából ha ki nem is mondja, nincs szüksége Rá. Eljár templomba, imaházba, de már nem igényli erejét, szeretetét, maga gondoskodik magáról saját erejéből, ismereteiből, képességeiből, kapcsolataiból. A hit már csak egy intellektuális kérdéssé válik, nem pedig életkérdéssé.

6.7 Erkölcsi romlottság

A kereszténységgel szembeni előítéletek azokhoz a tényekhez kötődnek, amely a keresztény gyakorlatot érinti. Az emberek általában nem a hitvallás, dogmatika miatt vetik el a kereszténységet, hanem a hívők életmódja miatt. A Biblia a hívők erkölcsi tisztaságáról tanít. Jézus azt mondja, „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14) Pál tanításában ugyanez az alapelv érvényesül a Galatákhoz írt levelében beszél a test és a Lélek cselekedeteiről, amelyek egymástól élesen elkülönülnek egymástól. Kontrasztnak kell lenni a hívő élete és gondolkodása, valamint a hit nélkül élő ember élete és gyakorlata között. Jakab egész levele a hitet bizonyító cselekedetekről szól, János pedig levelében megfogalmazza a keresztény élet hivatását: „Aki azt mondja, hogy őbenne van, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt.” (1Jn 2,6) Belátjuk, hogy mennyire más irányba megy ma a keresztény gondolkodás, amikor a szabadság ürügyén már semmi sem számít bűnnek. A hívő élete nem különbözik a hitetlenétől, ezzel hiteltelenné válik. Bertrand Russel neves filozófus egy előadást tartott arról, „miért nem vagyok keresztény”. Sok intellektuális érvet felsorol, de ezek legtöbbje nem jelentős, a legfőbb érvet a következőkben fogalmazza meg: „Mint mondottam, nem gondolom, hogy a vallás elfogadásának valódi oka bármi kapcsolatban lenne az intellektuális érveléssel. Az emberek érzelmi alapon fogadják el a vallást. Gyakran hallani, hogy nem lenne szabad támadni a vallást, mert a vallás erényessé teszi az embereket. Ezt mondják, de én ezt nem vettem észre… Ez tehát az alapgondolat – hogy mindannyian gonoszak lennénk, ha nem tartanánk magunkat a keresztény valláshoz. Nekem úgy tűnik, hogy éppen akik tartották hozzá magukat, azok közül került ki a leggonoszabb emberek nagy része. Azt a furcsa összefüggést figyelhetjük meg, hogy minél erősebb volt egy adott időszakban a vallás, minél mélyebb volt a dogmákba vetett hit, annál nagyobb volt a kegyetlenség és annál rosszabbul alakultak a dolgok. A “Hit Korában”, amikor az emberek valóban hittek a keresztény vallásban, annak minden részletében és teljességében, nos, ebben az időben működött az Inkvizíció, ekkor voltak a kínzások. Szerencsétlen nők millióit égették meg boszorkányságért, s a legkülönfélébb kegyetlenségeket vitték véghez mindenféle emberrel szemben – a vallás nevében… Nyíltan kijelentem: a keresztény vallás, egyházakba szervezett formájában, mindig is a világ erkölcsi előrehaladásának fő ellensége volt, és ma is az.”[2]

Irodalom:

Larry Crabb: Közelebb Istenhez fogyasztói szemlélettel (Harmat, 1999)

John Stott: Hiszek az igehirdetésben (Harmat, 1992)


[1] Még az utolsó vacsoránál, ahogy arról Lk beszámol: Lk 22,24-26.

[2] Bertrand Russel: Miért nem vagyok keresztény? (Forrás Internet: http://160.114.48.3/~pyrrhon/ateizmus). Russell 1927. március 6-án tartotta meg ezt az előadást a Nemzeti Szekuláris Társaság előtt, a Battersea-i városházán. Ugyanebben az évben megjelent pamfletként is, majd a Paul Edwards kiadásában megjelent esszégyűjtemény (Why I Am Not a Christian and Other Essays; Miért nem vagyok keresztény és más tanulmányok, 1957) részeként vált híressé.

Szellemi környezetünk – 1.rész

Szellemi környezetünk – 2.rész

Szellemi környezetünk – 3.rész

Szellemi környezetünk – 4.rész

Szellemi környezetünk – 5.rész

Szellemi környezetünk – 6.rész

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.