Szellemi környezetünk – 2.rész

Nyugati modern filozófia, posztmodern

A posztmodern egy model, ami segít megérteni világunkat, kultúránkat. A posztmodern egy állapot, amit az euró-amerikai kultúrára szoktunk alkalmazni, de a globalizáció hatására az egész világot meghatározó szellemi irányvonalnak tekinthető. Megértése fontos abban is, hogy megértsük a többi szellemi áramlatot, amik korunk emberét foglalkoztatják, amikről a későbbi fejezetekben szó lesz.

Hogy mit is jelent ez az egyre gyakrabban használt posztmodern kifejezés röviden át kell tekintenünk Európa kultúrtörténetét. (Természetesen ez egy vázlatos áttekintés, csupán a gondolkodásmód változásának megértése szempontjából vizsgáljuk a történelmet)

Egészen a középkorig kell visszamennünk (nevezzük a kort premodernnek [modern előtti]), mikor a kereszténység államvallássá vált, kialakult az egyház intézményrendszere, megszületett a klérus. A tanítás ebben az időszakban egyre inkább eltávolodott az evangélium üzenetétől, de ami különösen torzult az a „hívek”, s az egyházi vezetők életvitele, amit elsősorban nem a szeretetparancsolat jellemzett. Keresztesháborúk, eretnekmozgalmak, inkvizíció, sorolhatnánk tovább azokat a bűnöket, amiket az akkori magát Egyháznak valló intézmény követett el az emberiség ellen. Fájdalmas átgondolni is, miket tettek Krisztus nevében, az Ő szolgálatát emlegetve, de tudatosan, vagy tudatlanul saját önzésüket követve emberek. Erről a torzulásról korunk neves katolikus püspöke, Walter Kasper így ír: „A magukat krisztushívőknek vallók tanításukban, de méginkább a magán – s a társadalmi életükben tanusított magatartásukkal sokszor inkább elfedték, mintsem felmutatták Isten igazi arcát. A későközépkorban majd az újkor kezdetén az eredeti, végső soron egyszerű hitaktust a gyakorlati élet számára tökéletesen hasznavehetetlen tartalmi részletkérdések boncolgatása révén igyekeztek megvalósítani. Lassanként gondolati toldalékokkal zegzugosított, az „átlagkeresztény” számára többé alig áttekinthető és immáron lakhatatlan építménnyé tették a hitet. Így a középkor végére veszélyesen hasonlítani kezdett holmi kényúrként viselkedő olyan istenbe vetett hithez, aki az embert megcsalhatja és félre is vezetheti, ám akinek vakon engedelmeskedni kell. Az efféle hit többé nem felszabadító valóság, ez az Isten az emberre tekintélyelvű módon ráerőszakolt, szabadságát és méltóságát semmibe vevő hatalmasság. Márpedig az embernek jogai érvényesítése érdekében fel kell emelnie szavát az egyoldalúan tárgyiasító és tekintélyelvű hitértelmezésekkel szemben.”[1]

„Lakhatatlan építménnyé tették a hitet” – azt a hitet, ami annyi ember számára jelentett vígaszt, s amely összeköt bennünket Teremtőnkkel, Megváltónkkal, a középkorban elviselhetetlen teher, s a félelem és babonaság jellemzi a vallásgyakorlatot. (Természetesen ez a jellemzés is egyoldalú, de korunk megértése, s az európai kultúra fejlődése szempontjából ezt a vonást kell kiemelnünk)

Ez a torz vallásosság évszázadokra sötétségben tartotta Európát, s csak idő kérdése volt, mikor lesz elege ebből az ideológiából az embereknek. Az Ördög jól használta ki ezt a hatalmas hibát, s a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavak mögé bújva eljött a Felvilágosodás kora. A reformáció ugyan változást hozott a tanításban, a vallásgyakorlatban, s sok ember számára megnyitotta az utat az igai hit felé, az üdvösség felé. De a reformációt követő vallásháborúk tovább mélyítették az emberek ellenérzését a kereszténységgel szemben.

Kezdetben angol, majd főként francia gondolkodók fogalmazták meg az új világ gondolatát. Eljött Európában a modernitás, ami tulajdonképpen egy lázadás az eddigi kultúrával szemben. A felvilágosodás szembefordult a tekintélyelvűséggel, az Isten-központú gondolkodással, helyette az embert teszi a középpontba (humanizmus), s hirdeti, hogy egyetlen tekintély van az ész, a ráció. (racionalizmus) Hitték az értelem és tudás felszabadítja az embereket, s képesek leszünk egy jobb világot teremteni magunknak. Elég volt az álszentségből, de a vallással együtt a hitet is száműzni kezdték az emberek életéből. A felvilágosodás hevességében nemcsak a hamis vallásgyakorlatot kezdték támadni, hanem magát a kereszténységet is.

Ezt a váltást fontos megértenünk a mai ember megértésekor, mivel látnunk kell, hogy mindenki, aki a XVIII. század után születik, egy ellenkultúrába, a lázadás kultúrájába születik bele. A lázadás motorja pedig a kiábrándulás a keresztény eszmékből. A II. Vatikáni Zsinat megfogalmazásában, az ateizmus egy reakció a kereszténység gyakorlatára. Sehol a világon máshol nem alakult ki ateizmus, csakis a keresztény kultúrkörben (elgondolkodtató, nem?) Itt szeretném leírni azt a gondolatomat, hogy véleményem szerint azért haladhat a misszió ma jobban Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában mert ott nem volt „középkor”, nem ábrándultak ki az ott élő népek az egyházból, a vallásgyakorlatból. Nálunk viszont az ateizmus, s az egyéb szellemi irányzatok sarkköve lett a csalódás.

A felvilágosodást az optimizmus vezette. Hirdették és meg is élték, hogy az ember szabad, szabadon alakíthatja sorsát, jövőjét. Kezdetben úgy is tűnt sikerülni fog Isten nélkül jobb világot teremtenünk, de végül az emberi romlottság felülkerekedett a humanista eszméken. A hatalomért folytatott harc világháborúkhoz vezetett, s lassanként a világ csalódott a modernitásban, a történelemben is. Közben a filozófia rájött arra, hogy a „racionális” sem racionális. A világot nagyon sokféle módon értelmezhetjük, s nem tudunk bizonyítékot találni arra, hogy mi az igazság.

A nagy eszmék kicsúcsosodtak a fasizmusban és a kommunizmusban, de mindkét eszme rémálommá változott a gyakorlatban. Ezek a tapasztalatok a modernitás végét jelentették a kultúra számára. Merre tovább? Vissza térjen-e Európa a kereszténységhez, vagy keressen új irányvonalat magának? S itt azt kell látnunk, hogy a döntés sajnos nem Isten oldalára dől el. Nietzche Isten haláláról beszélt a múlt század végén, s filozófiáját az a lázadás gerjeszti, ami a kereszténységből való kiábrándulásból fakad. Az Antikrisztus című művében így ír: „A legrettenetesebb vádat emelem a kereszténység ellen… A kereszténység számomra az elgondolható legnagyobb korrupció, amely mindent korrumpálni akar. A keresztény egyház romlottsága megfertőzött mindent, az értékből értéktelenséget, az igazságból hazugságot, a tisztességből alávalóságot csinált.”[2] Ez az írás is mutatja talán, mennyire mély a az a lázadás, ami kultúránkat jellemzi. Bizonyára oka az, hogy az Ördög az ő hazugságaival megtéveszti az embereket, s oka az, hogy „Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem.”[3], de oka az, hogy évszázadokon keresztül egy rossz mintát kaptak az emberek Krisztus követéséről, s magáról Jézus Krisztusról.

S most hol tartunk? Belecsúsztunk az irracionálisba, amikor minden relatív, minden bizonytalan. Nincs többé egyetemesen elfogadott világnézet, helyette „minden mehet”. Lehet választani a sok ideológia, életértelmezés között. Az ember pedig nehezen választ, s ezért vagy nem is választ, vagy választását az a szempont határozza meg, hogy mit ad neki a választása. Az emberek felszínessé váltak, azt mondják nem tesznek fel komoly kérdéseket, olyan kérdéseket, amikre nem lehet választ adni. Helyette azt mondják, próbáljuk élvezni az életet, s a legtöbbet kihozni magunkból. Az „én” került a középpontba, s a kérdések kérdése nem az már, hogy miért élünk, mi végre vagyunk a földön, hanem az, hogyan élünk, milyen az életünk minősége. A lényeg nem azon van, hogy értelmes életet éljünk, hanem azon, hogy boldogok legyünk. Nem az a kérdés, miért, mi célból tesszük dolgainkat a világban, hanem az, hogyan éljük át, hogyan éljük meg életünket, az pedig csak másodlagos kérdéssé válik, hogy mindezt milyen úton tudjuk, vagy próbáljuk elérni, s itt a megoldási kisérletek száma elméletileg végtelen. Tulajdonképpen a posztmodern szerint lehetek buddhista, keresztény, muzulmán, nihilista, ateista, marxista, ufó-hívő, evolúcionista, new age-s, vagy posztmodernista, csak ne akarjam másokra is érvényesíteni világnézetemet. Ebből adódik, hogy a világ egyik leginkább hangoztatott értéke, a tolerancia.

Nincs szükségük az embereknek arra, hogy megmondják mit tegyenek, elegük van az utcai térítőkből, a dogmatikus, szemellenzős fanatikusokból.

Ez a világnézet abszolút irracionális, de a tömegkommunikációs eszközök, valamint az oktatás is ezt hirdeti. Világnézeti semlegesség, vagy a minden mehet. Egymás után jönnek a televízióban a különböző vallások műsorai, a laza, szórakoztató filmek, a birtokást serkentő reklámok, s a néző választhat, ha akar, meg ha tud.

Megértjük-e kultúránkat? Értjük, hogy miközben információk tömkelege zúdul az emberekre, képtelenek dönteni, képtelenek meghallani közöttük az igazságot. Zavar és káosz, ez jellemzi a posztmodern embert, s az elkötelezetlenség.

Thomas Stearns Eliot: Szikla című költeményében fogalmazott így:

Az emberek elhagyták Istent, de azt mondják, nem más istenért,

hanem az istentelenségért, és ilyen még nem történt soha.

Hogy az emberek megtagadják az isteneket és imádják

az isteneket és hitet tesznek az Ész,

Aztán a Pénz és a Hatalom mellett, és amit úgy neveznek, Élet

vagy Faj, vagy Dialektika.

Kiközösítve az egyház, ledöntve a torony, felfordítva a harang,

és mi tehetetlenül

Üres kézzel, széttárt tenyérrel állunk

A korban, mely fokozatosan halad visszafelé…

Pusztaság és űr. Pusztaság és űr. És sötétség vala a mélység színén.

Az egyház hagyta el az emberiséget, vagy az emberiség

hagyta el az egyházat?”

A kor fokozatosan halad visszafelé, vagy ki tudja merre, az emberek megszédülve bolyonganak, s köztük a fiatalok is csaponganak buliról-bulira, szeretőről-szeretőre. Megtaláljuk-e az utat feléjük? Ők hagyták el az egyházat, az Istent, vagy nem mi hagytuk őket magukra, értetlenül figyelve, s ítélgetve életüket?

Az Interneten olvastam egy Fórumban a következő véleményt a vallásról, amit egy fiatalember írt. Idézem: „Véleményem szerint a vallás egy pajzs a gyengék számára, mert aki tisztában van a képességeivel az nem mástól várja a segítséget, hanem tesz az ügy érdekében. Mindezek ellenére semmi bajom a vallásos emberekkel mindaddig, amíg nem zavarják a „köreimet”. Tisztán materialista nézeteket vallok és nem hiszek semmi „hókusz-pókuszban”. Ide értem az „UFO”-tól kezdve a reinkarnációig mindent, ami megfoghatatlan és megtapasztalhatatlan.
Mint gondolom tudjátok elég sokféle vallás létezik. Van aki egy istenben hisz, van aki többen. Mindenki azt hiszi, hogy az ő istene az igazi és a többiek tévednek. A gondom ezzel az, hogy ezért (illetve ennek ürügyén) sokan gyilkolnak. Egyébként ha létezik a katolikusok istene, akkor hogyan halhatnak éhen gyerekek százai a világban? Ezt tétlenül nézi az, aki tehetne ellene? Ha igen, akkor egy szadista (pedofil) személyiség lenne. Ilyen isten kinek kell? Szóval, akinek kell a „cirkusz” hogy el tudja viselni a nem mindig leányálom életet, az töltse el rövid életét a templomokban, tartsa el a papokat, stb. Én ebből nem kérek!”

Úgy gondolom elég lesúlytó vélemény ez a kereszténységről, s jelzi talán azt a zavarodottságot, amiben ma a fiatalok élnek. Megértjük-e ezt a gondolkodást, s vajon képesek vagyunk megfelelő választ adni a problémájára?

Irodalom:

Walter Kaper: Ami minden értelmet meghalad (Herder, 1982)

Francis A. Schaeffer: Aki Van (Harmat, 1996)

Merényi Zoltán szakdolgozata (www.extra.hu/merenyi/szakdoli.htm)

Beszélgetésindító kérdések:

Miből fakad a mai emberek ellenérzése a kereszténységgel szemben?

Hogyan lehetne ezen változtatni?

Hogyan jelenik meg a posztmodernizmus a tömegkommunikációban, az oktatásban, az emberek viselkedésében?

[1] Walter Kasper: Ami minden értelmet meghalad – Gondolatok a keresztény hitről (Herder, 1992., 20-21. oldal)

[2] Nietzsche: Az Antikrisztus (Ictus Kiadó, Bp., 1993.; 9-10. oldal)

[3] Római levél 3.10-12. – ami az ember alapvető romlottságáról, bűnösségéről beszél

Szellemi környezetünk – 1.rész