Még iskolába jártam, amikor a szüleim elváltak. Mivel gyülekezetünk aktív tagjainak számítottak, és még házicsoportot is vezetettek otthonunkban, válásuk miatt nagyot csalódtam a keresztény hitben. Emlékszem egy misszionárius hölgyre, aki felügyelt ránk, amíg anyám dolgozott. Ez a hölgy szeretett bibliai családfákat idézgetni, mint pl. Ádámé és Noéé. Egy nap körbekergetett a házunkban, hogy elfenekeljen, mivel nagyon csúnyát mondtam egy utcabeli lányra. Akkor hagyta abba a kergetést, amikor hangosan imádkoztam Isten bocsánatáért. Alig akartam elhinni, hogy a hölgy felhagyott a kergetőzéssel, és mindez elég volt ahhoz, hogy megússzam a fenekelést. Ez a tapasztalat megmutatatta, hogy semmi baj nincs azzal, ha színlelem a hitemet. Amikor a szemináriumba jártam, néhány barátom egy ún. „Szent Klubot” alapított, és a szentség, mint olyan volt a kizárólagos feltétele a tagságnak. Sose hívtak el ebbe a klubba. Ezek az emberek arra használták kizárólagosságukat, hogy éreztessék velem a benyomásukat a lelkiségemről. Nem értem el a mértéket.
Soha nem értem el a mértéket. Nem elég, hogy sosem éreztem magamat méltónak Isten szeretetére, de még adódó sikereimet csökkentette az a tény, hogy magamat egy összetört otthonból jövő buta kölyöknek láttam, egy olyan kölyöknek, aki hátul ült az osztályban, és akit majdnem eltanácsoltak középiskolából, főiskoláról és a teológiáról. Az, hogy valamiben is jónak érezzem magamat, csaknem lehetetlennek tűnt. Ez elősegítette, hogy lelki útkeresésem teljesen hajótörést szenvedjen.
Az elmúlt évben egyetlen hagyományos út sem működött, amivel kapcsolatba tudtam volna kerülni Istennel. Úgy tűnt, nem imádkozom. A dicsőítést gyakran jelentéktelennek érzem. Nem tartok csendességet. Gyakran érzem úgy, hogy nem vagyok kapcsolatban Istennel. Imádkoztam és sírtam, küzdöttem és szenvedtem egy nevetségesen hosszú völgyben, mialatt az Írás nagy része gyászéneknek, az imádkozás lehetetlenségnek, az Istennel való kapcsolat pedig olyannak tűnik, mintha egy süllyedő hajóhoz lennék láncolva.
Hát így vagyok, próbálok „lelki” lenni, és úgy érzem, hogy egy csődtömeg vagyok. És gondolom, részben azért gondolom magamat csődtömegnek, mert nem tudom, hogy néz ki a siker. A siker, ahogy körülírták nekem, miközben cseperedtem, nem működik, de nem vagyok biztos az alternatívájában sem. Úgy értem, hogy tudjuk definiálni, hogy mit jelent „lelkinek lenni”? Milyen az úgynevezett lelki személy?
Ahogy én próbáltam megérteni a lelkiség elgondolását, körülnéztem, hogy hogyan lelki a többi ember. Néhány típus rajzolódik ki a lelki életben, amelyeket megpróbáltam belegyömöszölni az alábbi kategóriákba. Úgy érzem, hogy némelyik kissé le van egyszerűsítve, de mindenesetre mindegyik analógia tartalmaz valamennyi igazságot. Lássuk, hogyan illik ez Rád:
Rubik-kocka lelkiség
A keresztények az idő nagy részét arra fordították, hogy világosan kimondják a hitigazságaikat, és lelkiséget munkáljanak ki köréjük. Nagyban munkálkodunk, és közben felsorakoztatjuk az összes sarkosságunkat. Ez az a lelkiség, amelyik azt mondja: „Ne igyál alkoholt. Ne dohányozz. Ne káromkodj.” Ha szigorúan rendeletekhez ragaszkodsz, erre leszel beállva. Be kell hogy valljam, mély hódolatomat róttam le ennek a lelkiségnek életem nagy részében azt remélve, hogy a dicsőítés szabályával el tudom takarni lelki elégtelenségemet. Ez a lelkiség a tökéletes teljesítményen múlik, és abban bízik, hogy hatást tud gyakorolni másokra (az idősebb pásztoroktól kezdve a presbitériumig, elérve még a diákokat is). A múlt és jelen farizeusai elégedettek lennének, de a szabályok és követelmények lelkisége nem elégítette meg a lelki éhségemet.
Dicsőítő lelkiség
A napjainkra jellemző lelkiség egy nagy hulláma a dicsőítés közbeni érzelmekben bízik. Ha dicsőítést közben szabadjára engedem az érzelmeimet, akkor már lelki is vagyok, vagy legalább azok lelkinek érzékelnek, akik velem együtt felteszik a kezüket és énekelnek. És talán Isten is észrevesz engem, és veszi a lelkiségemről szóló üzenetet. Beleillek-e abba a lelkiségbe, ahol az érzelem határozza meg az Istennel való járásomat? Nem vagyok nagyon érzelmes a tömegben, gyakran érzem magam kínosan tömeges dicséretben. Látok embereket énekelni és táncolni az Úrért, de ettől csalánkiütésem lesz.
Teljesítményközpontú lelkiség
Ez az a lelkiség, amellyel az ifivezetők bírnak, amikor az ifjúsággal foglalkoznak, és szabályokat állítanak fel nekik, amelyek szerint éljenek. Ez a típus a Rubik-lelkiségből táplálkozik, csak éppen más nézőpontból. Ez a típusú lelkiség azért létezik, mert az ifjúsági munkások tudják, hogy nekik lelki vezetővé kell válniuk, hogy megtartsák az állásukat. Támogatják a lelki szabályokat és követelményeket, hogy az ifjabb diákok példaképeivé váljanak, nem törődve azzal, hogy ezek a szabályok az ő életükbe életet hozott-e vagy sem – és ez gyakran hátrányosan befolyásolja az Istennel való őszinte járást.
Csődtömeg lelkiség
Ez a típusú lelkiség az, amely bevallja a kudarcot már a kezdetektől fogva. Ennek az irányzatnak a szabályai szerint azok, akik ezt képviselik, mentegetőzés nélkül hibázhatnak, és ha valaki rossz fényt vet rájuk, előrevetíti azt a jövőt, „amelyben talán hibázni fogok”. Úgy tűnik, hogy Istennek ez a csoszogó megközelítése elfogott engem is. Igen, mindannyian tökéletlenek vagyunk, és teljesen elégtelenek. Már tudom, hogy csődtömeg vagyok. Számomra, ha a napi áhítat részévé tenném, megelégítené kudarcos érzéseimet anélkül, hogy betöltené szellemi táplálék iránti igényemet. Mindettől eltekintve, hát nem jó hír, hogy van valami, ami túlmutat a kudarcaimon?
Népszerű lelkiség
Nem azért, hogy bántsam azokat a népszerű trendeket, amelyek az Istenhez való kapcsolódásra vezetnek, de szkeptikus vagyok a most futó trendekkel, amelyek arról híresek, hogy teletömik pénzzel azon írók, prédikátorok, árusok, cégek és egyéb „lelki óriások” zsebét, amelyek saját márkájú lelkiségüket próbálják eladni. Bármi olyan dolog, amely azt mondja, hogy három egyszerű lépésre tudja redukálni az Istennel való járásomat, bűzlik attól, hogy olyasvalaki ötlete, aki a házának a költségeit akarja velem kifizettetni.
Posztmodern lelkiség
Néha mi, emberek jobban érezzük magunkat, amikor mindent elutasítunk, és bevalljuk, hogy olyan történetekre figyelünk, amelyeket az univerzum gyárában szőttek. Éppen ezért, a posztmodern spiritualitás minden dicséretet megérdemel. Azonban, ezzel szemben is nagyon szkeptikus vagyok. Azt hiszem, hogy a keresztény kiadók azért, hogy felturbózzák lemaradó keresletüket, állandósítják a „posztmodern spiritualitás” eszméjét, és úgy adják elő nekünk, hogy „Hogyan mélyítsd el az Istennel való járásodat”, „Hogyan meséld el a történetedet”. Ha én úgy válok posztmodernné, hogy megvásárolom a legutóbbi posztmodern árut, csak egy trendet követek, és nem vagyok egy lelki óriás. Mi lesz, ha megváltozik ez a trend? Mit fogok gondolni magamról? Nem rombolhatom le és építhetem újjá hitemet egy olyan könyvvel, amely hitek lerombolásáról szól. Az egyetlen út, amellyel mindezt megvalósíthatom, az önelemzés által vezet, amelynek során erőlködve gyalogolok át a sötét éjjeleken és völgyeken. Ami odavezet engem, hogy…
Az „Én” lelkiségem
Mit tegyünk, ha lelkiségünk nem illik bele egyik felsorolt kategóriába sem? Készítsünk egyet magunknak! Ez az én lelkiségem – tudatában vagyok a nagy hibáimnak, tudomásul veszem éhségemet és reménységemet. Összeillesztem azt a lelkiséget, amely betölti spirituális igényeimet. Ez a szerkezet az én kezeimben egyedi. Nem olyannak néz ki, mint amelyik másnál működni fog. Az a gond ezzel a lelkiséggel, hogy meg nem magyarázható. Körülírhatatlan. Kényelmetlen. A te lelkiséged is csak rád jellemző lehet – valami, ami nem úgy néz ki, vagy hangzik, mint bárki másé. Nem lesz olyan könyv, amelyet meg tudsz venni a saját lelkiségedről, nem lesznek három-, öt-, és hétlépéses tervek, amelyek navigálni tudnának a lelki völgyekben. Ez a te saját sétád a szent, és egyetlen felé, amelyik világosan kimondja, hogy te vagy az.
Az az út, amikor keresztények konvenciókban járnak, engem arra emlékeztet, hogy mintha egy könyvkereskedésben vagy étteremben lennének, és termékek változatosságával próbálnák betölteni a bennük levő ürességet. Ha visszanézek, milyen volt, amikor idáig Istennel jártam, úgy látom, hogy a múlt csak egy lelki nagybevásárlás volt, ahol vásároltam, fogyasztottam és befogadtam előre becsomagolt lelki segélyt, hogy közelebb kerüljek Istenhez.
Lelki utazásom alatt némi vigaszt jelentett, ha elképzeltem, hogy érezték magukat a tanítványok, amikor Jézussal találkoztak. Örömöt találtam abban, hogy megzavarta őket Isten kifürkészhetetlen igazsága, elérve az emberiség gépies történetét, hogy csodát tegyen. Nagyon szerettem figyelni Bemerítő János börtönbeli kétségeire, Pál összezavaró megtérésére és azt követő birkózására saját hagyományaival, a korai egyház kísérleteire hogy megértsék Jézust anélkül, hogy tagadnák istenségét, emberségét vagy üzenetét.
Segít nekem, hogy lássam magamat, hogy hol voltak a tanítványok. Annál maradtam, hogy az Istennel való járásnak új formáit keresem. Ez az én lelkiségemet nagyfokúan személyessé teszi. Nincsenek szögletek, amelyeket ki kell tölteni, nincsenek tételek, amelyeket ki kell pipálni a lelki teendők listáján. Ez nem a formák és a tradíció utazása – nincsenek tradíciók, amelyeknek engedelmeskedni kell, és követelmények, amelyekkel találkozunk – ez a felfedezés utazása.
Lelki úton vagyunk Istennel, nem a legjobb barátunkkal, vagy lelki mentorunkkal, és még csak nem is a párunkkal. Egyedül vagyunk Istennel. Megtanultam elfogadni az utamat, és megérteni, hogy nézeteim nem tesznek engem eretnekké. Sok új dolgot tanultam meg lelki utamról. Ismét el kell mondanom, ez nem jelent velős megszentelődést arra vonatkozólag, hogy bölcsességet kínáljon fel a szentség útján. Nagyszerű, ha ez segít, hogy világosabban kifejezd utadat. De ezek a gondolatok végtére páratlanok a tapasztalataimhoz képest.
János evangéliumának első fejezete
Az első tizennégy verse ennek a fejezetnek teljesen kiütött, és szomorú vagyok, hogy agyongondolkoztam magam ezeken a verseken a múltban. Amikor olvasom ezt az igerészt (vagy az 1János 1-et, vagy a Kolossé 1-et), úgy érzem, nem egy olyan valaki szavait olvasom, aki megértette Jézust, hanem olyasvalakiét, aki megpróbálta megragadni Krisztus rejtélyes identitását. Éveken át ezeket az igehelyeket tényszerű, véges állításként kezeltem, arról, hogy ki Jézus. Ma úgy hiszem, hogy ez ennél sokkal több.
Látom az embereket, amint Isten vezeti őket rejtélyes, gyöngéd kezével, és fürkészik az Írást, hogy megértsék Jézus identitását, erejét, fenségét és misztériumát. Küzdelmet hallok János olvasása közben. Hogyan írjam le őt? Mit mondjak a létezéséről? Feltételezhetjük, hogy János úgy érezte, hogy leírása tökéletes, vagy legalábbis elegendő? Nem hiszem. Isten örök természetének és rejtélyességének köszönhetően ezek a szavak csak cseppek az elrejtett igazságok óceánjában. János a misztériumot mutatja be, nem valami elcsépelt, banális tantételt, amelyre építhetünk valamilyen teológiát. Miért érezzük úgy, hogy fel kell boncolnunk ezeket a verseket ahelyett, hogy elmélkednénk rajtuk?
Isten alkotta meg a Marsot
Milyen félelmetes gondolat: van más univerzum, vannak más bolygók. Isten alkotta meg a Szaturnusz gyűrűit, az üstökösöket, kötötte meg az égen levő alkotásokat. Túl gyakran korlátozom Istent mint egy „kreatív festőt” a Földre. Túl sok minden van ezen a bolygón kívül, amely Isten fenségéről kiabál.
A teremtésről az 1Móz 1-2-ben és Pál szavaiból a Róma 1, 19-20-ban olvastam, és valamilyen egyéb okból abban bíztam, hogy ezek a leírások olyannak mutatják be Istent, amilyennek nem kell többé elképzelnem – elképzeltem Istent és nincs már más felfedeznivalóm. A képzelet gondolatai lehetővé tették, hogy beérjem mindennek mindenható teremtőjével. Szégyellem, hogy utazásom során, hogy megértsem a szent fogalmát, Istennek nagyon kevés életteret adtam.
Isten hátborzongatóan csodálatos
A 99. zsoltár arról ír, hogy Isten mindennek a királya. Az én lelki utazásom arra alapozódott, hogy csökkentsem Isten félelmetességét, borzasztóságát és csodáját. Dicsőítem őt, arcra kellene borulnom előtte. Vagy embrionális pozícióba kellene gömbölyödnöm, hogy megvédjem magam. Nem hiszem, hogy lehetséges egy emberi lénynek elképzelni Isten jelenlétét. Vágyakozhatunk utána, de nem tudjuk elképzelni. Mire utal az, hogy azt állítjuk, hogy dicsőítésünk előre legyártott formái el tudnak vezetni Isten jelenlétébe?
Saját magunk megfeszítése
Jézus bevezetése a Lukács 9, 23-24-ben és Pál szavai a Galata 2, 20-ban kihívást jelentenek az Isten felé irányuló áhítatomban: túl magasra helyezik a lécet. Az egyetlen analógia, amire utalhatok, az a szenvedéstörténet Mel Gibson általi hátborzongató bemutatása. Ezek a megindító, nehezen emészthető képek korrektek, egy fontos részletet kivéve. Az én hasamat kellett volna, hogy feltépje a korbács. Az én koponyámba kellett volna, hogy belemélyedjen a halántékomon keresztül a töviskorona. Az én vérem kellett volna, hogy kifolyjon, nekem kellett volna elesnem és összetörnöm. Ma ez kellene, hogy legyek én.
Már a gondolat is fejbe vág, hogy csökkentem a napi kereszthordozás kihívását azzal, hogy többé-kevésbé kényelmes életemet egy kis kényelmetlen aprósággal törjem össze. Frusztrál, hogy képtelen vagyok saját erőből törleszteni adósságomat. Ha őszintén törleszteni szeretnék, ökölre mennék azért, amit Jézus és Pál mondott. Amikor azt olvasom, „Vedd fel a kereszted”, meg kell hogy kérdezzem, „Mennyire?” A tipikus keresztény válasz: „A végsőkig.” És mégis, nem látok rá példát, hogy a keresztények élnék ezt az igazságot, és én sem tudom hatékonyan megélni mindezt.
A világi dolgok szentsége
Talán volt olyan idő, amikor Isten vezette a kereszténység hullámát – talán az 1800-as évek nagy ébredéseiben. Talán ott volt az olyan nagy vezetők életében, mint Wesley, Luther és Kálvin. De szeretném tudni, hogy Isten ott lakik-e még a „kereszténységben”, vagy bármiben, amin a „keresztény” címke szerepel. Jobban megtaláltam Istent azokon a helyeken, amelyeken azt megelőzően nem is kerestem. Hallom, amint Isten a Harcosok Klubjában az élet értelméről tanít. Arra hallok hívást, hogy Isten ölébe hulljak Faith Hill dala, a „Breathe” (=Lélegzet) által. Világos hívást hallok arra, hogy szeretetet és könyörületet gyakoroljak a Rent c. musicalben. Éreztem Isten feltétel nélküli elfogadását egy drogfüggőben. Ezek azok az Isten által inspirált gondolatok, amikor Isten valami váratlant használ fel, hogy igazságát fejezze ki.
Viszont nagyon kevés segítséget vagy igazságot hallottam Istenről a „keresztény” fedőnév alatt. A keresztény média észreveszi éhségemet, de azt csak Happy Meallel próbálja csillapítani. Szeretném tudni, hogy vajon Istent magát érdeklik-e az elkoptatott, matrica-jellegű frázisok, amelyeket a legtöbb keresztény média szajkóz. Mindez arra ösztönöz engem, hogy megtudjam, hogy azok az emberek, akik médiahivatásukból élnek, inkább szupersztárnak akarnak-e tűnni, mint hogy Isten igazságát hirdessék.
Nem lehet, hogy Isten elégedetlen azzal a könnyed, sekélyes tolmácsolással, amellyel a keresztények a keresztény médiában találkoznak? Lehetséges, hogy Isten most nem keresztény zenészeket és mozifilmeket használ fel arra, hogy igazságát hirdesse? Ennek felismerése csípős hatással bírt spirituális utazásomra. Írtam már néhány „keresztény” könyvet. Milyen módon távolodtam el a keresztény szubkultúra retorikájától? Netán én is lelki Happy Mealekkel álltam elő?
A nem keresztények kereszténysége
Egyszer hallottam egy nagyon népszerű szónokot, hogy valami olyasmit mondott, aminek olyan hatása volt, hogy „folyamatosan tudatában vagyok annak, hogy vannak olyan nem keresztény emberek, akik sokkal inkább hívők, mint én”.
Nemrégiben beszélgettem egy közeli barátommal, aki lelkileg nagyon sötét időszakon ment keresztül. Ennek a barátomnak a szavai, amellyel lezárta ezt az utat, megrémisztettek: „Tim, bármi lelki dologgal küzdesz, ne beszélj róla más keresztényeknek!”
És akkor ott van az a gyakran hallott mondat, amely szerint a keresztények szinte az egyetlen olyan embercsoport, akik lelövik saját sérültjeiket. Isten éppen nem tűnik fel a világban, de úgy gondolom, hogy Őt gyakran megsértik azok az emberek, akik azt hangoztatják, hogy Krisztust követik.
Minél jobban kitárom spirituális utamat, annál jobban kezdek félni. És tudod, nem a démoni erőktől, vagy a liberálisoktól félek. Azoktól az emberektől vagyok begyulladva, akik félnek, hogy alaposan megvizsgálják saját útjukat, és ezért az enyémet fogják ízekre szedni. Utazásom során találkoztam olyan emberekkel is, akik csodálatosak voltak, és nem ismerték Jézust. Ez konfliktust szül bennem: nemkeresztények, akik Isten igazságát taníthatnák, további kérdéshez vezet: van-e Istennek ítélőszéke azok fölött a keresztények fölött, akik utálnak más keresztényeket, és nemkeresztények fölött, akik jobban szeretnek, mint a keresztények?
Sajnos utam egy része tartalmazott egy olyan hitet is, hogy a nemkeresztények és másvallásúak valahogy kevésbé emberiek. Viselkedésem és hozzáállásom ezen a területen fájdalmasan kiált az ő megbocsátásukért.
Saját lelkiségem csődje
A Jelenések 3,14-17 arra emlékeztet, hogy lelki utazásom végül sokkal inkább a saját komfortérzetemről és tehetetlenségemről szólt. Mindez jól néz ki, és jól hangzik, de attól én még hazug vagyok. Mindaz, amit tettem, csak egy dagályos beszéd volt emberek és ideológiák ellen? Végül, ha azt akarom, hogy keresésem őszinte legyen, el kell fogadnom, hogy amit Jézus mondott a laodíceai gyülekezetnek, az teljesen rám illik. Lelki utazásom elszalasztott alkalmak sorozata volt: amikor imádkozhattam volna, de nem tettem meg, amikor Bibliát olvashattam volna a gyermekeimnek, de nem tettem meg, olyan pillanatok, amikor megállhattam volna, és odafigyelhettem volna egy gyerekre, de megpattantam.
Íme, itt van lelki utazásom iróniája: minél inkább kerestem Istent, annál inkább olyanná váltam, mint a laodíceai gyülekezet. Megengedtem, hogy az utazásom értem dolgozzon, de közben lelkem romlottá vált. Lelki csődtömeg vagyok. És ezt be kell, hogy valljam, ha őszinte akarok lenni Isten előtt.
Tudnom kell: az elmúlt 22 év keresztény élet csak hitelt nyújtott egy hosszú utazásra, amely remény és kétely pillanataiból állt össze? Hallucináltam csak sétám során, és becsaptam magamat azzal kapcsolatban, hogy ki Isten és én ki vagyok? Feltehetem-e ezeket a kérdéseket, miközben magamat kereszténynek vallom? Érezhetem, elfogadhatom és bevallhatom-e ezt, miközben írok, tanítok, és diákokkal foglalkozom?
A szörnyű nézőpontja mindennek az, hogy nincs gyors három pontból álló ellenőrző lista, vagy happy end, amellyel szolgálhatnék. Nem írhatom ki erre a cikkre, vagy lelki utazásomra azt, hogy „Vége”. Nincs olyan bibliai vers, amely könnyen emészthetővé tenné, vagy megválaszolná kérdéseimet. (És mindazoknak, akik felajánlanának matricaszerű teológiai válaszokat mások lelki völgyeihez, nos, nekik szükségük lenne némi időre, hogy saját lelki útjukon elmélkedjenek.)
Sebeimre nincs orvosság. És Isten gyakran távolinak és némának tűnik. Mindig visszafejlődöm azzá a buta kölyökké, aki hátul ült az osztályban, és a szülei válásától szenvedett. Örökké ki fogok maradni a Szent Klubból.
Elhatározásom a következő: Ez az én utam. Ezek az én kérdéseim. Ez az én lelkiségem. De szilárdan hiszem, hogy utam során Jézus valahogy feltűnik. Talán egy drogos bőrébe bújva. Talán egy ateista fűszeres képében. Nem tűnik fel Bibliával a kezében, vagy egy megállapításban, sajtótermékben, bestsellerben, legújabb albumában vagy mozifilmben. Egyszerűen csak feltűnik, megfogja a kezemet, és velem tart.
Végtére is… ki tudja.
Tim Baker
ifimunkás, író, ifjúsági munka professzora Longviewben. Legutóbbi munkái: Dewitched, Going Out Without Freaking Out, Live It Loud, Live It Strong
Eredeti cikk: Finding My Way – Constructing a Personal, Authentic Spirituality
Vélemény, hozzászólás?