Ragyogóan tiszta – A biblikus prédikálás etikája

Az igehirdetésnek etikusnak kell lennie – ez vitán felül áll! A példaértékű és erkölcsös magaviselet alapvető jelentőségű, amivel a jó prédikátorok tisztában is vannak. A bukott prédikátorokról szóló párnapos szenzációkhoz szokott „jól értesült” hallgatóság talán csodálkozik ezen, de legtöbbünk számára nem kérdéses, hogy a prédikátor erkölcsi felelőssége a saját életszentségének megőrzése. Tehát nem az a kérdés, hogy jól akarjuk-e tenni a dolgunkat, hanem inkább az, hogy vajon tudjuk-e, mi a jó, és képesek leszünk-e megtenni.

Személyes feddhetetlenség

Pál apostol kellően magabiztos volt ahhoz, hogy megvizsgáltassa az életét és a jellemét az emberekkel, ami aztán bizonyítékul szolgált üzenetének igazságához (1Kor. 11:1). Ráadásul, amit ő tett, valószínűleg alaposabb kivizsgálást jelentett annál, amit örömmel és nyugodt szívvel be mernénk vállalni. Minél inkább tisztában vagyunk saját bűneinkkel, annál kevésbé érezzük magunkat alkalmasnak arra, hogy kiálljunk prédikálni. Mégsem lehet a magánélet titokban tartását ígérni azoknak, akik azt állítják, hogy Isten nevében szólnak. A hallgatóságnak ma is meg van a joga arra, hogy rákérdezzen: vajon meg is éljük-e, amit prédikálunk.

Az elkárhozott prédikátor jellegzetes alak a médiában. Sajnos ez a közhely túl gyakran megvalósul az életben. Az igazság igazság, bárki is prédikálja. Még sincs semmi, ami annyira kompromittálja az üzenet hitelességét, mint egy olyan élet, amely tagadja a prédikátor által mondottakat. A jellem igenis számít – méghozzá nagyon is sokat! Egy politikus vagy egy színész elintézheti egy vállrándítással a kíváncsiskodó kérdéseket, de a prédikátor nem. A politikus megúszhatja, amíg a gazdaság jól áll és nem késnek a vonatok. A prédikátor viszont elszámoltatható, üzenetének természete miatt. Az a „kifogás”, hogy „úgy csináljátok, ahogy prédikálom, és ne úgy, ahogy látjátok tőlem” nem elfogadható homiletikai szemlélet.

Tudom, kevesen vannak közöttünk, akik szerint mégis az. Mi feddhetetlenek akarunk lenni. Amikor a pulpitus mögött állva csodálatos képeket festünk le arról, hogy milyen is az igazi kereszténység, persze hinni szeretnénk, hogy ránk is igaz mindez, vagy legalábbis jobb pillanatainkban igaz szokott lenni. Azonban ha őszinték mernénk lenni, be kellene ismernünk, hogy sokszor túl szigorúak vagyunk magunkkal vagy a hallgatóinkkal szemben, amikor a Bibliát moralista stílusban kezeljük. Senkinek sem teszünk jót azzal, ha önkényesen választott viselkedési elvárásokat hirdetünk, amiket még mi magunk sem tudunk betartani. A bibliai igehirdetésnek sokkal inkább a megváltásról kellene szólnia, mintsem a megannyi elvárt és megfelelő viselkedési formák felsorolásáról, ami ma jellemző. Mégis vannak olyan alapvető dolgok, amikre igehirdetőkként nagyon oda kell figyelnünk! Egyik az, hogy hallgatóinknak „tudniuk” kell, hogy a szexualitást megfelelően kezeljük az életünkben. A prédikátorok is nemi természettel rendelkező személyek, mint mindenki más (bár a gyülekezet tagjai ezt hajlamosak elfelejteni). Istent nem tiszteljük azzal, ha egy szexualitástól mentes személyiségként próbáljuk meg beállítani magunkat a pulpituson. A valóság az, hogy az emberek igénylik, hogy beszéljünk nekik a szexualitásról, de azt is tudniuk, de legalábbis sejteniük vagy érezniük kell, hogy megbízhatóak vagyunk ezen a téren. Világosan kivehető határokat húzunk meg, amelyek mentesek minden veszélytől. Nem merülhetünk bele olcsó, megkérdőjelezhető humorizálásba vagy közhelyek „durrogtatásába”. Szem előtt tartjuk Pálnak az 1Korinthus 14-ben olvasható útmutatását az erősebb és erőtlenebb testvérekkel kapcsolatban. Felelős prédikátorként olykor le kell mondanunk arról, hogy bizonyos (egyébként jó!) szemléltető sztorikat vagy filmbevágásokat mégsem fogunk illusztrációként felhasználni a gyülekezetben, mert némelyeknek problémát okozhatnak a szexuális jellegű jelenetek vagy utalások. Egy prédikátor sem szeretne a szexuális hiteltelenség áldozatául esni. Mégis, oly sokakkal megtörténik. A pozíciójukban bízó, elbizakodott prédikátorok, vagy éppen azok, akik valamilyen terhüket nem bírják, és menekülésként választják ezt az utat, fizikai természetük erőtlenségének prédáivá válhatnak. A titokban elkövetett bűn pedig mindig gyorsan köztudott lesz. A kimenetele pedig mindig csúnya és szomorú, mivel családok rettennek el a gyülekezettől és szolgálatok fulladnak bele a csalódás okozta keserűségbe. Maga Isten van megszégyenítve, amikor a szolgái a szexualitás területén vétkeznek.

A pénzügyi korrektség a másik kényes terület. Hallgatóink számára nyilvánvalónak kell lennie, hogy a szolgálatunkat nem a pénzért végezzük! Pál azt állította, hogy a prédikátorok nem haszonszerzés érdekében terjesztik az evangéliumot (2Kor 2:17). Nagyon sokan hirdették az Igét szegénységben, nyomorban, kínok között – azonban főképpen a nyugati társadalmakban ez ma már nem így van! Az alulfizetett prédikátorokat bizony megkísértheti a pénz. természetesen a túl jól fizetetteket is, akik már hozzászoktak az anyagi biztonsághoz. Sajnos túl sok ma a szkeptikus, a rossz példáktól megcsömörlött hallgató, akiknek az az érzésük, hogy minden prédikátor egy kicsit Elmer Gantry[1], aki a hallgatóit igehirdetésbe csomagolva manipulálja, hogy fizessenek. És valljuk be, néha valóban jogos ez az érzésük. Biztosítanunk kell, hogy a pénzhez való személyes viszonyulásunk soha nem fog az igehirdetésünk útjába állni. Nem mintha pénzügyi mágusoknak kellene lennünk, de nem szabad hagynunk, hogy a helytelen pénzkezelés kísértésbe, félelembe vagy abba a keserűségbe vigyen bennünket, ami aztán könnyen beférkőzik a prédikációinkba is, és a szószéket már nem Krisztus, hanem a magunk vagy a céljaink szócsövévé degradáljuk. A legjobban azzal tudjuk biztosítani azt, hogy az emberek érezzék, hogy nem a pénz motivál minket, hogy ha tényleg nem az motivál.

Határozd el tehát, hogy átlátszó életet fogsz élni! Ne legyenek titkaid, különösen azok előtt, akiknek el kell számolnod – és legyen is ilyen mindig! Alakítsunk ki erős kapcsolatokat olyan emberekkel, akik elég bátrak ahhoz, hogy kemény kérdéseket tegyenek fel nekünk azért, hogy visszatartsanak minket ezektől a romboló hatásoktól. Jól tesszük, ha szándékosan korlátozzuk saját szabadságunkat, azzal, hogy még a gonosz látszatát is kerüljük.

Jó példa erre Billy Graham szolgálata. Graham és csapattársai, Cliff Barrows, George Beverly Shea és Grady Wilson összejöttek a kaliforniai Modesto-ban, hogy meghatározzák igehirdetői szolgálatuk erkölcsi paramétereit. A végeredmény, amit „A Modesto Manifesto” néven is neveztek, négy kulcsfontosságú elkötelezettséget fogalmazott meg.

1. Tudatosan elhatározták, hogy kerülni fogják a pénzügyi visszaélésnek még csak a látszatát is. Minden pénzről gondosan elszámolnak és teljes mértékben nyilvánosan kezelnek.

2. Elhatározták, hogy mindenről beszámolnak, és minden statisztikai adatot a valóságnak megfelelően publikálnak.

3. Nagy gondot fognak fordítani arra, hogy a gyanúját is elkerüljék bármilyen szexuális bűnnek, és soha nem jelennek meg kettesben olyan nővel, aki nem a feleségük.

4. Végezetül megegyeztek abban, hogy együtt fognak működni bármely helyi gyülekezettel, amely azonosulni tud evangéliumi szemléletükkel, hogy így elkerüljék a gyülekezetek közötti versengés gondolatát is.

Sokaknak volt az a véleménye, hogy a szükségesnél nagyobb elővigyázatosságot választottak. Mégis, az évtizedek múltával Billy Graham szolgálata az erkölcsi feddhetetlenség mintaképe lett. Graham igehirdetésének a hitelességét mérhetetlenül előmozdította a tudatosan választott és az évek során gondosan megtartott magas erkölcsi nívóhoz való szilárd elkötelezettsége.

Mindezek ellenére mégis előfordulhat, hogy bajba kerülünk, sőt, ez néha még nyilvánosságot is kaphat. Ha megtörténne, akkor „össze is kell takarítanunk” magunk után, és Isten kegyelmére támaszkodva helyre kell állítanunk saját erkölcsi feddhetetlenségünket. Tudjuk, hogy nem a saját jellemünk érdemei miatt állunk, hanem amiatt, amit Krisztus által kaptunk. Csak Isten bűnbocsánata miatt van lehetőségünk tiszta jellemmel megállni az Ő jelenlétében. A hallgatókat csak ritkán lehet megtéveszteni. Már az is kegyelem, hogy meghallgatnak minket, mint Isten eszközeit.

Hiteles előadásmód

Az etikus igehirdetés másik pillére az őszinte beszéd. A hallgatóknak tudniuk kell, hogy a prédikátor által használt szavak hitelesek és pontosak.

A hitelesség az exegézissel kezdődik. Isten Igéje emberi nyelven adatott, az üzenet értelmezése pedig szükséges, sőt egyenesen elkerülhetetlen feltétele az igehirdetésnek. Ez nem azt jelenti, hogy az igehirdetést teljesen szubjektívvá kellene tenni. Mégis azt kell mondanunk, hogy egy bizonyos mértékben az emberi ítélőképesség is szerepet játszik a prédikátor Szentírás-használatában. Ezzel az ítélőképességgel azonban vissza is lehet élni, amikor a pulpitushoz kötődő tekintélyt arra használja valaki, hogy az igeszakasz egyéni értelmezését nyomatékosítsa. Míg a Bibliát akaratlanul is félre lehet értelmezni, az igehirdető soha nem használhatja ki tudatosan a helyzetét arra, hogy személyes céljai érdekében manipulálja az Ige jelentését. Felelősek vagyunk azért, hogy a nyelvtani-történelmi kutatás minden elfogadott eszközét használjuk, és a Szentírást úgy értelmezzük, ahogyan azt arra szánták, illetve hogy a tiszta igazságot mutassuk be, úgy, ahogy az a szövegben megtalálható.

Hallgatóinknak joguk van elvárni, hogy az őszinte és igaz beszéd elkötelezettjei legyünk. Ne legyenek kénytelenek fenntartással hallgatniuk a szavainkat. Bár a prédikátorok arról híresek, hogy kiszínezik a történeteket, vagy „evang-elasztikusan” beszélnek a statisztikai adatokról, a mondanivalónkat soha nem fogja előmozdítani, hogyha elferdítjük az igazságot a saját érdekünk irányába, még akkor sem, ha azt gondoljuk, hogy az evangélium érdekében tesszük. Ez nem azt jelenti, hogy a történeteink részleteit szolgai módon kellene visszaadnunk. A Biblia használata során például odaképzelhetünk egy zavart tekintetet a gazdag fiatal uralkodó arcára, vagy egy könnycseppet a tékozló fiú szemébe. A szöveg ugyan nem mondja el ezeket a részleteket, de nem fogjuk megsérteni a szöveg mondanivalóját azzal, ha ezeket is hozzátesszük. Az emberek már járatosak abban, hogy kiszűrjék a torzításokat a reklámokból, újságcikkekből és politikai beszédekből, de nem várhatjuk el ezt a készséget azoktól, akik az igehirdetést hallgatják. A hallgatók nem mindig vannak abban a helyzetben, hogy a pulpitusról elhangzó állításainkat mérlegeljék. Noha kritikusan értékelik mindazt, amit mondunk, nem szabad túlságosan elvárnunk tőlük ennek a képességnek a használatát – mert egyszerűen nem az a dolguk, hogy ítélkezzenek az igehirdetés igazságtartalma felett, hanem hogy kihallják belőle Isten hozzájuk szóló üzenetét!

A plagizálás különös figyelmet igényel az igehirdetőnél. Míg sokan úgy gondolják, a pulpitus szabad mozgásteret biztosít mások gondolatainak a használatában, az intellektuális tulajdon illegális kisajátítása a keresztények számára is lopás. A plagizálás akkor jelenik meg, amikor valaki másnak a gondolatait vagy szavait úgy adjuk tovább, mintha a sajátunk lenne. Például nagyon etikátlan belehelyezni magunkat egy megtörtént eseménybe, ami valójában valaki másnak az élménye volt. Persze, a prédikátorok is támaszkodhatnak másokra. Például hasznos dolog mások elméleteiből, kommentárjaiból vagy akár prédikációvázlatából meríteni. Néhány ilyen esetben ezek a gondolatok alapvetően nincsenek jogvédelem alatt, és nem is szükséges külön idézni őket. Más esetekben, amikor vagy egy konkrét forrás egyedi részét alkotják a gondolatok, vagy pedig lényeges a használatuk, akkor azonosítanunk kell azt, akitől származik. Ez nem bonyolult. Megtehetjük szóban („Tetszik, ahogy Rick Warren fogalmaz…”), a kivetítőn, vagy a nyomtatott anyagokon. Sokkal lényegesebb problémát okoz az az egyre gyakoribb szokás, amikor a prédikátorok teljes prédikációkat vesznek le az internetről, és azt a sajátjuknak mondják. Tehát nem arra használják mások gondolatait, hogy a felkészülésükben merítsenek belőlük, hanem egyszerűen ellopják azokat. Nem csak erkölcstelen ez a gyakorlat, hanem Isten szolgáihoz méltatlan lustaság is, amely egyáltalán nem hasznos a hallgatóinknak.

Még egy gondot okozó terület, amely a modern technológia által robbant be gyülekezeteinkbe is: a filmrészletek használata az igehirdetésekben, a megfelelő engedélyek nélkül. Ez jogilag is és erkölcsileg is aggályos. Egy megfontoltan felhasznált filmrészlet nagyban hozzájárulhat egy prédikációhoz, de ahogy a zenével is megtanultuk már, vagy engedélyt kell szereznünk a szerzői jog tulajdonosától, vagy pedig vásárolnunk kell egyet a ma már elérhető sokféle általános licensz lehetőség közül.[2]

A hallgató iránti tisztelet

Az igehirdetés etikája azt is megköveteli, hogy tisztelettel beszéljünk és viselkedjünk a hallgatóinkkal. A pulpitus tekintélyt, pozíciót és bizonyos tekintetben hatalmat is ad annak, aki azt elfoglalja, és ha más miatt nem is, emiatt a hagyományos prédikáció kevés lehetőséget ad a párbeszédre vagy az interaktív kommunikációra. A pulpitusról elhangzó kijelentéseinket nem könnyű vitatni. Bármilyen féligazság vagy igaztalan kijelentés pusztító lehet azok számára, akik nem tudnak ellene védekezni.

Természetesen legtöbbünket a jószándék motiválja. Azt prédikáljuk, hogy az emberek Krisztusban találják meg a hitet, és hogy Jézus követői azért szolgálnak, hogy Isten országát elhozzák itt a földön. Mégis ritka az a prédikátor, aki a leghalványabb kísértést sem érzi arra, hogy a hallgatókat manipulálja. A tényeket fel lehet nagyítani, a történeteket el lehet túlozni, a retorikát pedig fel lehet hevíteni arra a hőfokra, ahol már az emberek manipulálhatókká válhatnak, nem pusztán az üzenet által vagy Isten Szellemének a hívó szava által, hanem a mesterségesen előállított pillanatnyi érzelem által. Ezt nem tanítják a szemináriumokon, mégis valahogy túl könnyen megtanuljuk. Nagyon finom határ húzódik a manipulálás és a motiválás között, a prédikátoroknak azonban meg kell tanulniuk ezt, és muszáj a jó oldalon maradniuk!

Nagyon vigyáznunk kell arra is, hogy soha ne használjuk a pulpitust arra, hogy megfélemlítéssel vegyük rá az embereket az engedelmességre. Igaz, gyakran érezzük úgy, hogy nem tisztelnek minket és igazságtalanul bánnak velünk, a pulpitus mégsem annak a helye, hogy bosszút álljunk, vagy „tisztázzuk magunkat”. A prédikátorok, akik ügyesen használják a szavakat, rombolni tudnak és az emberek becsületébe tudnak gázolni, miközben szelleminek és igazságosnak tűnnek. Jézus kifejezetten szenvedélyesen szállt szembe az ilyen farizeusi viselkedéssel. Inkább bátorítással és megerősítéssel szolgáljunk mások felé. Az igehirdetőknek tudatosan keresniük kell annak a lehetőségeit, hogy hogyan értik meg a mondanivalójukat a tőlük eltérő nemű, társadalmi-gazdasági helyzetű, korú, vagy akár eltérő szexualitású emberek. Nem kell, hogy ugyanolyan tapasztalataink legyenek, sőt egyet sem kell értenünk velük ahhoz, hogy kedvesek és tapintatosak legyünk velük. A hiteles és erőteljes igehirdetés üzenete úgyis megtalálja őket!

Összegezve tehát, igehirdetőkként azonosulnunk kell Isten igazságossággal, magunkra kell vennünk az Ő mércéjét, mert mi a szent Istent szolgáljuk, akit szeretünk, és akinek el fogunk számolni. „Szentek legyetek,” írja a Biblia, „mert Én szent vagyok” (1Péter 1:16).

Kenton C. Anderson, PhD – A cikk eredetileg a PreachingToday.com oldalon jelent meg, később pedig a The Art and Craft of Biblical Preaching (A Biblikus Igehirdetés Művészete) oldalain (Zondervan, 2005).


[1] Elmer Gantry egy ismert amerikai regény és film főszereplője, aki a pénzszerzés lehetőségéért lett álprédikátor.

[2] Ez Amerikában és más nyugati országokban bevett gyakorlat.

Eredeti cikk: Squeaky Clean

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.