Nyugati hatások
A nyugati életmód vonzása az egyik legnagyobb kihívás az ukrajnai fiatalok életében, mondja Joel Colon, aki az Antioch Movement munkatársa. Miután eltelt néhány év, már azt sem tudják igazán, hogy miről szólt a kommunizmus, és a nyugati életstílus és értékek vonzzák őket. Az emberek a falvakból beköltöznek a városokba, ahol jobb lehetőségeik vannak és hozzáférhetnek a nyugati árucikkekhez és gondolkodásmódhoz.
„A Nyugat iránti vágyakozásuk sok szempontból szétszórt. Lehet, hogy tudnak az ortodox egyházról, de a valóság az, hogy soha nem hallották igazán az evangéliumot, ami már önmagában is egy rakás problémát jelent” magyarázza Joel.
Tommy Powers, aki a Great Commission Europe munkatársa (www.gceweb.org) Kijevben, a jelenlegi helyzetet a tövisek közé esett maghoz hasonlítja.
„A korai években az emberek gyorsan meghozták a döntésüket Krisztus mellett – talán a gazdasági nehézségek miatt”, mondja Tommy. „Most már több lehetőségük van a sikerre anyagi téren. Az emberek kezdetben érdeklődőek és közösségbe járnak, de a világ gondjai és a gazdasági lehetőségek elfojtják az Igét és elmaradoznak az emberek. Ma már több olyan dolog is van, ami eltereli az emberek figyelmét, és hátráltatják őket abban, hogy elkötelezzék magukat. Ha van jó állásuk és sok pénzt keresnek, akkor kilátásuk van a sikerre a saját kereteik között.” A posztmodern kultúra hatása ugyanakkor a spirituális dolgok felé is megnyitja őket, különösen a fiatalokat, viszont nem bíznak az intézményes egyházban. Sokkal fontosabb számukra, hogy mit éreznek valamiről, mintsem az abszolút igazság keresése, és elfogadott dolog összeválogatni egy vallást, ami beválik nekik.10
Történelmi egyház
A felvázolt országoknak hosszú keresztény hitű múltja van, főleg az ortodox vonalon. Míg egyesek megtalálják az igaz hitet az ortodox egyházban, mások számára botránykő lehet. „Az oroszok mindeddig keresztény nemzetnek tartották magukat”, jegyzi meg Clint Stewart, az IMB Europe munkatársa. „Egyesek számára Moszkva a harmadik Róma, az igazi Róma és Konstantinápoly mellett, és úgy gondolják, hogy megfelelő kapcsolatban vannak Istennel, hiszen az ortodox egyházhoz tartoznak.”
Ortodox templom – Korçë, Albánia
Fehéroroszországban pedig a lakosság fele ortodox hívőnek vallja magát, szemben az 1,3% karizmatikussal és a 3,5% egyéb protestáns felekezetűvel.11 „Azt mondják: Hiszünk Krisztusban, mert az ortodox egyházhoz tartozunk, ti pedig szekta vagytok”, mondja a fehéroroszországi gyülekezetplántáló, Dima A. „A leggyakoribb kérdésünk ez szokott lenni: Újjászülettél már? Ők pedig még nem hallottak az újjászületésről. Az idősebbek megszokták a szovjet uralmat és hogy mindenről mások gondoskodnak nekik. Az új dolgok összezavarják őket, úgyhogy könnyebb ortodoxnak lenniük, ahelyett, hogy valami újat vagy mást fogadnának el.”
Egyes területeken egyes evangéliumi vezetőknek lehetőségük van arra, hogy jó kapcsolatokat ápoljanak az ortodox pappal, például egy fehéroroszországi városban, ahol egy baptista lelkipásztor alapított gyülekezetet. Ő és az ottani ortodox pap egymás gyülekezetében prédikálnak. „A pap ezt mondja: „Elismerlek téged, de más baptista gyülekezeteket nem ismerünk el.” magyarázza Dima A. „Egyezségük van arról, hogy szeretettel és kedvességgel kezelik egymást, de ez nagyon ritka dolog.”
2. Az Egyház
Ahogy a Szovjetunió nyitottabbá vált Mihail Gorbacsov reformjai idején az 1980-as években, és különösen a kommunizmus 89/90-es bukása után, az egyház nagy sebességgel nőni kezdett.
Lettország fokozatosan szabadult fel a kommunizmus alól. A Gorbacsov reformjai és „peresztrojkája” által létrejött nyitottság tömeges demonstrációkat eredményezett 1987-ben és 88-ban. A gazdasági függetlenséget 1989-ben hirdették ki, egy évre rá pedig az újonnan választott parlament szavazta meg, hogy Lettország demokratikus, független ország legyen.
„A társadalom minden szintjén figyeltük, milyen messzire lehet tolni a határokat”, emlékszik vissza Peteris Eisans, a St Mathews Baptist Church (www.matejs.lv) lelkipásztora Rigában. „Egyes gyülekezetvezetők nyitottabbak lettek, például a nyolcvanas évek végén egy ifjúsági mozgalom is létrejött. 1989-ben a lutheránusegyház elkezdett újságot kiadni, majd 1990-ben vasárnapi iskolára is volt lehetőség. Több baptista gyülekezet ment át robbanásszerű növekedésen – némelyik megduplázódott, vagy megtriplázódott. Láttuk a lehetőségeket és megragadhattuk azokat.”
Peteris szerint az a masszív változás, amit az emberek átéltek, megnyitotta őket a spirituális dolgok felé. Egyeseknél igazi lelki éhség volt ez – hiszen a változások kérdéseket vetettek fel az életükre nézve, és a biztonságérzetük eltűnt.
Valami újat kerestek. Mások olyasmit szerettek volna kipróbálni, amit a szovjet rendszer tiltott. Sokuknak voltak spirituális gyökereik a családban a nagyszülők révén, úgyhogy egy személyes felfedezést is jelentett számukra a családi hagyományok felkutatása.
Nyikolaj Ivanov a The Bulgarian Bible League munkatársa emlékszik, hogy a gyülekezete 200-ról 5000 fősre nőtt, kevesebb mint három év alatt.
„Minden színesebb lett – azelőtt az utcák, a ruhák és minden más szürke volt. Mindenkit nagyon érdekelt a kereszténység, mivel be volt tiltva a kommunizmus alatt, az emberek pedig özönlöttek a gyülekezetekbe. Misszionáriusok jöttek és evangelizációs összejövetelek voltak mindenütt – néhány hónap alatt minden nagyot változott.”
De hogy megértsük a gyülekezetplántálást, ami azokban az izgalmas időkben indult, először tisztában kel lennünk azzal, hogy hogyan befolyásolta az egyházat a kommunizmus, illetve a nyugatnak a hatása és megjelenése.
Gyülekezeti élet a kommunizmus alatt
A kommunizmus végén kitört ébredésre reagáló keresztények ugyanazok az emberek voltak, akik előtte megfélemlítés és üldöztetés alatt éltek. Lettországban például a hatóságok engedélyezték a nyilvános istentiszteletet, de csak erősen szabályozott körülmények között.
„Megpróbáltuk kikerülni ezeket a szabályozásokat”, emlékszik vissza Peteris Esians, a lettországi St Mathews Baptist Church szolgálója. „Az egyik szabály az volt, hogy a kórus csak egy dalt énekelhet az istentiszteleten. Ezért több dalt összekombináltak egy dallá, és amikor a hatóság megkérdezte, miért énekelték el mindet, akkor azt mondtuk: „Csak egyszer álltunk fel énekelni – ez tehát egy dal.”
A születésnapok és a névnapok leple alatt tartottak vasárnapi iskolát és gyermekszolgálatot, ami akkoriban szintén be volt tiltva. Evangelizálás csak megbízható rokonok és barátok között történt, és az emberek egyesével csatlakoztak a gyülekezethez.
Némelyeknek a kommunizmus alatti élet próbái közé tartozott az is, hogy börtönben is kellett lenniük, mint például az fehéroroszországi Good News és New Land Church részéről Dima A. nagyapjának. A bejegyzett egyházak szigorú szabályok alatt éltek, Dima viszont egy be nem jegyzett gyülekezethez tartozott, és emlékszik, hogy a KGB és a rendőrség állandóan kereste őket. Ha rájuk találtak, akkor a tagokat beperelték és megbírságolták.
„Az egyház lelki élete erős volt, mivel olyanok nem csatlakoztak a gyülekezethez, akik nem voltak igazán keresztények. Viszont nem szeretném idealizálni ezt az időszakot. A mi gyülekezetünk törvényeskedő volt, nagyon szigorú, és a külvilággal való harcok szellemisége miatt, nem volt bennünk elegendő kegyelem és szeretet.”
Egy City Gate felmérés szerint (www.citygate.org) sok keresztényben alakult ki egyfajta különleges kisebbségi komplexus. „Az hogy tudták rólunk, hogy hívők vagyunk, olyan volt, mint ha valaki mozgáskorlátozott lett volna… Erős nyomás volt rajtunk, hogy a hitünket, vallásunkat privát szinten tartsuk, aminek semmi köze nem volt (vagy alig volt köze) a hétköznapi nyilvános élethez (politikailag vagy szakmailag). Ez a kettősség sok keresztény elméjében mélyen meggyökerezett. Csupán azonosulni a kereszténységgel, vagy annyit mondani, hogy „keresztény vagyok” már egy bátor cselekedet volt.”13
1989 után – egy felkészületlen egyház
„A kommunizmus 70 évnyi uralma alatt tilos volt téríteni vagy evangelizálni a gyülekezet falain kívül”, mondja Viktor Kulbich az Antioch Movement munkatársa. „Ezalatt a fő cél annyi volt, hogy az embereket rávegyük a vezetőnek való engedelmességre, és nem voltak kreatívnak látszó emberek körülöttük. A kommunisták nem engedték, hogy a keresztény fiatalok egyetemre menjenek, úgyhogy sok akadálya volt a vezetőség kialakításának.”
„Nem sokkal a berlini fal lebontása előtt már volt egy kis szabadság, és egy evangélista jött nyugatról Kijevbe. Csak annyira vettünk részt, hogy néztük, mi történik. Amikor az emberek előrementek, nem tudtuk, hogy mit tegyünk. Valószínűleg az akkori evangelizáció gyümölcsének az 85%-át is elveszítettük, mer senki nem volt felkészítve – soha nem kaptunk képzést.
„A gyülekezetvezetőink meglátták annak a szükségességét, hogy tanítványozni kell az új hívőket, segíteni kell őket abban, hogy eljárjanak istentiszteletre, és hogy lelkileg növekedjenek, ezért 1992-ben beindítottuk a gyülekezetplántáló tanfolyamot.”
Az Antioch Movement mögött álló, látással rendelkező gyülekezetvezetők meglátogatták az akkori nagyegyházak országos vezetőit – baptistákat, pünkösdieket, és némely karizmatikusokat – és ezt a kérdést tették fel nekik: „Mit akar Isten, és az hogyan nézne ki?” Hamar meglátták, hogy szükség van látásformálásra, ezért meghívták a lelkipásztorokat és a vezetőket minden ország kulcsfontosságú felekezetéből a Látásformáló Konferenciákra, ahol arról beszéltek, milyen lesz, amikor Isten munkálkodik az országban, és hogyan néz ki, amikor mindenhol gyülekezeteket fognak plántálni. Ez vágyat keltett bennük a gyülekezetplántálásra, és azt kérdezték: „Mi a következő lépés?”, és képzésben akartak részesülni.
Az Antioch Movement célja az, hogy elősegítse a gyülekezetplántálást képzéssel és látásformálással. A gyülekezetplántáló csapatok egy gyülekezetből is lehetnek, vagy pedig gyülekezetcsoportból / egyházcsoportból, és egy csoport egy vagy több faluban munkálkodik egyszerre. Az Antioch Movement stratégiai, nemzeti szinten is segít, olyan területek felkutatásával, ahol gyülekezeteket lehet plántálni, valamint a jó kapcsolatai által is, amiket a kezdetben alapozott meg az egyházvezetőkkel.
Hosszú folyamat volt, mondja Viktor, „sok problémával és kérdéssel, de ezek lassan megmutatták nekünk az utat, és most már jó eredményeink vannak.”14
A Bulgarian Biblie League munkatársa, Peicho Muhtarov hasonlóan felkészületlennek érezte magát kezdetben. „A kommunista időkben az ima-összejöveteleinken egyetlen dologra koncentráltunk: „Istenem, változtasd meg a rendszert, adj szabadságot az embereknek, hogy gyülekezetbe járhassanak, összejöveteleik lehessenek.” Soha nem imádkoztunk új gyülekezetekért, viszont egy nagy ébredésünk volt a kommunizmus bukása után.”
Pechio elmondása szerint 1989 előtt Bulgáriában 47 pünkösdi, 27 Isten Egyháza, kb. 15 baptista, 6 vagy 7 metodista és talán 10 kongregacionalista gyülekezet volt, a gyülekezetplántálás pedig nem szerepelt a tervek között. 1996-ban, hét évvel később, több mint 400 pünkösdi, 280 Isten Gyülekezete és kb. 45 baptista gyülekezet volt. A metodisták és a kongregacionalisták száma is nőtt.
Amikor összeomlott a kommunizmus, az emberek lelkesedni kezdtek a spirituális valóságért. Mindazáltal az 1990-es évek végére a plántált gyülekezetek száma elkezdett csökkenni. A tizenkét év alatt 1996 és 2008 között 400 gyülekezetet plántáltak a Bible League szolgálata által. Peicho számára nem csak az ellenséges világi társadalom jelentette az ellenálló erőt – amelyet részben egyes gyülekezetvezetők hibáit feltáró médiakampány is táplált – hanem az is, hogy a kommunizmus alatt az egyház túlságosan magába forduló volt.
„Olyanok voltak, mint egy társaság, ami azért létezik, hogy a tagok egymást buzdítsák. Készek voltak két-három embert fogadni, de a hívők nem voltak készek fogadni és törődni a tömegekkel, akik egyszerre érkeztek.”
Sok keresztény találta nehéznek, hogy alkalmazkodjon a nem keresztény családokból származó fiatalokhoz a gyülekezetben. „Megpróbálták megtanítani őket olyan dolgokra, amit ők tudtak, de ezek a fiatalok nem ilyen fajta tanításra voltak vevők – nekik valami más kellett. Voltak olyan gyülekezetek, akik meg tudták tartani őket, mások viszont nem, mert másként gondolkoztak.”
A kilencvenes évek végére azok a fiatalok, akik a 90-es évek elején tértek meg, már kritikus szemmel tudták nézni az egyház helyzetét. Sokuknak már családjuk, munkájuk volt, ezért a gyülekezeti élet kevésbé lett fontos. „Úgyhogy ha mindezeket összeveted – más érdekek, gyengébb gyülekezetek, hibákat elkövető lelkipásztorok, kevesebb érdeklődés nyugatról, akkor megértheted, miért kezdett csökkenni a létszám – ami egy olyan trend, ami még csak most kezdett megfordulni.”
Lettországban a korábban lefoglalt egyházi épületeket visszaadták az egyházaknak. „A kérdés csak az volt, mit kezdjünk az épülettel”? mondja Peteris, „és persze az első gondolat az volt, hogy alapítsunk egy gyülekezetet – noha megtapasztaltuk, hogy nem ez a legjobb gyülekezetplántáló stratégia. A társadalmon változóban volt, az egyház viszont nem. Például a vezetőség sok tekintetben autokratikus maradt, miközben az emberek már sokkal nagyobb szabadsághoz voltak szokva”.
Az 1990-es években egyes új gyülekezetek úgy indultak, hogy az egy városból utazgató hívőcsoportok elkezdtek külön összejönni a saját városukban, egy különálló gyülekezetet alakítva ezzel. Peteris előző gyülekezetében pedig konkrét falvakat céloztak meg egy új gyülekezet indításának a szándékával. „Viszont mi városi emberek voltunk, akik falusiakat próbáltak meg elérni. Minden nyolc próbálkozásból csak kettőben voltunk sikeresek, ott ahol helybéli embereink voltak, akik azon a környéken dolgoztak, és meg is élték az evangéliumot.”
Eredeti cikk: After the Wall Came Down: Church Planting in Post-Communist Countries
Miután leomlott a fal: Gyülekezetplántálás a posztkommunista országokban (1.rész)
Miután leomlott a fal: Gyülekezetplántálás a posztkommunista országokban (2.rész)
Miután leomlott a fal: Gyülekezetplántálás a posztkommunista országokban (3.rész)
Vélemény, hozzászólás?