Mire vágynak a kamasz lányok? Kérdezz meg tíz lányt, s tíz különböző választ fogsz hallani! De egy kilencedikes lánytól hallottam mostanában valamit, ami elgondolkodtatott. Arról beszélt, mennyire zavarja, hogy sok barátja nem hajlandó többet részt venni az ifjúsági órák játékaiban. „Félrevonulnak és leülnek. Úgy érzik, mindenki őket nézi. Úgy érzik, a fiúk nem szeretnék, ha beállnának a játékba, s csak útban vannak.”
Szóval mire is van szükségük? Szükségük van arra, hogy a női vezetők bekapcsolódjanak a játékba, s őket is hívják játszani.
Az élet sokkal bonyolultabb ennél. Az ifjúsági szolgálat is. De kezdésnek nem rossz. A kamasz lányoknak engedélyre van szükségük. Engedélyre, hogy játszhassanak, beszélhessenek, felállíthassák a korlátaikat, érezhessék az érzéseiket, s hogy bukdácsolhassanak. S ha az ifjúsági vezetőjük nem adja meg nekik ezeket az engedélyeket, gyakran előfordul, hogy senki nem fogja.
Engedély, hogy játszhassanak
Az egyik ifiórán épp beszélgettem néhány lánnyal, mikor észrevettem, hogy a fiúk elkezdenek „hekizni” (hackey sack). Két fiú vezető kezdte el oda-vissza passzolgatni a labdát, de nemsokára az összes fiú csatlakozott hozzájuk. Észrevettem, hogy több lány is nézi őket. Nem szóltak egy szót sem, csak nézték a játékot, s úgy tűnt, hogy be szeretnének állni. Lezártam a beszélgetést, s odamentem a fiúkhoz: „Beszállhatok?” A fiúk rögtön helyet csináltak nekem, közben én a lányokat figyeltem. „Amber, Heather, gyertek ti is játszani! Egyikünk se profi, én sem! Álljatok be nyugodtan!”
A mozgást, aktivitást igénylő játékokban a lányoknak gyakran csak a néző szerep jut. Vagy csak szurkolnak. Hogyan érhetnénk el, hogy mindenki részt vegyen a játékban? Néha két játékot játszunk: az egyikben a jók, a másikban a kevésbé jók játszanak, így lehetőséget kapnak azok a lányok is, akik úgy érzik, nem tudnak lépést tartani a nagyobb, erősebb fiúkkal. Vagy úgy játszunk, hogy mindenkinek van egy rögzített helye, hogy a nagyobb, gyorsabb játékosok ne tudják mindig megszerezni a labdát a gyengébbektől. Bátorítjuk a fiú vezetőket, hogy mindenkinek passzolják a labdát, ezzel példát állítva a többi fiú elé. Mindezen túl törekszünk arra, hogy minden játékban vegyen részt egy női vezető, aki engedélyt ad a játékra, s bátorítja a lányokat, hogy csatlakozzanak.
Engedély, hogy beszélhessenek
A lányoknak szükségük van engedélyre, hogy beszéljenek, ami kissé furcsán hangzik, ha figyelembe vesszük a lányok képességeit ezen a téren. De egy csoportban, főleg egy vegyes csoportban figyeld meg, mi történik! A lányoknak gyakran a mondat közepén elszáll az önbizalmuk, mintha hirtelen elfelejtenék, mit is akartak mondani. Elkezdenek valamit, majd megállnak, s ezt mondják: „Á, mindegy!”
Ezt főleg az eredményezi, hogy a lányokat gyakran félbeszakítják. Több tanulmányt végeztek iskolákban, egyetemeken, az üzleti életben s más csoportfoglalkozásokon, s ezek rámutatnak arra, hogy a nőket sokkal többször szakítják félbe, mint a férfiakat. Jó lenne azt hinni, hogy a férfi ifivezetők jobban figyelnek erre, mint az átlagos férfiak, de nem gondolom, hogy ez így van. Mikor más ifivezetőkkel csoportban dolgoztunk (ahol gyakran én voltam az egyetlen nő), előfordult, hogy ismételten félbeszakítottak. Ilyenkor az ember arra gondol, hogy azért szakították félbe, mert nő. Vagy mert senki nem kíváncsi arra, amit mondani akar. Ha én ezt érzem, mennyivel inkább érzik ezt a lányok az ifjúsági csoportban?
Mikor félbeszakítanak, arra gondolok, hogy miért nem szól közbe valaki, hogy: „Hé, én szeretném hallani, mit akart mondani Carol!” Ezt szeretnénk megtanítani a vezetőknek. És erre bátorítjuk a diákjainkat is: ha valakit félbeszakítottak, várd ki, míg a közbeszóló levegőhöz jut, és vágj közbe „Érdekes nézőpont. De én előbb meghallgatnám, mit akart mondani Sarah. Szerintem érdemes végighallgatni.”
Vezetőként könnyű „úthengerként nyomulni” a beszélgetésben, kifejteni a saját nézőpontjainkat, fenntartani a beszélgetés folytonosságát anélkül, hogy figyelnénk a csoport dinamikájára. De megéri a fáradtságot odafigyelni arra, ki mit mond, teret adni a lányoknak is a véleménynyilvánításra, megerősíteni bennük a tudatot, hogy joguk van ahhoz, hogy meghallgassák őket, akár küzdenek a félbeszakításokkal vagy a saját lankadó önbizalmukkal, akár nem. Ha eltérnek a tárgytól anélkül, hogy félbeszakították volna őket, bátoríthatjuk őket, hogy fejezzék be a gondolatot: „Amiről eddig beszéltél, az igazán hasznosnak tűnt. Mondanál róla többet?”
Engedély, hogy érezhessenek
Könnyű azt gondolni, hogy „nos, ha a lányok úgy érzik, ki lettek rekesztve a játékból, vagy hogy félbeszakították őket, az csak az ő fantáziájuk szüleménye”. Tényleg az? A lányoknak túl gyakran mondják, hogy amit éreznek, az csak a képzeletük szüleménye, vagy egyszerűen csak túl érzékenyek. „Nem kellene így érezniük.” „Semmi okuk arra, hogy felhúzzák magukat.” A lányok nagyon vágynak arra, hogy valaki, bárki, elhiggye, hogy tényleg azt érzik, amit éreznek. Mivel a kamasz lányokra nagy hatással vannak a társaik, jó lenne, ha megértenék egymás érzéseinek a jelentőségét és erejét.
A kamasz lányoknak általában erősebbek az érzéseik, mint a csoport többi tagjának. Hormonok, nagy fizikai változások, jövőtől való félelem, kifejlett szociális érzékenység, magas elvárások miatti szorongás, alváshiány – ezek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a lányok sebezhetőbbek és könnyebben felbosszanthatóak. Az érzelmeik figyelmen kívül hagyásának sok módja van. Ha azt mondjuk, hogy „Ó, ezek csak a hormonjaid!”, akkor piciny méretűvé zsugorítjuk a jelentőségét a személyüknek, s a dolognak, ami akkor éppen a legjobban foglalkoztatja őket.
Ahogy beszélgetek a lányokkal, az egyik legszomorúbb dolog, amit hallok tőlük, hogy „a szüleim nem hiszik el, mennyire kimerült/ ideges/ szorongásokkal teli/ boldogtalan vagyok”. Azok a lányok, akiknek azt mondják a szülei, hogy „a lányom sose mond el nekem semmit”, könnyek közt mesélik el nekem, mennyit próbálkoztak azzal, hogy megosszák a fájdalmaikat a szüleikkel. Ezek a szülők megdöbbennének, ha látnák, mennyire dühösek rájuk a lányaik, mikor ilyen megjegyzéseket tesznek: „Igazából nem is ezt érzed.” vagy „Csak kifogást keresel.” vagy „A hónapnak most azt a részét éled?”
Mi történik azokkal az érzésekkel, amikről azt mondják a lányoknak, hogy igazából nem is érzik, vagy nem kellene érezniük? A lányok elnyomják őket, hogy aztán étkezési rendellenességekként, mély depresszióként bukkanjanak elő újra, vagy olyan düh formájában, hogy a lányok önmagukban tesznek kárt, esetleg meggondolatlan szexuális kapcsolatokba kezdenek. Mennyivel jobb megoldás az, hogy tudomásul vesszük a lányok érzelmeinek a mélységét, teret adunk a kifejezésükre, megfelelő módon segítünk nekik, s könyörgünk a szülőknek, hogy ők is ugyanezt tegyék.
Engedély korlátok felállítására
A szülőket arra is bátorítani kell, hogy tudatosítsák a lányaikban azt, hogy joguk van korlátokat állítani. Túl sokszor arra tanítják a lányokat, hogy legyenek „kedvesek, szerények”, ami azt jelenti, hogy helyezzék a mások szükségeit a magukéi elé. A magabiztosságot és öntudatosságot sokkal inkább értékelik a fiúkban, és megkérdőjelezik a lányokban. Ez mindkét nemnek egyaránt egy ferde képet ad arról, mit is jelent „kereszténynek” lenni, s így nagyobb a kockázata a helytelen szexuális viselkedésnek.
Nem olyan régen odajött hozzám egy szülő egy iskolai táncrendezvény után. A kilencedikes lánya egy „keresztény” fiúval ment, s a fiú oly módon közeledett a lányhoz, amiben a lány nem akart részt venni. A lány mondta neki, hogy hagyja abba, mert ettől kényelmetlenül érzi magát, s elment megkeresni az anyját, aki ruhatáros volt. Elmondta neki, mi történt, s megkérte, hogy vigye haza. Az anyja erre nemet mondott, hiszen a lánya ezzel megsértené a fiú érzéseit. Szerinte a lányának kedvesnek kell lennie, s a lehető legjobban kezelni a dolgot.
Ezután az anya azon gondolkodott, hogy helyesen járt-e el. Nem. Nem volt helyes, amit tett. A lánya azzal küzdött, hogy korlátokat állítson fel, s ezt pont az a személy aknázta alá, akinek a leginkább meg kellett volna erősítenie őt. Szerencsére az anya bocsánatot kért a lányától, s megígérte, hogy a jövőben mindig lehet majd számítani rá, ha a lányát haza kell vinni hasonlók miatt.
De mit teszünk azért, hogy elmondjuk a lányoknak, hogy mondhatnak nemet, hogy megvan a joguk korlátok felállításához, hogy mikor nem akarnak megtenni valamit, választhatják azt, hogy nem teszik meg. Nem csak a szexualitás terén, hanem mindenhol. Mit teszünk azért, hogy elmondjuk nekik, hogy „kereszténynek” lenni nem ugyanaz, mint „kedvesnek” lenni? S a fiúkat hogyan bátorítjuk, hogy felállítsák a saját korlátaikat?
Engedély, hogy bukdácsolhassanak
Jelenleg úgy tűnik, egy tragikus kettős mérce van érvényben. A fiúk csak fiúk, de ha egy lánynak válik zűrzavarossá az élete, rögtön megbélyegzik, s könnyen elutasítják. A gyülekezetnek kellene annak a helynek lennie, ahol ez a legkevésbé érvényes. De amit én látok az ifjúsági csoportokban az az, hogy a fiúknak nagy szabadságuk van arra, hogy „elkóboroljanak”, de minimálisan tolerálják, ha egy lány teszi ugyanezt. Talán maguk a lányok az okai ennek: hihetetlen magas követelmények elé vannak állítva, félnek attól, hogy nem fogják tudni teljesíteni ezeket, végül megvetéssel fordulnak azokhoz a lányokhoz, akiknek nem sikerült.
A kamaszkor nehéz. A világ rohanó, versenyző életmódja is nehéz. És nehéz a keresztény élet, a tisztaság is. Nehéz megbirkózni a stresszel úgy, hogy nem esünk áldozatul a cigarettának, az alkoholnak, a drognak. S mikor a lányok úgy döntenek, hogy mindez túl nehéz, túl sokszor épp azok bírálják őket keményen, akiknek a leginkább együttérzőeknek kellene lenniük.
Amikor a lányoknak bemutatjuk Jézust, meg kellene győződnünk arról, hogy látják Jézusnak azt az oldalát, amit a korának asszonyai annyira szerettek benne: a képességét, hogy a kudarcaik, bűneik, fájdalmaik mögé lásson. Jézus törődött a nővel a forrásnál, törődött a parázna nővel, a vérfolyásos asszonnyal, azokkal a nőkkel, akiket leírtak és kiközösítettek. Segítenünk kell a lányainknak, hogy meglássák ezt a mély szeretetet és bocsánatot, s nekünk is ezt a szeretetet és megbocsátást kell bemutatnunk.
Minél inkább látom a kamasz lányok mélyebb szükségeit, s minél többet tanulok Jézustól, annál jobban meg vagyok arról győződve, hogy Jézus példázza a legjobban azt a szolgálatot, amire a lányoknak a leginkább szükségük van. Annyira emberszámba vette a nőket, hogy azt a körülötte lévő férfiak aggasztónak találták. Odafigyelt a legbelsőbb szükségleteikre még akkor is, mikor a nők féltek azokat szavakba önteni. Nem jött zavarba az érzelmeiktől akkor sem, mikor mások azokat könnyelműnek vagy szégyenteljesnek gondolták. Bátorította a nőket, hogy gondolják újra a szerepüket, s helyezzék előbbre a Neki való engedelmességet a kedvességnél vagy a „jó háziasszonyságnál”. Olyan nőket ért el, akiket senki más nem tudott volna megközelíteni vagy megérinteni. Engedélyt adott a nőknek arra, hogy egész, értékes emberek legyenek. Bárcsak mi is meg tudnánk ezt tenni!
“Used with permission of Youth Specialties”
Eredeti cikk: What Do Teenage Girls Need?
Vélemény, hozzászólás?