Dr. Gary Smalley és Dr. Greg Smalley a „Szülő-Kamasz Kapcsolatok DNS” munkatársai
2006. 07. 10.
Mi a tényleges motiváló erő a kamaszgyerekeiddel folytatott viták mögött? Talán meglepő a válasz: a FÉLELEM! Ezen a bolygón minden ember a félelemmel küzd. Lehet, hogy nem szeretjük ezt hallani, és talán megpróbálunk ellenkezni vele: „De hát én nem félek semmitől. Teljesen biztonságban érzem magam otthon. Nem félek a kamaszgyerekemtől.” Ez jó, de nem is az ilyenfajta félelemről beszélünk. Olyan dolgokra gondolunk, mint a sikertelenségtől való félelem, vagy az attól való félelem, hogy nem fognak szeretni minket, vagy a magánytól való félelem.
A félelem az egyik elsődleges motiváló erő minden magatartás mögött. Mindenkinek vannak jellegzetes, és gyakran igen jól kidolgozott magatartásformái, amit arra használunk, hogy a félelmet kezeljük.
A magatartásunkat elsők között motiváló tényezőként gyakran meghatározó szerepet tölt be a félelem az életmódunk illetve az életre való reagálásunk kialakításában. A félelmeink sokféle formát ölthetnek, olyan dolgokat is, mint például az nyugtalanság, aggódás, aggályoskodás, stressz, rossz előérzet, rettegés, védekező magatartás, elkerülő magatartás, stb. A félelmeink gyakran ésszerűtlenek. A félelem-alapú magatartásformáink gyakran olyan reakciókhoz, olyan élet-stratégiák kidolgozásához, illetve olyan megküzdési magatartásokhoz vezetnek minket, amelyeknek számos szerencsétlen következményük van. Sokszor engedjük a félelemnek, hogy megakadályozzon abban, amit meg akarunk tenni és meg kell tennünk. Bár sok központi félelem létezik, az általunk látott leggyakoribbak közül néhány: a magánytól, a tehetetlenségtől, a leuralástól, az értéktelenségtől, az elutasítottságtól, az elhagyatottságtól, a sikertelenségtől, és a fölöslegessé válástól való félelem.
Ahhoz, hogy elbánjon a félelmeivel, a legtöbb ember – tudatosan, vagy nem tudatosan – elcsépelt reakció-minták követésébe esik bele, amint valaki megnyomja a félelem-gombjait. Bármit megtesznek, hogy csillapítsák a fájdalmukat. Bármit megtesznek vagy kimondanak, csak hogy elcsitítsák a félelmeiket.
Gyakrabban jön be az a variáció, hogy az érzelmek és gondolatok olyan magatartásra vezetnek, ami kárt okoz a kapcsolatokban. Amikor impulzust kapnak a félelmeid, már reagálsz is. Esetleg attól félsz, hogy elveszíted az irányítást, ezért megpróbálod megragadni az irányítást. Esetleg attól félsz, hogy elveszíted a kapcsolatot, ezért megpróbálod megragadni a kapcsolatot. A reakciók „stratégiák”, és arra használjuk ezeket, hogy rávegyük a másik személyt, hogy segítsen nekünk jobban érezni magunkat.
Ez azt jelenti, hogy nem pusztán a félelmeid azok, amik bomlasztják a kapcsolataidat és sérüléseket okoznak rajta, hanem az, hogy milyen reakció mellett döntesz, amikor a fiad vagy a lányod megnyomja a félelem-gombjaidat. A legtöbbünk egészségtelen és hibás reakciókat használ a félelem kezelésére, és végeredményben szabotáljuk a kapcsolatainkat. Azért használjuk ezeket a reakciókat, hogy önmagunkat védjük. A gombunkat megnyomó személy felé úgy reagálunk, hogy mérgesek leszünk, vádaskodunk, visszavonulunk, lekicsinylően viselkedünk, védekezünk, és még egy rakás más dolgot csinálunk. Ezekkel a reakciókkal általában azt próbáljuk elérni, hogy megváltoztassuk az érzéseket, vagy a másik személyt irányítsuk, hogy így megszűnjön a félelmünk. Ezáltal a félelem érzése válik az ellenséggé, amit le kell győzni vagy el kell kerülni. Sajnos ebben a védekező állapotunkban a szívünk zárva marad a védőfalaink mögött, ami, anélkül hogy ezt akarnánk, bezárja az ajtót a bensőséges kapcsolat előtt.
Mindazáltal a félelem, mint érzelem, nagyon hasznos információ-forrás lehet, és a félelem beismerése és megbeszélése már meg tudja nyitni az ajtót a bensőséges pillanatok számára. Azzal, hogy vállaljuk a sebezhetőséget, és feltárulkozunk, hogy elmondjuk egymásnak a félelmeinket, ajtót nyitunk a kölcsönös törődésre, együttérzésre, megértésre és szeretetre; más szóval: a bensőséges kapcsolatra.
Ha nem tudsz mit kezdeni a „félelem” szóval, akkor egy egyszerűebb módja is van a félelmeink megvizsgálásának, éspedig az, ha „gomboknak” látjuk azokat. Mindenkinek vannak gombjai. Nem a gombok a problémáink. A legtöbb gombunk gyermekkortól velünk van. Visszaemlékszem, hogy én (Greg), már gyermekkoromban féltem a sikertelenségtől. Volt egy tanulási rendellenességem, és a középiskolai tanácsadóm azt mondta, hogy talán nem kéne főiskolára mennem. Azt javasolta, hogy inkább valami vállalkozásba próbáljak meg belekezdeni. A szavaitól úgy éreztem magam, mint egy sikertelen csődtömeg. Úgyhogy amikor azt mondta, hogy „Talán a kereskedelmi iskola jobb választás lenne”, az megnyomta a félelem-gombomat – a sikertelenség gombomat. Ennek ellenére, a gombok önmagukban még nem magát a problémát jelentik. A probléma az, ahogyan reakciót választunk a gombok megnyomásakor.
A gombjaink megnyomására adott reakcióink vagy megküzdési stratégiáink közül sok a problémás. Ezek egyfajta piros jelzések! Ha továbbra is így fogod csinálni, akkor az évek során veszélybe fogod sodorni a kamaszgyermekeddel való kapcsolatodat.
Ne feledd: mindenkinek vannak gombjai (félelmei). A Félelem Tánc akkor kezdődik, amikor valaki megnyom egy gombot, mi pedig egészségtelen módon reagálunk. Nézzünk meg egy szemléltető példát a táncra.
„Miért nem akar menni ez a hajó?!” visszhangzott a tavon át, ahogy felordítottam (Gary), és dobbantottam a lábammal. Így már hivatalosan tudni lehetett, úgyhogy teljesen frusztrált voltam és totálisan zavarba jöttem. Előtte az új hajómmal hencegtem, milyen szép, milyen jól fogjuk érezni magunkat a tavon, most pedig az egyetlen dolog ami eszembe jutott, a példabeszéd volt: „Az elesés előtt felfuvalkodottság jár.”
Egy misszionárius család volt a vendégünk, összesen heten voltak. A szálláson és az ellátáson kívül ígértem nekik egy élvezetes kalandot a tavon, a vadonatúj hajómon.
Másnap elkészítettük a piknikre az ennivalót, bepakoltuk a horgászfelszerelést, a vízisít, és mindent, amit csak használni lehet a vizes szórakozáshoz. Greggel együtt felpakoltuk az egész családot a hajóra. Az volt a legjobb az egészben, hogy a misszionárius család számára ez volt az első alkalom, hogy egy tavon hajózhattak. Ezt tudnom kellett volna!
Amikor már mindenki a fedélzeten volt, a várakozás a csúcsponton, izgatottság telített levegő, Greg ellökte a kikötőtől a hajót és leült mögöttem.
„Gyerünk bulizni!” ordítottam. Az egész hajó boldog sikításban és örömfüttyökben tört ki.
Hogy még jobban fokozzam, azt mondtam a gyerekeknek, hogy hivatalos visszaszámolást kérek. Öt…négy…három…kettő…egy…kilövés!
Úgy lódultunk el a kikötőtől, mint egy rakétahajó. A legszebb az volt, amikor az ötéves kisfiú azt mondta az apjának: „Ez a legkirályabb hajó az egész tavon!” A mennyben éreztem magam. De aztán történt valami.
„Miért lassulunk?” gondoltam magamban. Sőt, ami még rosszabb, „Miért állt le a motor?”
„Apu”, kiáltott a kisfiú, „Mi a baj, miért lassultunk le? Gyorsabban akarok menni!”
„Ne izguljatok! Egy pillanat és megcsinálom!”
Miután többször elfordítottam az indítókulcsot, a motor újra életre kelt és felmordult. És újra elindultunk.
Aztán újra megtörtént. A motor kinyiffant.
Ez a beindulás-leállás körülbelül 15 percen át újra és újra megismétlődött. Megnéztem a motort, az üzemanyagszintet, az olajat, és amire csak gondolni tudtam. Amikor be tudtam indítani, mindig leállt utána. Végül totális csalódottságomban felordítottam. El akartam süllyeszteni az egész nyomorult hajót, ott ahol volt, de mivel a misszionárius családja is a fedélzeten volt, úgy voltam vele, hogy az üdvösségemmel játszom, ha valamelyiküknek is baja esik.
És ekkor megszólalt Greg: „Apu, figyelj csak! Mire való ez a zsinór? Mert amikor megy a motor, ha meghúzom, akkor mindig leáll.” Aztán elkezdett nevetni.
Most már értem, mit érezhetett Ábrahám, amikor a fiát, Izsákot feltette az áldozati oltárra. Biztos vagyok benne, hogy a fiamhoz hasonlóan Izsák is csinált valami idegesítőt. Az a zsinór, amit Greg állandóan meghúzott ha beindult a hajó, a motor vészkioldója volt. Én már fel is tudtam volna robbantani a hajót, miközben egész idő alatt csak Greg játszadozott velem.
Rámosolyogtam a misszionárius családra, majd odahajoltam Greghez, és ezt súgtam a fülébe: „Nagy bajban vagy!”
„Nyugi már apu!” csattant fel Greg, „Csak vicc volt!”
Továbbra is mosolyogva úgy néztem Gregre, ami azt jelentette: „Csak várj, amíg hazaérünk!”
„Honnan tudhattam volna, hogy nem érted a viccet?” kérdezte Greg.
„Csak ismerd be, hogy hibát követtél el, Greg” mondtam. „És különben is állandóan ilyen hülyeségeket csinálsz. És ráadásul most az ő szórakozásukat is elrontottad.”
„Miért csinálsz ekkora ügyet az egészből? Megoldottam a problémát!” kiáltotta.
„Vigyázz magadra!”
„Nem csináltam semmi rosszat!” kiabálta Greg. „Ha itt valakinek be kell ismernie valamit, az te vagy, hogy nem érted a viccet!”
„Jellemző” gondoltam magamban. Majd lezártam az egészet és nem szóltam Greghez egy szót sem.
A Greggel folytatott kommunikációm csak néhány másodpercig tartott, de a táncunk teljesen el lett táncolva. Észrevetted?
Csináljuk azt, amit a focimeccseken szoktak a lassított felvétellel. Íme, ez az ami történt velünk. Az én gombom (Gary-é), a legnagyobb félelmem, az, ha valaki irányít engem, vagy ha tehetetlen és erőtlen vagyok. Ha úgy érzem, hogy valaki átveszi az irányítást fölöttem, – vagy ha már a lehetőségét érzem, hogy átveheti az irányítást fölöttem – akkor azonnal reagálok. Amikor nem működött a hajóm, teljesen tehetetlennek éreztem magam. Amikor rájöttem, hogy Greg játszadozott velem, akkor irányítva éreztem magam, mivel olyan dolgot csinált, amitől zavarba jöttem, és nem tudtam uralni a helyzetet.
A valóság az volt, hogy a gombok már meg voltak nyomva. Amikor nem tudtam kellően működtetni a hajómat a misszionárius család előtt, zavarba jöttem és megalázottnak éreztem magam. Úgyhogy abban a pillanatban egy csomó gombom nyomódott meg (pl. megalázott, tehetetlen, irányított). A baj az volt, hogy én erről egyáltalán nem tudtam. Soha nem mondta nekem senki, hogy „Gary, nem az a baj, hogy Greg játszadozott veled, hanem az, hogy meg lettek nyomva a gombjaid.”
Ahogy több gombom is megnyomódott, azonnal reagáltam. Megfélemlítettem Greget („Nagy bajban vagy”), habár nem mondtam ki, de vádoltam („Az, hogy irányítottnak és megalázottnak érzem magam, a te hibád”), követelőztem („Csak ismerd be, hogy hibát követtél el”), lekicsinyeltem („Állandóan ilyen hülyeségeket csinálsz”), kritizáltam („Az ő szórakozásukat is elrontottad”), és végül lezártam a beszélgetést és visszavonultam Gregtől. A Félelem Tánc érdekessége az, hogy úgy van kitalálva, hogy a másikat akarja megváltoztatni az ember, hogy mi jobban érezzük magunkat. Azt akartam, hogy Greg felelősséget vállaljon, hogy beismerje, hogy hibázott, hogy megsajnáljon engem vagy akármi, hogy ne érezzem magam irányítva és megalázva – tehát hogy jobban érezzem magam. De nem Greg felelőssége, hogy jobban érezzem magam. Ez az én dolgom – az én érzéseim az én felelősségem. Még többet is fogunk beszélni arról, hogy hogyan zárjuk le gyorsan a táncot, de előbb nézzük meg a táncot Greg oldaláról.
Greg legnagyobb gombja a bukás. Ha bármikor úgy érzi, hogy megbukott, vagy valaki ezt gondolja róla, hogy csődöt mondott, vagy valami rosszat tett, akkor azt nagyon utálja. Úgyhogy amikor azt súgtam neki, hogy nagy bajban van, akkor ezt gombot nyomtam meg – és azonnal azt gondolta, hogy valamiben rosszul teljesített. Ezért úgy reagált, hogy lekicsinyelte az érzéseimet („nyugi már … csak vicc volt”), védekezett („honnan tudtam volna, hogy nem érted a viccet”), megoldás üzemmódba („Miért csinálsz ekkora ügyet az egészből? Megoldottam a problémát”), és gúnyolódásba („Ha itt valakinek be kell ismernie valamit, az te vagy, hogy nem érted a viccet”). Visszatekintve az is látható, hogy Gregnél is meg lett nyomva a megalázottság gombja, amikor a misszionárius család előtt kezdtem vádolni őt.
Hát nem döbbenetes, hogy működik ez a tánc, és milyen gyorsan kicsúszik a kezünkből az irányítás? Megnyomják a gombomat, reagálok valahogy, és megnyomom Greg gombját. Erre ő is reagál, és újra megnyomja a gombomat, de ez alkalommal már talán kissé erősebben. Vagy egy másikat is megnyom. És belekezdünk egy fájdalmas táncba, és végtelen körforgásba, ami csak körbe-körbe megy.
A Félelem Tánctól leragadnak az emberek valahol. Minden kapcsolati területen egy bizonyos szinten létezik valamilyen tánc. Néha talán még nem érte el a halálos szinteket, de ha nem foglalkoznak vele, akkor még a legboldogabb kapcsolatot is reménytelen helyzetbe sodorhatja.
Az ilyen beteges körforgás igazán nagy problémája az, hogy teljes függőséget szül. A Félelem Tánc azt hiteti el velem (tévesen), hogy a fiam maga a probléma és a megoldás is egyben. Ha nem támadott volna rám, gondolom én, nem kellett volna védekeznem. Ha csak ott ült volna nyugodtan, ha csak azokat juttatta volna eszembe, amiket jól szoktam csinálni, akkor nem lettem volna ilyen ideges. Amikor Greget látom a problémának és a megoldásnak is, akkor teljesen tőle függővé válok. És ugyanez történik vele is rám nézve.
© Copyright 2006 Smalley Relationship Center
Eredeti cikk: What Drives Arguments with Your Teen?
Vélemény, hozzászólás?