Walt Mueller egyszer megjegyezte, hogy időről időre megismerhetünk éles elméjű keresztényeket, akik valami bámulatosat tesznek a kortárs kultúráért. Az egyik olyan ember, akire valaha is felfigyeltem, és elkezdtem tisztelni és szeretni, Denis Haack volt. Denis vezeti a Ransom Fellowship nevű missziós társaságot (magyarul „Váltságdíj Társaság”), amely szervezet arra kötelezte el magát, hogy „fejlessze a hitbeli készségeket, és elmélyítse a tanítványságot” Isten népe körében (www.ransomfellowship.org) Denis lapja,a „Critique”, egy olyan kiadvány, amely segíti keresztényeket abban, hogy elmélyítsék hitbeli készségeiket. A következő cikk elsőként ebben az újságban jelent meg.
„Az elbeszélés olyat tud, amit egyetlen elméleti tétel sem képes véghez vinni. Felületes szemlélőnek nem úgy tűnik, mint a valódi élet, de egy olyan képet tud elénk tárni, amelyhez a valóság akár hasonlíthat is némely központi részében.”
C. S. Lewis: A történetekről
Szeretem a mozifilmeket – szeretem megnézni őket, beszélgetni és olvasni róluk. A mozi a nagy erő, kegyelem és élénkség műfaja. Mint minden emberi kultúrában, ez az ajándék is Istentől származik, még ha bukott világba érkezik is. Talán ez az ajándék különösen a bukott világnak szól, amióta bukottságunk kiélezi Isten csodálatos ajándékai iránt érzett igényünket. Az a tény, hogy Isten képmására vagyunk teremtve, azt jelenti, hogy a kreativitás lényünk alapvető része, vagyis nem élhetjük le emberi életünket teljesen a művészet kegyelme nélkül. A művészet nem egy megkérdőjelezhető érték egy elveszett világban, hanem annak kifejeződése, hogy kik vagyunk mi, mint Isten teremtményei.
Kálvin az Institúcióban figyelmezteti Isten embereit, hogy ne nézzék le az igazságot, „bárhol jelenjék is meg, hacsak nem akarnak szégyent hozni a Szentlélekre.” Ez egy nagyon kijózanító elgondolás. Minthogy minden igazság Isten igazsága, így a kegyelmet, kreativitást és szépséget is Isten ajándékaként kell megragadnunk, még ha olyan köntösben is közelednek hozzánk, amelyek meghasadtak. Minden művészet, mint az élet minden formája, megromlott a bűneset által. Azonban, amikor azzal dacolunk, hogy elutasítjuk a művészetet, kreativitást és kultúrát, ez olyan, mintha meg akarnánk szégyeníteni a Teremtőt, még ha úgy érezzük, hogy ez becsületessé tesz bennünket. A Bablilonról szóló mozifilmek babiloni elképzeléseket és értékeket ábrázolnak, de mivel a babiloniak Isten képére lettek teremtve, az ő filmjeik is kifejeznek egyfajta kreativitást, bepillantást abba életbe és valóságba, amelybe bele vannak ágyazva részlegesen, Isten mindenkire kiterjedő kegyelme által. A filmművészet iránti szeretetem úgy nőtt, ahogy a szemeim jobban hozzászoktak a kegyelem pislákoló fényére, amely átragyogja posztkeresztény világunk művészetet.
Mozifilmek iránt érzett szeretetem azonban nem az elsődleges ok, ami miatt szervezetünk a filmet hangsúlyozza. Sokkal inkább azért hangsúlyozzuk a filmeket, mert posztmodern világunk történeteit ábrázolják. Minden kultúrának és nemzedéknek vannak újra és újra elmondott, majd megvitatott történetei. Isten szava által teremtettnek lenni azt jelenti, hogy megteremtődtünk egy történetben, hogy a Nagy Történet részei lehessünk, amelyet az Írások jelentenek ki, és amelynek Jézusban, az élő igében van a középpontja. Charlie Peacock kedvelt mondása szerint, történetek elbeszélésére és történeti életre vagyunk elhívva. Azért találjuk a jól elmondott történeteket vonzónak, mert erre lettünk teremtve Éppen ezért kérik a gyerekek, hogy ismételjük el a történeteket, és újra és újra olvassuk el a történeteket.
Néha a nemzedékek történeteit a szülők mondják el, könyvekben lehet elolvasni, vagy mesemondók regélik el, miközben emberek körülülik a tüzet a csillagos ég alatt – de a történetek mindig jelen vannak. Történetek, amelyek bizonyára szórakoztatóak, de biztosan sokkal többet is tesznek: egyszerre válaszolnak és képlékennyé teszik azokat a gondolatokat, reményeket, értékeket azok számára, akik odafigyelnek rájuk, és azonosulnak velük. „A történet, bármilyen formát is vegyen fel, a mi vezetőnk.” ahogy Larry Woiwide regényíró mondta. „Útban vagyunk valahová, és a mi történetünk az, ami keresztülvisz a végkifejletig. Ha nem tartanánk az örökkévalóság felé (mint ahogy azt időről időre látom), nem lenne történetem, amit elmondanék. És te is azon az úton tartasz, amelyen most haladsz, mert folyamatosan megtart a maga irányában.”
Talán nem vagyunk tudatában, de ez a történet határozza meg értékeinket, elképzeléseinket és valóságról alkotott képzeteinket. A keresztények ezt minden bizonnyal magától érthetődőnek találják, lévén hogy az Írások nem csupán javaslatok végtelen listáját tartalmazzák. A Biblia összefonja a Teremtés, Bűneset, Megváltás, Végítélet beszámolóját, kinyilvánítva, hogy ez a történet akár a miénk is lehet Krisztus által, és a folyamat láthatóvá tesz javaslatokat értelmünkben, szívünkben és képzeletünkben, amelyek egyaránt hihetőek és tetszetősek abban a világban, amelyet Isten készített.
Mindez keresztények egy fontos kérdésére utal, akik hűségesek vágynak lenni rohamosan változó világunkban: Hol találhatjuk meg a történeteket, amelyek kialakítják képzeletünket, szívünket, életünket és értelmünket egy posztmodern nemzedékben? Azért lényeges ezeket megtalálni, mert egy nemzedék történeteiben és azok körül foglal helyet az a szakadatlan társalgás azokról a dolgokról, amelyek a leginkább számítanak. Manapság, amikor többségi társadalomban élünk, talán nem lesz egyszeri, egyedüli válasz arra, amely megválaszolja a kérdésemet – ennek a generációnak sok története van. Másrészt viszont, az alapvető választ nem nehéz felfogni. A posztmodern nemzedék számára, az egyik első helyen – javaslatom szerint az első helyen – ahol ezek a történetek közszemlére kerülnek, nos, ez a mozikban történik. Ez megmagyarázza, hogy amíg a gyerekek ugyanazt a történetet kérik újra és újra, addig a fiatal felnőttek a mozikban gyűlnek össze, hogy rezonáljanak lelkükkel, gyakran újra ugyanazt a filmet megnézve.
Ha meg akarjuk érteni korunkat, barátainkat és magunkat, a mozifilmekre kell figyelnünk. Ez az a világ, ami a miénk, akár szeretjük, akár nem, és keresztényként arra lettünk elhívva, hogy szembeszálljunk ezzel a világgal, ezzel a nemzedékkel és a történeteikkel az evangélium erejével. Nem élünk azzal a fényűzéssel, hogy vaknak mutatkozunk a filmekben (és bármely populáris kultúrtermékben) bemutatott általános kegyelem felé, mert ezzel mintegy ahhoz járulunk hozzá, hogy süketnek mutatkozunk a posztmodern nemzedék irányába.
Ez kézenfekvőnek tűnik nekem – olyan kézenfekvőnek, hogy az vitathatatlan, ha nem magától érthetődő. Azonban, amikor én ilyen dolgokat mondok (és gyakran mondok ilyesmit), gyakran jó emberek emelnek kifogásokat, akiknek az ilyesféle eszmék újnak, radikálisnak, vagy akár veszedelmesnek tűnnek Mivel újra és újra ugyanazok a kifogások merülnek fel, azt gondoltam, jó lenne egynéhányat megnevezni közülük. Amint látható lesz, gondolatmenetünkben előrehaladva, miközben ezeket a kifogásokat megfogalmazzuk, a folyamat sokkal több töprengést fog tőlunk megkívánni, mint csupán a mozi maga. A folyamat során el kell majd gondolkodnunk néhány alapvető kérdésről, hogy keresztényként miben hiszünk.
Első kifogás: „Hollywood züllött hely”
„Hollywood a legjobb példa, mi a rossz ezzel a beteg világgal” mondja ez az érvelés. „Pusztán a szórakozásnak hódolva, csupa olyan buja filmet köp ki, amely ünnepli a gonoszságot. Ez egy olyasfajta erkölcsi fertő, amelyet egy kereszténynek el kell kerülnie.”
Gyülekezetem egyik látogatója vetette fel ezt a kifogást istentisztelet után. Mindez néhány héttel ezelőtt történt. Arra gondoltam, hogy hogyan kérte meg egyszer G.K. Chestertont egy magazin, hogy publikáljon egy „Mi baj van a világgal” címmel egy cikket. Cikke két szóból állt: „Én vagyok.” Mindez részben (fájdalom, csak részben) oka, hogy arra vetemedtem, hogy ironikusan válaszoljak. „Hollywood a fő oka, hogy mi baj van ezzel a világgal”, már megkísértett, hogy ezt válaszoljam: „de jó példa vagy Te is” (mint ahogy én is, tettem volna hozzá, ha figyeltek volna még.)
Elbukott világban élünk, ami annyit jelent, hogy a bűn következményei magától érthetődőek a filmek terén is. Nincs értelme lenézni a filmművészetet, azonban nem más, mint a pornográfia hitvány léte arra kötelez bennünket, hogy megvessük a pornográfiát, mint erkölcsi fertőt. Vannak buja filmek, amelyek ünneplik a gonoszságot, mint ahogy vannak erre üzletek, könyvek, emberek, amelyek ugyanígy tesznek. Ez a valóság hív bennünket egyfajta belátásra, nem pedig egy olyan felesleges retorika, amely elferdíti a valóságot.
Habár ez a kifogás gyakran erkölcsi vonatkozásban merül fel, gyakran éppen azon bukik meg, hogy nem az igazságnak megfelelően beszél Ez egy olyan típusú érvelés, amely arra ösztökéli a konzervatív társadalmat, hogy ünnepeljen, de a keresztényeknek elég éles elméjűeknek kell lenniük ahhoz, hogy meglássák ezen érvelés mögött az igazságot. Az igazságnak megfelelően kell hogy beszéljünk, ha arra számítunk, hogy hallgatónk üzenetünket az Igazságról komolyan veszik. Vannak erkölcstelen filmek, de sok film nem az. Sok közülük intelligens, kreatív, valósághű, gyönyörű mű. Néhányuk éppenséggel vonzóan és tisztán mutatja be a keresztény hitet.
Athénban Pál hivatkozik egy pogány gondolkodóra, akit a közönsége hitelesnek tartott (ApCsel 17, 28) Sőt mi több, Pál egyetértett vele, mert mondott valami igazságot Istenről, anélkül, hogy retorikai fogásokat alkalmazott volna amiatt, mert a pogány gondolkodó Zeuszról beszélt. Sőt sok görögöt aggasztották azok a botrányos mítoszok, amelyek az isteneket kisszerűnek és erkölcstelen életűnek mutatták be – Zeuszt is beleértve. Pál mégsem úgy látta a pogány irodalmat, mint erkölcsi fertőt, amelyet el kell kerülni, hanem mint kapcsolódási pontot, amelyen keresztül el lehet kezdeni egy beszélgetést a legfontosabb dolgokról.
Ez a kifogás erkölcsi magaslatot próbál kikövetelni magának, de elbukik. Szomorú, hogy a retorikát az igazság fölé helyezik, mert ez figyelemre méltóan hasonlít ahhoz, amit éppen vádolni akarnak.
Második kifogás: „Minek nézzek bűnös dolgot?”
Ez a kifogás nagyon hasonlít az előzőhöz. „Épp ahogy nem kell bordélyházba járni ahhoz, hogy megértsük a prostitúció mibenlétét – állítja – úgy nem kell kitennünk magunkat a többi bűnnek, hogy megértsük, hogy mindez miért rossz.” „Miért kell szándékosan néznünk azokat a bűnöket, amelyeket a mozifilmek mutatnak be?”
Ebben az érvelésben azt találom érdekesnek, hogy gyakran úgy merül fel, mint ami megállítja a társalgást, egy olyan jolly joker, amelyre nincs értelmes válasz. Valójában a kérdés feltételezett ereje olyan nagy, hogy ritkán merül fel kérdés formájában, hanem inkább kijelentésként. Mivel a keresztények nem állhatnak ki olyan szórakozás mellett, amely a gonoszságot festi le, és mivel ezek a filmek tartalmaznak ilyen dolgokat, a társalgás megreked.
Ellenben…
Hogy megismételjem a magától értetődőt, és hogy elölről kezdjem érvelésemet, bukott világban élünk. Minden alá van vetve a bűnnek és annak hatásainak. Még a dicsőítésünk sem éri el Isten szentségét, eltekintve Isten Krisztusban kijelentett kegyelmétől. Mivel a művészet az élet kreatív kifejeződése, valami olyasmire fog visszatükrözni, hogy bukott világban élünk. Azok a művészek, akik eltávolodnak ettől a fajta őszinteségtől, olyan műveket hozhatnak létre, amelyek valószínűleg bájosnak, de egyben mesterkéltnek és érzelgősnek hatnak.
Mindazonáltal, nem azért megyek moziba, hogy valamiféle bűnnel szembesüljek, és Bibliát sem ezért olvasok, noha abban is szerepelnek bűnös dolgok. Olvassuk el újra Dávid történetét, amelyben csábítás, házasságtörés, hatalommal való kegyetlen visszaélés, gyilkosság és csalások követik egymást. Vagy elég Lót történetére, egy alkoholmámorban elkövetett vérfertőzésre gondolnunk. Ezeket a szövegeket nem azért olvasom, mert bűnös dolgokat keresek, noha erről szólnak, hanem mert, ahogy Pál is írja „bölccsé tesznek az üdvösségre” (2 Tim 3,15)
A jó filmek hitelesen festik le a bukott világ valóságát, és még Isten mindenkire kiterjedő kegyelméről is beszámolnak. Ha nem vigyázunk, olyan apává válhatunk, aki a kákán is csomót keres. Amikor gyermeke odajön hozzá egy képpel, amit neki festett, az ilyen apuka rögtön odateszi az ujját egy olyan pontra, amelyet a gyermek elfelejtett kiszínezni. „Csak az ő érdekükben teszek így”, szokták mondogatni ezek az apukák, de hamarosan a gyermekük már nem fogja nekik megmutatni alkotásaikat.
Egyes filmek olyannak festik le a bűnt és következményeit, amelyek pontosan összeegyeztethetőek a Biblia tanításával. Néhány film nem ezt teszi. Némely film egyenesen dicsőíti a bűnt. Ha ez a mi gyengeségünk kérdése egy olyan területen, amelyen kísérthetőek vagyunk, fel kell ismernünk ezt a gyengeséget, tartózkodni az adott bűntől, és keresni annak módját, hogy hogyan növekedhetünk a kegyelemben. Nem arra szeretném itt olvasóimat ösztönözni, hogy mindenki ugyanazokat a filmeket nézze meg, de maga a tény, hogy belementünk egy olyan párbeszédbe, amely Babilon filmjei körül örvénylik, magában foglalja a jó és rossz különbségének megvitatását. Ahogy belemegyünk ebbe a párbeszédbe, nem szabad vaknak mutatkoznunk a bűn iránt, de ugyanígy a kegyelem iránt sem. Ha először mindig a bűnt keressük, az azt a látszatot kelti, hogy értelmünk helytelen irányba állt be, és egyben beteljesíti azt a vádat is, amelyet gyakran emelnek keresztényekkel szemben, nevezetesen hogy negatívan és ítélkezően gondolkozunk.
Ez a kifogás azért inog meg, mert azt hiteti el, hogy szemünk sokkal inkább a bűnöket lesi, mint a kegyelmet. Sosem szabad elfelejtenünk, hogy a világ elbukott. Nem kellene inkább szeretnünk Mennyei Atyánkat, és szomjazni azután, hogy megláthassuk dicsőségét? Elég érzékenyek vagyunk a kegyelem azon sugaraira, amelyek megjelennek ebben a sötét világban? Vagy inkább arra a sötétségre törekszünk, és az nyűgöz le bennünket, amely egyben megakadályozza, hogy meglássuk Isten dicsőségét életünk és kultúránk mindennapjaiban?
Harmadik kifogás: „Ezek nemes dolgok?”
Betöltik-e a mozifilmek a Fil 4,8 bibliai irányadását? – kérdezi ez a kifogás. „Egyébként pedig testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!”
Hosszasan írtam már erről, így nem megyek bele részletekbe (lásd „Találjuk meg az igazat, nemeset és tisztát Babilonban”, Ransom weboldal). Legyen elég itt annyit elmondani, hogy ez a kifogás Pál apostol szavainak félreértését mutatja be. Ő nem amellett érvel, hogy csak és kizárólag olyan dolgokkal foglalkozzunk, amelyek tökéletesen betöltik ezt a mértéket, mivel az kizárná, hogy bárkivel és bármivel kapcsolatba kerüljünk ebben az elbukott világban. Sőt, ő éppen ahhoz ragaszkodik, hogy abban gyökerezzünk meg, ami szent, hogy szent és hűséges életet tudjunk élni az elbukottság közepette Ez a textus nem akar ürügyet szolgáltatni ahhoz, hogy kihúzzuk magunkat az elbukott világból, hanem erre az útbaigazításra van szükségünk ahhoz, hogy ha hűségesen szembesíteni akarjuk a világot az evangéliummal. Isten kegyelmében meggyökerezve, értelmünket, szívünket és képzeletünket beleágyazva Isten Szavának igazságába, arra vagyunk felkészítve, hogy a Szentlélek ereje által az ő nagykövetei legyünk abban a világban, amely nem ismeri el jogos királyát.
Negyedik kifogás: „Nem elég elolvasni a filmekről írt kritikát?”
„Az élet rövid”, emlékeztet bennünket ez a kifogás arra, „a idő szorít, mi pedig elfoglaltak vagyunk. Miért okozzak magamnak kellemetlenséget azzal, hogy végigülök egy kétórás mozifilmet, amikor egy pár perc alatt végigolvashatok pár kritikát, és ezáltal megszerzem az információt, amire szükségem van?”
Valószínűleg túl sok dolgod van. Legalább ismerd be annak lehetőségét, hogy ez is fennállhat. Nem azt javaslom, hogy nézd meg az összes mozifilmet, mivel ez senkinek nem sikerülhet, és nem is tanácsos dolog, mert nem minden filmet éri meg megnézni. Ami szükségesnek tűnik, hogy éles szemüvegen át vizsgáljunk meg minden dolgot, ami érintkezésbe lép mindazzal, ami fontos. Ha ez nem a filmművészet, találj mást. Ha olyan elfoglaltak vagyunk, hogy ezeket a külvilágra nyíló ablakokat kiiktatjuk az életünkből, akkor feltételezem, hogy tényleg nagyon elfoglaltak vagyunk. Jó dolgokat tenni nem ugyanaz, mint a keresztény hűség.
Csak emlékeztetlek, hogy most azt vitatjuk meg, hogy hogyan kössük össze a posztmodern generáció történeteit az Evangéliummal. Vedd figyelembe egy nemhívő felebarátod szemszögéből azt, amit ebben a kérdésben vélekedsz. Ha érdeklődést fejezünk ki a szomszédunk irányába, de azt mondjuk, hogy nincs időnk azokra a történetekre, amelyek kifejezikaz ő legmélyebb félelmeit és reményeit, akkor hogyan vegyenek ők komolyan minket, vagy az evangéliumot? Számos olyan nemkeresztényt ismertem, akik tudásukat a hitemről elsősorban újságok vagy magazinok keresztény témájú cikkeiből vették. Az én szempontomból az ő ismereteik széleskörű információtartalommal bírtak, de nagyon pontatlanok voltak, messze nem a teljes képpel rendelkeztek. Ennek megfelelően vitáink nagyon frusztrálónak bizonyultak. És ami még fontosabb, sosem éreztem azt, hogy komolyan vettek volna engem, vagy a hitemet.
Nem azért írom le ezeket az érveket, hogy összegyűjtsek egypár becsületesnek tűnő, de ténylegesen csípős odavágást, amelyet bevethetünk a társalgásba, hogy felpaprikázzuk egy kicsit a dolgokat. Azért érvelek így, mert a posztmodern generáció azokról a dolgokról beszél, amelyek számítanak, és mint minden generációban, a társalgás a saját történeteik körül zajlik. Amellett érvelek, hogy ebbe a társalgásba becsületesen és irgalmasan kell belefolynunk. A filmkritikák segíthetnek. Segíthetnek abban, hogy eldönthessük, melyik filmet érdemes megnézni. Abban is segíthetnek, hogy megláthassuk, hogyan látják és tolmácsolják a filmeket azok az emberek, akik nem osztják alapelveinket és alapértékeinket. De becsületesnek tűnő, azonban valójában csípős megjegyzésekkel felszerelkezni nem ugyanaz, mint egy élő, folyamatos társalgásban részt venni. Az a módszer, hogy úgy használjuk a filmkritikákat, ahogy ez a módszer sugallja, olyan, mintha nem teljesen becsületesen kezelnénk nemkeresztény felebarátainkat. Az evangélium nem engedi meg a leegyszerűsítést. Hála Istennek, Jézus sem vágott le egyetlen kanyart sem, amikor emberi világunkba belépett.
A bűn kritikája
Ha jobban belegondolunk, az itt leírtak nagyrészében benne van az, hogy mit értünk bűn alatt. Más szavakkal, ahhoz, hogy helyesen tudjunk gondolkodni ezekről a dolgokról, tudnunk kell helyesen gondolkodni magáról bűnről. A populáris kultúráról írott legutóbbi cikkében Theodore Turnau arra figyelmeztet, hogy sajnos sok keresztény olyan képet alkot a bűnről, ami nem üti meg a bibliai mértéket.
„Úgy tűnik, sok evangéliumi keresztényt vezet az a szemipelagiánus örökség, amely úgy tekint a bűnre, mint egy elkülöníthető tettre, amely ha kell, egy bizonyos értelemben elszigetelhető az egyéntől. Amikor valaki kereszténnyé válik, elfordul bűnös tetteitől. A megszentelődés tehát az a folyamat, amikor ezek a tettek egyre kevésbé fordulnak elő (és az egyén olyan környezetet keres, ahol kevésbé van kitéve ezeknek a bűnös tetteknek). Az uralkodó amerikai populáris kultúra, úgy tűnik, nyíltan és szándékosan csábítja bűnre az embereket (különösen a gyerekeket), hogy kövessék ezen kultúra kreátorainak bűnös életvitelét. A bűnnek ilyesfajta megközelítése a bűnt kívülállónak tünteti fel, olyasminek, amit tudunk köntrollálni, ha elég óvatosak vagyunk. Így sokaknak a populáris kultúrához való közeledés nem az elvek ütköztetése, hanem a meghátrálás stratégája lett.”
„A bűnnek ez a megközelítése – véli Turnau – soványka.” „Először is, túlzottan leegyszerűsíti azt, ahogy a bűn a világban és az emberi lényekben működik. A bűnt túl könnyen lehet azonosítani és elkerülni. Továbbá, ez a nézet túlságosan optimista.” Ellenben, a bibliai érvek szerint a bűnös természet lényünk teljes mélyét átjárta, így szívünk és lelkünk „makacsul bálványimádó és lázadó”. Ezért van abszolút mértékben szükségünk a kegyelemre, egy olyan látásmódra, amely átalakítja a bűn és a populáris kultúra kapcsolatáról alkotott nézeteinket. Érdemes még hosszasabban idézni Turnau-t:
„A populáris kultúra szövegeinek előállítói bálványimádó szívükből dolgoznak. Azután ezek a bűnös minták sokszorozódnak a populáris kultúra szövegeinek szerkezetével (talán mint a bálványimádás csábítása). Ez az, amire sok evangéliumi hívő reagál (és ezt helyesen teszik). Továbbá, ezek a populáris kultúrabeli szövegek allkalmasak arra, hogy bűnös módon táplálják az egyén vagy a gyülekezet bálványait, még úgy is, hogy látszatra elutasítja ezeket (farizeusi büszkeségből vagy önvédő félelemből). Akárhogy is válaszolunk, szívünk együttműködik, és az az igazság, hogy szívünknek nincs szüksége arra, hogy bálványimádásra csábítsák, mert szívünk a bálványimádás artézi kútja, hogy Kálvin emlékezetes metaforáját használjuk. (Márk 7, 14-15, 20-23). Azt is lehetne mondani, hogy a populáris kultúra szövegei inkább kifogásként szolgálnak, minthogy bűnre csábítanak. Ez nem olyan, mintha ezek a szövegek afelé húznának semlegesen vagy jól viselkedő embereket, hogy olyan bűnöket kövessenek el, amelyeket máskülönben elkerültek volna. Elfordulni bizonyos kulturális szövegektől, és másfajta szövegekkel helyettesíteni őket, ez még nem változtatja kevésbé bűnössé a hallgatóságot. Sokkal inkább, a megkötöző és szerves természete a bűnnek azt jelenti, távol tartjuk magunkat bizonyos kulturális bálványoktól azáltal, hogy kiszabadítjuk magunkat a minket körülvevő kultúrából. Ezáltal valószínűleg sokkal több, társadalmilag elfogadott bálványt állítunk fel magunk számára, amelyeket nehezebb lesz leleplezni és megtérni belőlük. (pl. materializmus, család, büszkének lenni saját szentségünkre)
„A bűnnek, mint lázadásnak ez a „soványka leírása”, ami áthatol mindenen, amit csak teszünk… a megtérésre, nem a meghátrálásra kell hogy vezessen bennünket…Ezért, ha bűnt érzékelünk a populáris kultúrában, ösztönözzen bennünket arra, hogy ezekre a bálványimádásokra bibliai szemszögből nézzünk, pozitív és hitvédő hozzáállással, mintsem hogy meghátráljunk. A bűn radikális és mindent átható természete el kell hogy vezessen bennünket a kegyelem radikális természetéhez, ahol a bűnösök helyreállhatnak és megújulhatnak újra és újra, és ahol lehetséges a valódi növekedés (bár nem a bűntelen tökéletesség). Azoknak a szülőknek, akik megtanították gyermekeiknek, hogyan maradjanak meg Krisztusban és igyanak bőséggel az ő kegyelméből, nem kell attól félniük, hogyan szálljanak szembe gyermekeikkel együtt a populáris kultúrával (ahogy a bölcsesség vezeti őket). A bűn mélysége és mindent átható volta arra kell hogy kényszerítse az evangéliumi hívőket, hogy egyben rádöbbenjenek a kegyelem mélységére és mindent átható voltára.”
A helyzet nagy iróniával rendelkezik. Az a nézet, hogy a bűn „kívül van” a kultúrában, erkölcsi magaslatként jelenik meg, de végül hiányosnak mondható. A Biblia, amely a bűnról markánsabb álláspontot alkot, talán a kulturális elköteleződés kérdésében sokkal összetettebben teszi fel a kérdést, de a kitárja a kaput a kegyelem markánsabb megértése felé is. És pontosan ez az, amit egy éles elméjű, finom ízlésű kereszténynek minden lépésnél szüksége van, ha hitelesen akarunk élni egy elbukott világban.
Források:
Kálvin János: A keresztény vallás rendszere, II. 2.15.; személyes kapcsolattartás e-mailben Charrrlie Peacockkal; Woiwode:Mit gondolok, mit tettem: A túlélés időszaka két felvonásban (New York, NY: Basic Books; 2000) p. 54; Turnau „ Teológiai elmélkedés a populáris kultúrán, mint jelentőségteljes dolgon: A bűn, a kegyelem és az általános kinyilatkoztatás szerepe” Theodore A. Turnau, III Kálvin Teológiai Szemle (37. szám, 2002) pp. 276-278
For more information on resources to help you understand today’s rapidly changing youth culture, contact the Center for Parent/Youth Understanding.
©2005, The Center for Parent/Youth Understanding
Eredeti cikk: Reading the world by listening to their stories
Vélemény, hozzászólás?