Minden hívő személyes szolgálata a középpontja gyülekezetünknek, a Christian Home Church-nek. Ez az a dobpergés, amire menetelünk, miközben átmegyünk ebből a világból a következőbe. A Szentírás igazsága bizonyítja és visszhangozza ezt az üzenetet:
Máté 20:25-27 Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: „Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok.
Máté 25:41-46 Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre. Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg.
Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked?
Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg.
És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.
1Korintus 12:4-5 A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz.
1János 3:16-18 Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életet adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért. Aki pedig világi javakkal rendelkezik, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, abban hogyan lehetne az Isten szeretete? Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan.
Félre tehát az elsorvadt struktúrákkal, amelyek egyeseket „lelkipásztor”-nak neveznek, míg másokat „csupán laikus”-nak. Ennek a mindig jelen lévő, kifordított formának a szószólói képtelenek visszavezetni ezt Krisztusig vagy az apostolokig. A vakbuzgóság, amely védi és igazolja ezt az idejétmúlt hagyományt, ugyanolyan, mint a modern evolucionizmus. Az előbbi a bibliai feljegyzések, az utóbbi a fosszilis leletek meggyalázása. Mindkettő kétségbeesetten próbál valahogy összeilleszteni olyan részeket, amelyek nem illenek össze. A láncszemek valahogy nem kapcsolódnak.
A mai vallások felesleges hierarchiái aggasztanak minket, mivel úgy gondoljuk, ezek fenyegetik Isten országának fejlődését. Ezek intrikákkal és csalásokkal fenyegetik, úgy, hogy sokakat kispadra küldenek, míg néhányan kisajátítják a játékmezőt. Ez az oka annak, hogy néhány keresztény inkább úgy jellemzi magát, mint teljes idejű, élethosszig tartó „szolgája” az evangéliumnak és Isten Fia kegyelmének. A kifejezés, amit az eredeti nyelvben a miniszterre vagy szolgára használtak a diakónosz. Ez ismerősen hangzik. Ha a diakónus vagy a szolga egyszerűen csak egy tisztség a gyülekezetben, akkor miért használta a Biblia éppen ezt a kifejezést amikor a keresztyén életet írta le, többek között a fent említett textusokban is.
A diakónia az a fogalom, amely tökéletesen példázza és összegzi Isten tervét minden keresztény férfi és nő számára. Ha ez a szó olyan jelentésű lett volna, mint ma, egy alsóbb gyülekezeti tisztség, akkor nem vonatkozhatna magára Jézusra, Pálra, Timóteusra és más szolgákra. (Lásd Róma 15:8; 1Tim 4:6; 1:12; Róma 13:4!) Ezek világos tények, amelyeket az eredeti görög szöveg vagy bármelyik újszövetségi görög lexikon igazolhat. És kérlek legyetek elnézőek, ha úgy tűnünk, mint akik nagyon erőltetik ezt a kérdést. Ebben a tanulmányban megpróbáljuk először jelképes értelemben „megtisztítani a területet”, mielőtt „elkezdünk építkezni”. Azért tartjuk egy lényegesnek, mert úgy tapasztaltuk, hogy a gyülekezet hatását és üzenetének értékét az határozza meg, amit tesznek a tagjai. A mi gyülekezetünk figyelmének középpontjában az a kérdés áll, hogy vajon van-e elég „tisztségviselőnk” ahhoz, hogy biblikus és újszövetségi gyülekezetként működhessünk.
A gyülekezet az a hely, ahol az újonnan született emberek hasznosíthatják különböző ajándékaikat az emberek javára és Isten dicsőségére. ApCsel 8:4 az Efézus 5. lelki fegyverei és a Jakab 1:5 bölcsessége nem csupán a papoknak adatnak, hanem minden keresztény férfinak és nőnek. Az Úr megígérte, hogy minden szentet felszerel a győztes csatában való részvételhez szükséges valamennyi eszközzel, készséggel és tudással. Isten világos terve azt mondja, hogy ezek mind azért adatnak, hogy használd őket. Az emberek terve és sok egyház, gyülekezet tradíciója azt mondja: „Nem tehetsz meg bármit ezekkel az eszközökkel, amíg mi el nem ismerjük és meg nem engedjük neked”. Charles Spurgeon, Anglia felszenteletlen prédikátorfejedelme éppen emiatt gyakran imádkozta: „Uram, kérlek véletlenül se vezess engem semmilyen bizottságba.” Moody sem volt „felszentelve”, de nem is hiányolta ezt, sem ő, sem a hallgatói. Isten tudta használni ezeket az embereket.
Biztosak vagyunk abban, hogy az ilyen önként és mindenféle megbízatás vagy diplomák, szentelések nélkül is szolgáló hívők megjelenésére a világ vár. („A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.”) És egyedül ez a „természetes” szolgálat az, amely felemelheti az egyházi rendszerekben és a „papokban” már csalódott és szkeptikus emberiség fejét Krisztusra. Észre kell vennünk, hogy az emberek beleuntak a kereszténység öncélú és önmagát (ki)szolgáló formáiba és alkalmaiba.
A szolgálat lelkülete az, ami meg tudja gyógyítani először a mi saját ütött-kopott keresztény hadseregünket, azután az ezer sebből vérző társadalmunkat – az önmagával elfoglalt gyermektől a mindent azonnal akarok tinédzserig, a játszmákat játszó házastársakig, a kormányok adományát élvező munkakerülőkig, a máséval nem törődő és a csak kötelezőt elvégző alkalmazottól a mindig a legtöbbet markoló munkáltatóig. Hisszük, hogy a széleskörűen teljesített keresztény szolgálat pihenőt fog hozni a költekező tobzódásnak is, amely csődbe juttatta a Szovjetuniót és más szocialista országokat.
Meggyőződésünk, hogy a szolgáló életstílus vezet be az evangélizáció és Isten országa előrehaladásának egyedülálló korszakába. Ez fogja végre megmutatni a jó győzelmét a gonoszon, ahogyan megjeleníti majd minden keresztény csoport és minden keresztény személy alapvető felhatalmazását a szolgálatra. A felhatalmazás, ahogyan mi értjük, a hatalom feladását és a szolgálat vállalását eredményezi. Mt 5:38-48; 1Kor 6:7; Fil 2:3-9; Péld 11:24.
Bárcsak minden Krisztust követő ráébredne szolgálatának felelősségére, tekintet nélkül arra, hogy milyen fajta szaknyelvet alkalmaz. Kezdjük azzal, hogy Istent szolgálni azt jelenti: szeretni Istent, felebarátodat és önmagadat. Ne gondold azt, hogy tudod valahogy szolgálni Istent anélkül, hogy szeretnéd őt és szolgálnád a felebarátodat. A hátralévő időben ne rejtsd el tálentumaidat, lehetőségeidet vagy javaidat a mohóság vagy az önzés szalvétájába, amíg mások körülötted szörnyű lelki és fizikai nélkülözés sötétségében tapogatóznak. És mindenek felett ne tégy úgy, ahogyan sok „klerikus”, akik megbuktak abban, hogy ők maguk szolgák legyenek, mert az egyházat ugyan (ki)szolgálják, de a sajátjukból már semmilyen szükséget régen nem töltöttek be, míg másokat buzdítanak szolgálni, önmaguk azt nem teszik.
A szolgálat feladat, nem pedig tisztség
Az Újszövetségben legalább tizenöt különböző vezetői pozíció van felsorolva: apostolok, próféták, tanítók, evangélisták, pásztorok, vének, püspökök, diakónusok, csodatévők, gyógyítók, stb. Ezek között vannak ideiglenesen, alkalmakra vonatkozó szolgálatok, és előfordulhat, hogy több ezek közül ugyanazon személyek részére adatik. A dolgot tovább bonyolítja, hogy ezeknek a fogalmaknak legtöbbször vannak általános és nagyon is sajátos mellékjelentései. Az apostol szó például használatos abban a speciális jelentésben, amely Jézus tizenkét kiválasztott tanítványát jelöli, de vonatkozik Pálra is; viszont arra is használják, hogy leírjon valakit, akit elküldtek valahová misszionáriusként (Mt 10:2-4; Mk 3:13-19; Lk 6:12-16; ApCsel 1:12-13; 1Kor 15:8; ApCsel 13:1, 14:14, 15:13.22; Gal 1:19.)
Hajlamosak vagyunk azt gondolni ezekről a fogalmakról, hogy tisztségek vagy titulusok inkább, mint funkciók. Gondoljunk inkább arra, hogy amikor valamit végre kell hajtani Isten tervében, akkor lesz valaki, akit Isten kiválaszt erre. Ez a férfi vagy nő képes lesz ezt megtenni talán egyszer, vagy egy rövid ideig, vagy egész életében. Ha egyszer a feladat el lett végezve, senki sem lesz elhívva arra, hacsak nem kell újra megtenni ahhoz, hogy beteljesedjen Isten szándéka. Ezen a vonalon továbbhaladva O.L. Shelton azt írta: „… Isten országában a szolgálat mindenekelőtt funkcionális dolog, és nem tisztség. A hívő vagy nem hívő emberek és közösségek szükségei teremtik a feladatokat, amelyeknek betöltése jelenti alapvetően a Krisztus testének építését. Ilyenkor emberek lesznek elhívva és felhatalmazva, hogy elvégezzék a szolgálatokat, amelyek betöltik ezeket a szükségeket – a hangsúly azonban mindig a szükségek betöltésén, a feladatok elvégzésén, azaz a funkción van, és nem a hozzá kapcsolódó kinevezésen.” (O.L. Shelton : A hatékonyan működő gyülekezet, St. Louis, Bethany Press, 1946. 28. o.)
Ilyen forradalmi elképzelést sohasem hallottak még a mi szövetségi kormányunk bürokratikus rendszerében, ahol a tisztségek azért jöttek létre valamikor régen, hogy szükségeket töltsenek be, azonban továbbra is fennmaradtak, még akkor is, ha az eredeti szükségek megszűntek létezni már évtizedek vagy évszázadok óta. Sajnos ugyanez a szituáció fennáll a gyülekezeteken belül is, ha figyelmen kívül hagyják az Újszövetség elképzelését az alkalmi és személyre szabott funkciókról.
Amikor valaki megpróbálta megtalálni az Újszövetségben a „tisztség” fogalmát, meglepő felfedezést tett. Bár néhány fordító önkényesen vette a szabadságot, hogy beillessze ezt a szót néhány helyre (ApCsel 1:20; Róma 11:13, 12:4; 1Tim 3:1,10) ez NEM fordul elő az eredeti görög szövegben. Valójában a tisztség fogalma sehol sincs említve az Újszövetség lapjain, semmilyen vezetői pozícióra nincs alkalmazva a gyülekezetben. Egyedül Jézus esetében (Zsid 5-7), aki Melkisédek rendje szerinti főpapként van jellemezve, és a zsidó papságra (Lk 1:8) használ ilyen kifejezést. A kifejezés hiánya szándékos és lényeges, annak ellenére, hogy úgy tűnik, csak kevesen vannak ennek tudatában. J.W. McGarvey, még 1870-ben, beismerte, hogy ez a kifejezés valószínűleg hiányzik, de megfontolta és tovább folytatta a szó használatát a gyülekezeti vezetésre alkalmazva, mint jelentésváltozatot. (J.W. McGarvey, Értekezés a presbiterségről, 1870: reprint, Murfreesboro: Dehoff Publications, 1962. 10. o.). A fordítók kétségtelenül osztották véleményét, amely visszatükröződése annak, hogy a kultúránk milyen mélyen érintett a vezetési koncepciókra vonatkozó gondolatokkal. Minden bizonnyal van görög szó a hivatalos tisztségre, de ezt nem használták az inspirált írók a gyülekezeti vezetők leírására.
Valószínűleg ez az oka sok zűrzavarnak a gyülekezeteink életében. Csak azért ragaszkodunk annyira a funkciók bevezetéséhez és tisztségekké alakításához, mert ez az út, amely bevett a kultúránkban. Miközben sokan a blaszfémia egyik formájának tartják a lelkipásztorok nevéhez alkalmazott „tisztelendő” titulust, mivel ennek egyetlen szentírási alkalmazása Isten, még nagyobb szörnyülködés kellene a „tisztség” fogalom használatára ebben a gyülekezeti vezetésre vonatkozó széles körűen elterjed alkalmazásában. Az újszövetségi gyülekezetnek egyetlen tisztségviselője van: Jézus Krisztus, mint az Újszövetség papságának, királyságának és prófétaságának betöltője! Itt az ideje, hogy feladjuk megüresedett tradícióinkat, és újra visszatérjünk az Újszövetséghez, megfontolva a lehetőségét annak, hogy lehet funkció hivatal nélkül is, sőt, hogy valamilyen funkciója, rendeltetése minden gyülekezeti tagnak kötelessége, és nem néhányak lehetősége vagy kiváltsága – legyen szó akár az evangélium hirdetéséről, akár a betegek meglátogatásáról.
A szolgáknak nincs hatalmuk vagy tekintélyük – csak feladatuk!
A hatalom egyedül Jézus Krisztusé!
Moses Lard, a „Helyreállítási Mozgalom” egyik korai szónoka és a Lard folyóirat szerkesztője ezt írja: „Felvigyázóvá nem a kora vagy az érdemei miatt válik az ember, hanem a szolgálatára való elhívás és a gyülekezet kirendelése miatt.” Szerinte a kirendelés (felszentelés/ordináció) előtt az illető már presbiter, utána is presbiter, a különbség annyi, hogy a felszentelés előtt nincs tisztsége és hatalma. A felszentelés cselekménye, amely a tisztséget adja, és egyúttal ez adja a tekintélyt is.
Lard azonban tévedett. Egyrészt nincs presbiteri „tisztség”. Valójában nincs semmilyen „tisztség” a gyülekezetben, ahogy ezt említettük is, a Szentírás szerint Jézus a gyülekezet egyetlen tisztségviselője. Az a gyülekezet, amely tisztségeket kreál vezetői számára, tisztségviselőivel ellenszegül az Úr Jézus tisztségével. Annyira beleszerettünk ebbe a pogány elképzelésbe, hogy a vezetőknek tisztséget kell viselniük, hogy még a bibliafordítóinknak is előírtuk, hogy erőszakolják meg a szöveget és helyettesítsék ezzel a szóval a Szentírás görög szövegében előforduló funkciókra vonatkozó szavait. (ApCsel 1:20; Róma 11:13, 12:4; 1Tim 3:1,10) Jóval több ez, mint egy jelentésváltozat esete, sajnos sok a mai egyház sok problémájának gyökerévé vált ez az aprónak és talán szőrszálhasogatónak tűnő különbség.
A második hiba, amit Lard vétett állításában, hogy egy ember presbiterré való felszentelésének cselekménye ruházza fel az illetőt hatalommal a gyülekezet fölött. Ezt az elgondolás egyhangúlag támogatják mindenütt az egyházakban – attól függetlenül, hogy a bibliában enne sincsen nyoma. Valójában bármilyen gyülekezeti vezető hatalmának feltételezése egyenesen Krisztus elleni lázadás, a Szentírás szerint. Jézus azt mondja: „Nekem adatott minden hatalom… (Máté 28:18). Ha ez így van, honnan kapta az egyház a hatalmát, amelyet átruházhat az elöljárókra választás, kinevezés vagy felszentelés folytán? A hatalom vagy el lett ragadva Krisztustól és át lett adva az elöljáróknak, vagy pedig egyáltalán nincs is szó nekik adott hatalomról. Ez nem egy árucikk, amelyet a gyülekezet gyárt és szétoszt. Csak Jézusnak van erre joga. Nehogy azzal vádoljanak minket, hogy mi vihart kavarunk egy teáscsészében egy lényegtelen dolog miatt, vagy a szöveg egy torzulása miatt, inkább gondosan vizsgáljuk meg sorjában a „hatalom” szó használatát az Újszövetségben. A görög szó az exúszia. Ennek viszonylag széles jelentéstartalma van, amely megkívánja, hogy kategorizáljuk a Szentírásbeli használatának eseteit azért, hogy megértsük a lényeget.
A szót először a szabad akarattal és a választás szabadságával kapcsolatban használja a Szentírás, beleértbe a választás személyiségi jogát is. A János 10:28-ban Jézus a saját jogát fejtegeti arra, hogy letegye és újra felvegye az életét. Az ApCsel 5:4-ben Péter rámutat arra, hogy Ananiásnak és Safírának joga volt dönteni, hogy mit kívánnak tenni az eladott tulajdonukból származó jövedelemmel. A Róma 9:21ben a fazekas szabadon dönthet arról, hogy mit csináljon az agyagedénnyel. Az 1Kor 7:37 valakinek a házassággal kapcsolatos döntését tartalmazza. Az 1Kor 8:9 a szabad választás gyakorlására vonatkozó a másokra ható következmények figyelmen kívül hagyása miatti figyelmeztetés. Az 1Kor 9:4,5,12-ben Pál a jogait védi a házasságra vonatkozóan és a gyülekezettől, amelyet szolgál, elvárható anyagi támogatásra vonatkozóan. A Zsid 13:10 azt mondja a keresztényekről, hogy van olyan oltáruk, amelyről nincs joguk enni a „sátorban szolgálók”-nak. A Jel 22:14-ben azoknak, akik megmosták ruháikat, joguk van az élet fájához és bemehetnek a szent városba.
A szó második használata azt fejezi ki, hogy valaki „képes” valaminek az elvégzésére. A Máté 9:8 és a Márk 3:15 leírja, hogy Jézusnak képessége, azaz hatalma volt a bűnök megbocsátására és a démonok kiűzésére. A János 1:12 azt tárgyalja, hogy akik hisznek Jézusban, azoknak joga vagy képessége van Isten gyermekévé válni. Az ApCsel 8:19 Simon mágus megpróbálja megszerezni a képességet, amely az apostoloknak volt, hogy a kézrátételükkel adatott a Szentlélek. A Jel 9:19 említi a lovak erejének forrását és a Jel 13:2,12 a sárkány fenevadra ruházott erejéről szól, azután a második elsőtől kapott erejéről. A Lukács 12:5 és az ApCsel 1:7 Isten erejéről beszél és az ApCsel 26:18 megemlíti a sátán erejét. Végül Jézus hallgatói megállapították, hogy a tanítása olyan, hogy minden bizonnyal különleges képessége van, Máté 7:29; Márk 1:22.
A harmadik használat szerint autoritást vagy abszolút hatalmat jelent. Erre az abszolút hatalomra formál jogot Jézus a Máté 28:18-ban, amit már korábban is idéztünk. A Máté 21:23,24; Márk 11:28,29,33 és a Lukács 20:2,8 szerint a zsidó vallási vezetők megkérdőjelezték Jézus abszolút hatalmát. A Máté 10:1, Márk 6:7 és János 17:2-ben Jézus hatalmat ad a tizenkettőnek, hogy gonosz lelkeket űzzenek ki és gyógyítsanak mindenféle erőtlenséget és betegséget. Az ApCsel 26:12-ben Pál elbeszéli, hogyan utazott Damaszkuszba a főpapok hatalma által kiküldve, amikor azután a megtérése történt. Végül a Jel 12:10 ismét Krisztus hatalmáról beszél.
A negyedik kategória az a használat, amikor a szó leírja az uralkodók vagy más magas rangú személyek hivatalukból eredő hatalmának gyakorlását. A Máté 8:9 a római százados, mint hatalmat gyakorló és hatalom alá vetett emberről; a Lukács 20:20 a helytartó hatalmáról beszél, a Lukács 19:17 szerint a hű szolga hatalmat kap tíz város felett, a János 19:10-11 pedig Pilátus nyilatkozata a hatalmáról. A hatalom gyakorlásához kapcsolódó jelentéskörben a Lukács 4:6 szerint a Sátán megkísérti Jézust azzal, hogy felajánlja neki a világuralmat; a Lukács 22:53-ban Jézus a sötétség uralmáról beszél; a Lukács 23:7 leírja Heródes hatáskörét; az Efézus 2:22 „levegőbeli hatalmasságok”-at fordít; és a Kolossé 1:13 a sötétség uralmáról számol be. Ezeken az igehelyeken mindenütt a „hatalom, tekintély” kifejezés áll.
Azután az Efézus 1:21; 3:10; 6:12; Kolossé 1:16; 2:10 és az 1Péter 3:22 a szellemi világ és a mennyei birodalom uralkodóiról és funkcionáriusairól beszél.
Az ötödik és egyben utolsó kategória központjában a nők fején viselt hatalmi jel áll. A szó egyetlen előfordulási helye, ebben az érdekes alkalmazásban az 1Korintus 11:10. Julia Staton azt mondja erről az igehelyről: „Az 5-10. versekben vajon Pál fátylakról, sapkákról vagy egy bizonyos női hajrögzítés fajtáról ír? A tudósok nem biztosak ebben. A görög szó ezek bármelyikét jelentheti. Ezen a ponton meg kell vizsgálnunk annak a kornak a szokásait. (1) abban az időben a férjes asszony nyilvános helyen fátylat viselt, vagy befonta és a feje tetejére tűzte a haját. (a „fej befedése” mindkettőt jelentheti) Ez volt a jele annak, hogy ő nem elérhető, hanem a férjéhez és a férj vezetése alá tartozik. (2) A megkapható, férjezetlen nők és a prostituáltak nem viseltek fátylat és a hajukat a vállaikra leeresztve hordták. (3) A nőnek leborotválták a haját (vagy rövidre vágták) ha bűnösnek találták házasságtörésben. Lényegében tehát Pál itt arról beszél, hogy ha egy feleség úgy jelenik meg társaságban, mint egy erkölcstelen nő, ezzel tiszteletlenséget mutat férje személye iránt és saját magát is megszégyeníti. Egy szerető, gondoskodó, keresztény feleség nem kíván ilyesmit tenni, ezzel szemben igenis meg akarja mutatni a világnak, hogy tiszta kapcsolatban él férjével (10. vers). (Julia Staton: Mit mond a Biblia a nőkről, Joplin Press 1980. 127-128. o.)
Két másik görög szó is van az Újszövetségben amelyet megkérdőjelezhetően hatalomnak szoktak fordítani. Az egyik a Timóteus 2:12 amikor Pál nem engedi, hogy az asszony „a férfin hatalmaskodjék”. Ez egy teljesen más görög szó, amely csak egyetlen más alkalommal fordul elő a Szentírásban. A főnévi formája: „főnök, gazda”. Az igei formája más egykorú szövegekben „önkényeskedni, zsarnokoskodni” jelentésben fordul elő. (Arndt és Gingrich 120. o.) A másik görög szó a Titusz 2:15-ben található, ahol Pál azt mondja Titusznak: „ints és dorgálj teljes hatalommal”. A szó jelentése vezényszó, parancs, szigorú intézkedés. A szentírás máshol is használja, a Róma 16:26-ban, az 1Kor 7:25-ben, az 1 Tim 1:1-ben és a Tit 1:3-ban. Mindegyik esetben Isten parancsolataként van fordítva. Például Pál úgy mutatkozik be, mint „Isten parancsából Krisztus Jézus apostola” Tehát Pál Titusznak adott útmutatásában a fogalom lényege, hogy tanítsa Isten szavát, biztatást vagy feddést alkalmazva, úgy, hogy közben tudatában van annak, hogy az Úr nevében beszél. Ő Isten parancsát közvetíti. Nincs személyes hatalma.
Mi a lényege mindennek? Vettük az időt és a fáradságot, hogy megvizsgáljunk minden esetet az Újszövetségben, ahol a „hatalom” szó előfordul. Ezt a szót SOHA nem használta az ige elöljáróhoz vagy gyülekezeti vezetőhöz kapcsolódva! Arra sincs jel, hogy a gyülekezet testületileg „hatalmat” ruházott volna valakire. A gyülekezetek előkészíthetik és módosíthatják szabályzataikat az idők végezetéig és szavazhatnak milliónyi gyülekezeti tanácskozáson; de egyik sem fog soha egy unciányi hatalmat sem eredményezni valami elvégzésére. Minden hatalom Jézus Krisztusnak adatott – nekünk az engedelmesség, a feladatok elvégzése a dolgunk. Amikor valamiféle hatalom lesz nyilvánvalóvá, az mindig Istené, és soha nem a közvetítő eszközé!
Ha az elöljáróknak nincs hatalmuk, akkor mijük van? Nos, az elöljáróknak felelősségük van. Jézus Krisztus az Úr (Efézus 1:22-23; Filippi 2:9-11). Ő jelöli ki a célokat, ő fekteti le a szabályokat, és ő írja a napirendet. Az elöljárók felelőssége, hogy tartsák magukat a napirendhez. Nincs hatalmuk módosítani azt vagy egy pótszert kifejleszteni maguknak. A gyülekezet legérettebb vezetőiként övék a felelősség, hogy a gyülekezet többi részét vezessék a növekedésben, a gyümölcsöző szolgálatban és a gyülekezet missziójának és célkitűzéseinek teljesítésében.
What the Bible Says About Leadership, Arthur Harrington, College Press Publishing Co, Joplin, MO, 1985. pp 80-83, 154-160.
Eredeti cikk: Every Christian is a Minister
Vélemény, hozzászólás?