Néhány gondolat erejéig hadd elmélkedjünk először az igehirdető személyéről. Klasszikus, bár kissé túlzó retorikai szembeállítás az a pünkösdi kép, amikor Péter apostol prédikált egyet, és megtértek háromezren, míg ma elhangzik háromezer prédikáció, amire talán megtér egyetlen lélek. Az igehirdetés eredménye és gyümölcse – vagy éppen eredménytelensége és gyümölcstelensége – elválaszthatatlan következménye az igét hirdető személy életétől. Valljuk, hogy az igehirdetés által maga az Úr szól szolgáján keresztül, maga a Szentlélek Isten árad ki láthatatlanul és költözik be a hallgatók szívébe, hogy átformálja azoknak életét. A Szentlélek ezen kiáradása, amely a szavak életet alakító erejében és hatásában mutatkozik meg leginkább, csak az olyan igehirdető bizonyságtételét kíséri, akinek élete összhangban áll a szavaival, s mindkettő Isten Igéjével. A Szentlélek Isten éppen azért, mert az inkarnáció következtében megbecsüli az emberi faktort, nem függetleníti magát az eszközétől: úgy hirdeti Krisztus evangéliumát, hogy a maga isteni erejét (dünamiszát) elsőrendűen magának az igehirdetőnek a személyiségében és életében kívánja érvényesíteni és megdicsőíteni! Ennek a dr. Boross Gézától származó gondolatnak a legerőteljesebb foglalatát Robert Murray McCheyne, skót prédikátor fogalmazta meg eképpen: „Az én népem legnagyobb szüksége az én személyes szentségem.” Enélkül az életszentség nélkül nincs hitele és nincs súlya a kimondott szavaknak, bármennyire is ékesszóló legyen is a beszéd. Talán nem túlzás, amit Ravasz László klasszikusnak tekintett Homiletikájában ír: „… az igehirdető egyéni élete mintegy példája és tüköre legyen a hirdetett igazságoknak. Szinte azt lehetne mondani, hogy a prédikátor erkölcsi súlya az Igének, mintegy emberi kezességét adta, míg az isteni garanciát a Kijelentés biztosította … A prédikátor feddhetetlen és példás keresztyénsége volt az igehirdetés apológiája, a legszebb tropus [jel, sz.sz.: szókép] s egyszersmind a legerősebb érv.” Az Élet Vize tehát nem csorgadozhat repedezett falu ásott kutakból, csakis élő forrásból! Istenünk előtti felelősséggel kell intenem tehát mindenkit, aki igét hirdet: csak akkor tegye, ha a saját életében is igaz, megélt valóság az, amiről beszélnie kell: a Jézus Krisztus evangéliuma!
Mi jellemzi az ilyen hiteles, a Szentlélek vezetése alatt álló prédikátor életét, személyiségét és szolgálatát:
a./ Határozott hivatástudata van: nem véletlenül lett prédikátor! Engedelmeskedett egy konkrét hívásnak és isteni parancsnak, amelynek minden tudása és ereje szerint próbál megfelelni.
b./ Határozott küldetéstudata van: e küldetéstudat birtokában meri megszólítani az embereket, és ez kényszeríti mindig előre a szolgálatában. Ez a küldetéstudat valójában azt a felelősséget jelenti, aminek eleget kell tennie Isten valamennyi szolgájának, akikre Ő gyermekeinek vezetését és tanítását rábízta.
c./ Tisztában van a kegyelmi ajándékaival: ezek nélkül nem is tudná szolgálatát elvégezni. Akit az Úr igehirdetőnek elhív, azt „képesíti” is a szolgálatára. Az Újszövetség szerint a prófétaság, a tanítás és az intés karizmája az, amelyre a prédikátornak szüksége van, vagy ahogyan Péter summázza: a prédikálás kegyelmi ajándéka. S hogy ezek az ajándékok valóban megvannak, és valóban Istentől való ajándékok, azt egyedül a prédikátor szolgálatának valós gyümölcsei mutatják meg és ragyogtatják fel.
Etikai szempontból mindez az igehirdető Istentől való felhatalmazását hitelesíti, ezek nélkül ugyanis szolgálatának létjogosultsága (?) kérdőjelezhető meg. Azon a helyen áll, abban a funkcióban, azzal az elvárással és jogkörrel – amire ezek hiányában Isten nem hatalmazta fel. Így becsapná a hallgatóit.
d./ Az igehirdető maga is Krisztus tanúja. Hitelesen beszélni csak személyes megtapasztalásból lehet. Az igehirdetés a személyes bizonyságtétel alaphangja nélkül száraz tételekké és üres frázisokká alacsonyul, viszont ha ez áthatja beszédünket, a legelvontabb teológiai igazságot is az emberközelség melegségébe vonja.
Az igehirdetés egyik legnagyobb ellensége a hiteltelenség. Amikor az igehirdető maga nem éli meg azt, amit prédikál. Talán túl egyszerű igazság az, hogy az embereket sokkal inkább az határoz meg, amit látnak és tapasztalnak, mint amit hallanak. Az igehirdetőnek hiteles tanúként kell szolgálni a gyülekezetében – enélkül nem lesz ereje a szavainka.
Külön probléma az, hogy vajon lelkileg gyenge és gondokkal küzdő igehirdető végezhet-e sztolgálatot? Lehet-e depressziósan az örömről és Isten szabadító kegyelméről prédikálni? – Ebben az esetben én úgy gondolom, hogy az igehirdetőnek nem saját magát kell példaként állítania, nem a saját lelkiállapota a prédikációjának mértéke vagy példája, őszintén elmondhatja azt is, ha az általa hirdetett igazság az ő életében sem valósult meg teljes mértékben, de ő maga is törekszik araa, hogy a bibliai igazságokat maga is megélhesse.
e./ Az igehirdető következő jellemvonása a bátorság: Krisztus örömhíre mindig bolondság vagy botránkozás ennek a világnak, de életet, sorsot, természetet átformáló ereje annak, aki befogadja azt. Ennek a közvetítéséhez – a kompromisszumok nélküli, egyenes közvetítéséhez mindenképpen – bátorság kell!
Bátorság és egyenesség, a kellemetlen dolgok felvállalása, a kompromisszumok nélküli gerincesség mind az igehirdető személyiségi jegyeinek kell lennie, ezek hiánya ugyanis szolgálatának hitelét vonják kétségbe.
f./ Teológiai szomjúság. A prédikátor szolgálata Isten igéjének átadása. Ehhez azonban előbb neki kell felfedeznie, kibontania, megélnie az igét. Spurgeon azt írja, az igazi teológus arról ismerszik meg, hogy mire a teológiára felvették volna, magától megtanulta a bibliai nyelveket, szolgált és tanult. Az Élő Forrás nem víztározó! Ezzel a vízzel csak az elégíttetik meg, aki szomjúhozza azt, és csak az tud másokat is megelégíttetni! Az igehirdetőnek tehát állandóan tanulnia kell, képeznie önmagát, olvasnia és nyitott szemmel, befogadó nyitott szívvel forgolódnia a világban.
Az önművelés olyan nem ellenőrizhető kötelessége az igehirdetőnek, ami biztosítja azt, hogy szolgálatát szakszerűen és igényesen végezhesse hosszú távon is. Mivel az igehirdető „munkája” illetve az arra való felkészülés is szellemi jellegű, kötetlen idejű, ezért objektíven nem ellenőrizhető, Isten és a testvérek színe előtt is etikai kérdés, hogyan sáfárkodik a neki adatott szolgálati feladattal.
g./ Alázatosság: mi Istennek csupán eszközei vagyunk: üres korsók, amelyet Ő tölt meg tartalommal. Csak aki naponként átéli azt, hogy mennyire rá van szorulva Isten kegyelmére, és a legnagyobb hatású beszéd után is csak Istennek tud hálát adni, az alkalmas arra, hogy igehirdetővé legyen.
h./ A prédikáció tartalmára vonatkozó speciális etikai megfontolások: „Titkok kibeszélése” – lelkigondozói beszélgetésekkel, személyes bizalomból fakadó információ vagy tapasztalatcserével való szégyenletes visszaélés ezeknek a „kiprédikálása”. A szószék nem arra való, hogy titkokat leplezzünk le, személyes véleményünket hirdessük, intéseinket egy-egy személy felé igeversekbe vagy tanításba ágyazva nyíltan osztogassuk.
Vélemény, hozzászólás?