A városi szolgálatom első tíz évében főképp gyerekekkel foglalkoztam. Ahogy ezek a kapcsolatok alakultak, időnként zavaró részleteket fedeztem fel a gyerekek családi helyzetéről vagy az életkörülményeikről. Időközben gyakran megfordult a fejemben: Hogy mondhatta ezt egy édesanya?! Vagy: Miért tette ezt az az apa? Később, amikor Kanadába, Oakland-be költöztem tanácsadóként kezdtem el dolgozni egy női drog-rehabilitációs programban. Ekkor hallottam a történet másik oldalát.
Sokan a programban résztvevő nők közül anyák voltak, akiknek nehéz és zavaros gyermekkoruk volt. Megosztottak nyomasztó helyzeteket, amelyeken keresztülmentek, és történeteket, amik a sebeikről szóltak. Rájöttem, hogy azok a küzdelmek, amelyeket az emberek átélnek, sokkal összetettebbek, mint amire először számítottam.
Küzdelem a függőségen keresztül
A küzdelmeinkből alakítjuk ki a stresszoldó-módszereket, amelyek visszatartanak attól, hogy képesek legyünk pihenni. Egy módja annak, hogy többet megtudjunk a küzdelmekkel való szembenézésről, hogy a függőség szemüvegén keresztül vizsgáljuk.
Hosszú ideig nagyon kényelmetlenül érintett a függőség megjelölés. Ez olyan dolog volt, amivel eddig nekem nem kellett foglalkoznom. Ura vagyok a helyzetnek, magam is meg tudom oldani a problémáimat, példa vagyok mások számára… – ezek azok az állítások, amelyeket mondtam magamnak. De rá kellett jönnöm, hogy a függőség megértése segíthet abban, hogy megértsem, tulajdonképpen és mindezek ellenére miért is küszködök én magam is olyan sokat. Miért nem azt teszem, amit akarok, és miért teszem azt, amit nem akarok[i] – ahogyan Pál apostol mondaná.
Általában az első, ami eszünkbe jut, amikor függőségről beszélünk a drog és az alkohol. A függőség kifejezés azonban kiszélesíthető a fizikai függőséget okozó „anyagokon” túl rengeteg más dologra is. Ide tartozhat a szexualitás, az evéssel kapcsolatos dolgaink, karrierizmus, videó játékok, internet, és akár a másoktól való függőség (társfüggőség).
Peter Martin, Bennett Alan Weinberg és Bonnie Bealer könyvükben (Healing Addiction: An Integrated Pharmacopsychosocial Approach to Treatment) így határozzák meg a függőséget:
„tartós, ismétlődő és gyakran ellenállhatatlan önromboló cselekvés, amely legalább a kezdetekben jutalomként észlelt az egyének által, de elrabol tőlük időt, forrásokat vagy a motivációt olyan dolgok cselekvésére, amelyek a kiegyensúlyozott élethez tartoznak és talán már a függőség kialakulása előtt is része volt az életüknek”[ii]
E cikk megírása végett én úgy határozom meg a függőséget, mint „stresszoldó módszer”, amelyet arra használunk, hogy visszatartson az önmagunkkal és az Istennel való szembenézéstől.
Minél többet megtudtam a függőségről, annál inkább képes lettem felismerni, hogy valakinek a küzdelmei nemcsak az egyéni döntéseikkel vannak kapcsolatban, de mélyen gyökereznek általános és generációs problémákban. A rehabilitációs központ filozófiája, ahol dolgoztam, az volt, hogy a droghasználatnak egyik típusa lehet olyan, mint egy ragtapasz a mély sebekre. Mint tanácsadókat, arra bíztattak minket, hogy nézzünk túl magán a viselkedésen, és azt keressük, hogy mi történik a függőség mögött. Ugyanígy nagyvárosi ifjúsági munkásként nekünk is fontos volt, hogy tudatában legyünk azoknak a folyamatoknak, amelyek az alapját képezik a saját küzdelmünknek.
Tényezők, amelyek közreműködnek a küzdelmeinkben
Mindannyian egyediek vagyunk. Különböző személyiséggel, érzékenységekkel, fura dolgokkal, szenvedélyekkel, kiváltó okokkal rendelkezünk, és rengeteg különböző dolog miatt viselkedünk úgy, ahogy. Néhány ezek közül a különbségek közül születésünk óta része az életünknek, mások a fejlődésünk során formálódtak ki bennünk. Amikor néhány alapvető fejlődési tapasztalatunk fájdalommal teljes, olyan mélységeket tapasztalhatunk meg, amelyekkel nagyon nehéz megbirkóznunk, és a küzdelem hevében, a túlélésért néha úgy érezzük, minden megengedett. Mialatt ezek a stresszoldó módszerek átsegítenek minket egy-egy fájdalmas pillanaton vagy perióduson, visszatarthatnak attól is, hogy megnevezzük a mélyebben húzódó problémákat, és szembenézzünk velük. A stresszoldó módszerek visszatarthatnak a másokkal való egészséges kötődéstől, Istent is beleértve. Két tényező érintett a stresszoldó-módszerek kialakításában, a képességünk az önszabályozásra és a képességünk a másokhoz való kötődésre.
1. Az önszabályozás
A korai személyiségfejlődésünkben, a 0-3 éves korig terjedő időszak talán a legjelentősebb. Ezalatt az idő alatt elmozdulás történik a szüleinktől való teljes függéstől az önszabályozó képességig. Az önszabályozás azt jelenti, hogy képesek vagyunk végrehajtani alapvető dolgokat, mint sétálni, enni, vagy egyedül kimenni a mosdóba. Azt is jelenti, hogy tudunk segítséget kérni, képesek vagyunk érezni, és megtanulunk kockáztatni illetve felfedezni a környezetünket. Az önszabályozás tulajdonképpen az önkontrollt jelenti. Amikor nem alakítjuk ki az önszabályozó képességünket, szükségünk lesz egy külső kontrollra a megnyugváshoz. Néhány stresszoldó függőség úgy jelenik meg, mintha kifejezetten hasznos lenne – például a munkába temetkezünk, mindig gondoskodunk másokról, mindig elfoglaljuk magunkat, míg másokról azonnal felismerjük, hogy rombolóak – ilyenek a drogok, evési zavarok , szexuális megszállottság.
2. A kötődés-elmélet
A másik tényező, amely a stresszoldó módszerek kialakításához szorosan kapcsolódik, az a kötődés, amennyire gyerekként képesek vagyunk megbízni a korai éveinkben ránk hatással levő emberekben.[iii] Az 50-es években John Bowlby a szüleik által a kórházban hagyott gyermekeket tanulmányozva alakította ki a kötődés-elméletet. Abban az időben a londoni kórházak szigorúan megszabták a látogatási órákat a szülők számára, miszerint a szülők hetente csak néhány órára látogathatták meg a gyermekeiket.[iv] Bowlby megfigyelte, ahogy a gyerekek először tiltakoztak, majd kétségbe estek emiatt, és végül kialakították a kapcsolattól való függetlenedés „stresszoldó módszerét”[v]. Mikor a szülők visszatértek, a gyerekek egyáltalán nem lettek izgatottak. A gyerekek szerint a szülők, akik a védelmet és biztonságot képviselték számukra, elhagyták őket. Ezért a gyerekek megállapították, hogy saját magukról kell gondoskodniuk, többé nem függhetnek másoktól.[vi]
Ugyanezek a folyamatok léteznek ma is. Ha elhagyatottságot tapasztaltunk gyerekkorunkban, gyakran igyekszünk kézben tartani az irányítást és nem engedünk másokat közel. Nehezen alakítunk ki bizalmat. Amikor ez a két koragyermekkori feladat – az önszabályozó képesség és kötődési képesség – rövidzárlatot kap, nagy valószínűséggel a felnőttkori stresszoldó módszereink forrásává is válhatnak. Sok függőségi küzdelmünk gyökere a módszer, amellyel kívülről jövő megnyugvást keresünk, vagy azt a szükségünket próbáljuk betölteni, hogy kézben tartsuk a dolgokat, és ne szenvedjünk el sérüléseket másoktól. [vii]
Küzdelmeink megnevezése
A függőség a mai társadalomban gyakran alábecsült, hétköznapinak minősített vagy normálisként tolerált dologgá vált. Lehet, hogy megnyugtató azt látni, hogy mások is hasonló dolgokkal küszködnek, mint mi, ez mégsem csökkenti a saját küzdelmeink kedvezőtlen hatásait a saját életünkben. Az a mély szükségletünk, hogy megvédjük magunkat, és mindig kézbe tartsuk a dolgainkat, szinte teljesen leköti az erőnk nagy részét, és negatív hatással van arra a képességünkre, hogy mások felé szolgáljunk. Sőt, néha egyenesen úgy érezzük, hogy minden összeomlik, ha nem lennének ilyen stresszoldó módszereink. Úgy próbálunk mindenki előtt élni, mintha mindent kézben tartanánk és magabiztosak lennénk, de közben belül zűrzavart érzünk, és képtelenek vagyunk teljességgel jelen lenni mások számára, amikor szükségük lenne ránk. Néha azon kapjuk magunk, hogy egyszerűen azért gondoskodunk másokról, mivel úgy hisszük, ez az, ahogy a saját szükségleteinket is betölthetjük[viii]. Ilyen módokon a függőségeink csak álcázzák az önmagunkkal való szembenézés szükségét, és visszatartanak attól, hogy a teljes békességet megtapasztaljuk.
Egy reggel Oaklandben épp a rehabilitációs programra mentem, amikor az egyik díler a sarkon megkérdezte, merre tartok. Következetesen azt mondtam, dolgozni megyek, mivel nem tudtam, hogy reagálna, ha megmondanám, hogy tanácsadó vagyok egy drog-rehabilitációs programban. Azonban ő erősködött, és én elmondtam neki a részleteket is. Elmosolyodott és azzal ugratott: mit mondasz nekik, hogy csak mondjanak nemet?! Egy darabig csak hecceltük egymást, majd azt mondta: Komolyan, mit mondasz nekik? Azt válaszoltam, nem mondok nekik semmit. Ha gyógyulni akarnak, akkor tudok velük haladni, ha nem, akkor nem. Nagyon elégedettnek tűnt a válaszommal és azt mondta: Azt hiszem, van néhány ember, akit elküldenék hozzád!
A saját kérdéseink megnevezésére összpontosítva kikerülhetetlenül szükséges a nyers őszinteség. Mialatt néhányan talán hivatásos segítségre is szorulnánk, és mindannyiunknak szüksége lenne egy közösségre[ix], ahová tartozhatunk, sokszor mégis szinte senki sem tud rávenni minket, hogy az igazi, mély problémáinkkal szembenézzünk.
Káros stresszoldó módszerekből én kiépített eszköztárral rendelkezem, amelyet egész életemben gyűjtögettem és használtam. Ez mindig is egy magától értetődő dolog volt. Néhány éve, amikor elindultam a gyógyulás útján, úgy éreztem, két lehetőség áll előttem. Az egyik az volt, hogy folytassam az életem úgy, ahogy eddig, használva a stresszoldó módszeremet, és lubickolva a függőségeimben, amelyekkel menekülök a valóság elfogadása elől. Az egyetlen probléma ezzel a lehetőséggel az volt, hogy már tudatában voltam, hogy amit csinálok, az csak stresszoldás, vagyis így sosem leszek képes megtalálni önmagamat, és bizalmat építeni mások felé. A másik lehetőség sötét volt, ismeretlen és teljesen kiszámíthatatlan. Úgy éreztem, a biztos halált választanám. Sosem tudtam ennyire azonosulni Jézus fájdalmas Gecsemáné kerti imájával.[x]
Aztán mégis ezt a kiszámíthatatlan és ijesztő utat választottam. Hihetetlen fájdalmat éltem át amiatt, hogy elfogadjam azokat a dolgokat, amelyeknek még a gondolatát is elviselhetetlennek tartottam, és a szituációkat, amelyek miatt folyamatosan csak mély szégyent éreztem. Azonban hihetetlen szabadságot is éreztem, amely az őszinteségből és a szerető elfogadásból fakad. Például támogatást tapasztaltam, amikor beszélni kezdtem a családtagjaimnak olyan dolgokról, amelyekről korábban sosem beszéltünk. Sosem gondoltam, hogy ez lehetséges, de felfedeztem, hogy nem kell azokban a stresszoldó módszerekben bíznom, amelyeket mindig is ismertem. Ezek nem határoznak meg engem. Ahogy megfordultam, hogy szembenézzek magammal és Istennel, megtapasztaltam az „új teremtést”, ahogy a 2Korinthus 5:17-ben van leírva: „a régi elmúlt, íme új jött létre”. Nehéz és időnként kimerítő munka volt megnevezni a saját függőségeimet, a stresszoldó módszereimet, ugyanakkor ez tett képessé az igazi belső békességre és harmóniára.
A családi kötelékek – ami a mélyben van
Egy másik tényező, amely hatással van a függőséggel való küzdelmeinkre, a családi „folyamataink”. Minden család különböző. Gyerekként, amikor azt a stratégiát használtam, hogy az anyukámat a barátaim szüleihez hasonlítottam, hogy meggyőzem őket a saját akaratomról, ő mindig így válaszolt: „Más emberek más családokban más dolgokat tesznek.” Akármennyire meggyűlöltem ezt a mondást, igaz volt. Nincs két egyforma család.
A határok
A családokban a határok a nagy szigorúságtól a nagy lazaságig széles skálán mozoghatnak[xi]. A családtag biztonságban érzi magát, amikor a határok elég dinamikusak ahhoz, hogy szigorúak legyenek, amikor szigorúnak kell lenniük, és lazák, amikor lazának.
Sajnos egy családnak sokkal könnyebb egyik vagy másik végletbe esni. Amikor egy családtag túlságosan védve érzi magát, az törékeny határokat eredményezhet. Amikor egy családtag túl védtelennek érzi magát, az áthatolhatatlan határokhoz vezethet. A megfelelő határok kialakítására való képesség hiánya komoly kapcsolati hátrányokat idéz elő az embernél, amikor kikerül az életbe. Azok a gyerekek, akikkel dolgozunk, gyakran akarnak manipulálni bennünket és próbára teszik a képességünk a megfelelő határok felállítására. Ezzel mindenki próbálkozik – de általában későn jön rá, hogy csak magának okoz kárt vele.
A szabályok
Minden családnak vannak szabályai. Ide tartoznak a kimondott megállapodások és az íratlan szabályok, amelyeket mindenki kezdettől tud, habár sosem lettek megvitatva. Van három szabály, amelyek képesek elnyomni a családtagokat ás visszatartani őket attól hogy a család rendszerében bízzanak:
Ne beszélj!
Ne érezz!
Ne vállald a felelősséget!
Más szavakkal vádaskodás, igazolás és hazudozás mind megengedettek.
E három íratlan szabály gyakran előfordul függőséggel küzdő családokban.
A szerepek
Végezetül a családok szerepeket alakítanak ki a tagjaik számára. Vannak határozott szerepek, mint anya, fiú, nővér, de sok hallgatólagos szerep is létezik. Ezek olyan szerepek, mint a hős, a bűnbak és a kedvenc. Az egészséges családokban ezek a szerepek felcserélhetőek, minden családtag részesedik belőlük. A függőséggel küzdő családokban ezek a szerepek a család egyes tagjainál állandósultak. Amikor ez történik, az behatárolja az adott családtag és az egész család növekedését.
A saját családunk az a hely, ahol lehetőségünk van az önmagunk megismerésére és a bizalom begyakorlására másokkal. Hogy ezt tehessük, biztonságban és gondoskodásban kell éreznünk magunkat. Határok, szabályok és szerepek, amikor egészségesen vannak előttünk felállítva, segítenek, hogy biztonságban és gondoskodásban érezzük magunk. Amikor azonban a gyerekek nem tanulják meg ezeket a családban, úgy kell majd kilépniük az életbe, hogy nem rendelkeznek megfelelő eszközökkel arra, hogy kifejezzék magukat, vagy kapcsolatot teremtsenek másokkal. És mindez természetesen oda fog vezetni, hogy felnőttként csak küszködni és szenvedni fognak.
A gyülekezeteink vagy az ifjúsági szolgálataink gyakran úgy működnek, mint egy család. Honnét tudhatjuk, hogyan segítsünk a fiataljainknak az egyéni fejlődésükön keresztül, vagy abban, hogy kötődéseket alakítsanak ki, vagy megfelelő határokat, szabályokat és szerepeket mutassunk be nekik, ha mi magunk sosem tanultuk ezeket? Mialatt talán helyénvaló, hogy fájlaljuk ezeket a hátrányokat, meg kell tanulnunk arra koncentrálni, hogy megnevezzük ezeket a területeket, és képesek legyünk bemutatni ezt a fejlődési folyamatot bármelyik fiatalnak, aki otthon szintén nem tanulta meg.
©2009 Fuller Youth Institute
[i] Róma 7: 5.
[ii] Peter R. Martin, Bennett Alan Weinberg, and Bonnie K. Bealer, Healing Addiction: An Integrated Pharmacopsychosocial Approach to Treatment (Hoboken, NJ: John Wiley and Sons, 2007)
[iii] A kötődési elmélet további tanulmányozására lsd.: Bretherton, Inge. “A kötődéselmélet kialakulása: John Bowlby and Mary Ainsworth.” Fejlődéspszichológia 28:759-775, 1992.
[iv] Egy 1949- es londoni kórházakban végzett felmérés szerint a látogatási órák heti egy –kétszeri néhány órától az egyáltalán nem megengedett látogatásig terjedtek. Két kórházban a szülők nem érintkezhettek a gyermekeikkel, csak egy válaszfalon keresztül nézhették őket alvás közben. (Munro-Davies, H.G. ‘Visits to Children in Hospital’, Spectator, márc 18, 1949. Megtalálható: http://dic.academic.ru/dic.nsf/enwiki/3964413).
[v] Robertson eredményeinek áttekintése, J., & Bowlby, J. “Kisgyermekek anyjuktól való elkülönítésre adott válaszai” Courrier of the International Children’s Centre, Paris, II, 1952, 131-140. Megtalálható: Inge Bretherton, “ A kötődéselmélet kialakulása: John Bowlby and Mary Ainsworth,” Fejlédéspszichológia 28:759-775, 1992.
[vi] “Bowlby fenntartotta, hogy a csecsemők megtapasztalják az elkülönülés okozta szorongást, amikor a helyzet aktiválja a menekülés és kötődés viselkedésformáit, de a kötődött személy nem elérhető ” (Inge Bretherton, 763).
[vii] Másik tényező, amely nagy befolyással lehet a családi folyamatainkra lsd. Családi folyamatok .
[viii] Mary Ainsworth, Bowlby tanítványa felismerte, hogy az egyén hajlama a megszállott gondoskodásra talán a függőségi viselkedésforma átirányításából ered. Az egyén átveszi a kötődött személy szerepét ahelyett, hogy gondoskodást keresne” (Bretherton, 764)
[ix] “Ha az emberek készek a változásokra, amelyek kezeléssel járnak el kell köteleződniük amellett,hogy kitartanak addig, amíg a függőség irányítás alá kerül és képesek lesznek termékeny életvezetésre. Ennek a kitartásnak magában kell foglalnia az elköteleződést a kapcsolatra azokkal, akikkel a gyógyulás útján együtt haladnak. A függőség egy magányos állapot, amely a betegségre koncentrál; a gyógyulás magában foglalja a beteg látóhatárának kiszélesítését beleértve a kapcsolatteremtést másokkal, amely lehetővé teszi, hogy túlnőjenek az ismétlődő káros viselkedés rövidlátó aggodalmaskodásain.” Peter Martin, Bennett Alan Weinberg and Bonnie Bealer, Healing Addiction, 5.
[x] “Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” Lukács 22:42.
[xi] Lsd. a köv. cím alatt további ismeretekért a határok témakörben: “Az életed: teret találni: szeretni Istent a szomszédod és önmagad a városban.
Eredeti cikk: Your Struggles From Coping to Freedom
