Az erkölcsi relativizmus uralkodó eszme a kultúr-antropológusok körében. Az első számú kulturális ellenség a keresztény misszionárius. Miért? Mert rákényszeríti értékrendjét törzsi kultúrákra és etnikai csoportokra. Nem kellene inkább békén hagynunk ezeket az embereket, és megakadályozni, hogy a rájuk erőltetett nyugati kultúra súlyos terhe alatt összeroppanjanak?
A „ki-vagy-te-hogy-rosszald-mások-kultúráját” filozófiája évszázadokkal ezelőttre mutat vissza – és leginkább talán Johann Gottfried von Herder (1744–1803) filozófus nevéhez köthető. Ő megvetette a Felvilágosodás korának rideg racionalizmusát, és kihangsúlyozta az egyes személyek és kultúráik egyéniségét.2 Herder szerint az emberek nem rendelkeznek egy fix természettel; a környezetükből nyert és családi tapasztalataik hatással vannak rájuk, és e hatásokra alapozva előre megjósolhatjuk cselekedeteiket.
Von Herder nagy képviselője volt annak az elképzelésnek, miszerint a kultúrák annyira kü-lönböznek egymástól, hogy egyáltalán nem szabadna kimazsoláznunk belőlük a bennük rejlő „téves” dolgokat. Hiszen, magyarázta Von Herder, „senki sem vált még magától emberré.” Nem szabad „kronologikus sznobokká” sem válnunk (ahogyan azt C.S. Lewis megfogalmazta), ami annyit jelent, hogy magunkat sokkal jobbnak képzeljük elődeinknél. Egyszerűen nem tisztességes, nem fair megítélni elődeinket, hiszen minket is hasonlóképpen fognak megítélni utódaink. Ahogyan az angol költő, Alexander Pope is írta: „Azt hisszük, atyáink bolondok, s mi bölccsé leszünk. Bölcsebb fiaink pedig, mi kétség, ugyanezt fogják gondolni rólunk.” Vagy ahogyan a Star Trek „Elsődleges irányelve” is megszabja, nem lehet más bolygók társadalmi rendjét megzavarni, ugyanúgy mi sem ítélhetünk meg más társadalmakat saját kultúránk alapján, hiszen mindannyian történelmi események, és társadalmi erők termékei vagyunk.
Írásomban két témát fogok megvizsgálni. Ezek közül az egyik a saját erkölcsi világunk ráerőltetése egy másik emberre. A másik egy kissé specifikusabb kérdést feszeget: az erkölcsösség és a törvény kapcsolatát. Ezen kívül szeretném górcső alá vetni a híres szlogent: “Az erkölcsöt nem lehet legalizálni.”
Egy erkölcsi világ ráerőltetése másra
Biztos, hogy a kultúr-antropológusoknak igazuk van az alázatossággal és tisztelettel kapcsolatban. Mégis, amikor köveket hajítanak a misszionáriusra, nehéz megítélni, van-e bármilyen alapjuk arra, hogy kárhoztassák őket. Hogyan lehetne elítélni akár a legzsarnokibb egyedu-ralkodót vagy tömeggyilkost, ha egyik is, másik is egyszerűen saját környezetének a terméke? Az antropológusok csatakiáltásával szemben, miszerint „Tiszteljünk minden kultúrát!”, feltehetjük a kérdést: „Minek ez a sok felhajtás, amit ezek az erkölcsi relativisták művelnek?”
Hogyan kritizálhatunk egy kritikust, ha nincsenek objektív, egyetemesen létező erkölcsi normák? Ahogyan látszik is: a „mindenkinek tisztelnie kéne más kultúrákat” gondolat valójában a régi elképzelés, vagyis az erkölcsi relativizmus, relativizmus nélkül. Amikor az ilyen relativisták az erkölcsi abszolútum létezése ellen érvelnek, saját erkölcsi abszolútumukon csúsznak el. Csupán variációink vannak ugyanabban a témában: igen, álljunk a relativizmus mellé, de ne felejtsük el, hogy toleránsak legyünk, meg ne bántsunk másokat stb. A kultúr-antropológus pedig ismét azt mondja: „Relativizmus! Nos…vagy valami olyasmi.” Ez a hamis relativizmus elcsúszik egy kivételen – egy erkölcsi szabályon – azért, hogy elvegye az élét egy mindenre kiterjedő, „bármi-elmegy” relativizmusnak.
Amikor csak egy erkölcsi kritikust küldenek egy másik kultúra ellen, az antropológus ezt azonnal az etnocentrizmus egyetemes gonoszaként – amely ez: „Az én kultúrám jobb, mint a tiéd” – el is ítéli. Valójában, az antropológus – aki az erkölcsi relativizmus mintaképe – nem csupán kulturális vagy erkölcsi felhangot hordozó szókincset használ a misszionáriussal vagy módszereivel szemben: az „etnocentrikus”, „gyarmatosító”, „kizsákmányoló”, vagy az „ideológus” kifejezések is gyakoriak.3
Az erkölcsi relativista másik problémája az, hogy nézetei az erkölcsiességről alkotott legmé-lyebb megérzéseinkbe gázolnak bele. Gondoljunk át egy történetet, amely 2008 szeptemberében esett meg: Brazília Amazon-térségbeli törzseiben szolgáló keresztény misszionáriusok azzal vádolták meg a kormányt, hogy szemet hunynak a törzs csecsemőgyilkosságai fölött. Ezek a törzsek rendre temetnek el élve olyan csecsemőket, akiknek egyébként kezelhető születési rendellenességeik vannak (vagy akiket hajadon anyák hoznak a világra.) Vannak, akik megvédik ezt a gyakorlatot annak a nevében, hogy nem lehet beleavatkozni ősi, bennszülött kultúrák életébe vagy azzal az állítással, hogy „ez nem számít gyilkosságnak” ebben a kultúrában.4 Ha ezt a logikát akarjuk követni, akkor ha a nácik zsidókat akarnak ölni, milyen kívülálló avatkozhatna ebbe bele? Végül is, a nácik ezt nem tartották gyilkosságnak. Sokan nem tekintették gyilkosságnak a hindu özvegyek önkéntes máglyahalálát sem. Mégis, hálásak lehetünk, hogy a keresztény misszionárius, Willam Carey segített megállítani ezt a gyakorlatot. A kormány gonosznak titulálta és betiltotta ezt, és sok államban történt hasonló: Calcutta Hooghly folyóján és máshol történő csecsemőáldozatokat tiltottak be, valamint a leprások elégetését, illetve az olyan gyermekházasságokat, amelyek fiatal özvegyek tízezreit juttattak már teljes nyomorba.
Isten minden embert felruházott – akár ateista, akár teista vagy a kettő között – egyfajta „fújj-tényezővel”. A csecsemők kínzásának gondolata, a csoportos nemi erőszak vagy a vakok szikla széléhez való vezetése mindannyiunkat felháborítja. Míg az elnyomott lelkiismeret és a keményszívűség erkölcsileg teljesen eltompulttá tehet egész kultúrákat, nem szabad figyelmen kívül hagyni az alapvető erkölcsi intézményeket, még akkor sem, ha némi átgondolás után igazítanunk kell rajtuk. Ezeket még az ateista filozófus, Kai Nielsen is „alapvetőnek” hívja: „Ésszerűbb ilyen alapvető dolgokról [mint a feleség vagy a gyermekek bántalmazása] azt tartani, hogy gonoszak, mint hinni bármilyen szkeptikus elméletnek, mely azt akarná elhitetni velünk, hogy nem vagyunk képesek megítélni vagy nem hihetjük ezekről azt, hogy gonoszak. … Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy ezek alapvetőek, és arról is, hogy aki ebben nem hisz, az nem hatolhatott még igazán mélyre saját erkölcsi hitének kérdéseiben.”5
Van kérdés?!
Az erkölcsi relativizmus egyik kritikája az, hogy képtelen megküzdeni a reformer dilemmájával. Miért is kéne bármivel kapcsolatosan erkölcsileg megváltozni? Semmilyen erkölcsi reform nem történhet, ha az említett relativizmus életben van. A rabszolgaság megszüntetése nyugaton egy erkölcsi győzelem volt, és nagymértékű emberi virágzáshoz vezetett. Szintén nagy jelentőségű erkölcsi előremozdulás volt Amerikában, amikor a feketék megkapták az egyenlő jogokat, ugye? Tulajdonképpen, az 1858-as Lincoln-Douglas viták után az emberek sokáig vádolták Abraham Lincolnt azzal, hogy rá akarja erőltetni erkölcsi nézeteit a déli államokra. Az a helyzet viszont, hogy itt nem Lincoln erkölcsiségéről, hanem egy univerzálisan érvényes dologról volt szó. Továbbá, ironikusan hangzik, de a rabszolgatartók már eleve saját akaratukat erőltették rá a rabszolgákra.6
Hálásak lehetünk, hogy Lincoln elkötelezetten kiállt amellett, hogy a rabszolgák ugyanúgy beletartoznak a „minden ember” kifejezésbe, akik „egyenlőnek teremttettek”, valamint, hogy „Teremtőjük felruházta őket [is] bizonyos át nem ruházható jogokkal.”
Továbbá, nem volt jó, hogy megállítottuk Hitler agresszióját is? Miért áldozzuk föl magunkat, hogy úgy éljünk, mint Teréz anya, ha ő se nem jobb, se nem rosszabb Hitlernél?! Miért szavazzunk a változásra, ha nincs erkölcsi mérce, amit követnénk?
A relativisták másik problémája még: nem képesek egymással ellentmondó erkölcsi tanok közt igazságot tenni. A nyugat osztozik a problémában; erkölcsi hanyatlása szüntelenül zajlik. Mégis, rengeteg nyugat-gyűlölővel találkozhatunk: ők viszont olyan nem-nyugati kultúrákat favorizálnak, melyek gyakran a zsarnokság és elnyomás példái. Tulajdonképpen, ezek a kritikusok figyelmen kívül hagyják a nyugat figyelemre méltó erkölcsi és kulturális eredményeit. Ezek mögött viszont általában minden, a nyugati kultúrára tett ítélkezés, önkényes megbélyegzés csak. Miért ítéljük el a gyarmatosítást vagy favorizáljunk multikulturális tanterveket a nyugati „kulturális kánon” helyett az egyetemeken?7
A relativista állítás ellenére, miszerint nem erőltethetjük rá erkölcsi értékeinket másokra, a helyzet iróniája abban rejlik, hogy a nyugati világot érő kárhoztató magatartás, hozzáállás valójában semmiben sem különbözik attól, amikor valakire erkölcsi értékeket erőltetünk.
Ilyen törekvések a házasság definícióját megváltoztatni kívánó mozgalmak, az abortusz, az iskolai nemi oktatásba iktatott erőteljesen megkérdőjelezhető gyakorlatok, az aktivista bírókra történő szavazás és hasonlók. A tolerancia mosolygós arca mögött, a relativista gyakran saját elképzeléseit szeretné ráerőszakolni másokra.
Még egy dolog: Nem rejt véletlenül magában már egy fajta erkölcsi normát az, amikor valaki elítéli az erkölcsi értékek erőltetését? Természetesen, igen. A relativista ezt az erkölcsi szabályt véli igaznak: „Minden körülmények közt téves dolog saját erkölcsi értékeidet másokra erőltetni.” Ezért, jóindulattal kérdezzük csak meg a relativista embert: „Miért téves dolog ez szerinted? Mit teszel az olyan emberrel, aki másokra erőlteti erkölcsi értékeit? Szabad neked a saját erkölcsi értékrendedet arra erőltetned, aki a sajátját erőltetné?” Kétség kívül a relativista úgy gondolja, hogy az ő erkölcsi értékrendjét muszáj annak elfogadnia, aki a sajátját másokra akarja erőltetni. Azt láthatjuk, hogy a relativisták gyakorlatilag kényelmesen előhúzzák farzsebükből azokat az erkölcsi normákat, amelyek éppen megfelelnek az adott szituációnak.
„Nem legalizálható az erkölcsi értékrend”
Az amerikai Legfelsőbb Bíróság a Planned Parenthood vs. Casey (Tudatos Családtervezés civil szervezet kontra Casey per, 1992) során a törvényszéki bírák többsége megerősítette a következőt: „Néhányan közülünk sértőnek tartjuk erkölcsünk alapelveire nézve az abortuszt, de ez nem befolyásolhatja döntésünket. Kötelességünk az, hogy definiáljuk a mindenkire érvényes szabadságjogokat, nem pedig az, hogy saját erkölcsi értékrendünket hirdessük. … A szabadság legfőbb értelme, hogy az embernek joga van ahhoz, hogy kialakítsa saját elképzelését az életről, annak jelentéséről, a világegyetemről és az emberi élet rejtélyéről.”
Itt tovább vihetjük az erkölcsi normák erőltetésének kérdését. E kérdés általában kéz a kézben jár a következő tiltakozással: „Az erkölcs nem legalizálható!” Ahogyan korábban láttuk, nem kerülhetjük el a törvény alkalmazását emberekkel szemben, mert meg kell akadályoznunk szörnyű cselekedeteket, meg kell büntetnünk bűnözőket, és meg kell védenünk az ártatlanokat az igazságtalanságtól. Az előbb említett jogi döntés során a szabadság prioritást élvezett a meg nem született emberi élet fölött. Ez azt jelenti, hogy az egyes emberek elmélete az „élet rejtélyéről” elveszi a védettség jogát a meg nem született gyermekektől. Tragikus módon, a meg nem született gyermekek nem rendelkeznek azzal a szabadsággal sem, amivel a másik fél – ők nem mondhatják, hogy „Az erkölcs nem legalizálható!”
Ahogy röviden átgondoljuk ezt a kérdést, lássunk néhány szempontot.
Először is, a nézet, miszerint nem lehet legalizálni az erkölcsi értékrendet, egy naív, fenntarthatatlan nézet. Gyakorlatilag már ez az állítás is erkölcsi: egy bizonyos dolgot nem szabad megtenni. De honnan jön ez a norma, és mi lesz azokkal, akik ezt megtagadják? Igenis lehetséges ez, és legalizálnunk is kell az erkölcsöt egy alap szinten – amikor az ember biztonsága forog kockán, és a közjót akarjuk szolgálni azzal, hogy megőrizzük mindenki alapvető jogait. Tisztán látható, hogy a nemi erőszak, a gyilkosság, a feleség- vagy gyermek bántalmazása, a rablás – vagy a rabszolgaság, az apartheid rendszer vagy a Jim Crow törvényekkel szemben jogos cselekedet az erkölcs legalizálása.
Szoktuk legalizálni az erkölcsöt és ez gyakran valóban a társadalom javát szolgálja. Ilyenkor a relativista gyakran egy következő kérdésre tér át: „Nos, akkor kinek az erkölcsét legalizáljuk?” Válaszolhatunk azzal, hogy az (objektív) erkölcs nem csupán önkényes vagy egyéni sajátság. Valójában, a civilizációk az évszázadok során mind ugyanazokra az erkölcsi következtetésekre jutottak azt illetően, hogy mi erényes, és mi gonosz. A Róma 2:14-15 olyan erkölcsi törvényre utal, mely a pogányok szívébe van írva (akik nem kaptak semmilyen különleges kijelentést Istentől). Azoktól, akik tagadják bármilyen jó vagy rossz létezését, megkérdezhetjük: „Tényleg problémád van azzal, hogy kijelentsd, hogy az ártatlan emberi élet elvétele, a nemi erőszak, a gyermekek molesztálása vagy a csecsemők élvezetből történő kínzása rossz?” Akik tényleg nem ismerik föl ezt a problémát, valójában egyszerűen keményszívűek. Ezeknek az embereknek nincs szükségük érvekre; inkább pszichológiai és szellemi segítségre van szükségük.
Az előző erkölcs-legalizáló kijelentésre visszatérve, hozzá tehetjük, hogy az ilyen állítás a semlegesség mítoszát feltételezi, mely teljesen következetlen, összefüggéstelen, és ezért el kell utasítanunk. Egy állam polgárai nem lehetnek semlegesek az abortusszal vagy a meleg házassággal szemben, és ezt a mindenkori kormányzat sem teheti meg (akár szövetségi, akár állami). Már az az állítás, hogy a kormánynak tennie kéne valamit, önmagában egy erkölcsi állítás – nem semleges, erkölcs fölött álló. A homoszexuális házassággal kapcsolatban, a kormány vagy támogatja a házasság definícióját (amely egy férj és feleség egy-testté vált egyesülését, összeköttetését jelenti), vagy nem.8
Ami az abortuszt illeti, még ha valaki teljesen tudatlan is a meg nem született ember állapotát illetően, nem lehet semleges a meg nem születettekkel szemben alkalmazott bánásmóddal kapcsolatosan. Néhányan úgy érvelnek, hogy az abortusz engedélyezhető, vagy legalábbis az egyén döntésétől kell, hogy függjön, hiszen „nem tudjuk, mi egy embrió erkölcsi státusza”. Ez viszont olyan, mint mikor a vadász lövöldözni kezd valamire, ami elkezdett mozogni a bokorban, még az előtt, hogy rájönne, mi is van ott. Amikor egy abortusz-jogi érdekképviseleti csoport azt mondja, hogy a kormány nem erőszakolhatja nézeteit a polgárokra, az a következő kérdést veti fel: Ha a meg nem született létezés egy emberi lény, nem csak egy szövet, akkor az igény szerint végrehajtott abortusz azt jelenti, hogy ráerőszakoljuk valakinek a nézeteit egy meg nem született gyermekre – mely cselekedet halálos következményekkel jár.
A választás joga aligha semleges. Valójában élet és halál kérdése. (Hadd tegyem hozzá, hogy gondoskodnunk kell a terhes anyáról, aki gyakran csapdában érzi magát, és szüksége van egy közösségre, ahol együttérzést és gyakorlatban is alkalmazott támogatást kaphat – melybe beletartozhat az esetleges örökbe adás.)
Harmadszor, a „szabadság” vagy „jogok” nyelve kultúránkban általában üres és mindenféle tartalmat nélkülöz. Azok, akik azt állítják, hogy soha nem kéne az erkölcsöt másokra erőltetni, ezzel azt hangsúlyozzák ki, hogy megvan a joguk bármire. Vegyük fontolóra a következő kifejezést: a választás joga. Ez nem mond sokat. Megkérdez-hetnénk: „választani, de mit?” A nemi erőszakot, a gyilkosságot, és a csecsemők kínzását? Nem, a „választás joga” olyan, mint ez: „jobbra/balra eltérni _________-től.” A szövegkörnyezet és a kitölteni való szabadon választható. Meg kell kérdőjeleznünk a „kitölthető” választások jogi alapját. Döntéseink lehetnek erkölcstelenek vagy erkölcsösek – nem lehetnek szimplán erkölcsileg semlegesek.
Negyedszer, hála Istennek, a társadalom gyakran a megfelelő módon legalizálja az erkölcsöt – megállította Hitlert, és megakadályozta, hogy még több pusztítást végezzen a világban, megvédi a gyermekeket a molesztálóktól, és a tömeggyilkosokat börtönbe zárja. Amikor úgy működünk, ahogyan kellene, ösztönösen felismerjük a jogot, hogy az erkölcs legalizálható olyan gyakorlatok ellen, mint az özvegyek elégetése, a nők verése, a család megbecstelenítése miatt önkényesen büntető gyilkosságok, valamint a faji megkülönböztetés.
Nem tehetünk róla, belénk van kódolva az erkölcs. Erkölcsi lények vagyunk. Felismerjük, ha valaki igazságtalanul bánik velünk vagy jogainkba tipor. Tudjuk, hogy felelősséget kell vállalnunk cselekedetinkért, ahelyett, hogy génjeinket vagy környezetünket hibáztatnánk. Jogi és büntetés végrehajtási rendszerünk magától értetődőnek veszi, hogy erkölcsileg felelősek vagyunk a döntéseinkért. Mi ad nekünk méltóságot, éréket, honnan jön erkölcsi felelősségünk és honnan erednek jogaink? Honnan kapjuk feladatainkat? A tény, hogy Isten az Ő képmására alkotott bennünket (1Móz. 1:26-27), szilárd, és kielégítő választ adnak az ilyen kérdésekre.
Paul Copan, Ph.D., West Palm Beach, Florida államból, filozófia és etika professzor a Palm Beach Atlantic egyetemen (Pledger Family Chair of Philosophy and Ethics). Több könyv szerzője és szerkesztője, pl. a When God Goes to Starbucks („Amikor Isten elmegy a Starbucks-ba”), a True for You But Not for Me („Igaz rád, de rám nem”), a That’s Just Your Interpretation („Ez csak a te értelmezésed”), valamint a Creation Out of Nothing („Teremtés a semmiből”) könyveké. Továbbá, az Evangelical Philosophical Society (Evangéliumi Filozófiai Társaság) elnöke is.
Jegyzetek
1. A jelen esszét Paul Copan’s, True for You, But Not for Me: Overcoming Objections to Christian Faith,(Igaz rád, de rám nem: a keresztény hittel szembeni ellenkezések fölötti győzelem) 2nd ed. című könyvéből vettük (Minneapolis: Bethany House, 2009).
2. Lásd Patrick Gardiner leírását Johann Gottfried von Herderről a Paul Edwards által szerkesztett, The Encyclopedia of Philosophy (A filozófia enciklopédiája), vol. 3 (3. kötet) (New York: Macmillan, 1967), 486–489. oldal
3. Robert Priest, “Anthropologists and Missionaries: Moral Roots of Conflict,” (Antropológusok és misszionáriusok: a konfliktus erkölcsi gyökerei) in Current Concerns of Anthropologists and Missionaries (Antropológusok és misszionáriusok mai problémái), ed. Karl Franklin (Dallas: The International Museum of Cultures, 1987) 23,31. oldal
4. Dan Harris, “Missionaries Accuse Indians of Killing Babies,” (Misszionáriusok vádolnak indiánokat azzal, hogy csecsemőket gyilkolnak) ABC News (Sept. 23, 2008). From http://abcnews.go.com/Nightline/story?id=5861778&page=1. October 27, 2009.
5. Kai Nielsen, Ethics Without God, (Etika Isten nélkül) átdolgozott kiadás (Buffalo, New York: Prometheus Books, 1990), 10,11.
6. George Anastaplo, Abraham Lincoln (Lanham, Maryland: Rowman & Littlefield, 2001), 173.
7. Dinesh D’Souza, Illiberal Education: The Politics of Race and Sex on Campus (Antiliberális oktatás: Faji és nemi alapú bánásmód az egyetemeken és főiskolákon) (New York: Free Press, 1991).
8. A homoszexualitásról és a nyilvános térről lásd továbbá Paul Copan, When God Goes to Starbucks: A Guide to Everyday Apologetics („Amikor Isten elmegy a Starbucks-ba: Útmutató a mindennapi apologetikához”) (Grand Rapids: Baker, 2008).
Vélemény, hozzászólás?