Timóteus, az egyik első pásztor az efézusi gyülekezetben, nyilvánvalóan nem szerette a szolgálat kemény témáiról szóló oldalát. Ez pedig eléggé aggasztotta a mentorát, Pált, ugyanakkor sokmindent meg is magyaráz a Timóteusnak írt két újtestamentumi levélről.
Efézus kemény város volt, és az efézusi keresztények is kemény emberek voltak – sokan közülük éppen akkoriban tértek meg kimondhatatlanul sötét szellemi környezetből. Az a gyanúm, hogy Timóteusnak kicsit sok volt Efézus és az ottani keresztények, nem bírta kezelni őket és ki akart szállni. Talán ez magyarázatot ad arra, hogy miért kezdi így Pál a levelezést, hogy „Maradj ott!”
Timóteus kétségtelenül kedves és szelíd fiatalember volt. „Nincsen velem senki hozzá hasonló”, írja Pál a filippibelieknek, „aki igazán szívén viselné dolgaitokat.” Micsoda megtisztelés.
Viszont úgy tűnik, hogy a kemény témákkal már bajban volt. Az olyan prédikálásról és tanítványképzésről beszélek, ami a téves hitelveket, bűnös lelkületet és istentelen viselkedést tárja fel. Kemény téma: az áldozatot hozó életformára hívni az embereket. A kemény témától feszengeni kezdenek az emberek, néha meg is haragszanak. De megtérésre is vezetheti őket, és felbuzdulhatnak arra, hogy jobb utakat keressenek.
Úgy látszik Timóteus sem szívesen ment bele ilyen keményebb pásztori beszélgetésekbe. Jól meg tudja állapítani, hogy érzik magukat az emberek, mi fáj nekik, mivel küszködnek (sok pásztor jól csinálja ugyanezt), de lehet, hogy inkább visszakozott olyan konfrontációktól, amelyek szükségesek lettek volna az emberek bűneinek és romboló viselkedésének felfedése érdekében. Egy korábbi kemény témájú üzenet a Bibliában az volt, amit Isten mondott Káinnak: „a bűn az ajtó előtt leselkedik, de te uralkodjál rajta.” Pál azt szerette volna, ha több ilyet hallott volna Timóteustól.
Prédikálj kemény témáról (Timóteus idejében ugyanúgy, mint a mi időnkben), és azt kockáztatod ezzel, hogy az emberek otthagyják a gyülekezetet, vagy a prédikátornál érik el azt, hogy otthagyja a gyülekezetet. Az a rajzfilm jut eszembe, amelyikben a prédikátor azt mondja a feleségének: „Én megmondtam nekik az igazat, ők pedig szabaddá tettek engem.” Be kell látni, hogy a kemény téma prédikálása azzal a kockázattal jár, hogy elveszíted a barátaidat, lecsökken a pénzadomány és a gyülekezeted látogatottsága.
Úgy tűnik, hogy Timóteus ezért inkább finomított a szavain, ahelyett, hogy keményített volna, amikor szükséges volt. Vannak arra utalások, hogy a félelmei vezették, hogy gyenge volt a gyomra, és hogy gyorsan meghátrált, ha kihívás elé került. Pál – akinek nem voltak ismeretlenek ezek a dolgok – kertelés nélkül megmondta neki: Timóteus, ezt hagyd abba! Nőlj fel! Legyél az a „próféta”, akinek Isten elhívott téged! Ne engedd, hogy bárki is a sarokba szorítson.
Akik emberek tetszését keresik
Itt az alig észrevehető csapda, nekünk, a „kedves embereknek”. Nem szeretjük, és nehezen viseljük, ha megbántanak bennünket, és mi sem szeretünk megbántani másokat. Azt szeretjük, ha egység, harmónia, boldogság van az emberek között. És belesodródunk abba a csapdába, hogy ennek eléréséhez azt tartjuk a legjobb módszernek, ha elkerüljük a kemény témákat.
Lefogadom, hogy Timóteus álmatlan éjszakákon át tépelődött azon, ha bárki kritizálta a vezetőségét, vagy szembefordult erőfeszítéseivel. El tudom képzelni, hogy megpróbálta visszacsábítani az embereket, hogy újra kedveljék őt. És azt is el tudom képzelni – de ez már csak tipp – hogy megkísértette az is, hogy visszafogja magát a prédikáció előkészítésekor, ha azt vette észre, hogy bizonyos megjegyzései megsérthetik a gyülekezet kulcsfontosságú embereit. Nem tudom, így volt-e, de nem csodálkoznék rajta. Timóteus is csak ember volt.
A szolgálatom elején az egyik testület elnöke, akit nagyon szerettem és tiszteltem, rámförmedt. „Pásztor!” mondta egyik nap, „Neked van egy nagy problémád! Túl érzékeny vagy! Nem akarsz kemény szavakat hallani, és nem is akarsz ilyeneket mondani sem, amikor pedig ezekre lenne szükség. Jobban teszed, ha megoldod ezt a problémát, különben nem fogsz sokáig megmaradni a szolgálatban.”
Arra gondoltam: Pál apostol most biztosan elégedett lenne az én kedves szolgatársammal!
Olvasd el a Timóteusnak írt két levelet, és talán ráérzel te is, hogy Timóteus túlzott „ember-érzékenysége” szinte az őrületbe kergette Pált. Mondjuk úgy, mint az én testületi elnökömet. Ezért állítja ilyen kihívás elé Timóteust: győzz meg, dorgálj, buzdíts, ints, ne hagyd, hogy az idősebbek megfélemlítsenek vagy lerázzanak, ne legyél gyáva, vigyázz az evangéliumodra (és ne hagyd, hogy bárki megnyirbálja)!
Pálnak természetesen igaza volt. Az efézusi pásztornak kemény témákról kellett beszélnie, ugyanis az ottani emberek olyan kultúrában éltek, amit átitatott az arrogancia, az erőszak, a kapzsiság, a fösvénység, az erkölcstelenség és (ha még ez sem volt elég) a kirívó pogányság. És ezeket a hatásokat nem könnyű kitörölni a megváltott lelkekből.
A kemény témák prédikálására szükség volt, mert az efézusi gyülekezet nem a szellemi szépség és finomság jellemzőiről volt közismert. Rengeteget pletykáltak és rágalmaztak, önjelölt tanítók és vezetők versengtek egymással az elismertségért és az irányításért, és arra is vannak utalások, hogy a gyülekezeti élet egyik legfontosabb dimenziója a mai keresztények szóhasználatával élve a „szellemi hadviselés” volt – csak sajnos nem a jó irányba. Ez efézusi keresztények ugyanis a Sátán helyett sokszor inkább egymással hadakoztak!
Pál nem kérte Timóteust semmi olyanra, amit ő maga ne tett volna meg már sokszor előtte. A korintusiaknak írt levele például tele van kemény témákkal. Kihívás elé állítja a lebutított teológiát, és megdöbbenését fejezi ki a széthúzás és érzéketlenség gonoszsága fölött. Szóba hozza a gyülekezeten belüli erkölcstelenséget, és a közösségromboló hithős-imádatot. Kertelés nélkül beszél a rosszul használt szellemi ajándékokról, és kihívás elé állítja őket az adakozásban való negatív rekordjuk miatt.
A korintusi levélben sehol sincsenek ezek a témák „kedves” szavakba csomagolva; sehol sem kompromittálódnak attól a félelemtől, hogy elidegenítheti az embereket Jézustól. Pál az Pál. Tőle ezt hallod: Ez itt az igazság, és üssön-vágjon-tisztítson, ahol csak kell!
A rosszul kezelt kemény téma
Ez nem azt jelenti, hogy Pál élvezte volna kemény témákat. Nem egy „homiletikai szadista” volt! Szerintem én már hallottam pár emberről, akik tényleg azok. Náluk az egyetlen jó márka a kemény téma. Nem is érzik prédikációnak a prédikációt, ami nem dühíti fel az embereket, nem okoz gyötrő bűntudatot, vagy nem érezteti azt, hogy csak ők a „tiszták” az egész világon (mindenki más pedig velejéig romlott és gonosz). Ha valaki csak a kemény témákat prédikálja, az az emberek kontrollálásának és manipulálásának az egyik legjobb módszere!
Bármilyen őrületes dolognak tűnik, az ilyen prédikátorok tetszenek azoknak az embereknek, akik oda vannak a kemény témákért, akik nem is Isten Igéjét hallották, ha az nem volt borotvaéles a haragtól és a kárhoztatástól.
Úgy tűnik, az ilyen prédikátorok és az ilyen hallgatóság egymásra szoktak találni (a szadisták és a mazochisták). Azok a prédikátorok, akik kizárólag kemény témákról prédikálnak, azok eleve haragos emberek. Úgy szeretik dobálni a véleményüket, mint a kézigránátokat: hadd döntsön romba mindent és mindenkit! (Majd akkor Jézus felépít mindent az új alapokra…!?!?!)
Annak ellenére, amit a testületi elnököm mondott a szuper-érzékenységemről, néha azért belekóstoltam a kemény témába. És volt is visszajelzés.
Egy napon, amikor még nagyon kezdő voltam a prédikálásban, egy édesapa rontott be a kis irodámba, mert a prédikációmban azt mondtam a tinédzserjeink szüleinek, hogy szülői képességeik nem megfelelőek. Akkor persze még nem volt gyerekem, és ez a feldühödött és apai méltóságában megsértett férfi ezt a tényt alaposan ki is hangsúlyozta. Aztán olyan dolgokat mondott el, amik alaposan megcáfoltak néhány „tényt”, amivel előtte jó alaposan megostoroztam a gyülekezetemet. Végül kifejezte, hogy szeretne tájékoztatni engem néhány „realitásról” a gyerekneveléssel kapcsolatban, amit csak személyes tapasztalatból tudhattam volna – ha lett volna egyáltalán ilyenem.
Emlékszem, amikor rám rontott, ezzel kezdte: „Jobban tenné, ha eltűnne a pulpitus mögül, és bevonulna a hadseregbe, hogy valaki férfit faraghasson magából.” Ez bizony megragadta a figyelmemet. Arra motivált, hogy átértékeljem mindazt, ahogyan a kemény témákhoz hozzáálltam. Nem lehettem érzéketlen, vagy (ebben az esetben) tájékozatlan. Rájöttem, hogy mennyire alaposan fel kell készülni ahhoz, hogy ilyen kemény témába vágjak.
De folytatom a „sikerélményeim” sorolását: ma is összerezzenek, ha eszembe jut az a nap, amikor pápai szólamokat dobáltam a válásról a gyülekezetben, és csak az istentisztelet után tudtam meg, hogy az első sor közepén ült az egyik családból az a lány, aki évek óta nem volt már istentiszteleten, viszont éppen akkor jött a válóperről, vigaszt keresve összetört életére.
Ja, és az a nap, amikor úgy döntöttem, hogy az áldozatos sáfárságról és az adakozás áldásairól fogok prédikálni, csak azt nem tudtam, hogy egy néhány férfi pont azon a héten veszítette el az állását a gyülekezetünkből.
Amit ezekben az esetekben nem vettem figyelembe, az a tény volt, hogy a kemény téma sokkal több, mint „csupán” megmondani az embereknek, hogy mennyire letértek az útról. Azt kellett megtanulnom, amit a szülőknek is meg kell tanulniuk: nem fogod kiérdemelni a gyermekeid bizalmát, ha csak annyit teszel, hogy lebunkózod őket a kritikus megjegyzéseiddel. Amikor mégis meg kell történnie – és lesz is ilyen – akkor a kemény témát úgy prédikáld, mint a pásztor, aki az életét is odaadná a juhokért.
A harag és a szeretet egyesítése
Amikor Pál kemény témáról írt Korintusba, egyértelművé tette, hogy ez nem könnyű, és főleg nem élvezetes a számára. „Könnyek között írok nektek…”. Ezek nem olyan ember szavai, aki csak úgy ráönti a haragját és csalódottságát azokra, akik cserbenhagyták őt (vagy az Urat). Ezek egy érző szívű apa szavai, aki megtört szívvel ír, mivel annyira szereti a „gyermekeit”.
A másik nagyon fontos észrevételem, hogy amikor Pál kemény témáról beszélt, azt mindig méltósággal tette, és mintaszerű őszinteséggel.
„Nem tudlak érett „szellemi” emberekként kezelni titeket. … Úgy kell, hogy kezeljelek, mint a gyermekeket, tejet adva nektek a hús helyett.” Hát ebben aztán nincs kertelés. De később emlékezteti a hallgatóságát, hogy a szavai a hasznukra vannak. „Néhányan fel vagytok fuvalkodva… néhányan kicsit büszkék is arra, hogy erkölcstelenség van közöttetek… néhányan, akik pereskednek egymással, már vesztesek.” Ezek kemény témák, de nincsenek elhallgatva. De az egész nem valamiféle bosszúhadjárat a vétkesek ellen, hanem olyan, mint egy műtéti beavatkozás, egy tiszta és éles szikével.
Majd később: „Nem bánom egy pillanatig sem, amit írtam (a kemény témát) nektek, még ha meg is szomorított titeket.”
Vagy ez: „Félek, hogy a legközelebbi látogatásomkor lesújtó lesz, amit találok nálatok.”
Nekem az tetszik ezekben a sorokban, hogy Pál őszintén beszél velük, de mégsem úgy, hogy elutasítaná őket. „Haragszom rátok”, én ezt hallom ki a szavaiból, „de a haragomat az irántatok érzett szeretetem táplálja”.
Persze nem csak a korintusiak kaptak ilyen kemény témákat Páltól.
A galatákkal sem volt túl hízelgő az apostol: „Ti esztelenek: ki csapott be titeket?!” „Bárcsak azzal törődnének a körülmetélkedés megszállottjai, hogy kasztrálják magukat!”
Vagy a kolossébelieknek: „Ne hagyjátok, hogy az emberek megkötözzenek titeket üres és csaló filozófiákkal, amik nem Krisztusra épülnek.” Pál összes kemény témáját átvizsgálni órákig tartana.
Elizabeth O’Connor egyszer akaratlanul hallotta, ahogy az unokahúgai iskolásat játszottak. A három közül a legidősebb, Lisa játszotta a tanárt, és ezt mondta: „Na, gyerekek, nincs olyan hogy Húsvéti Nyuszi. Halljátok?” Az egyik „tanuló” tiltakozott: „Lisa, Lisa, ne taníts nekünk olyat, amit nem akarunk hallani.”
Ez a dolog bökkenője, amikor kemény témát hozunk szóba. Általában olyan dolgokat jelent, amit az emberek nem akarnak hallani. Úgyhogy a pásztor jobban teszi, ha szilárd talajon áll, amikor a kemény téma kerül elő.
A szilárd talaj
Akkor állsz rajta, ha óvatosan kezded kezelni a Szentírást. Nem bizonyító igékkel, amikor valaki egy véleménnyel kezdi, aztán bibliai megerősítést keres hozzá. Hanem olyan bibliakutatással, amihez ez a kérdés társul: Mit mond a Biblia erről? Melyik bibliai emberek foglalkoztak ezzel, és miért? Mit fog jelenteni, ha nem változtatunk – és mit, ha igen?
Prédikátorként akkor vagyunk szilárd talajon, ha a kereszténység komoly gondolkodóinak meglátásait is kutattuk, nem csak a saját generációnkból, hanem a korábbiakból is. Ez persze könyvtárban töltött időt jelent. Hogyan beszéltek ezekről a kérdésekről? Milyen hatással voltak a következtetéseik a kortársaikra. (Kétszeresen is vedd figyelembe tanulás közben, hogy némelyek máglyára kerültek, amikor kemény témáról beszéltek.)
Kell-e mondanom, hogy a szilárd talaj azt is jelenti, hogy pontosítod az információidat? A prédikátorok túl gyakran beérik megalapozatlan általánosításokkal (a férfiak 62%-a olyan, … a gyülekezetek 84%-a csinálja azt, hogy … az amerikaiak 40%-a mondja azt, hogy …), amiket a rádióban hallottak valahol, vagy egy beszélgetésben. A sebészi pontosságú igehirdetés, ami szellemi betegségeket vág ki, mindig hiteles információkat követel!
A szilárd talaj ugyanakkor egy mély, kereső imaéletből fakad. Olyan imaéletből, amely először is szeretetteljes szívből fakad. Amely nem arra törekszik, hogy kontrolláljon vagy megbüntessen. És olyanból, amely csak a legjobbat akarja Istentől az embereknek. Szerintem az embereink manapság nem hallják eleget azt, hogy a térdeinken voltunk őértük közbenjárva. Meg vagyok győződve arról, hogy sok embert éppen ez tudna rávenni a gyülekezetben arra, hogy figyeljenek ránk!
De folytatom: a szilárd talaj azt is jelenti, hogy megvizsgáljuk a szívünket, hogy amit mondunk, az a széksorok között ülők iránti mély szeretetből és pásztori törődésből fakad-e. Egyszer két olyan prédikátort hasonlított össze egy hallgató, akik a pokolról prédikáltak, és ezt mondta: „Az egyik úgy prédikált a pokolról, mintha kifejezetten örülne, hogy néhányan közülünk oda fogunk kerülni. A másik viszont úgy prédikált, hogy éreztem, ha bárki is odakerülne, az összetörné a szívét!”
Végül pedig a szilárd talajhoz szükséges egy feddhetetlenségi önellenőrzés. Ha kemény dolgokat készülünk mondani az embereknek, bölcs dolog megbizonyosodni róla, hogy én magam nem vagyok-e ugyanaz alatt az ítélet alatt, amit eléjük fogok tárni. És ha így lenne, nem az a megoldás, hogy akkor ejtjük is a témát, hanem becsületesen tudatnunk kell a hallgatóinkal, hogy ez olyan probléma, amellyel mi magunk is küszködünk.
A kemény témáink között lehetnek olyanok is, amelyek a gyülekezet többségének politikai véleményével ellenkezik. A kemény téma lehet egy figyelmeztetés amiatt az arrogáns és kárhoztató szellem miatt, ami a különböző erkölcsi vagy társadalmi kérdésekben eltérően gondolkodók felé irányul. Valamint a kemény beszéd azt is jelentheti, hogy felhívjuk az emberek figyelmét arra a végtelen számú kérdésre, amit a kereszténység hajlamos figyelmen kívül hagyni, mert a fenntartott kulturális állapotok védik az érdekeinket.
A gyülekezeten belül a kemény téma végül azt is jelentheti, hogy felemeljük a Biblia tükrét, és kihívás elé állítjuk az embereket, hogy mérjék magukat Krisztus tisztasághoz, és egy szentebb életre szólítjuk fel őket. Jelentheti az emberek próbára tételét a megtérésük valódisága terén, vagy azon a téren, hogy milyen vakok azokra a dolgokra a saját életükben, amelyek sértenek és megosztanak másokat.
A szilárd talaj azt jelenti, hogy megvizsgáljuk a szívünket, hogy amit mondunk, az mély szeretetből jön-e.
Amit ki kell mondani
Egyszer úgy éreztem, beszélnem kell a gyülekezetemnek egy olyan lelki-szellemi problémáról, ami egy bizonyos témában megosztotta az embereket. Az emberek túl sokat vitáztak egymással, olyan állásfoglalások köré csoportosulva, amelyek megnehezítették a közösség megélését. Bántó szavak hangzottak el, és voltak olyan jó emberek, akik mérgükben már majdnem elhagyták a gyülekezetet is.
Elhatároztam, hogy erről a kemény témáról istentiszteleten is beszélni kell! Két személyes történettel kezdtem a prédikációt. Elmeséltem egy olyan alkalmat az életemből, amikor jogtalanul és helytelenül nehezteltem valakire. Elmondtam, milyen küzdelemmel jutottam el oda, hogy megbocsássak. Majd elmondtam egy második történetet arról, amikor valaki más neheztelt rám. Itt azt mondtam el, hogy milyen érzés a másik oldalon lenni.
Amikor úgy éreztem, hogy sikerült megragadnom a gyülekezet figyelmét, csendesen ezt mondtam: „Ebből a két élményből adódó tapasztalataim miatt van bennem mély, imádkozó aggódás mindannyiatokért itt ma!” És innen kiindulva kibontottam egy bibliai mintát arról a helyzetről, amivel szembesültünk.
A tanítás végén nyíltan beszéltem a kérdésről: „Szörnyen csalódott vagyok amiatt, amit látok és hallok, és (leeresztettem a hangomat) ezt … most … azonnal … abba … kell … hagyni! Nem kérek tőletek olyat, amit nekem ne kellett volna megtenni az életem során: Fejezzétek be egymás bántását. Kezdjetek el megbocsátani egymásnak. Ha legközelebb megtudom, hogy megint ilyesmi történik, akkor személyesen oda fogok menni hozzátok, és személyes szinten fogom kezelni a kérdést.”
Mivel én túlságosan olyan vagyok, mint Timóteus, nagyon nehéz volt ezt megtennem. Viszont a probléma nagy része megoldódott néhány napon belül.
Milyen gyakran mondogatta az apukám, amikor rosszul viselkedtem, és meg kellett, hogy büntessen: „Ez nekem most jobban fáj, mint neked.” Gyermekként képtelenségnek tartottam ezt. Ma már értem. És jól példázza, mit kell mondania egy prédikátor szívének: „Amikor kemény témára kerül a sor, nagyobb fájdalom van a pulpitus mögött álló lelkében, akinek gyengéden, és mégis őszintén kell beszélnie.”
Ezzel kellett Timóteusnak küszködnie. Ezzel kellett nekem is. Talán neked is.
Gordon Macdonald a Leadership általános szerkesztője és a World Relief elnöke.
This article originally appeared in Leadership, Spring, 2005, published by Christianity Today International. Used with permission.
Eredeti cikk: Saying the Hard Stuff
Vélemény, hozzászólás?