1. Bevezető felfedezés
A homiletika terén folytatott viták során az utóbbi időkben gyakran emlegették Jézust illetve Pált, mint a mai prédikátorok elé állított példaképeket, modelleket a feladatuk végzésében. Az ilyen emlegetés sok kérdést vet fel, ami jóval túlmutat egy gondosan megfogalmazott cikk látókörén. Az alábbiakban az lesz a célom, hogy három széleskörű nézőpontot vázoljak fel, ahonnan ezt a gyakorlatot kritikai vizsgálat alá lehet vetni, majd javaslatot tegyek arra, hogy Jézus és Pál modellként való használatát hogyan lehet mégis beépíteni egy olyan megfelelő, átfogó rendszerbe, ami azt mutatja be, milyen legyen a prédikátor.
Hadd kezdjem először azzal, hogy felvázoljam, hogyan használták Jézust és Pált prédikátori modellként az utóbbi évtizedekben.
(a) Jézus, mint a prédikátorok példaképe
Kezdhetjük az úgynevezett „új hermeneutikával” az 1950-es és a korai 60-as évekből, amihez olyan német tudósok nevei kapcsolódnak elsősorban, mint Gerhard Ebeling, Ernst Fuchs and Eberhard Jüngel. Ők a használt nyelvezet teremtő erejére fektették a hangsúlyt, és arra, hogy a Szentírás nyelvezete hogyan működik erőteljesen a hallgatói formálására. Konkrétan azt hangsúlyozták, hogy Jézus saját szavai meghatározó jelentőségűek annak a királyságnak a megjelenítésében, amiről a szavai szóltak, és hogy a mai prédikátornak is hasonló feladata van. Mindezekben más volt a véleményük, mint Rudolf Bulmann-é, akinek a biblikus prédikálásról alkotott elképzelései nem is annyira a bibliai nyelvi minták reprodukcióját támogatták, mint inkább azok modern formába öntését.
Ezek a német szerzők nagy hatást gyakoroltak egy egész generációnyi amerikai tudósra, akik között ott volt Amos Wilder és Robert Funk is, akik fontos műveket írtak az Új Testamentum nyelvezetéről, kiemelve, hogy annak nem csupán referenciaértéke, hanem dinamikus retorikai jelentősége is van, amely a meglévő gondolati mintákat áttöri. Ők nyilvánvalóan tisztában voltak azzal, hogy mit jelent mindez a keresztény igehirdetésben, de csak az úgynevezett „új homiletika” mozgalomban terjedtek el széles körben ezek a meglátások. Ennek a korai időszakát különösen Fred Craddock nevével szokták társítani.
Craddock nagy hatást keltő könyvében („As One Without Authority” – „Mint akinek nincs hatalma”), volt két olyan konkrét szakasz, ami idevág a mi témánkhoz. Az egyik, az induktív megközelítés védelmében írt szakasz (az induktív módszer gondolatokat provokál ahelyett, hogy szimplán a hallgatók elé tárna minden választ). Itt C.H. Dodd híres definícióját idézi egy példázat kapcsán, amely Dodd szerint „kellő mennyiségű kételyek között hagyja az ember elméjét a pontos magyarázat kapcsán, azért, hogy aktív gondolkodásra ingerelje”. A feltételezés egyértelmű: Jézus olyan beszédstílus példáját adja elénk, amit helyes követnünk. Másodszor, Craddock azzal kezdi az exegézis dinamikájának a tárgyalását, hogy Jézusnak az ószövetségi írásokra adott saját értelmezését idézi. A mi Bibliaértelmezésünk természetesnek veszi, hogy ugyanaz a kiindulópontja, mint Jézusé, az akkor rendelkezésre álló Szentírás értelmezésében.
Ebből adódóan állítja Craddock az „Overhearing the Gospel: Preaching and Teaching the Faith to Those who have already Heard” („Meghallani az evangéliumot: A hit prédikálása és tanítása azok számára, akik már hallották”) című művében, hogy Jézus kortársainak szóló prédikálása megfelelő modellként alkalmazható a kereszténységnek szóló prédikálás kontextusában is, mivel mindkét esetben az a cél, hogy húsbavágóan megszólítsák és megérintsék azokat az embereket, akik a szívük mélyén ismerik Isten útjait, de a megvalósításában megrestültek.
Más szerzők Jézust, mint prédikátor-példaképet, több különböző módon használják. Egyértelmű, hogy a narratív prédikációs stílus iránti érdeklődés Jézusban találja meg a természetes kiindulópontját, aki maga is történeteket mesélt. Eszerint, a prédikálás nem csupán Jézus történeteinek a visszamondása, hanem a stílusának bizonyos módon történő utánzása. Britanniában a közelmúltban nem csak azt hangsúlyozták, hogy Jézus történeteket használt, hanem a gazdag képes nyelvezet használatát, a hallgatói kontextusának a figyelembe vételét, és a párbeszédes stílusát is. Nem ritkán azt a következtetést vonják le, hogy a Jézus által alkalmazott megközelítés különösen beleillik a posztmodern korba, vagy a poszt-kereszténységbe – ami egy érdekes kontraszt Craddock nézetéhez képest.
(b) Pál, mint a prédikátorok példaképe
Más szerzők Pálnak a prédikátori modelljét hangsúlyozták ki. Néha erősen gyakorlati és áhítatos indítékkal tették ezt, mint például Donald Coggan néhány írásában. Viszont James W. Thompson a 2001-ben íródott Preaching Like Paul: Homiletical Wisdom for Today (Prédikálás Pál mintájára: Homiletikai bölcsesség a mai korban) könyvében egy jelentősebb alkalmazást mutatott be.
Thompson könyvének az a célja, hogy korrigálja a Craddock által beindított új homiletikai gondolkodás egyes elemeit. Thompson konkrétan azt vitatja (amit Craddock gyakorlatban is alkalmazott), hogy Craddock „induktív prédikálása” és az ebből kifejlődött „narratív prédikálás” olyan kultúrában működnek a legjobban, ahol az Egyház írásai és emlékei még mindig ismerősek és elevenek. De már nem ez a helyzet, még az USA-ban sem, és persze kifejezetten Európában. Thompson azt mondja, hogy arra van szükség, hogy egy alaposabb fogalmi tükröződést mutató minőséget kapjon a prédikálás, amelyet az induktív és narratív prédikálás kerülő útjai és gondolkodásra ingerlése nem tudnak biztosítani. Bár elismeri, hogy a bibliai kinyilatkoztatás középpontjában ott áll a narratív, Thompson arra a tényre is rámutat, hogy a racionális meggyőzés is fontos szerepet játszik benne, nem kevésbé Pál leveleiben. Továbbá, míg az „új homiletika” az egyén élményére koncentrált a prédikáció során, Thompson arról szeretne meggyőzni minket, hogy Pál segíthet újra felnyitni a szemünket a prédikálás hosszútávú hatására a hitközösségek felépítésében. Sőt még ennél is fundamentalistább módon azt állítja, hogy az új homiletika csak a technikákra koncentrált, figyelmen kívül hagyva ezzel a prédikálás igazi célját. Így hát a könyve nem csak az induktív és a narratív prédikálás technikáinak a korrigálását célozza meg, hanem megkérdőjelezi a legújabb trendek jellemzőjét, a technikákra való koncentrálást is. Pál nem valami kényelmes tippeket adott nekünk, hanem Thompson kezében erőteljes modellt jelent a prédikálás céljaiban és erkölcsiségében.
(c) Megjegyzések
Ezen a ponton két fontos dolgot érdemes megjegyezni erről a két impulzusról, amikor Jézus és Pál személyében keressük a prédikálás példaképeit.
(i) Mindkét impulzus reagálásként fogalmazódott meg, egyrészt a kortárs kultúrára, másrészt a korábban domináns homiletikai gondolkodásra adott válaszként. Jézushoz, mint példaképhez való visszatérés impulzusa részben annak a felismerése, hogy elveszett a tekintély tisztelete a mai kultúrában, ami azt is sugallja, hogy a keresztény kommunikációban indirektebb eszközök alkalmazása is helyes. Valamint reagálás a tipikusan modernista eredetű, tartalom és forma elválasztására is, amelynek a lényege, hogy a bibliai igazság fogalmi tartalmát megfelelően lehet közvetíteni anélkül, hogy figyelmet szentelnénk az igazság közvetítésének a formájára. Erről a szétválasztásról később többet szólunk.
A Pálhoz való fordulás impulzusa, ahogy Thompson munkájában is látható, részben annak a felismeréséből adódó reakció, hogy 1970 óta hatalmas változás történt a nyugati kultúrában, ami azt sugallja, hogy a keresztény igehirdetés valamilyen határozottabb módszert igényel, mint amit a homiletika kínált. Ugyanakkor az új homiletikai felfogásra is reagál, ami túlhangsúlyozza a narrációt, mint a bibliai irodalom velejét. Bár Thompson nem állítja kimondottan, hogy Pál modellje mellett szót emelve a Jézus modellje ellen fordulás szószólója lenne, mégis ez tűnik a dolog jelentőségének.
(ii) Thompson nem kifejezetten amellett emel szót, hogy vissza kellene térni a prédikálás modernista felfogásaihoz és formáihoz, amelyeket Craddock és mások kritikával illettek. Emellett foglalkozik a bibliai nyelvezet dinamizmusának visszhangozásával és reprodukálásával is. Egyszerűen azzal érvel, hogy Pál ebben a tekintetben egy mellőzött inspiráció-forrás, ugyanakkor az általa modellezett teljes teológiai és pasztorális tennivalók terén is.
Ez arra indít engem, hogy kiemeljem annak a veszélyét, amikor a két modell közötti különbséget túlhangsúlyozzák. Pál is, Jézushoz hasonlóan, használ erőteljes képeket. A nyelvezete élénk, közvetlen, sőt néha kaotikus. Erős narrációs struktúrát is találunk a gondolataiban, noha a tudósoknak eltérő a véleményük arról, hogy hogyan kell értelmezni ezeket. Jézus története, Izrael története, a saját élettörténete, sőt magának Istennek a története is formálja az érveléseit (ahogy maga Thompson is kimutatja). Ezzel szemben eléggé egyoldalú érvelésnek tűnik, hogy Jézus összes igehirdetése indirekt és gondolkodásra ösztönző volt. „Betelt az idő, Isten országa elközelgetett, térjetek meg és higgyetek a jó hírben” – ez eléggé direktnek tűnik nekem (még akkor is, ha nem szószerinti üzenetének a leírásának tekintjük, hanem csak egy összegzésnek). Szerintem Jézus mondásainak a bölcsesség-jellegén is sokat kell még dolgoznunk. Ezt a példázatos jelleget ugyanolyan nehéz a „narrációs prédikálás” kategóriába besűríteni, mint a „racionális meggyőzéssel történő igehirdetésbe”.
Ezért akár Jézust, akár Pált akarjuk prédikátori modellnek tekinteni, nem fog egyértelműen előre jelezhető eredményeket szülni. Engem viszont nem is az foglalkoztat leginkább, hogy az ilyen eredmények részleteibe menjek bele, hanem hogy ezt az egész felfogást, azaz bármelyikük prédikációs modellként való alkalmazását, egyfajta kritika alá vessem, három fő szempont alapján.
2. Jézus illetve Pál prédikációs modellként való alkalmazásának a nehézségei
(a) A hermeneutikai szint
Először is ott van az a probléma, hogy a legközvetlenebb hozzáférésünk Jézus és Pál prédikációihoz az Evangéliumok és a Levelek írott szövegén keresztül van biztosítva számunkra. A prédikációik bármilyen rekonstruálása pontosan ehhez van kötve: csupán rekonstruálás lesz. A feladat történelemi problémáit, kérdéseit és módszereit a legtöbben ismerik. Az igehirdetéseik mások közvetítésével jutottak el hozzánk. Jézus esetében ezek az evangéliumok formájában jutottak el hozzánk, amelyeket keresztény apologetikusok és tanítók gondosan egybeszőttek, a hagyomány továbbadásának a céljából, de a saját koruk gyülekezeteinek a konkrét problémáival való foglalkozás szempontjából is. Pál esetében levelek formájában kaptuk meg ezeket, amelyek közül sokat valóban ő diktálhatott, de ezek mégis inkább levelek és nem „prédikációk” a mi szóhasználatunk szerint, valamint Lukács egyes összegzéseinek a formájában, az Apostolok Cselekedeteiben.
Fontos szembesülnünk ezekkel az eléggé nyilvánvaló tényekkel, mielőtt túlságosan belelkesednénk Jézus vagy Pál prédikálási modellnek tekintésében. Az írott szöveg igencsak más, mint a beszéd. Ezenfelül, különösen Jézus esetében, a leírás nem is saját kezűleg történt.
Ez tehát a gondatlan állítások korrigálására szolgáljon. Például időnként azt hallom, hogy ilyen és ilyen formát kell, hogy öltsön a prédikálás, mivel „Jézus is így prédikált a Hegyi Beszédben”. Azt a tényt rendszerint figyelmen kívül hagyják, hogy a „Hegyi beszéd” és a „Síkságon mondott beszéd” mind Máté, mind Lukács evangéliumában nyilvánvalóan irodalmi összeállítások. Mindkét evangélista, itt is és az evangéliumok más részeiben is, láthatóan fél-tematikus vonalak mentén gyűjtötték össze azokat az anyagokat, amik eljutottak hozzájuk. Nem valószínű tehát, hogy közelről megismerjük Jézus igehirdetési formáját e két úgynevezett prédikációjából, amelyek mondások sorozatát foglalja össze, amelyeket nagyon is lehetséges, hogy különböző alkalmakkor mondott el, némelyiket valószínűleg ismételve is, talán hasonló kombinációval, de lehet, hogy ezektől eltérő kombinációval. Bármely esetben lehettek összekötő mondanivalói, megszakítások, párbeszédek, közbeszólások. Amiket mondott, nem valószínű, hogy bármiféle úgynevezett „prédikációból” származott – inkább magánbeszélgetéseiből a tanítványokkal, vagy esetleg a farizeusokkal. A „prédikáció” csak a mi szavunk, és nem az evangéliumokból származik.
Pálnál bizonyára biztosabb pontról indulhatunk ki. Thompson helyesen hangsúlyozza, hogy a leveleket minden bizonnyal élőszóban diktálta, és ezeket a gyülekezetekben felolvasták, valamint hogy láthatóan szóban tartott beszéd retorikai vonásai is felfedezhetők bennük. Mindazáltal már eléggé távol vagyunk Pál testben folytatott prédikálásától, és persze kétség fűződik a neki tulajdonított néhány levél szerzőségével kapcsolatban is.
Úgy gondolom mindemellett, hogy ez a hermeneutikai probléma, miszerint az evangéliumok és a levelek „sorai között akarunk olvasni”, hogy megismerjük Jézus és Pál prédikálását, nem kell hogy elháríthatatlan akadályt jelentsen Jézus vagy Pál prédikálási modellként való használatában. Hiszem, hogy az írott szövegekre való ráhangolódás tényleg segíthet meghallani olyan hangokat, amelyek sok módon igen sokatmondóak tudnak lenni az igehirdetésünkre nézve. Jelen pillanatban ez a hermeneutikai nehézség legyen egy figyelmeztetés számunkra. Felelőtlen dolog azt gondolni, hogy csak úgy ki tudunk olvasni egy mintát, még kevésbé egy tervrajzot, a Szentírás szövegéből. Ebben a tekintetben a korunk atmoszférája azt tanítja nekünk, hogy „az ismeretünk tökéletlen” – ami egy igencsak páli gondolat.
(b) A teológiai szint
A második szint, amelyen szintén problémás Jézust vagy Pált prédikációs modellnek tekinteni, a teológiai szint. Miért jelenthet problémát teológiailag bármelyikük is?
Hasznos lesz, ha ezen a ponton pontosabban értelmezzük a „modell” szó különböző jelentéseit ebben a szövegösszefüggésben. Szerintem érthetjük alatta Jézus vagy Pál „üzenetét”, azaz, hogy a tanításuk tartalma szolgál mintául; vagy a „módszerüket”, azaz a tanításuk formája jelenti a modellt számunkra; vagy a „karakterüket” (görög retorikai fogalommal az „ethosz”-ukat), vagyis hogy az egész prédikátori attitűdjük vagy magatartásuk példaértékű.
(i) Az üzenet, mint modell
A hagyományos protestantizmus Pált állítja elénk mintául, és különösen Pál üzenetét. A hirdetett evangélium nem a Jézus által hirdetett üzenet (vagy legalábbis nem elsősorban az), hanem a Róla hirdetett üzenet. Valamint Pál a mi nagy bibliai példaképünk Jézus Krisztus evangéliumának a hirdetőjenként. Ez a tény sokszor vezetett egyfajta „felmentő” nézethez az Új Testamentummal kapcsolatban, még azok között is, akik nem vállalják magukra ezt a címkét. Jézus igehirdetését egyfajta közvetlen prófétai szónak veszik, ami a saját idejében volt érvényes (ezáltal lehetővé teszi az erőszakmentességről szóló tanításának az érvénytelennek vételét, mint amit a későbbi nemzedékekben már nem lehet alkalmazni). Pál igehirdetését viszont Jézus mondanivalójának az autentikus és állandó bizonyságtételének veszik, mind Jézus életére, halálára és feltámadására nézve. Ehhez a „felmentő” nézethez nagyon hasonlót találunk Howard Marshall nemrég megjelent hasznos könyvében („Beyond the Bible” – „A Biblián túl”), amelyben úgy érvel, hogy ha a Biblia tanítását a mi időnkben akarjuk alkalmazni, akkor figyelembe kell vennünk a Biblia saját „röppályáját”: más szavakkal, ne olvassuk az Ó Testamentumot Jézus szűrőjétől függetlenül, és Jézust se olvassuk Pál szűrőjétől függetlenül. Nemrég, ezen a protestáns mesén még azzal is csavartak egyet egy poszt-liberális megjegyzéssel, Charles L. Campbell érvelései alapján, hogy kevésbé kell azzal foglalkoznunk, hogy úgy prédikáljunk, mint Jézus (tehát az ő szavait utánozva, ahogy ezt az új homiletika képviseli), hanem sokkal többet kellene foglalkozni azzal, hogy Jézusról prédikáljunk – más szavakkal, hogy úgy hirdessük az üzenetet, mint ahogy Pál tette.
Mi a helyzet Jézus üzenetével? Az egyház igehirdetését, a reformáció előtt és után is egyaránt, úgy fogták fel, mint Isten Igéjének a továbbélését krisztusban. Viszont a hangsúly gyakran a pré-exisztens és a most felemeltetett Krisztuson volt, és nem a földön élt Jézus szavain. Noha a katolikus hagyomány gyakran hangsúlyozta Jézus törvényösszegzését, a kettős szeretet parancsot, mint a keresztény üzenet középpontját. A protestantizmusunkban egy kisebbségben levő hagyomány felé van tartozásunk, az anabaptistáké felé, hogy életben tartsuk azt a gondolatot, hogy Jézus tanítását ugyanolyan komolyan kell venni, mint a Róla szóló tanítást.
(ii) A karakter, mint modell
„Krisztus utánzásának” a gondolata egy vissza-visszatérő gondolat a kereszténységben, ami valóban magával Pállal kezdődött. Akár szó szerint vesszük ezt, mint Assissi szent Ferenc, akár misztikusabb értelemben, mint ahogy sok középkori teológia teszi ezt, Jézus, mint ideális ember gondolata – a beszédeit átjáró lelkülettel együtt természetesen – nem tűnik ellentmondásosnak. Luther úgy gondolta, hogy az ő korában „Krisztus utánzása” elhomályosította azt a kegyelmet, amely az egyetlen, ami által Krisztus ábrázatára átváltozunk, „Jézus követésének” a gondolata viszont soha nem tűnik távolinak a keresztény kegyességtől, és megfelelően kapcsolódik össze az intellektuális hittel, amelytől soha nem szabad elválasztódnia.
Pál esetében az a tény, hogy ő maga nem Jézus, egyes kommentárírók számára kaput nyitott arra, hogy csínján bánjanak azzal a gondolattal, hogy erkölcsileg példaértékű szónoknak állítsák be őt. Mások viszont az ellenkezője mellett érvelnek! Két egymással ellentmondásban álló modern irodalmat idézhetünk. Graham Shaw a „The Cost of Authority” („A tekintély ára”) című könyvében egyenesen azzal vádolja Pált, hogy manipulatív volt. André Resner viszont azzal érvel, amit ő Pál „fordított-ethosz”-ának hív. Vagyis: Pál a saját karakterét az üzenetének létfontosságú elemének mondja, de olyan mérce alapján kéri a megítélését, ami szöges ellentétben áll a korának mércéivel: ami a kereszt.
(ii) A módszerek, mint modell
Amikor Jézus vagy Pál módszereit akarjuk példaértékűnek tekinteni, úgy tűnik, sokkal kevesebbet kell foglalkoznunk azzal, hogy melyik hagyományhoz kötődően tegyük ezt. Miért van ez így?
Ezt a kérdést megközelíthetjük a klasszikus keresztény felfogással a Szentírásról, mint Isten Igéjéről. Ahogy William Abraham kimutatta, régen a Szentírást a kegyelem eszközének tekintették, a kanonikus anyagok finom hálózata részének, amelyek arra szolgáltak, hogy felépítsék az Egyházat az Istentől kapott életben, amelyet Jézus Krisztus közvetített számunkra. Így hát a Szentírást működtető pontos eszközök nem voltak előzetesen meghatározva, előírva, mintha Isten hasznos megjegyzéseket tett volna a használatához valahol az előszóban. Az értelmezés feladatát egy folyamatos felfedezőút részeként kellett megvalósítani, alázatban, jótékonyságban, a hit szabályának a fényében, az Egyház felépítésének a célkitűzésével, és mindenek felett, Isten Lelkére való nyitottsággal.
A mi kérdésünkre úgy vonatkozik ez, hogy az Egyháznak adatott mindenféle inspiráció és meglátás, mindenféle feladatára, köztük az igehirdetésre is vonatkozóan, a Szentírásból várható, és nincs előre elrendelt szükség arra, hogy a Szentírás egy bizonyos alakja, és nem egy másik, legyen a prédikálás modellje. Valójában, a Szentírást Isten ajándékának tekintjük, akkor ez arra helyezi a hangsúlyt, hogy maga Isten használja a teljes kánoni szöveget arra, hogy vezéreljen minket, és nem egyes emberi példaképek, akikre a szövegek is rámutatnak – még a názáreti Jézus egyedi esetében sem.
Ráadásul arról is vitatkoztak az Egyházban, hogy hogyan kellene működnie a Szentírásnak, sőt még arról is, hogy milyen mértékben kell részletes előírásnak venni a szavait a mai gyülekezeti életre nézve. Az ilyen vitákat sem válaszolta meg előre semmilyen előzetes szabályzat arra nézve, hogy hogyan kell venni a Szentírást. Például az angol reformáció során Richard Hooker lehetővé tette egyes keresztény gyakorlatok továbbfejlesztését, különösen a dicsőítés terén, a Szentírásban hivatalosan megemlített vagy engedélyezett fogalmakon túl, mindaddig, míg nem álltak szemben az Írásokkal. A puritánok eközben a saját koruk gyakorlatát szorosabban akarták kötni a Szentírásban található gyakorlathoz. A mi szempontunkból az az érdekes ebben, hogy még a puritánok sem mentek el odáig ebben, hogy Jézust vagy Pált, vagy bármely bibliai alakot vették volna az igehirdetésük retorikájának részletes példaadójának. Sőt, saját retorikai stílust dolgoztak ki, amelyet igaz, hogy „egyszerűnek” neveztek, mégis sokkal inkább alkalmazkodott a korabeli trendekhez és szükségletekhez, mint a Szentíráshoz.
Így hát a reformáció szigorúbb hagyománya, sőt a Hooker által képviselt fő irányzat is óva int minket attól, hogy „a forma fundamentalistái” legyünk, vagy úgy is fogalmazhatjuk, hogy attól a gondolattól, miszerint bármely bibliai prédikátort szolgai részletességgel kellene utánoznunk. de nézzük meg ezt a kérdést egy másik szemszögből is. Mi történik, ha elválasztjuk a formát és módszert a tartalomtól és az üzenettől, a karaktertől és a küldöttől?
Ez a különválasztás történt meg a puritánok idejétől, illetve utánuk a Felvilágosodás idejétől fogva. Az a gondolat, hogy az üzenetet el lehet választani attól a nyelvtől és retorikai formától, amelyben megszületett, kifejezetten modernista gondolkodás, ami nem fér össze a megtestesült igazság bibliai szemléletével. Folyamatosan kihívás elé lett állítva a posztmodern előfutárok által a nyelvi filozófia területén. Nem kell részletekbe menően tanulmányozni a radikálisabb posztmodernistákat, hogy megállapíthassuk: a valóság egy tisztán nyelvi építmény, amely által felismerhetjük, hogy a forma és a tartalom, a nyelv és az igazság, az üzenet és a közvetítője nem válaszható el egymástól, semmilyen becsületes módszerrel.
Mégis az a probléma azokkal a próbálkozásokkal, hogy konkrétan Jézust tegyük a prédikálás mintaképévé, az, hogy igenis látszik, hogy egy stílust akarnak magukénak vallani a tartalom nélkül. Ezt a tendenciát szellemesen mutatja be Thomas Long egy prédikációjában a Márk 4:10-12-ről, amelyben a tizenkettő Jézust kérdezi a példázatokról. Long azt mondja, hogy mi hajlamosak vagyunk arra számítani, hogy Jézus ilyesmit válaszoljon nekik: „Hát nem tudjátok, mennyire szeretik az emberek a történeteket? Csak hogy megragadjuk a figyelmüket és felkeltsük az érdeklődésüket? Néhány kellemes hasonlat, illusztráció, ablakok az igazságra…” Természetesen ő valójában azt mondta, Márk írása szerint, hogy azért kapnak mindent példázat formájában, „Hogy nézvén nézzenek, és ne lássanak; és hallván halljanak és ne értsenek, hogy soha meg ne térjenek és bűneik meg ne bocsáttassanak.” Bármi miatt is idézi itt Jézus Ézsaiás próféciáját, kiemelve a titokzatos isteni célkitűzést a prófétai szolgálatában, biztos, hogy óvva int minket attól, hogy felszínesen használjuk Jézus stílusát modellként, anélkül, hogy az üzenet mélyebb igazságával, tartalmával és céljával is foglalkoznánk. Még maga Craddock is túl óvatos ahhoz, hogy beleessen ebbe a csapdába, és fel kell ismernünk az összhang hiányát, amire az „új homiletika” is helyesen reagált, amely az érdekes, gondolatserkentő, provokatív mondásokat, például Jézuséit, elvont, néha közhelyszerű tanításbeli vagy erkölcsi mondásokká alakítja át.
Mindez azt jelenti számunkra, hogy két veszély között kell határozottan elvonulnunk: egyrészt a Szentírás gazdag szőttesét, amely a kegyelem eszközeként adatott, szigorúan vett módszer-előírások modelljének tekintsük, a keresztény élet minden területén, a prédikálás területén is, másrészt hogy elválasszuk a tartalmat az üzenet közvetítőjétől, aminek az a vége, hogy vagy biblikus stílusunk lesz, vagy biblikus tartalom, de nem lesz egyszerre mindkettő.
(c) A módszertani szint
Az utolsó problémakör Jézus vagy Pál prédikációs modellként való alkalmazásában a módszertani szinten jelentkezik.
Egyszerűen fogalmazva, azt a tendenciát, hogy bibliai modelleket keresünk, inkább a pragmatizmus hajtja, mintsem az alapelvek. Már említettük, milyen jelentős befolyással volt Thompson írására (Úgy prédikálni, mint Pál) az, hogy valamire reagált ezzel, és bizonyos mértékben ilyen módon szoktak kialakulni a gyakorlati teológiában egyes dolgok. Érdekes megfigyelni, hogy bár Thompson azon van, hogy az egyes prédikációk elmondásának pragmatikus iránya helyett a prédikátori szolgálat mélyebb értelmére terelje a gondolatmenetet, ahogy (az ő nézete szerint) ez Pálnál meg is található, az ahogyan ő használja Pált modellként, még mindig alapvetően pragmatikus. Ő azért ragaszkodik Pálhoz, legalábbis részben, mert nézete szerint „a poszt-keresztény kultúrában [azaz a miénkben] a prédikálás sokmindent kell, hogy tanuljon a kereszténység előtti kultúrától”.
Bizonyos értelemben mindig is lesz pragmatikus eleme a bibliai modellek keresésének. Voltaképpen, ha elfogadjuk William Abraham felfogását a Szentírás természetéről, ellene fogunk állni bármely olyan tendenciának, ami a Bibliát egy kézikönyvvé alacsonyítja le, amit bármilyen témában fellapozhatunk a kész válaszokért, a gyülekezeti rend, a gyakorlat, az erkölcs, stb. terén. Más szavakkal, nem vagyunk hajlandóak olyan alapelvek könyveként kezelni, amelynek alkalmazása valamilyen előre elrendelt mintához kellene, hogy alkalmazkodjon. Igenis érezhető lesz egyfajta közvetlenség, élet, képzelőerő, profetikus meglepetés, és ebből adódóan talán némi pragmatizmus is, abban, ahogyan a Szentírás különböző témákat kezel különböző időpontokban és különböző helyeken. Viszont az ilyenfajta profetikus pragmatizmus, ha lehet így hívni, mindenképpen el kell hogy különüljön a teljes pragmatizmustól, ami a prédikálásról szóló egyes értekezésekben rejlik, amely olyan modern érdeklődésben gyökerezik, hogy „mi működik”, és nem a keresztény hagyományban.
Ezért most továbblépek egy záró fejezetre, és próbaképpen felvázolom azt, hogy mi alapján vehetjük Jézust és Pált a mai modern igehirdetés mintáinak, elkerülve az eddig tárgyalt sokféle problémát.
3. Hogyan tovább? A szent retorika hagyománya
A továbbvezető utat közvetett módon egy nemrég megjelent könyv mutathatja, amit Michael Pasquarello III írt: Sacred Rhetoric: Preaching as a Theological and Pastoral Practice of the Church (Szent retorika: A prédikálás, mint az Egyház teológiai és pasztorális gyakorlata). A mi szempontunkból az azonnal szembeötlő jellemzője a könyvnek az, hogy Pasquarello kifejezetten szándékosan (sőt vitázó stílusban) nem akar egy sokadik kézikönyvet írni a prédikálásról. Íme, az utolsó fejezet nyitó sorai:
„A késői modern felfogással ellentétesen, ennek a könyvnek a végén nincsenek válaszok. Nem ajánlok újabb kommunikációs elméletet vagy módszert. Nem mutatok be prédikáció készítési szabályokat vagy elveket. Nincsenek „praktikus” tanácsok konkrét stratégiákra, programokra, vagy követendő lépésekre.”
A másik azonnal szembetűnő jellege az, hogy a könyv az igehirdetés keresztény hagyományból ismert példaképeinek a sorozatát mutatja be, köztük Ágostont, Nagy Györgyöt, Bonaventure-t, Aquinói szent Tamást, Luthert, Kálvint és másokat. Az ő prédikálásukat úgy mutatja be, mint az egyház teológiai és pasztorális nevelésének, táplálásának teljes körű szemléletének a kifejeződését. Ahelyett, hogy szűken értelmezett technikák mintáit tárná elénk, Pasquarello azt kívánja, hogy az olvasó a prédikátorok sorozatában segítséget találjunk a saját szolgálatunk sokkal mélyebb szintű táplálására. Tulajdonképpen a keresztény hagyományban való elmélyülés új felfogásának a része ez a könyv, a saját, azaz az egyház történetének az új felismerésre, és Pasquarello szerint a prédikálás új látását fogjuk felfedezni, ami a „szent retorika”.
Pasquarello tehát magáénak vallja a régi jó szokást, hogy a keresztény múltunk nagyjait hozza fel. Ráadásul magukat az embereket hozza fel (a maguk esendőségében), nem pusztán az általuk írottakat, vagy a róluk írottakat – noha leginkább írásokból tudhatunk róluk, és nem szóbeli hagyomány alapján. ha csak írott szövegeket vizsgálunk, ha nem vagyunk óvatosak, akkor az száraz, szabályközpontú keresztény gyakorlathoz vezethet. Hitünk elődeit szemlélni viszont inspirációt és bátorítást adhat: lehet, hogy nem azt fogjuk megtudni, hogyan tegyük a dolgainkat a mi korunkban, és nem is fogják részletesen leírni, hogy mit kell mondanunk, de emlékeztet rá, hogy miért tesszük, amit teszünk. Ezen belül gyakorlati segítséget is találhatunk. De ezek nélkül bármilyen gyakorlati segítséget is kapunk példaképeinktől, pusztán pragmatikus erőlködések lesznek.
Ami igazán lényeges Pasquarello írásában az az, hogy ezek az emberek olyan keresztények voltak, akik tudatában voltak annak, hogy a szóhasználatukat Isten Igéje alakítja, amelynek ők adnak hangot. nem gondolták azt, hogy valamiféle nyelvezettől független igazságot kommunikálhattak volna, vagy hogy a nyelvezetük vagy az általuk használt forma közömbös lett volna e tekintetben. Úgy szóltak, ahogy a kortársaik meghallhatták, de azért imádkoztak és abban hittek, hogy a szavaik igazán „szent retorikává” rendelkezzen, olyan emberi szavak legyenek, amelyet Isten az Ő kegyelméből birtokba vesz. Így ők a kihirdető prédikálás példaképei voltak, annak tisztaságában: semmilyen értelemben sem szolgai módon, hanem a szentek nagyszerű hagyománya szerint, akiknek az ajkait Isten megérintette, hogy az Ő szavát szólják a saját korukban.
Azt javaslom, hogy tényleg vegyük példának Jézust és Pált a prédikálásban, de ennek a nagyszerű hagyománynak a részeként. Úgy nézhetünk rájuk – és nem csak a róluk szóló írásokra – mint a „szent retorika” igaz példaképeire, amelyben a tartalom összekapcsolódik a módszerrel, Isten Lelkének az ihletése alatt. Jézus is és Pál is egyértelműen egyedi és jól elkülöníthető helyen vannak Isten céljainak a narratív elmondásában. de az is egyértelmű, hogy kettejük között van egy folytonosság, sőt az utánuk következők között is. Ha ebben a nagyszerű folyamatban szemléljük őket, akkor belátást és ihletet nyerhetünk ennek a folyamatnak minden egyes szereplőjétől, és megmenekülünk az ugráló pragmatizmustól, ami egyszer ide, egyszer oda mutat a régi szereplők közül, ahogy éppen a legújabb divat diktálja.
Ezenfelül azt is állítom, hogy csak akkor fogjuk megfelelő nézőpontból szemlélni ezt a nagyszerű folyamatot, ha felismerjük, hogy nem Jézussal kezdődik. Jézus az eredeti ószövetségi hagyományt folytatja a prófétai beszéd terén, annak dinamikus közvetlenségével. ez a hagyomány nem azokkal kezdődik, akiket általában „a prófétáknak” szoktunk nevezni, hanem egyenesen Mózesig nyúlik vissza. Mózes öt könyve arról tanúskodik, hogy Isten „Tórája” avagy „tanítása” szóbeli úton lett átvéve és továbbadva. Persze írott formát is öltött, de azt kell megjegyeznünk, hogy az írott gyűjtemények miatt még nem tűntek el az adott helyzetekre vonatkozó szóbeli úton közvetített üzenetek.
Ezáltal Jézus – mint ahogy a próféták is, de még náluk is egyértelműbben – a modellünkké válik, nem csak a szent retorikában, hanem a szent retorika és a szent írások közötti kapcsolat tárgyalásában. Úgy ismerték őt, „mint akinek hatalma van, nem úgy mint az írástudóknak” (Márk 1:22). Nem egy szimpla exegéta volt, aki az írott szövegeket értelmezte, ahogy ezt a lejegyzett prédikálására vetett futó pillantás is megmutathatja. Ő azt hirdette, hogy a Tóra igazi, elfelejtett lényegét fedi fel, az azok mögött az írások mögött álló igazi hajtóerőt és célt (Máté 5:17-48). A szaducceusokkal szemben, akik biztonságosan és konzervatív módon ragaszkodtak Mózes öt könyvéhez, ő új meglátásokat is megengedett, úgy mint a feltámadás lehetőségét (Márk 11:18-27). A farizeusokkal ellentétben, akik új meglátások tradícióját építették fel, hogy a saját koruk helyzetét kezelhessék, ő nem engedte, hogy az ilyen előírások kiforgassák és kiüresítsék a Tóra fundamentális és kegyelmes céljait, és az elnyomás eszközévé tegyék (Márk 7:1-13).
Bizonyára ugyanebbe a szent prófétai retorikába lép be Pál is, amikor a Lélek ihletése alatt mind Jézus, mind Izrael történetét egymás szemszögéből értelmezi, meglepve a modern embereket azzal, ahogy a zsidó Szentírásokat kezeli. De azt is figyeljük meg, hogy Pált, ahogy Jézust is, nem igazán az újdonság érdekli. Ő azzal foglalkozik, hogy bemutassa: ugyanaz az isten, aki Mózeshez szólt, most szétszakítja a kárpitot, és nekünk adja az Ő ismeretének a dicsőséges fényét, Jézus Krisztus arcán.
A Krisztusban, mint Isten legteljesebb önkinyilatkoztatásában való hitünk miatt, egy egyedi frissesség van mind Jézus, mind Pál mint az ő apostoli tanúja igehirdetésében, amit helytelen volna megpróbálni visszaidézni. Mégis az a veszély, hogy ha nem példaképeinknek látjuk őket, a szent retorika hagyományának a részeként, amelyben Isten élő Igéje minden nemzedékben megragadja egyes embereknek a beszédét, Mózestől martin Luther King-ig, és még azon is túl, akkor nem csak tekintély nélkül fogunk beszélni. Visszaeshetünk arra a szintre, hogy úgy beszéljünk, mint a szaducceusok, a farizeusok és az írástudók.
Eredeti cikk: Jesus and Paul as Models for Preaching
Vélemény, hozzászólás?