Jézus – példánk a szolgálatra

Jézus szolgálati modelljének három alapeleme jó példa a pásztori gondozásra.

A vezetéssel kapcsolatos könyvek és szemináriumi kiadványok meghatározzák a pásztorok olvasmányait. Ez jó. Igaz az alapelv, miszerint egy szervezet vagy gyülekezet nem emelkedhet magasabbra, mint a vezetője. De a vezetés és a szolgálat közt vajon lehet-e egyenlőségjelet tenni? Nem hiszem: a szolgálat jóval ennél többet jelent.

Amikor jó példát keresek a szolgálatra, illetve annak a prototípusát szeretném szemlélni, mindig Jézusra tekintek. Hogyan szolgált? Milyen szolgáló volt? Ha ő a Fő Pásztor, én pedig a beosztott pásztor, milyen pásztornak, vagy szolgálónak kell lennem? Ha az ő lábnyomait kell követnem, merre is vezetnek az ő lábnyomai?

Szeretnék most Jézus szolgálatából egy rövidke pillanatot kiragadni, amelyből kitűnik Jézus pásztori, gondozói szíve. Nem teszek úgy, mintha ez a kis szemelvény magában képviselhetné a Jézus szolgálati modelljéről szóló teljes igazságot, mégis találtam benne három alapvető fontosságú szempontot, amely számunkra példa értékű lehet.

A történet, melyet vizsgálat alá vetek, tehát, a vérfolyásos asszony esete a Márk 5:21-34-ből.

Idő

Aki csak „megéri a pénzét” a szolgálatban, az mind elfoglalt ember. Állandóan tele van a napirendünk, reggeltől késő estig: imádsággal, tanulmányozással, találkozókkal, telefonhívásokkal, megbeszélésekkel.

Ahogyan növekedett az általam pásztorolt gyülekezet, annál könnyebben tudtam átadni feladatokat másoknak. Ez lehetővé tette, hogy jobban tudjak fókuszálni olyan területekre, amelyek inkább megfelelnek az én ajándékaimnak, és amelyek jobban is érdekelnek. Időm nagy részét kitöltötte saját napirendem irányítása. Tennivalói listám mindig tele volt, és naptáramban azok a dolgok szerepeltek, amelyeket én kívántam beleírni. Nagyon kevés megszakítást engedtem meg a napi program menetében, és kizárólag sürgős esetek jöhettek szóba, illetve olyan emberek, akiknek muszáj volt értekeznie velem. Egyébiránt, az időm szinte teljesen az enyém volt.

Ez a minta jó jele a hatékony és hatásos vezetésnek; amikor másokat felruházunk és megbízunk felelősséggel és hatalommal, úgy, hogy egyben saját erősségeinkre koncentrálunk. Ez az a modell, amelyet a 2Mózes 18-ban is találunk, amikor Jetró Mózes elé áll, és azt veti fel számára, hogy a jó vezető nem kísérel meg mindent egyedül végezni. Ilyen példát látunk még az Efézus 4:11-12-ben is, mely azt írja le, hogy a pásztori vezetés sokkal inkább egy csapatedzői szerepet jelent, mintsem egy csapat sztárjátékosának szerepét.

Kiléptem a pásztori szolgálatból, és kerületi vezető lettem – szuperintendens helyettes. Ezzel megszűnt az a „falanx” védelmem, amely előtte egy 30 szolgálóból álló személyzet volt. Hirtelen csak én voltam és a titkárnőm. A már megszokott pásztori munkasémámat alkalmazni kezdtem az új feladatkörben, és minden nap az aznapi teendő listámmal érkeztem meg az irodámba. A telefonom viszont valahogy soha sem akart elhallgatni, csörgött egész nap. Az emberek pedig be-beugrottak hozzám.

Ez rettenetesen frusztrálni kezdett. Ők elvették az én napirendem idejét. Nem tudtam elvégezni azokat a dolgokat, amelyekre rákészültem. Elkezdtem igen csak zokon venni ezeket a félbeszakításokat.

Ami igazán megváltoztatott engem és az életemet, az egy igei üzenet volt, amelyet egy barátomtól, T. Ray Rachels-től – a kerületi szuperintendenstől – kaptam. Arról szólt, hogy Jézus szolgálata telis-tele volt megszakításokkal. Erre felkaptam a fejem.

Jézus egy csodája sem szerepelt az előre megírt tennivalói listáján. Egyik reggel sem kelt fel úgy, hogy „na, akkor a mai napon meg kell gyógyítanom tíz leprást, két vakot, aztán meg kell gyógyítanom egy bénát, majd egy emberből ki kell űznöm néhány démont.”

Ugyanez igaz volt tanításaira is. Igen, Jézus valóban lefektette a Hegyi Beszéd, az Isten országáról mondott példabeszédek, valamint az Olajfák hegyi kijelentés szisztematikus felépítését (Máté 5-7, 13, 24, 25). Nézzük meg, viszont, milyen tanítások keletkeztek olyan esetekben, amikor megállították, vagy félbeszakították őt valami miatt. Egy, a mózesi törvényben jártas ember próbára akarta tenni, és megkérdezte tőle, „Ki az én felebarátom?” – és az erre adott válaszból kaphattuk meg a Jó Szamaritánus példabeszédét (Lukács 10). A törvény ismerői és a farizeusok összesúgtak a háta mögött, hogy bűnösöket enged magához, melyre Jézus az elveszett bárány, az elveszett drachma, valamint a tékozló fiú történetével válaszolt (Lukács 15.)

Kimaradt volna Máté és Zákeus tanítványsága is, ha Jézus nem szakította volna meg napirendjét. Nem lenne a Bibliában az újjászületésről való tanítás sem, ha nem szánt volna időt Jézus Nikodémusra (János 3), és nem lenne benne Jézus tanítása az imádatról sem, ha elfordult volna a samáriai asszonytól (János 4). A leglényegesebb példa arra nézve, amikor Jézus időt szánt arra, aki félbeszakította őt valamiben, a vérfolyásos asszony esete. Jézus épp Jairus háza felé tartott, amikor az asszony megjelent.

Márk megjegyzi, hogy Jairus lánya 12 éves volt, az asszony pedig pontosan ennyi ideje szenvedett vérfolyása miatt.

Jairus kérése már alapban megszakította Jézus aznapi menetrendjét. Az Úr éppen a tó másik oldaláról hajózott át, és egy nagy tömeg fogadta. A vezetői felelősség azt diktálja, hogy az embertömegnek adjuk az elsőbbséget, a szolgálat viszont azt követeli meg, hogy a szükségnek adjuk azt. Így Jézus kitört a tömegből, és követte a férfit.

Ahogyan mentek Jairus háza felé, ismét megállította valaki – ez volt a „félbeszakítás félbeszakítása”. Egy asszony áttört a tolakodó embertömegen, és megragadta Jézus ruhájának szegélyét. Jézus akár mehetett is volna tovább, de nem tette. Miért?

Mert a szolgálat emberekről szól – sőt, mondhatnám, hogy személyekről – egyenként. Jézus életmissziója tele volt előre meg nem tervezett pillanatokkal, amikor egyes személyek szükségeivel kellett foglalkoznia.

Egy idős ember sétált végig a tengerparton kora hajnalban. Felkapkodta a partra vetődött tengeri csillagokat, és egyesével visszadobálta őket a vízbe. Tudta, hogy ha nem kerülnek vissza a vízbe, a felkelő nap kiszárítja majd őket, és elpusztulnak.

Egy tizenéves fiú arra járt, és megkérdezte tőle: „Hé, öregember, maga meg mit csinál? Milliónyi tengeri csillag van a strandon. Semmi értelme annak, amit itt tesz ezekkel.” Az idős ember visszahajította a következő tengeri csillagot a vízbe, és így válaszolt: „Ennek az egynek, amit épp visszadobok, nagyon is számít, hogy megteszem.”

Egy misszionárius barátom mesélte, hogy egy karácsony előtti vasárnap reggel ott ült Jim Cymbala irodájában. Mint a Brooklyn Tabernacle pásztora, Jim több ezer ember felé szolgál vasárnaponként számos istentisztelet alkalmával. Két istentisztelet közt egy afro-amerikai anyuka érkezett négy gyermekével együtt Jim dolgozószobájába. Nem volt pénze, és nagyon sírt, mert gyermekeinek semmit sem tudott szerezni karácsonyra. Jim ezt mondta, „Carol és én elmegyünk a lakásotokra karácsony napján, és viszünk nektek pulykát vacsorára. Együtt fogunk veletek enni, és lesznek ajándékok is a gyerekek számára.”

A misszionárius barátom sírva hallgatta végig a beszélgetést. Átgondolta, hogy Amerika egyik legnagyobb gyülekezetének a pásztora időt szánt egy olyan emberre, aki semmit nem tudott adni cserébe. A vezetésről alkotott kép azt mondja, „szánj időt befolyásos emberekre, mert ők vissza tudják majd fizetni”. A szolgálat pedig azt mondja, „érints meg olyanokat, akik nem tudnak érted tenni semmit.”

Jézus az idejét szánta másokra.

Miért fontos megjegyeznünk olyas valamit, amely ennyire nyilvánvaló? Azért, mert néha annyira elfoglaltak tudunk lenni a szolgálatban, hogy elfelejtjük, hogy a szolgálat az emberekről szól.

Nem azért szolgálsz, hogy gyülekezeti épületeket építs (bár, néha szükségszerű lehet), vagy betölts egy pozíciót, vagy hogy felemészd magad olyan ügyekkel vagy célokkal, amelyek távolra sodornak legfontosabb felelősségedtől – amely az emberek felé végzett szolgálat. Hosszas leveleket kapok olyanoktól, akik azzal töltik idejüket, hogy szabályokat fektessenek le, vagy épp az emberek nézeteit „rendbe tegyék”. Egyikük rendszeresen 24 oldalas, szimpla sortávú, nyomtatott leveleket ír nekem, és fejtegeti benne, hogy miért az általa használt Bibliafordítás az egyetlen ihletett verzió. Ahogyan ezeket a heves kirohanásokat és hosszas érveléseket olvasom, azon tűnődöm, mi történne, ha ezek a szentek kikapcsolnák a számítógépeiket vagy letennék a tollat, és elmennének otthonról, hogy valakit végre Jézushoz vezessenek.

Érintés

Jézus engedte, hogy az emberek odajöjjenek hozzá. Valljuk be: a szolgálatról alkotott modell számunkra gyakran az ún. „sikeres pásztor” képe. Az utóbbi időben nyomon követhető egy olyan trend, hogy fontosabb pásztorok testőrökkel jelennek meg. A pásztor belép az istentiszteletre a maga idejében és az oldalsó ajtón át távozik, miután befejezte az alkalmat.

Jézus az egyes emberekre szánt időt. Szolgálata pedig kivett belőle valamit. A szöveg úgy fogalmaz, hogy „Jézus is azonnal észrevette, hogy erő áradt ki belőle, ezért a sokaságban megfordulva így szólt: „Ki érintette meg a ruhámat?”” (Márk 5:30).

William Barclay így elemzi ezt: „Ez az igerész Jézusról beszél. A gyógyítás árát mutatja be. Amikor csak Jézus meggyógyított valakit, az kivett belőle valamit. Ezt pedig egy egyetemes szabálynak is vehetjük az életben: soha nem fogunk teremni semmi nagyszerűt, ha csak nem vagyunk rá készen, hogy az életünk legjavából belefektessünk valamit. … Nincs olyan igehirdető, aki egy-egy nagyszerű igehirdetés után ne érezte volna azt, hogy kiszívtak belőle valamit. Ha valamikor is segíteni akarunk embereken, magunkból kell adnunk. … Jézus példájának nagyszerűsége az, hogy kész volt kifizetni a mások segítésének árát. Ez az ár pedig az volt, hogy saját életét adta. Csak akkor járhatunk az ő lábának nyomdokaiban, ha másokért készek vagyunk anyagi dolgainkon túl lelkünket és erőnket is oda adni.”

A gyülekezetben, amelyet pásztoroltam, volt egy gyermek, aki elveszítette az édesanyját. Tizenéves korában nagyon féktelen természetű volt, majd végül elkövetett egy bűntényt, melyért 17 év börtönbüntetést kapott. Ez az ember azóta megtért, és hűségesen szolgálja az Urat a börtönben. Írtam a pásztornak, aki abban a városban szolgál, ahol e fiatalember ül – arra kértem, látogassa meg. De nem tette meg.

A feleségem nagynénje agyvérzést kapott. Az egészsége miatt nem járt gyülekezetbe idős korában. (Hány emberről feledkezünk meg csak azért, mert már nem tudnak hozzátenni a gyülekezet életéhez?) A család felhívott egy pásztort, és megkérte, hogy látogassa meg. De ez a lelkész sem ment el. Végül, a család talált egy presbiteriánus lelkészt, aki elment, és meglátogatta az idős asszonyt.

Egy barátom mesélte, hogy azon a hétvégén, mikor családjával látogatóban voltak, a bátyja elment vele a gyülekezetbe. Bár már idős volt ez az ember, azon a vasárnap reggelen átadta a szívét az Úrnak. A barátom, aki szintén pásztor, felhívta az ottani pásztort, és megkérte, hogy ha lehet, kezdje el utógondozni a friss megtértet. Semmi nem történt. Amikor rákérdezett, a pásztor azzal reagált, hogy túl elfoglalt volt mostanság. Utánanéztem, és kiderítettem, hogy az a gyülekezet nem számlál többet ötven embernél.

Hányszor nem látogatnak meg pásztorok olyanokat, akiknek szükségük van segítségre? Hányszor történik meg, hogy nem válaszolnak levelekre, e-mailekre és nem hívják vissza azokat, akik keresték őket? Bárcsak a Szentlélek felkavarna bennünket a letargiából és a közönyből.

Hajlandónak kell lennünk megérinteni az embereket Jézusért és Jézus nevében.

Átformálódás

Tetszik az a cím, amit William Barclay adott a vérfolyásos asszony történetének: „Egy szenvedő utolsó reménysége”. Bizonyos, hogy Jézus volt az asszony utolsó reménysége – csak úgy, mint Jairusnak.

Figyeljük meg a finom humort ebben a történetben, ahogyan az asszony átfurakszik a tömegen, hogy Jézus ruhájának szegélyét megragadhassa.

A mózesi törvény szerint ez az asszony rituális értelemben tisztátalan volt, mivel testéből folyás távozott (3Móz. 15.) Az ószövetségi időkben többnyire, ha egy személy szennyezett, tisztátalan állapotban volt, akkor bármire tette rá a kezét, ami csak tiszta vagy ártatlan volt, az tisztátalanná vált. Például, ha egy leprás hozzáért egy egészséges emberhez, az emiatt ilyen értelemben tisztátalan lett.

Egy rituális értelemben tiszta személy nem érinthetett meg szülés után lévő asszonyt, pogányt, olyan tárgyat, melyet pogány személy is megérintett, bizonyos állatokat vagy holt testet. Annak a személynek, aki tisztátalan személyhez vagy tárgyhoz ért, és így bemocskolódott, egy nagyon részletes, időigényes tisztító procedúrán kellett átesnie.

Jézus ilyen értelemben, abban a percben tisztátalanná vált, amikor a vérfolyásos asszony megérintette, és tovább mocskolta magát, mikor megfogta a halott kislány kezét (Márk 5:41).

Világos, hogy a vérfolyásos asszony azt gondolta, megérinti Jézus ruháját, meggyógyul, majd észrevétlenül újra elvegyül a tömegben. Ehelyett, Jézus megállt, és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” (Márk 5:30).

A tanítványok úgy gondolták, hogy ez a kérdés igen csak abszurd, mivel rengetegen nyomakodtak és lökdösődtek körülötte. Az asszony viszont tudta, mi történt – és ezért mondja a szöveg, hogy „félve és remegve jött elő; leborult előtte, és elmondta neki a teljes igazságot.” (Márk 5:33).

De miért félt az asszony? Azért, mert tudta, hogy tettével rituálisan bemocskolt egy szent embert. Ha Jézus farizeus lett volna, villámcsapás módjára ezt válaszolta volna az asszonynak: „Hogy merészeltél megérinteni?! Bemocskoltál engem, távozz innen!”

A Törvény szerint, amikor a tisztátalan megérintette a tisztát, azzal a tiszta is tisztátalanná vált. Jézus esetében azonban amikor a tisztát megérintette a tisztátalan, maga is megtisztult.

Bizonyos értelemben a Törvény és az Evangélium fordítva működik. Ahelyett, hogy az asszony tisztátalansága bemocskolta volna Jézust, az ő teljessége tisztította meg az asszonyt. Krisztus ugyanezt teszi a mi bűnünkkel. Megigazít bennünket, és mi nem tudjuk őt bemocskolni.

A szolgálat átváltozásról szól. Átadjuk a jó hírt, hogy Jézus a Megváltó, a Szentlélekkel keresztelő, a Gyógyító. Jézus azt mondta nekünk, hogy tegyük a kezeinket a betegekre. Ez a fizikailag látható jele annak, hogy a Benne lévő egészség átmegy a beteg emberbe, azért, hogy meggyógyuljon, ahelyett hogy a halál venne rajta uralmat.

Azok a pásztorok, akik a legnagyobb hatással vannak az emberekre, a Krisztus életében részesítik őket a Szentlélek erejével, példájukon és tanításukon keresztül.

Néhány évvel ezelőtt zúgolódva fordultam az Úrhoz, hogy amikor emberek sorakoznak föl előttem imáért, nem esnek el. Persze, egyszer-egyszer előfordul, de igen ritkán. Éreztem, hogy az Úr szól hozzám: „George, sokkal könnyebb elesni, mint felállni. Te azért segítesz az embereken, hogy felálljanak, tehát ne érezd azt, hogy neked utánoznod kellene másokat, akiken keresztül más módon munkálkodom.”

Krisztus életének közlése, átadása valójában saját Isten követésünk hosszan tartó átadása azok számára, akik felé szolgálunk. Ha szeretjük Jézust, nagy az esély, hogy ők is szeretni fogják. Ha a megfelelő lelkületet mutatjuk, ők is ilyen lelkületet fognak mutatni. Ha megtelünk a Szentlélekkel, ők is meg fognak telni. Ha biztosak vagyunk abban, hogy az Úr képes megszabadítani embereket a drogoktól és az alkoholtól és más kötözöttségekből, és azt is hisszük, hogy meg is akarja őket szabadítani, akkor valóban meg fognak szabadulni a lélek és a szellem ilyen betegségeitől. Ha hittel imádkozunk a betegekért, meg fognak gyógyulni. Ha felgerjesztjük a Szentlélek bennünk rejlő ajándékát, akkor az emberek Szentlélek keresztséget fognak nyerni és buzgók maradnak az Úrban. Ha bemutatjuk és tanítjuk a tanítványságot, az emberek Jézus tanítványaivá fognak válni. Ha bizonyságot teszünk az elveszettek felé, az embereink is bizonyságot fognak tenni. Ha missziós lelkületűek vagyunk, az embereink is így fognak gondolkodni.

Nem tudsz olyat adni másoknak, amid neked nincs. Azt viszont adhatod, ami neked is van.

Mikor a fiam vezető pásztor lett, azt mondtam neki: „A pásztori munka nem atomfizika [de ez nem jelenti azt, hogy könnyű volna]. Két dolog áll mindenek fölött: szeresd Jézust és szeresd az embereket.”

Akkor szeretjük az embereket, ha egyenként időt szánunk rájuk. Az Úr felhasznál bennünket, hogy megérintsünk embereket, és hogy ügynökeivé váljunk, hogy láthassuk, ahogyan a Szentlélek erejével megváltoztatja az emberek életét.

Így is van. Soha nem hagyhatjuk abba a hatékony vezetéssel kapcsolatos tanulmányainkat. De azt se felejtsük el, hogy a vezetés csak egy része szolgálatunknak. Szolgálatunk példája Jézus kell, hogy legyen. Ő időt szán másokra. Megérint. Átformál.

George O. Wood, D. Th. P., az Assemblies of God Általános Tanácsának általános szuperintendense, Springfield, Missouri.