Isten vezetéséről

„Útjaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem …” Zsolt 25:4

A keresztyén embernek Isten vezetésébe vetett hite két olyan tényen alapszik, amelyet a Szentírás sok-sok helyen alátámaszt és kiemel: először hogy Istennek terve van minden egyes emberrel. Örök végzésében elkészítette azt az helyet mindnyájunk számára, ahová állnunk kell, ahová “fel kell nőnünk”, amivé válnunk kell hitben, hűségben, szeretetben és felelősségben. A második tény pedig, hogy Isten képes közölni velünk mondanivalóját és akaratát, s nem csak meg tudja ezt tenni, de minden pillanatban akarja is ezt kifejezni, irányítva bennünk és körülöttünk mindent az ő Szelleme által.

IGESZAKASZOK: Zsolt 32:8; 37:5; 143:10; Jn 8:12; Jak 1:5

*  *  *

1. Az ígéret

„A vakokat oly úton vezetem, a melyet nem ismernek. Járatom őket oly ösvényen, a melyeket nem tudnak; elöttük a sötétséget világossággá teszem, és az egyenetlen földet egyenessé; ezeket cselekszem velük, és őket el nem hagyom.” Ézs 42:16

Az Isten felé vezető út csak Istenen, az Ő akaratán keresztül vezet. Mert minden célhoz csak egyetlen helyes út tartozhat, nem lehet akárhogyan eljutni oda. S Isten a céllal együtt az utat is megmutatja, amely oda elvezet. Jézus Krisztus mondja: “Én vagyok az út … “

„Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes.” Máté 5:48

De mi a keresztyén tökéletesség ?

Nem lelki öröm, nem látomások, sem prófétai ihletések, de nem is bűntelenség, valamiféle elérhetetlennek tűnő makulátlanság, hanem hogy akaratunk teljesen  megegyezzék Isten akaratával, és pedig abban a pillanatban, amikor fölismertük azt, azonnal és teljes szívünkből magunkévá tegyük. Ez a tökéletesség tehát abból áll, hogy megtesszük Isten akaratát, és olyanná válunk, amint Ő akarja. Másképpen fogalmazva a keresztyén tökéletesség nem több, mint szüntelen engedelmesség.

Az igazi szeretet abból áll, hogy tökéletesen igazodunk Isten akaratához, és nem is akarunk semmi mást tenni, semmi más lenni, csak amint Ő akarja, olyannyira, hogy így szinte megtestesülve „Isten eleven akaratává” válhassunk.

A teremtmény minél inkább örvend annak, hogy megteheti Teremtője akaratát, annál szentebb, annál tökéletesebb.

„Ha valaki hallja én tőlem e beszédeket és megcselekszi …” (Máté 7:24) – Isten akaratának teljesítése az a szilárd és biztos szikla, amelyre a keresztyén élet épülete felépülhet. Csak ezen az alapon emelkedhet magasra, a viharok ellenére, az összedőlés veszélye nélkül.

Aki erre az alapra akar építeni, annak el kell utasítania azt a kísértést, hogy saját tervei, elképzelései és döntései szerint akarjon keresztyén lenni, és akarja Istenét szolgálni. Mert a célt egyetlen biztos úton lehet elérni: az Isten által kijelölt úton. Hagyatkozzunk hát bizalommal Isten akaratára, és engedjük, hogy Ő vezessen minket.

Úr Jézus követése azt jelenti, hogy a lélek akarata teljesen átalakul, és eggyé lesz Isten akaratával. És ha én erre az akaratra Igent mondok, akkor ez azt is jelenti, hogy minden másra, ami ezzel ütközik vagy ami ezen kívül áll, arra Nemet mondtam. Az ilyen keresztyén Isten akaratán kívül semmilyen tekintetben nem ismer más irányító erőt. Ez a szeretet izzásában történő átalakulás, amely során az ember nem akar, nem keres, nem kíván mást, mint Isten akaratának teljesítését. És ez a szeretet elvezeti arra, hogy ugyanazt akarja, és ugyanazt ne akarja, mint Ura, s így kialakul az érzések, vágyak, események és tettek egysége és harmóniája. Mert Jézus Krisztus evangéliumának üzenete a Változás.

Jim Elliot írja naplójában: „Az Isten akarata szerint való élet csak vonszolódik, arra a semmire vár, ami történik. S közben észrevétlenül tőr felfelé, mint a fák, lassan mozdul előre, mint a felhők …”

Isten akaratát követni és cselekedni nem mindig látványos és nagyszabású cselekedet. Sőt, Isten akaratának legelső törvénye inkább, hogy kötelességeinket lássuk el a tőlünk telhető legjobb módon az Ő dicsőségére. Így válhat a legalantasabb, leghétköznapibb, legszürkébb munka is néma istentiszteletté, amely sokszor többet elárul Arról, akit képviselünk, mint szavaink. Ezek a kötelességek mindenki számára meghatározzák az Isten akarata szerinti mindennapi magatartást. A mi számunkra ezek a kötelességek a családdal, a munkánkkal, a társadalommal és a gyülekezetünkkel vannak kapcsolatban. Ezután következnek azok a kötelességek, amelyeket meghatározott helyzetben Isten rendelt el, vagy engedett meg: egészség vagy betegség, gazdagság vagy szegénység, lelki szárazság vagy vígasz, szerencsétlenség vagy örömök. Mindezeket Isten Atyai keze méri ki bölcsen, aki „mindent azok javára fordít, akik szeretik Őt” (Róm 8,28). És ezekben a sajátos helyzetekben is mindannyiunktól alázatot, türelmet, szeretet, állhatatos szorgalmat, vagy pedig elszakadást, áldozatot kíván meg.

Bizony nem kis erőfeszítés, hogy figyelemmel és buzgósággal teljesítsük apró kötelességeinket, amelyek betöltik hétköznapjainkat.

Isten akaratát teljesíteni tehát nem nagyszabású vállalkozás, legelőszőr inkább nagylelkű és állandó kötelességteljesítés. Nagylelkű – hanyagság nélküli, és minden tettében Istent keresve; és állandó – minden körülmények között, minden kedvező vagy kedvezőtlen helyzetben, szomorúság, fáradtság, lelki szárazság homályos pillanataiban is, minden nap.

„Uram, bármit is adsz, legyen öröm vagy fájdalom, világosság vagy sötétség – mind Hozzád vigyen … Hadd lássuk meg minden csalódásunkban, hogy Te még mindig nagyon szeretsz, minden sötétségben, hogy Te még mindig világítasz előttünk, minden kényszerű tétlenségben, hogy Te még mindig használni akarsz – minden megha- lásban, hogy Te még mindig életet tudsz és akarsz adni – nekünk és általunk …” (Augustinus)

2.  Célok

„… de egyet cselekszem: azokat, amelyek a hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek Jézus Krisztusban onnét felűlről való elhívásának jutalmára.” Fil 3:17

A cél, amely felé Isten vezet bennünket, bizonyos szempontból nem választható el sem az októl, amely elindított az úton, sem pedig az eszközöktől, amelyek segítenek. F.W.H. Myers így ír erről Szent Pál című versében:

„Igen, életben, halálban, bűnben, fájdalomban

Krisztus az, ki nekem mindenre elég.

Krisztus a vég, mert Krisztus volt a kezdet,

s mert Krisztus volt a kezdet, Krisztus a vég.”

Tehát Krisztus a kezdet, Ő az odavezető út, és Ő vár az út végén is. De mégis, mit jelent ez?

Mózes ezt énekli: „Kegyelmeddel vezérled te megváltott népedet, hatalmaddal viszed be szent lakóhelyedre.” (2Móz 15:13) Az Atya lakhelye vár bennünket, az a hely, ahová Jézus előrement, hogy helyet készítsen számunkra (Jn 14:2). Mi vár ott ránk? Dicsőség, jutalom, békesség, gazdagság, fény és ragyogás? Mindezek semmivé foszlanak, ha a mindenható, örök Isten soha véget nem érő, közvetlen atyai közösségére gondolunk. Mert ez vár ránk !

Hogyan juthatunk oda? Jézus Krisztus mondotta: „Én vagyok az út …” – senki nem állhat utunkba!

De nézzük, hogyan folytatódik Mózes éneke (17.v.): „Beviszed és megtelepíted őket örökséged hegyén, melyet Uram, lakhelyül magadnak készítettél, szentségedbe Uram, melyet kezed épített.” – Semmi sem jut be a szent helyre, csak ami megszentelődött! Az egyszerű imádság: „Uram, mutasd meg nekem az utat”; vagy a sokszor elhamarkodottan kimondott „Legyen meg a Te akaratod” olyan utakra vezethet, amelyekre mi magunktól sohasem akarnánk menni. De Aki „elindította mint juhokat az ő népét” (Zsolt 78:52), az megígérte: ” nem hagylak el, ímé veletek vagyok minden napon a világ végezetéig “ (Mt 28:20), és nemcsak a fényben, de a sötétben is.

A Pásztor és az ő nyája szoros kapcsolatban állnak egymással. Lehet, hogy amit egyikünkkel megtesz, azt az nem érti, annak fáj, de a Pásztor mindig az egész nyájat tartja szem előtt, de közben sohasem feledkezik meg az egyes emberről sem. Nevet ad neki, számon tartja, figyeli fejlődését, gondozza és gondoskodik róla, s ha elkóborolna, fáradtságot és áldozatot nem kímélve indul utána. Az egész nyájat eggyé tette, hogy amint a Pásztor, most a nyáj is szentté lehessen.

Tehát közvetlen célunk az Atya lakhelye, a közvetett, hogy szentté váljunk, mert csak úgy mehetünk be abba.

Sokszor megrémít vagy elcsüggeszt a feladat nagysága. Még jó, hogy nem mindig találjuk a visszautat, ha a szoros kaput választottuk. Odaszántuk életünket – rábíztuk magunkat Istenre, elfogadtuk vezetését, a célját, bár még nem tudjuk, ez mivel jár. Bár hangzik a figyelmeztetés: nehéz út vár ránk, hisz Mesterünk is nehéz utat járt, és nekünk őt kell követnünk. Vajon mi várhat ránk? Mint John Bunyan Keresztyénjére: kétkedésvár, a csüggedés mocsara, a halál árnyának völgye. Ha a pillanatnyi körülmények elte-relnék figyelmünket, nem csoda, hogy legszívesebben abbahagynánk az egészet. Jézus azért tudta elviselni a keresztet, mert a rá váró menny örömét látta. ( Zsid 12:2) Ezt legjobban az úrvacsorai hálaadása fejezi ki: gondoljuk meg, mi az úrvacsora után adunk hálát, ami érthető, hiszen előtte kaptuk Isten bűnbocsátó és megújító kegyelmét. Jézus viszont előtte adott hálát, mielőtt a kenyeret megtörte volna, mielőtt a testét is megtörték volna a Golgotán! De Ő nem a Golgotát látta célként maga előtt, hanem látta a feltámadást, látta azokat, akik éppen halála és feltámadása révén jutnak üdvösséghez – és erre rendezte be az életét. A szenvedésen túl is az örök életet látta, amit el akart, amit el kellett érnie.

A végső cél megértése nélkül a közvetlen, soron következő kisebb célok mind értelmetlennek tűnhetnek szemünkben. „Miért Uram?!” – kérdezhetjük állandóan. De ha nem feledkezünk meg arról, hogy az út végén az Atya, a menny vár miránk is, akkor még a halál árnyának völgyéért is hálásak lehetünk, mert figyelmeztet és bíztat: ez még nem az út vége! Ez is csak egy mérföldkő azon a keskeny úton, amely az Úr házába vezető ösvényen található, s ha odaértünk, belátjuk majd, hogy útközben érdemes volt minden bajt elviselni. Amikor azonban nyakig vagyunk a bajban, bizony sokszor csak a bajt látjuk meg. Ez Isten akarata?! Ez van a javamra?! Nem más ez, mint balszerencse! A Szentírás azonban minden eshetőséggel számol. Balszerencsénk azonnal átalakulhat, ha hajlandóak vagyunk egy nagyon egyszerű dolgot megtenni: „Mindenben hálákat adjatok, mert ez az Istennek akarata …” (1Thes 5:18), sőt egy ennél nagyobb ígéret: „Isten minden teremtménye – és minden tette, akarata, végzése – jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele, mert megszentelődik az Isten igéje és a könyörgés által” (1Tim 3:4-5) Bár soha nem felednénk ezt az egyszerű lehetőséget !

Feladataink végzésében nagyon sokat segít, ha nem tévesztjük szem elől, mit miért teszünk. Különösen, ha Isten akaratának teljesítéséről van szó, s félünk, hogy az meghaladja erőnket. Ilyenkor túl kell látnunk önmagunkon, az erőnkön, a lehetőségeinken, a vágyainkon – a saját akaratunkon. Gondolatban fussuk végig még egyszer Isten céljain, azután nézzünk fel az égre: meg fogunk lepődni, milyen könnyen tudunk mégis engedelmeskedni.

3. Feltételek

„Csendesedjetek el, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten !”  Zsolt 46:11

Mindennemű kommunikáció gyakorlásához legalább három elem megléte elengedhetetlenül szükséges: kell beszélő, hallgató és egy őket összekötő kommunikációs csatorna, mint például a beszéd vagy az írás. Ha ezek közül valamelyik hiányzik, nem működik a kommunikáció.

Mit jelent ez Isten akaratának megértésével kapcsolatban?

Először a kommunikáció mindkét oldalának természetessé kell válnia. Az egyik, amikor Isten beszél. Ezt teszi a Biblián keresztül, a napi csendességben, az igehirdetésben – majd látni fogjuk részletesen az eszközök bemutatásánál. A másik oldal, amikor mi beszélünk, ez az imádság. Kommunikációs zavar akkor lép fel, amikor másról beszélünk mi, és másról Isten. Az imádságaink sokszor nincsenek összhangban azzal, amit Isten velünk vagy általunk tenni szándékozik. Kéréseink függetlenek attól, amit Isten kérne tőlünk.

Ahhoz, hogy megértsük Isten akaratát, el kell csendesednünk. Ez nem csak a zajszint csökkentését jelenti, hanem belső csendet Isten jelenlétében. Isten nélkül, Őt figyelmen kívül hagyva, vele perben állva vagy Őt nélkülözve nem lehet megérteni az Ő akaratát és tervét életünkre nézve. Ez azt jelenti, hogy Isten csak a megtért és a Szentlélek uralma alatt álló ember számára tudja akaratát megjelenteni.

A második, nagyon fontos feltétel, hogy Isten akaratát az érti meg, aki AKAR is engedelmeskedni annak! Sokszor vagyunk úgy Isten akaratával, hogy valamely kérésben megvan a saját elképzelésünk, válaszunk, hozzáadjuk az ismerőseink véleményét, a sor végére odatesszük az Ige tanácsát, és kiválasztjuk a számunkra legkedvezőbbnek tűnő megoldást. Isten azonban nem egy fakultatív lehetőség a húsz másik között, hanem az egyetlen lehetőség arra, hogy Istennek tetsző legyen az életünk.

A harmadik feltétel, hogy Isten akaratát az egyes konkrét szituációkban az érti meg, aki ismeri ezt az akaratot ÁLTALÁBAN. Azaz ismeri a Szentírást. Isten az életünk számtalan területét tekintve nagyon részletesen, példákkal illusztrálva mutatja be akaratát a Biblia lapjain. Meggyőződésem, hogy ezekben az alapvető kérdésekben nem fog semmiféle külön útmutatást adni, hiszen miért lenne szükség angyali beavatkozásra vagy lelkipásztori tanácsra ahhoz, hogy ne hazudjunk, ne káromoljuk egymást, ne paráználkodjunk vagy hogy adakozzunk az Isten országának építésére. Isten konkrét vezetése ezeken az alapelveken túlmutat, de mindenképpen szervesen épít rájuk!

A negyedik feltétel pedig, hogy FOLYAMATOSAN kell Isten vezetése alatt állnunk. Sokan keresik Isten akaratát alkalmanként. Élik az életüket Isten akaratának naponkénti megértése nélkül, aztán amikor jön egy nehéz élethelyzet, egy próba, akkor kétségbeesetten kiáltanak Istenhez. Ehelyett Isten azt akarja, hogy napról napra kövessük őt, a legapróbb élethelyzetekben is Őreá nézve hozzuk meg a döntéseinket, és így valószínűleg elkerülhetjük azt, hogy amikor egymásra halmozódott a sok apró, Isten nélkül meghozott döntésünk következménye, egyszerre kelljen kibogozni az óriásivá duzzadt gubancot.

IGESZAKASZOK: Zsolt 15:2-5; 37:23; 25:9; Péld 11:3; Hós 6:3; Mt 6:10; 16:24-25; Lk 9:62

4. Eszközök

„A juhok követik őt, mert  ismerik az ő hangját”   Jn 10:4

Isten követése nem mindig nagyszabású feladat. Vezetése sem mindig látványos. Isten leggyakrabban a hétköznapok szokásos, megszokott feladatain át vezeti az embert. Dávid a juhokat őrizte, Sámuel a templomban szolgált, Péter a hálóját tisztította, Máté adót szedett, amikor az Úr elhívta őket. Ritkán vagy talán még sohasem történt velünk vagy körülöttünk olyasmi, amit csodának, természetfeletti jelenségnek tekinthetnénk.

„Uram, hajlítsd meg egeidet és szállj alá …” Zsolt 144:5 – szeretnénk néha az égbe kiáltani, mert nem érezzük, hogy Isten orcája velünk jönne (2Móz 33:14). De ne feledjük soha: életünknek Isten ígéretein kell nyugodniuk, nem az érzéseinken vagy az élményeinken. De erről később még részletesen megemlékezünk. Nézzük most azokat az eszközöket, amikkel minden nap találkozhatunk, mert életünk részei, s olyannyira természetesek, hogy sokszor elfeledjük, Urunk ezeket is használhatja, sőt leginkább ezeket használja vezetése eszközéül.

Isten vezetésének legfontosabb és legtermészetesebb eszközét, amelyben kinyilvánította akaratának teljességét, s amelyen keresztül szól hozzánk nap mint nap, tanácsolva, buzdítva, intve és tanítva: s ez a

Szentírás.

Erről talán nem is kellene szólnom, annyit hallottunk, olvastunk már erről a témáról, hogy szinte a könyökünkön csöpög ki a Biblia fontossága a hívő életben. Most tehát csak egyetlen szempontból szeretnék a Szentírásról beszélni: s ez, amivel János evangéliuma elkezdődik: “Isten és az Ige egy” (1:1). Hogy elfogadjuk e Istennek tervét és akaratát életünkkel, kiderül abból, mennyire engedelmeskedünk ígéjének. Ez valójában Isten iránti szeretetünk próbája. Isten Ígéje a kezdet, amelyen keresztül Őt, s az Ő akaratát megismerhetjük. Isten Ígéje az út, amelyen keresztül vezet, s életünkben lakozást vesz. És hogy merre tartunk, arról is a Biblia tudósít.

Ha átérezzük e kijelentésnek súlyát, akkor megértjük, hogy Isten Ígéjével szemben tanúsított magatartásunk valójában Istennel magával szemben tanúsított magatartásunkat tükrözi. Nem szeretjük jobban Istent, mint az Ő Ígéjét, nem engedelmeskedünk Neki jobban, mint Ígéjének, szívünkben, életünkben nincs több hely Isten számára, mint amennyi Ígéjének számára.

Ami benne van az írásban, azt kár is másutt keresni. A naponkénti vezetés eszköze pedig elsősorban mindig a naponkénti bibliaolvasás és a csendes elmélkedés lesz.

A második, szintén hétköznapi eszköz Isten kezében a megszentelt józan ész.

A Szentlélek uralma alatt élő, a bibliai értékekkel átitatott gondolkodású, az Isten népe között élő és szolgáló ember igenis képes használni a neki adatott eszét. Ez talán túl egyszerű eszköz Isten kezében. De ha átformálja a gondolkodásunkat (Róm 12:1-2), ha a szívünk, életünk a Neki való engedelmesség vágyával van tele, akkor egyszerűen „rászokhatunk arra”, hogy Isten szemével lássuk a dolgokat, és az Ő ítélete szerint ítéljünk mi is. Ennek a kialakulásához természetesen sok-sok Istennel, gyülekezettel, Bibliával, imádsággal eltöltött idő szükséges, míg az Ige egyszerűen átitatja gondolkodásunk minden rejtett zugát.

A kötelesség

Isten megteremtette az embert, férfinak vagy nőnek, fehérnek vagy feketének, bölcsnek vagy kevésbé bölcsnek. Ebben az értelemben minden ember egyenlő. S miután megszülettünk, belehelyez egy szerepbe: ez lehet szülő vagy gyermek, férj vagy feleség, szolga vagy úr. Azoknak, akik valami hivatalt viselnek – urak, előljárók, férjek, szülők, munkaadók – van bizonyos hatalmuk, amelyet Istentől kaptak. S a rájuk bízott felelősség kötelessége, hogy hatalmukkal és vezetésükkel Istent képviseljék, gondoskodván az alattuk lévőkről minden tekintetben, s vezetvén azokat, akiket az Úr reájuk bízott. A gyermekek, feleségek, szolgák és beosztottak kötelessége pedig az engedelmesség (Kol 3:18kk).

Kötelességünk a mindennapi munkában, szolgálatban való helytállás is, mégpedig úgy, hogy Urunk sohasem a mennyiségben gyönyörködik, hanem az Ő dicsőségére végzett lelkiismeretes munkában, legyen az bármilyen alantas vagy enberi figyelemre méltatlan. A nyugalom napjának ünneplése és “pihenése” erkölcsileg is megköveteli és felté-telezi az elötte lévő hat nap becsületes bevégzését.

Talán e témához kapcsolódik az is, amit legegyszerűbben így fogalmazhatnánk meg: Tedd meg a következő lépést! Éljük az életünket, végezzük megszokott dolgainkat, és hirtelen szembetalálkozunk valamivel, ami elbizonytalanít. Mit tegyünk?

Lehetnek ugyan kivételek, de ritkán kaphatnánk jobb tanácsot: Tedd meg a következő lépést! Ha Istennek nem az a terve, amit amúgy tennünk kellene, úgyis közbeszól. Addig pedig tegyünk meg mindent, ami ránk bízatott, lelkiismeretesen, lépésről lépésre.

Az időzítés

„Mindennek rendelt ideje van” – írja Salamon a Prédikátor könyvében. Bízzuk az Úrra, hogy a maga idejében megad mindent, amire szükségünk van. Ez az idő az Isten által alkalmasnak tartott idő, nem mi szabjuk meg, és higgyük el, hogy Ő jobban tudja, hogy mikor és mire van szükségünk, mint mi magunk. Amikor meg kell tudnunk valamit, akkor Ő megmutatja, amikor meg kell tennünk valamit, Ő megnyitja az utat hozzá. De bízzuk Reá életünket, s nem csak azt, hogy mit tegyünk, hanem hogy mikor.

Lehet, hogy a választ nagyon lassan kapjuk meg. De ” az igazakra világosság fénylik a sötétben ” (Zsolt 112:4), s bár lehetséges, hogy észrevétlenül, fokozatosan érkezik, mint a hajnal, de hogy megvirrad, az nem kétséges. Csak várnunk kell.

Emberek tanácsa

Isten nagyon gyakran vezet embereken – szüleinken, barátainkon, testvéreinken – keresztül. Szó volt már arról, hogy Isten rendje a hierarchia. Az emberi kapcsolatokban léteznek különböző szintek és pozíciók, amelyek maghatározzák életünket. Engedelmeskedjünk egymásnak – mert szinte biztos, hogy Isten akarata a diák számára az iskolában a tanárok iránti engedelmesség, vagy a szülők iránt szófogadás.

De most inkább más tekintetben beszéljünk emberi kapcsolatainkról. Azt hiszem természetes, még hívő emberek körében is, hogy döntéseinket, főképp, ha nagyobb horderejű kérdésekről van szó, megbeszéljük barátainkkal, testvéreinkkel, a lelkipásztorunkkal. Ritkák azok az alkalmak, amikor teljesen egyedül kell döntenünk fontosabb dolgokban, mert döntésünk szinte biztos, hogy másokat is érint, s közöttük általában akad olyan, akitől tanácsot lehet kérni. Soha ne szégyeljük és resteljük ezt, „mert a bölcs hallgat a tanácsra.” (Péld 12:15) Természetes tehát, hogy tanácsot kérünk, s az is természetes, hogy olyanok is megszólalnak, akiket mi nem is kérdeztünk, mert őszintén aggódnak értünk és segíteni szeretnének. Keresztyének vagyunk, egymás tagjai a Krisztus testében, ne hagyjuk hát figyelmen kívül barátaink mentő szeretetének tanácsait.

Persze tévedhetnek is. Soha ne rójuk fel nekik, hiszen segíteni akartak. Előfordult már, hogy Isten barátaimon keresztül figyelmeztetett, keményen megfeddett vagy próbára tett. A mi felelősségünk mindig az, hogy az emberen keresztül túllássunk Istenre, s ha mi adunk valakinek tanácsot, hogy túlmutassunk Reá. Lehet, hogy senki nincs, aki tanácsot tudna adni, de olyan testvért biztosan találunk, aki kész velünk együtt imádkozni. ” Ha ketten közületek egy akarattal lesznek … megadja nékik az én mennyei Atyám ” (Mt 18:19) – tanítja Úr Jézus. Hatalmas erő van az imádságban, ne feledkezzünk meg sem jelentőségéről, sem gyakorlásáról.

Körülmények

Egyszer régen egy szamár elszabadult, és elcsatangolt a legelőről. Ez a látszólag véletlen esemény vezetett Izráel első királyának felszenteléséhez (1Sám 9:3kk).

A keresztyén ember nem hisz a véletlenben. Hiszen a körülmények is kétségtelenül Isten hatalma alá vannak rekesztve, akaratának elemei. Ha Ő irányítja a nagy dolgokat, akkor a kis dolgoknak is az Ő kezében kell lenniük. Minden, ami történik velünk és körülöttünk, Isten elrendelő vagy megengedő akaratának következménye. Minden földi dolog kezdete az égben van.

Azonban használnunk kell a fejünket is, mert értelmünk is Isten ajándéka. Életkörülményeinket kezében tartja, s hogy megérhessük, értelmünket is fel kell használnunk, nem csak hitünket.

A végére maradtak Isten vezetésének csodálatos eszközei.

Isten vezette az ő népét tűzoszloppal, angyalok segítségével, adott választ kitett gyapjú segítségével, és megannyi egyáltalán nem hétköznapi módon. Nem zárhatjuk ki, hogy Isten ma is megtegye ugyanezt, de azt kell mondanunk, hogy általában nem ilyen csodákra kell várnunk. Ennek az az oka, hogy van Kijelentés a kezünkben, és kitöltetett a Szentlélek, aki elvezet minket minden igazságra, és ez természetes módon lesz részévé a hívő ember életének.

Természetesen Isten még sok más eszközön keresztül vezethet. Gondolataink, vágyaink, képességeink, lelki ajándékaink is válhatnak irányító eszközzé az Úr kezében, melyek által a helyes útra terelhet bennünket. Ő megmutatja nekünk az utat, hiszen megígérte, nekünk csak meg kell látnunk, s el kell fogadnunk, akkor is, ha még nem értjük, akkor is ha még csak a negatív oldalait látjuk.

S végül előfordulhat, hogy lehetőségeinket sikerült kettőre leszűkítenünk, a megmaradt két út közül válasszuk mindig a nehezebbet. Nem fanatizmusról van szó, inkább arról, amit Jézus Urunk tanított: „Keskeny az az út, amely az életre visz” (Mt 7:14). Amikor lehetséges, elkerüljük a válsághelyzetet. Jobban szeretünk beleolvadni a tömegbe, névtelenül, mint középre állni. Kevésbé megerőltető, ha megszokott helyünkön a megszokott sebességgel haladunk. Pedig Urunk a kereszt követésére, az Igazság bátor képviseletére, a „menny meredek lejtőjére” való felkapaszkodására hívott el bennünket, s ez gyakran jár lemondással, áldozattal, veszteséggel – önmagunk megtagadásával. De megtanít bízni, megtanít hűségesen engedelmeskedni, alázatban tart, s megtanít egyedül kegyelemből élni, nem önmagunkra, saját cselekedeteinkre tekinteni, hanem szüntelenül az ég felé nézni. Mert ez Isten akarata …

5. Akadályok

„A Lelket meg ne oltsátok.” 1Thes 5:19

Isten vezetésének vannak akadályai is, olyan úttorlaszok, amelyeket gyöngeségünk, figyelmetlenségünk, tudatlanságunk vagy engedetlenségünk következményeként mi magunk rakunk saját lábaink elé. Néhány alapvető félreértést már most az elején tisztáznunk kell. Isten a vezetését, a segítségét ígérte nekünk, de nem fogja helyettünk megtenni azt, amit éppen tőlünk vár. Sokszor szeretnénk „visszaimádkozni” Istenhez, amit Ő ránk bízott. Sokszor kérjük megint csak imádságban, hogy tegyen meg az Úr valamit, pedig nekünk kellene megtennünk. Isten akaratának véghezvitelére van egy nagyszerű szabály: Imádkozz olyan buzgón, mintha minden erőfeszítésed hiába volna, s cselekedj olyan buzgón, mintha az Úr egyetlen imádságodat sem hallgatná meg! Istenünk áldásait mindig csak félkész állapotban adja át nekünk. Ő már megtett sok mindent, gyakran nekünk már szinte alig marad valami kis hozzájárulni való, s mégis oly sokszor szeretnénk, ha ezt a kicsit is Ő tenné meg helyettünk, hogy nekünk semmit ne kelljen tenni.

Bizony megolthatjuk Istennek Lelkét, elhallgattathatjuk vagy épp elhallhatjuk Isten vezető szavát a bennünk lévő nagy zajban vagy épp süket ürességben. Nézzük most sorra azokat a buktatókat, amelyek megakadályozhatnak Isten vezetésének megértésében, s a helyes út megtalálásában.

Az  első buktató a gondolkodás hiánya. Hamis kegyesség, ha valaki minden ésszerű alapot nélkülöző sugallatokra vágyik, s elfelejti, hogy a Biblia folyvást meggondoltságra, éberségre int. Teremtőnk gondolkodó lénynek alkotott minket, s értelmünket csak úgy irányíthatja, ha az Ő jelenlétében végiggondoljuk a dolgokat. ” Szeressétek az Urat … teljes értelmetekkel … ” – tanítja Úr Jézus. Nem Bibliai a Lélekre hagyatkozás egészségtelen és vakmerő túlhajtása, amikor valaki semmit sem hajlandó tenni, hanem azt várja, hogy majd maga az Úr fog helyette mindent megcselekedni.

A második buktató az előre gondolkodás, az előrelátás hiánya. A különböző lehetőségek következetes végiggondolása sok elhamarkodott és felelőtlen döntésünk következményeitől mentett volna meg. Gyakran csak akkor ébredünk rá, hogy mi a bölcs és helyes, amikor hosszútávon is átgondoljuk azt.      ” Vajha eszesek volnának, … meggondolnák, hogy mi lesz a végük! ” (5Móz 32:29)

A harmadik akadály a jó tanács meghallgatásának hiánya. Önhitt és éretlen ember az, aki fontos döntések előtt senkitől nem kér tanácsot. Mindig találhatunk olyanokat, akik jobban ismerik a Bibliát, a körülményeket és a lehetőségeinket, sőt saját adottságainkat és korlátainkat is jobban láthatják kívülről, elfogultság nélkül. Az ilyen emberek tanácsát még akkor is érdemes meghallgatni, ha tanácsukat nem fogadjuk meg. S talán még ehhez a témához kapcsolódhat az imatámogatás hiánya is, az, hogy ne csak magunk, hanem másokkal együtt is imádkozzunk, hogy Istennek akaratát megtalálhassuk. Az őskeresztyén egyházban szép példáját látjuk, hogy fontos döntések előtt a hívek együtt bőjtöltek és imádkoztak.

A negyedik, talán legnagyobb akadály a saját akaratunk csábítása. Bizony be kell vallanunk, hogy amikor csupa kellemetlen, áldozattal járó alternatívát látunk magunk körül, szívesen keresünk magunk- nak kényelmesebb, biztonságosabb utakat. Kompromisszumokat kötünk, olykor még lelkiismeretünket is sikerül elaltatnunk. Saját vágyaink hatalmának talán legjobb példája a szerelem. De számtalan esetben nehéz, és nagyon nehéz lemondanunk saját terveinkről, a nagy lehetőségekről, s helyette önmagunkat megtagadva vállalni az áldozatot, a fáradtságot, a megaláztatást. Sokszor csak belefáradunk az engedelmességbe, a kereszthordozásba, s pihenésképp választjuk a könnyebbet, a kevesebbet, a saját akaratunkat. Pedig ezzel csak terheink súlyát növeltük, s attól a zöldellő legelőtől kerültünk még messzebb, ahol megnyugodhattunk volna.

S végül az utolsó buktató, amely ha nem is a legnagyobb, de talán a leggyakoribb akadálya a jó vég-hezvitelében a türelmetlenség. „Várjátok az Urat …” – ismételgeti a zsoltáros, és nem véletlenül, mert az Úr sokszor megvárakoztat. Az Isten nem siet úgy, mint mi, nem szokása jobban megvilágítania az eljövendőt előttünk, mint amilyen messze a következő lépés megtételéhez látnunk kell. Napról-napra, lépésről lépésre vezet bennünket, s nekünk így lépésről lépésre kell Reá bíznunk a jövőnket, javainkat és az egész életünket.

6. MIT TEGYÜNK TEHÁT, HA ISTEN VEZETÉSÉRE VAN SZÜKSÉGÜNK?

Figyelembevéve az elhangzottakat a következő sorrendet javasoljuk – nem egyszeri megoldásként, hanem az életünk, az Istennel való kapcsolatunk újragondolásaként:

1. Olvassuk a Bibliát és imádkozzunk,

2. közben gondolkozzunk és gondolkozzunk,

3. beszéljünk róla, kérjünk tanácsot hiteles hívő emberektől,

4. de közben tegyük a kötelességünket,

5. figyeljünk arra is, amit Isten közben másról akar mondani nekünk,

6. és ha megvan a válasz, akkor kétkedés nélkül, hittel cselekedjünk!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.