Isten törődik az emberekkel!

Tanulmány pünkösdi szemszögből, a Lukács evangéliumából és az Apostolok Cselekedeteiből

Everett és Esther Cook nyugdíjas pünkösdi gyülekezetplántálók voltak az USA nyugati részén. Akkor találkoztam velük, mikor a Springfield-i missziót végezték a férfi nyugdíjas jövedelméből. Egyik feladatuk volt, hogy néhány főiskolás hallgatót mentoráljanak a Central Bible College főiskolán, köztük engem is. Segédkeztem nekik a misszióban, és megpróbáltam a gyakorlatban alkalmazni mindazt, amit a Bibliából, illetve olyan művekből tanultam, mint Ron Sider könyve, a Rich Christians in an Age of Hunger („Gazdag keresztények az éhezés korában”).

A szegények felé való szolgálat mindig is egyike volt a fontos, pünkösd által hangsúlyozott dolgoknak — amelyek Pünkösd Napján kezdődtek. Isten Lelkének első kitöltetése, valamint Péter pünkösdi prédikációja után a keresztények elkezdtek a Lélek ereje által élni, vagyis úgy hogy már a Lélek ruházta fel őket erővel (Apcsel 2:41–47). Ezzel nem csak jelek és csodák, közös imádságok, illetve az apostoli tanításhoz való elkötelezettség járt, hanem egy radikálisan új életstílus is, melyet a szolgálat és a másikkal való osztozás jellemzett. Mivel ezek a keresztények jobban szerették keresztény társaikat, mint saját tulajdonukat, készek voltak megosztani azokat úgy, hogy azok a többiek szükségeit betöltsék (Apcsel 2:44). Amikor csak valaki szükségben szenvedett, azok, akiknek többletük volt ahhoz képest, mint amire szükségük volt az életben, szétosztották azok javára, akik szükségben szenvedtek (2:45). Amikor a koinonia-ról (“közösség”)-ről olvasunk az Apcsel 2: 42-ben, néha olyanok jutnak eszünkbe, mint a gyülekezeti alkalom utáni csevegés (persze, jó is az!). A korai keresztények számára viszont a „közösség” szó sokkal mélyebb értelmet nyert; a mások életében és szükségeiben való komoly felvállalásokat jelentette. A görög koinonia kifejezést megtalálhatjuk ősi üzleti dokumentumokon is, és vonatkozik közös pénzügyi kapcsolatra, valamint osztozkodásra, és ezt a jelentést megtalálhatjuk az Újszövetségben is (2 Korinthus 8:4; 9:13). Pál rendszerint ebben a jelentésében használta ezt a szót (Róma 12:13; 15:27; Galata 6:6; Filippi 4:15).

Miután az üldöztetést elszenvedő Egyház imádkozott Istenhez, hogy adjon bátorságot jeleken és csodákon keresztül, Isten ismét kitöltötte az Ő Lelkét. E kitöltetés egyik velejárója volt annak, hogy a keresztények ismét elkezdtek gondoskodni a köztük lévő szegényekről. (4:31–37). Ez a séma – a szegényekről való gondoskodás – tovább folytatódott az Apostolok cselekedeteiben (pl. 9:36,39), és végül kulturális határokat is lerombolt azért, hogy szolgálhasson más szegény keresztény csoportoknak ugyanazon városon belül (6:1–6), illetve áthatolt földrajzi határokon is, hogy más településeken is segítse a szükségben szenvedő gyülekezeteket. (11:29,30; 24:17). Az ilyen fajta szolgálat folytatódott az Apostolok cselekedetei könyvének befejezése után is, és már nem csak a keresztényekről való gondoskodásra terjedt ki (pl. Jakab 5:4,5; vö. Ámósz 2:1), habár szükségszerűen itt kellett elkezdődnie. A második századra a gazdag pogányság már gúnyt űzött a keresztényekből, mert nem csupán saját szegényeiről gondoskodott, de a pogány világéról is. Míg a gazdag pogányok panaszkodtak, a keresztény egyház megtérítette a pogány világ elszegényedett részének többségét, és kihúzta talpuk alól azt a birodalmat, amin uralkodtak.

Hol tanulták meg a korai keresztények, hogyan kell szolgálni egymásnak ilyen módon? A Lélek adott nekik erőt, hogy áldozatokat hozhassanak az Ő Királyságáért. Az Ő gyümölcsének legszembetűnőbb aspektusa életünkben a szeretet (Galata 5:22). Jézus tanítása és példája megmutatta nekik, hogyan kell a szeretetet ténylegesen kifejezni, Lukács evangéliuma pedig ezt a tanítást részletesen bemutatja. Mivel Lukács úgy írta le az evangéliumot és az Apostolok cselekedeteit, hogy azokat együtt olvassák majd el, legjobban úgy érthetjük meg az első pünkösdi gyülekezet radikálisan más, szolgáló életstílusát, hogy megvizsgáljuk azt az evangéliumi tanítást, mely elvezetett oda.

Jézus missziója a szegények felé

A régi korok írói – csak úgy, mint a modern koriak – gyakran már műveik elején összegezték és kifejtették központi téziseiket. A legtöbb tudós úgy tekinti a Lukács 4:18–27-et, mint a Lukács evangéliumának irányjelző prédikációját, mely ugyanúgy lefekteti a mű alaptémáit, mint ahogyan azt az Apcsel 1:8 és a 2:17-21 is teszi az Apostolok cselekedeteiben. Ennek az igerésznek a témái (mint Jézus megkenetése a Lélek által, Apcsel. 4:27; 10:38) többször is visszatérnek mind a Lukácsban, mind az Apcsel-ben. Az, ahogyan Jézus megemlíti a régebbi próféták szolgálatát egy idegen özvegy ill. egy leprás felé, nem csak saját szolgálatát vetíti előre az özvegyek és leprások felé az evangéliumban (pl. Lukács 5:12,13; 7:12), hanem azt a pogányok felé végzett szolgálatot is, amelyről az Apcsel-ben olvashatunk. Jézus betöltötte Ézsaiás azon ígéretét, hogy a Krisztus jó hírt fog hirdetni a szegényeknek (Lukács 6:20–25) és később Jézus elmondja Jánosnak, hogy az Isten Királyságának jelei közé tartozik az is, hogy a szegények hallani fogják a jó hírt. (Lukács 7:22).

Milyen módon befolyásolhat bennünket a Lukács evangéliumában olvasható Jézusi misszió? Mivel Jézus Lélek-keresztsége és a Lukács evangéliumában leírt missziója előrevetítik azt a megtapasztalást és szolgálatot, amit az egyháznál láthatunk az Apcsel-ben, az Ő példája és küldetése érvényesek maradnak az Ő követőire nézve. Habár Lukács második könyvének (Apcsel) fókusza leginkább a Lélek ereje által végzett kultúraközi evangelizáció (missziók; Apcsel 1:8), a Lélek kitöltetését követő, szegények felé végzett szolgálat demonstrálja, hogy az evangélium e hangsúlyos alkotórésze érvényes marad a mai egyház számára is (Apcsel 2:44,45; 4:32,34). Elsőként és legfőként a mi elhívásunk az, hogy evangélizáljunk a világban; de emellett arra is elhívattunk, hogy törődjünk azzal a világgal, aminek a jó hírt hirdetjük.

Jézus egy, az Ézsaiás könyvében található igeszakaszra alapozva jelentette be küldetését.  (Ézsaiás 61:1,2 a Lukács 4:18,19-ben). Hallgatósága jól ismerte az Ézsaiás könyvét, és ezért tisztában voltak azzal a hangsúllyal, amit Ézsaiás a szegényekkel való törődésre, és a társadalmi igazságosság megteremtésére helyezett. Az Igerész azt írja le, hogy ha Izrael semmibe veszi ezeket, a vallási rituáléi egyáltalán nem fognak Istennek tetszeni, és nem fogja meghallgatni imádságaikat. (Ézsaiás 1:11–17; 58:5–7). Ézsaiás elmarasztalta azokat, akik elnyomták a szegényeket (pl. Ézsaiás 10:2), és csak azzal törődtek, hogy maguk számára mindent felhalmozzanak. (Ézsaiás 5:8). Ezért, a társadalom vezetőit tartotta leginkább felelősnek – akiknek az lett volna a dolguk, hogy fenntartsák a társadalmi igazságot. (Ézsaiás 3:14,15). Más próféták is követelték az igazságot, mint pl. Ézsaiás egyik kortársa is, Ámósz. (pl. Ámósz 2:6,7). Csak úgy, mint Ézsaiás, Ámósz is azt állította, hogy az áldozatok, és a külsőségekben megjelenő vallásosság teljesen értelmetlen, ha csak nem fáradozunk azon, hogy társadalmunkat erkölcseiben átformáljuk, és igazságot szolgáltassunk azoknak, akikkel rosszul bánnak. (Ámósz 5:21–24). Mint Jézus első hallgatóságának, számunkra ugyanúgy ismerősek az ezzel kapcsolatos Igeszakaszok a próféták könyveiből; pl. az, hogy az Istennel való kapcsolatunkra nézve igazán lényeges, hogy kiállunk-e a szükséget szenvedők jogaiért. (Jeremiás 22:16). Aztán Szodoma bűnei közé tartozott az, hogy semmibe vette a szegényeket (Ezékiel 16:49); és arról is olvashatunk, hogy még egy pogány birodalom is meghosszabbíthatja saját fennállását azzal, hogy irgalmassá válik a szükségben élők felé. (Dániel 4:27).

Jézus hallgatósága a zsinagógában szintén ismerte azt a korai szakaszt a törvényből, amelyre Ézsaiás maga is utalt. Ézsaiás felhívása, hogy hozzunk „szabadulást a foglyoknak” és hirdessük „az Úr kegyelmének esztendejét” (Ézsaiás 61:1,2) talán eszünkbe juttatja a Jubileumi évről való tanítást (3Mózes 25). Mivel az ősi Izrael gazdasága olyan farm gazdaság volt, mely földbirtokra alapult, csak azok reménykedhettek jó megélhetésben, akiknek földjük volt. Abban a korban azt, aki képtelen volt már eltartani magát, vagy eladták rabszolgának, hogy adósságait rendezhesse, vagy eladták a földet, melytől megélhetése függött. Míg Izraelben is jórészt hasonló rendszer működött, Istennek volt egy különleges terve, hogy igazságot szolgáltasson: minden nemzedéknek megadatott egyszer, hogy minden adósságát elengedjék. Ez azt jelentette, hogy minden nemzedék újra kezdhette, és mindenki ugyanarról a pontról indulhatott a megélhetést illetően. A szegénység így nem vált olyan körforgássá, amely generációkon át hömpölyög a következő nemzedékre, és amely egy teljes embercsoportot szorított volna be maradandóan a legalsó társadalmi rétegbe. Mai társadalmunk nem agrártársadalom; a ma emberének sokkal fontosabbak a megélhetéshez a diplomák, a számítógépes ismeretek és más erőforrások, mint a földbirtok. Ezektől függetlenül viszont, az alapelv, hogy keressük felebarátaink igazságát, ugyanaz maradt.

Jézus azért idézte ezt a részt, mert ez pontosan jellemezte az Ő misszióját. Ézsaiás arról beszélt, akit a Lélek kent föl az Ő missziójára, és Jézus éppen e megtapasztaláson volt túl, mikor erről beszélt. A Lélek ugyanis leszállt Jézusra akkor, amikor a vízkeresztséget kapta (Lukács 3:21,22), majd bevezette a pusztaságba (4:1) és kivezette (4:14) onnan, ahol megpróbáltatott. Jézus aztán szolgált azon mintacsoportok felé is, akiket Ézsaiás felsorolt: a szegényeknek, a foglyoknak (Lukács 13:15,16), a vakoknak (7:21,22; 18:35–43), és az elnyomottaknak (beleértve más, periférián elhelyezkedő csoportokat is). E csoportok közül a Lukács evangéliuma kiváltképp a szegényekre összpontosít. Az, hogy Jézus saját példáján keresztül és tanításában is hangsúlyt fektetett arra, hogy a szükségben szenvedőkkel törődni kell, jól magyarázza, miért tudták  pontosan az első keresztények Pünkösd után azt, hogyan kell véghezvinni küldetésüket.

Keresztelő János, aki elkészítette az utat Jézusnak, megtérésre hívott, amikor prédikált – ezzel készítette az utat az Isten eljövendő Királyságának (Lukács 3:3,8), és ezt hasonlatosan tette Péter is, aki ugyanígy prédikált a Pünkösd napján (Apcsel 2:38). Gyakorlatiasan nézve, mit takart ez a megtérés? Amikor a tömeg Jánosnak feltette ezt a kérdést, János úgy válaszolt, hogy akinek két ruhája van, az egyiket adja olyannak, akinek egy sincs (Lukács 3:10,11). Sok földművesnek, aki Jánost hallgatta, csak egy ruhája volt, de sokaknak lehetett kettő. Elképzelhetjük, mennyire kényelmetlenül érezhették magukat ezek az emberek, amikor János ilyen áldozathozatalra szólította fel őket.

A modern olvasók gyakran értelmezik ezt a részt hiperbolaként (vagyis mint egy retorikai túlzást egy állítás megerősítéseként). Valóban lehetséges hiperbolaként olvasni ezt a részt, de csak akkor, ha észben tartjuk azt is, hogy a hiperbola célja az, hogy egy alap felvetést kommunikáljon, nem pedig az, hogy figyelmen kívül hagyjuk (mivel az „csak egy hiperbola”.) János prédikációja arra mutat rá, hogy sokkal inkább kell törődnünk másokkal, mint amennyire azzal törődünk, amink van. Ha pedig többünk van, mint amire szükségünk van, késznek kell lennünk azt megosztani azokkal, akiknek kevesebb jutott, mint amire szükségük lenne.

Egy olyan kultúrában, ahol az emberek úgy juthattak előre, ha meghívták barátaikat vagy más köztiszteletnek örvendő embereket vacsorázni, Jézus arra hívta fel a figyelmet, hogy hívjanak meg szegényeket és nyomorékokat, akik nem tudják semmivel sem viszonozni vagy visszafizetni a szívességet vendéglátóiknak (Lukács 14:13,21). Mint amikor a pénzünket osszuk meg a szegényekkel, amely kincset gyűjt nekünk a mennyben (12:33,34), ezek a fajta vacsora meghívások is egy magasabb jutalmat ígérnek annál, mint amit ezen a földön megkaphatnánk. Jézus azt mondja, hívj meg olyanokat, akik nem tudják neked visszafizetni, és Isten majd visszafizeti neked ezt az ítéletkor (14:14). Amikor Jézus elküldte követőit az első evangelizációs missziós útjukra, úgy utasította őket, hogy gyógyítsák meg a betegeket, és utazzanak egyszerű módon, éljenek olyan egyszerűen, mint a szegények, akik felé szolgálni fognak. (Lukács 9:3; 10:4). (A galileaiak 70-90%-ban elszegényedett földművesek voltak. A halászok nem voltak a szó szoros értelmében gazdagok, de sokkal jobban éltek, mint a galileaiak nagy többsége.) A szolgálatra kellett összpontosítaniuk, nem társadalmi státuszukra, vagy az ezért járó jutalmazásra.

Habár Jézus nagy könyörületet tanúsított a szűkölködők felé, és befogadta azokat, akik magukat bűnösöknek mondták, nagyon kemény volt azokkal, akik vallási vagy társadalmi szempontból elégedettek voltak magukkal. Amikor a leginkább elégedett vagyok, gyakran nagyon önelégült is egyben, és akkor van szükségem a legkeményebb szavakra, amelyek megragadhatják a figyelmem. Gyanítom, hogy a legtöbb ember ma is – mint akkoriban, hasonlóképpen veszélybe sodródik, amint az élet kényelmessé válik. Jézus nem fukarkodott az ilyen kemény szavakkal, hogy hallgatói megszabadulhassanak önelégültségüktől. Beszélt egy bolond gazdag emberről is, aki felhalmozott magának mindenféle anyagi és más javat ahelyett, hogy mások szükségeivel törődött volna; és ahelyett, hogy a mennyben gyűjtött volna kincseket magának, hátra hagyta teljes vagyonát, mikor meghalt és a pokolba került. (Lukács 12:16–21). Jézus nem mondja el pontosan, miért került a pokolba egy másik gazdag ember is. (Lukács 16:23). Ami viszont talán nyomra vezethet, az az, amikor megemlíti, hogy ez a gazdag ember még életében elnézte, ahogy Lázár az ő házának küszöbén éhen hal. (v. 25) Jézus ezt a példázatot jó néhány, még meg nem tért vallásos embernek szánta, akik „szerették a pénzt” (16:14). Az, hogy nincs senki, aki így éhezne a mi ajtóküszöbünkön, nem fog minket szükségszerűen megmenekíteni a bajtól. Társadalmunk túlságosan kifinomult azt tekintve, hogy megtűrne ilyen látványt a küszöbeinken. Mégis, ha tudunk hasonló szükségekről, éhezésről, felelősek maradunk.

Jézus figyelmeztetése a szegényekről való gondoskodást illetően nem arra utal, hogy cselekedetek által igazulunk meg; a Biblia világosan kifejti, hogy csakis hit által üdvözülünk. Viszont sok olyan ember van, aki kereszténynek nevezi magát, de ezt sosem demonstrálja azon keresztül, ahogyan él. Minden újszövetségi írónál az igazi hit, csak úgy, mint az igazi keresztény könyörület, konkrét kifejezési módot követel. Jakab figyelmeztet levelében arra, hogy az olyan hit, melynek nincsenek vele járó cselekedetei, nem igazi, nem üdvöt szerző hit. (Jakab 2:14). Aztán ezt az igazságot illusztrálja, amikor megkérdi: „Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig ezt mondja nekik közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az? Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.” (Jakab 2:15–17).

Jézus prédikációi sem azt jelentik, hogy a gazdagsággal lett volna baja. Nem az volt a probléma, ha valakinek  pénze volt, hanem hogy kinek mije volt, azzal mihez kezdett. Jézus jelentős időt töltött el azzal, hogy adószedők felé szolgált. Míg az adószedők társadalmilag és erkölcsi szempontból is a perifériára szorultak, anyagi szempontból nem mondhatni. Gyakran lecsippentettek annak az összegnek a végéből, amit Róma vagy Heródes Antipász követelt a szegényektől, és néha brutálisan léptek fel, amikor a pénzeket begyűjtötték. Az a hír járta róluk, hogy néha idős asszonyokat is összevertek azért, hogy kiderítsék, hol bujkálnak fiaik, akik az adófizetés elől menekültek el. Annyira rossz hírnévre tettek szert, hogy néhány egyiptomi falu lakói, miután elmulasztották befizetni adóikat, fogták magukat, és mindenestől áttelepültek máshová, és inkább új település építésébe kezdtek, amikor meghallották, hogy hamarosan adószedők érkeznek. Az adószedők olyan gazdag emberek voltak, akik elnyomták a galileai földműveseket, akik felé Jézus is szolgált. Mindezek ellenére Jézus az adószedők felé is kinyújtotta a kezét.

Jézus azt mondta, hogy a gazdag ember bejuttatása az Isten királyságába olyan, mint egy tevét átjuttatni a tű lyukán. (Néhány modern író legjobb igyekezete ellenére, a „tű lyuka” ugyanazt jelentette azokban az időkben is, mint ma; szerintük Jézus itt a „tű lyuka” nevű kapura gondolt, amely Jeruzsálemben található, amit viszont csak a Középkorban építettek meg.) Jézus valószínűleg egy hiperbolával élt itt, mivel azért néhány gazdag ember is követőjévé lett. Zákeus, a gazdag adószedő, egész vagyona felét szétosztotta a szegények közt, és felajánlotta, hogy mindenkinek négyszer annyit fizet, mint amennyivel megkárosította (amely valószínűleg emiatt komolyan leapasztotta a magának megtartott fél vagyont is; Lukács 19:8). A gazdag Arimátiai József még Jézus legközvetlenebb tanítványainak az elkötelezettségét is túlszárnyalta akkor, mikor közvetlenül Pilátustól kérte ki Jézus testét. Azzal ugyanis, hogy azonosulni mert mások előtt olyannal, akit előtte felségárulás bűntette miatt keresztre feszítettek, saját életét kockáztatta, még akkor is, ha ő maga az arisztokráciához tartozott.

Amit Jézus követel minden tanítványától

Nem szabad azt gondolnunk, hogy Jézus csak a gazdagoktól követel dolgokat. Gyakran sikerül elolvasnunk Jézus követeléseit anélkül, hogy egy szikrányit is gondolnánk arra, hogy azok nekünk is szólnak. Ahogy Dietrich Bonhoeffer rá is mutatott: amikor Jézus egy gazdag úrnak azt parancsolta, hogy adja minden vagyonát a szegényeknek (Lukács 18:22), gyakran több időt töltünk annak a magyarázatával, hogy Jézus csak ezt az embert szólította meg, mint azzal, hogy átgondoljuk, milyen vonatkozásai lehetnek ránk nézve. Bonhoeffer egy német teológus volt, aki azért halt meg, mert kiállt Hitler ellen. Bátran olvasta az Igét élete során, és mindig panaszkodott, hogy a teológusok nagyon gyakran abban segédkeznek, hogy kikerüljük Jézus tanításait, ahelyett, hogy segítenének engedelmeskedni nekik.

Ellentétben azzal, amit gyakorta gondolunk, Jézus nem csak a gazdag úrnak mondta, hogy adja el anyagi javait és gyűjtsön kincseket a mennyben, hanem minden tanítványának is (Lukács 12:33). Jézus nem tartotta a pénzt gonosznak, ahogyan ezt sokan gondolják róla; inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy számára a pénznek semmilyen értéke nem volt önmagában azokhoz az örökkévaló befektetésekhez viszonyítva, amelyeket a pénzzel tehetünk meg mások életében (Lukács 16:9–13). Megígérte, hogy Isten betölti szükségeinket, ha keresni fogjuk az Ő országát, (12:22–32) és meghívott bennünket, hogy készítsük elő az Ő országának eljövetelét az által, hogy javainkat olyasmikbe fektetjük, amelyek számítanak. (12:33–40).

Charles Finney, egy 19. századi evangélista, aki vagy félmillió embert vezetett már Krisztushoz, egyszer a Lukács 14:33 alapján prédikált egy gazdag gyülekezetnek Bostonban. Ebben az Igeszakaszban, miközben a Mennyország áráról beszél Jézus, figyelmeztet, hogy senki sem lehet az Ő tanítványa, aki nem képes átadni neki az ő tulajdonát képező dolgokat. (14:33). A gyülekezet pásztora, Lyman Beecher, úgy zárta le Finney prédikációját, hogy biztosította a gyülekezetet, hogy Isten sosem kérné őket arra, hogy adják fel minden vagyonukat – csupán az a szükséges, hogy elméletben „hajlandóak” legyenek megtenni. Finney viszont szembehelyezte magát e véleménnyel, és azt válaszolta, hogy Isten bármit követelhet tőlünk – amit csak akar. Vagyis ha nem is veszítjük el anyagi javainkat megtérésünk pillanatában, a fölöttük lévő tulajdonjogot igen. Finney megértette, hogyha Krisztus valóban Ura az életünknek, akkor Ura mindannak is, amink csak van.

Sokan, akik ma szolgálunk, Jézus első halász-tanítványaihoz hasonlatosan (Lukács 5:10,11), jövedelmező karrier lehetőségeket hagytunk a hátunk mögött, hogy kövessük Isten elhívását. Ezzel kimutattuk, hogy a földi kincseknél többre értékeljük az Ő országát. Mégis, gyakran még nekünk is kényelmesebb, hogy elfordítsuk tekintetünket, mint hogy fájdalommal szembesüljünk azzal a szenvedéssel, mely szolgálatunk közvetlen területén túl húzódik.

Néhány statisztikai adat szerint naponta 35.000 gyermek hal meg alultápláltság és megelőzhető betegségek miatt, de ezek a számok már túl elvontak, és túl bénítóan hatnak számunkra ahhoz, hogy érzelmileg megragadjanak. Hogy egy kicsit konkrétabban és grafikusan fogalmazzak: jogosan dúlt fel bennünket 3000 ember meggyilkolása a New York városában lévő World Trade Center ikertornyainak elpusztításakor. De a 35.000 tízszer ekkora szám – ennyi gyerek hal meg minden nap. A távolság nem szabad, hogy csökkentse a könyörületet. Pál arra buzdította az egyházat a föld egyik részén, hogy gondoskodjon a világ más területein lévő gyülekezetekről. (Róma 15:26; 2Korinthus 8:13,14).

A statisztikák persze nem ilyen ijesztőek a mi országunkban, de ha a százezres létszámú hajléktalanokat vesszük, akik közt tizenéves csellengők is vannak, akiket gyakran prostitúcióra kényszerítenek, a dolgok jelentőségének hordereje itt sem kevésbé döbbenetes. Bár a statisztikák hasznosak, az Isten Igéje, és az, hogy az igazi emberi szükségek területén dolgozni kezdünk, sokkal jobban meg fog minket érinteni, mint bármilyen statisztika, mert Isten az Ő szeretetét helyezte a szíveinkbe. A Szentírás emlékeztet arra, hogy Krisztus letette életét értünk, és kérdőre von, hogyan is utasíthatjuk vissza, hogy gondoskodjunk a szükségben lévő testvéreinkről Krisztusban (1János 3:16,17). Korábbi missziós éveim Springfieldben, Missouri államban, valamint az utóbbi évek, melyekben egy elszegényedett, s gyakran drogosokkal teli lakóövezetben való szolgálattal teltek, olyan arcokkal szembesítettek az utcán, melyek elől nem lehet úgy elbújni, mint a statisztikák elől.

Jézus arra hív bennünket, hogy áldozzuk fel életünket az Ő királyságáért. Része annak, hogy az Ő országát szolgáljuk az, hogy betöltjük embertársaink szükségeit, mert az ember az, ami örökké tartó, legyen az olyan, aki már a testvérünk, vagy olyan, akiket Isten azzá akar tenni. (tehát mindenki más; 1Timóteus 2:4; 2Péter 3:9). Az olyan missziós szolgálatoktól kezdve, mint a Teen Challenge („Tini Kihívás”) egészen a kalkuttai Irgalmas Misszióig, azok a cselekedetek, melyeket könyörületességünk vezérel, olyan módokon mutatják be Krisztust, melyek a világ figyelmét Mesterünkre irányítják. Ruházzon fel bennünket a Lélek erővel ma is, úgy, mint az első Pünkösd idején, hogy Isten szívét megmutathassuk a világnak.

Craig S. Keener, Ph.D., az Újszövetség professzora a Palmer Theological Seminary-n (teológiai szeminárium), Wynnewood-ban, Pennsylvania államban, valamint tíz könyv szerzője, melyek közül kettő megnyerte a Christianity Today (Kereszténység Ma) könyv díjat: The IVP Bible Background Commentary: New Testament (150.000 eladott példány); A Commentary on the Gospel of Matthew (Kommentár Máté evangéliumához (Eerdmans).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.