Az imádatot nagyon nehéz definiálni, és még nehezebb gyakorolni. Tudjuk, hogy az egy viszonyulás Istenez, de valahogy nehezen sikerül megkülönböztetni az imádatot az imádkozástól vagy a dicsőítéstől.
Amikor Isten megteremtette az embert, és a rendelkezésére bocsátotta az Édent, akkor azt olvassuk az 1Mózes 2,15-ben:
Fogta az ÚRisten az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze
Isten ránk bízta, hogy „műveljük” a teremtett világot. Héberül ez a szó az ávódáh. És most szeretnék valami egészen furcsa dolgot mutatni a Bibliából. Az egyik fontos igeszakasz a dicsőítéssel kapcsolatban az 1Krónikák 25-ben található, a későbbiekben még fogunk foglalkozni ezzel a szakasszal, most csak az első versét olvasom fel:
Dávid és a hadsereg parancsnokai a szolgálatra különválasztották Ászáf, Hémán és Jedútún fiai közül azokat, aki prófétai ihlettel játszottak citerákon, lantokon és cintányérokon Ez volt azoknak a férfiaknak a jegyzéke, akik ezt az istentiszteleti szolgálatot végezték.
A dicsőítő szolgálat héber szava ugyancsak az ávódáh. Ez a kifejezés egyrészt a „munka”, másrészt pedig az imádás és a dicsőítés szava – vagyis a héber nyelvben ez a kettő egy és ugyanaz. Isten arra teremtett bennünket, hogy munkálkodjunk, de minden munkánk az Ő imádása és dicsőítése legyen. Ezt nagyon fontos megértenünk, mert mi egy olyan világban élünk, amelyben különvált egymástól a szent és a profán, és vannak a hívők meg a világiak, van a kegyes és a tabu téma, van a munkahely, az otthon meg az imaház, vannak helyek, ahová mehetünk, máshová nem – és az egész életünk arról szól, hogy egyszer szentek vagyunk, máskor meg nem. Isten elképzelése az volt, hogy a munka, az élet minden egyes pillanat az ember számára istenimádat és dicsőítés legyen! Éppen ezért nem az istentisztelet az imádat helye és ideje, nem az éneklés vagy az imaközösség, hanem az egész életünk! Vagy imádó életet élünk minden pillanatban – vagy egy nagy, közös vallásos színdarabban szerepelünk, amikor összejövünk.
A Bibliában azt olvassuk, hogy Isten népe akkor jutott előre, amikor imádó életet élt, és ezzel betöltötte Isten elsődleges és minden mást magában foglaló Nagy Parancsolatát:
„A legfőbb parancsolat ez: Halljad, Izráel, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr, és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből.”
Márk 12, 29-30
Ebből az igéből megtanulhatjuk, hogy Isten iránti szeretetünknek és imádatunknak mi a forrása és mik a dimenziói.
Az imádat forrása az a kijelentés, hogy „az Úr a mi Istenünk”. Ez egy kijelentés. És ha ez a kijelentés igaz az életünkben, nem névlegesen, hanem valóságosan, minden következményével együtt, akkor nem is tudunk mást tenni Isten imádásán kívül. A Tízparancsolat is ezzel a kijelentéssel kezdődik, és ami utána következik, amit mi általában felszólításként, parancsként szoktunk idézni, hogy tiszteld szüleidet, ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj… az egy olyan héber igemódban áll, amit kijelentésként is le lehetne fordítani: tiszteled szüleidet, nem ölsz, nem lopsz, nem paráználkodsz… mert ez a természetes következménye annak, hogy „én az Úr vagyok a te Istened!” – Ha ez az egyetlen feltétel ha teljesül az életünkben, akkor minden más jön automatikusan! Az engedelmesség is, az imádás is! És mikor jön a bűn? Amikor megfeledkezünk arról, hogy hova tartozunk, hogy ki az életünk Ura. A bűn mindig akkor lép be az életünkbe, ha elfordulunk Istenünktől, az Úrtól!
Amit most meg kell jegyeznünk, hogy az imádat forrása egy kijelentés, ami vagy igaz az egész életünkre, vagy nem: hogy az Úr a mi Istenünk!
A másik, amit megtanulhatunk ebből az igéből pedig az, az imádatnak négy dimenziója, megnyilvánulási területe van: a szív, a lélek, a gondolkodásmód és az erő. Csak nagyon röviden erről a négy dimenzióról:
1.) SZÍV – érzelmeink és egész lényünk közepe a Bibliában. A szívből való imádás a szenvedélyes imádás. Ha nincs benne a szívünk az imádásban, az olyan, mint az a házasság, amit már csak a papír, a közös ház vagy a gyerekek tartanak össze, és nem az igazi mély szeretet és a szerelem. Isten szenvedélyes imádókat keres, akiknek az életéből kicsordul a vágy Őutána, kicsordul az iránta érzett szeretet. Barátaim, olyan kevés ma a szenvedélyes ember, a legtöbben megfásult, kiégett, igazi mély érzelmekre képtelen felszínes életet élnek. A szenvedély a túlcsordulásnál kezdődik el, amikor már nem lehet feltartóztatni azt, ami bennünk van – és ha az Isten iránti szeretetünk tölti be a szívünket, akkor az fog kicsordulni belőlünk. Az ilyen emberek az igazi imádói, az igazi szerelmesei Istennek. És ez aztán az egész életükre kihat, elvégre egy igazán szerelmes ember a munkahelyén, az utcán vagy az ebédlőasztal mellett is ugyanolyan szerelmes. Tehát az imádás első dimenziója a szenvedély.
2.) LÉLEK – Lélekből imádni Istent azt jelenti, hogy az imádásban benne van az egész lényem. A lélek szó másik jelentése a görögben a „lélegzet” – imádom Istent minden lélegzetemben. Minden pillanatban. Az előbb, a szívünk, az imádásunk intenzitását és mélységét határozta meg, ez, hogy lélekből imádjuk az Urat, az imádásunk egyetemességére vonatkozik. A teljes életünk, minden percünk, minden helyen, minden körülmények között Isten imádására áll készen. Mindenünk, amink van, a tulajdonságaink, tálentumaink, tulajdonaink Isten imádásnak eszközei és csatornái. Hogy „teljes lelkünkből” szeretjük és imádjuk az Urat, azt jelenti, hogy semmit nem spórolunk ki az Istennel való szenvedélyes kapcsolatból. Semmit! Mindenestől az Övé vagyok, és rendelkezésére állok.
3.) ELME – GONDOLKODÁSMÓD – Az életünket sokféleképpen lehet Istennek odaáldozni – de csak egyféleképpen érdemes: okosan. Amikor Pál apostol az „okos istentiszteletről” ír a Róma 12,1-ben, ott az „okos” kifejezés a görögben „logikosz” – ebből származik a „logikus” szavunk. A logikus istentisztelet tehát az életünk Istennek ajándékozása az Ő oltárán. De még egy fontos dolgot tudni kell ezzel a „logikosz”-szal kapcsolatban: hogy ez a „logosz”-ból származik, ami az IGE görög szava, Isten Igéjének a görög megfelelője. Tehát az „okos” vagy „logikus” istentisztelet az IGESZERŰ istentisztelet és imádás! Azért kell benne lennie a „teljes elménknek” is az imádásban, hogy azt ne ész nélkül csináljuk, hanem Isten Igéjének megfelelő módon! „Teljes elmédből” – azaz Isten kijelentésének megfelelő módon, a te engedelmességeddel telve szeresd és imádd az Urat!
Van egy nagyon tanulságos történet az Ószövetségben ezzel kapcsolatban, amiből teljesen világos lesz, mit jelent „teljes elménkkel” imádni Istent. Az 1Krónikák 13 és 15. részében van mindez leírva, most csak nagyon vázlatosan nézzük meg:
Saul idejében 100 évig megfeledkeztek a szövetség ládájáról. Dávid ezt megelégeli, elmegy a ládáért, hogy visszavigye Jeruzsálembe. A 13:8-ban ezt olvashatjuk: Dávid pedig és egész Izráel szent táncot járt Isten színe előtt teljes erővel, énekelve, citerák, lantok, dobok, cintányérok és harsonák kíséretében. – Egyszóval megy az imádás és a dicsőítés nagytotálban. Aztán elérkeznek Kídón szérűjéhez, a szekér megbillen, Uzzá a ládához ugrik és meghal. Dávid megdöbben, nem ért az egészből semmit, megijed Isten jelenlététől és lepasszolja a ládát Obéd-Edóm házába. Hogy megértsük: Dávid jó dolgot akart, megy a dicsőítés, és valaki ebbe belehal. Aztán eltelik néhány hónap, és Dávid immár józanul visszamegy a ládáért. És a 15:13-ban maga ismeri be: Mivel az előző alkalommal nem voltatok jelen, ránk tört Istenünk, az ÚR, mert nem megfelelő módon törekedtünk bánni vele. – Az első alkalommal ész nélkül, ige nélkül, a léviták nélkül, szentség nélkül kellett az Isten. De az ilyen ész nélküli dicsőítésbe bele lehet halni! Nos, az IGESZERŰ IMÁDÁS itt a „megfelelő módon” való közeledés Istenhez!
4. ERŐ – Több kifejezés van az erőre a görögben, itt az szerepel, amely a cselekedeteinkhez szükséges. Vagyis az imádat soha nem elmélet, hanem mindig cselekedetekben nyilvánul meg. AZ nem csupán szenvedély, hanem a szenvedélyes szeretetünk kifejezése is. Ez az erő egyszerre jelenti a tetteinket, és a tetteink mögött álló motivációinkat is. Ez az imádat negyedik dimenziója.
A másik igeszakasz, amit most tanulmányozzunk át:
Máté 4,8-11
Majd magával vitte (Jézust) az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: „Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem.” Ekkor így szólt hozzá Jézus: „Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Ekkor elhagyta őt az ördög, és íme, angyalok mentek oda, és szolgáltak neki.
Ebből a történetből – illetve abból, amit Jézus válaszol a kísértőnek – sokat tanulhatunk az imádással kapcsolatban. Először is azt, hogy a Sátán MINDIG AZ IMÁDÓKAT TÁMADJA! Miért? Mert a bűn lényege pontosan az Isten imádásától való elfordítás. Isten parancsolta meg nagyon egyértelműen, hogy kizárólag Ő imádjuk! Isten senki mással nem hajlandó osztozni az imádatunkon, és nem éri be a második vagy akárhanyadik hellyel! Nagyon fontos ebben az idézetben a „CSAK” kitétel is – az imádat ugyanis nem csupán egy sorrendet, hanem a kizárólagosságot is magában foglalja. Akit imádok, azon kívül, annak a mellőzésével semmit nem vagyok képes csinálni. Az imádat lényege, hogy nem az életünk egy-egy területét határozza meg, hanem az egészét! Amikor a Sátán megkísérti Jézust, és azt mondja neki, hogy „borulj le és imádj engem…” – az nem egy akkor és ott bemutatott gyors istentiszteletet jelentett, nem arról volt szó, hogy hajtsd meg a fejed, énekelj el egy éneket, imádkozz hozzám, aztán mehetsz az utadra – hanem hogy borulj térdre előttem és maradj is úgy! Ezután én vagyok a te urad és istened, aki meghatározza az életedet! Az imádat folyamatosságot és elkötelezettséget jelent, nem egy időben behatárolt cselekedetet! Az imádat egy függőségi viszonyba való belépés, amely egy életre szól!
Mi az imádat tartalma? Ebből és az ezutáni igeszakaszokból az imádat nyolc nagyon fontos összetevőjét fogjuk megtanulni:
Ha elolvassuk azt az ószövetségi részt, amit itt Jézus a Sátánnak idéz, abból kiderül néhány fontos részlet: Az URat, a te Istenedet féld, és őt szolgáld, az ő nevére esküdj! (5Mózes 6,13) Vagyis az imádatban három elem mindenképpen megtalálható: (1) az istenfélelem – vagyis Isten nagyon mély tisztelete, (2) a Neki való szolgálat és (3) az Ő nevének megvallása, amely itt abban nyilvánul meg, hogy az Ő nevének és személyének tekintélyét magunkra vesszük. Nézzük egy-egy gondolatban az imádat három összetevőjét ebből a szakaszból:
1.) Az imádás első eleme az istenfélelem – vagyis az Isten iránti tiszteletünk kifejezése. Ezt fejezi ki az „imádás” eredeti görög szava, ami „térdre vagy földre borulást” jelent. Amikor a Jelenések könyvében a vének imádják és dicsőítik Istent, akkor leveszik előtte a koronájukat – vagyis ezzel kifejezik azt, hogy Isten felettük áll.
A félelemmel kapcsolatosan egy dolgot kell megtanulnunk: ha féljük – vagyis tiszteljük – azt az egyetlen személyt, akit kell, vagyis Istent, akkor nem kell félnünk semmitől és senkitől, akitől nem kell! Az istenfélelem minden más félelmet kiűz az életünkből. Ilyen értelemben a félelem kizárólagos – ugyanúgy, ahogy az imádat is kizárólagos.
Sok hívő ember már rég nem féli Istent. Valamiféle komaságba meg bratyiságba került Istennel, és nincs meg az a fajta igazi, mély és kifejezett tisztelet, ugyanúgy, ahogy az életünk minden más területéről is hiányzik már. A gyerekek már nem tisztelik a szüleiket, a diákok a tanárokat, az emberek a törvényt vagy annak az őrét, a politikusokat vagy a rendőröket… A mai világban lassan elfelejtjük a tiszteletet. Mi van helyette? Az önzés. Ebből fakad a tiszteletlenség, az engedetlenség, és ez egyenesen elvezet a káoszba.
A tisztelet egy rendhez és egy tekintélyhez való alkalmazkodás. Ez az, ami nagyon nehezen megy. És ezt a hívő ember is csak az imádatban tudja begyakorolni. Csodálkozunk azon, hogy olyan könnyen elesünk a legapróbb kísértésekben is, hogy tele van az életünk engedetlenséggel? Nem kell csodálkoznunk rajta, hiszen a legtöbb hívő ember és gyülekezet életéből hiányzik az imádat! Hiányzik a csendesség, a mély közösség Istennel, a rá való figyelés, a benne való gyönyörködés, a benne való elmerülés. Mi mindig akarunk, mindig csinálnánk valamit, és elfelejtünk ott maradni Isten jelenlétében.
Egy rendbe csak az tud önként és örömmel beilleszkedni, aki teljesen megbízik a rend alkotójában és fenntartójában. Ehhez viszont vele kell lenni. És mi az imádásban tudjuk megismerni Isten szívét.
A latin nyelvben a tisztelet szava (respicere) pontosan azt jelenti, hogy „olyannak látom azt, akit tisztelek, amilyen valójában, amilyennek önmagát bemutatja”. Ez a tisztelet lényege. Ehhez azonban ismeret kell. Az ismerethez mély és őszinte közösség. Ez pedig már az imádás.
2.) Az imádás második eleme az Istennek való szolgálat. Ez az ávódáh – itt is. Az ószövetség görög fordításában – és az újszövetségben is a „liturgia” szót találjuk itt. Ez az istentiszteletet jelenti. Az imádás, a dicsőítés tulajdonképpen az egész istentisztelet, minden egyes eleme. Az imádkozás, a prédikáció, a közös szolgálatok, az adakozás. Ez mind-mind Isten imádásának a része és kinyilvánítása. Az imádat nem az istentisztelet egy része – hanem az egésze. Mert az istentisztelet a forma, amiben testet ölt a tartalom: az Isten iránti imádatunk.
Manapság nagy divat kiragadni az istentiszteletből egy elemet, a zenét, és annak is egy stílusát, a könnyűzenét, és azt mondani, na az az imádás és a dicséret. Csakhogy ez nem biblikus. Istennek való szolgálat és az imádat kifejezése az is, ahogy hallgatjuk (!) Isten tanítását. Amilyen szívvel adakozunk. Amilyen komolysággal felkészülünk egy-egy szolgálatra. Mondok egy hasonlatot: olyan az imádat, mint a szerelem. Képzeljük el, hogy a szerelmesek együtt vacsoráznak. A szerelmük miatt fürdenek egy óra hosszat, a szerelmük miatt próbálják fel a huszadik ruhát is, a szerelmük miatt öntenek magukra fél liter kölnit, a szerelmük miatt kipucolják még a cipőjüket is. A szerelmük miatt fognak versenyezni egymással az udvariasságban, a lovagiasságban, a figyelmességben, a kedvességben… mindenben. Mert mindent, az első pillanattól az utolsóig a szerelmük miatt csinálnak. Hát ugyanígy működik az imádás is Istennel. Az istentisztelet első pillanatától az utolsóig Isten imádása. Nem csak a csók pillanat a szerelem – ugyanígy nem csak az éneklés vagy a hálaima pillanata az imádás. Hanem az egész. Mert az imádás nem egy alkalom, hanem egy hozzáállás. Az imádóra jellemző az, amit Pál apostol így fogalmaz meg a Kolossé 3,23-24-ben: Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek, tudván, hogy ti viszonzásul megkapjátok az Úrtól az örökséget; az Úr Krisztusnak szolgáljatok tehát!
3.) Az imádás harmadik eleme Isten nevének a megvallása. Akit szívünkből szeretünk, arról beszélünk. Sőt, szinte mindig arról beszélünk. Ami megtölti a szívünket, az csordul ki a szánkon. Ez szellemi törvényszerűség. Az Isten iránti szeretetünk a beszédünkben is megnyilvánul. Ha nem, akkor az van, hogy nincs mi megnyilvánuljon.
Isten imádatának egyik kifejező eszköze a szánk. Amivel imádkozhatunk, hálát adhatunk, énekelhetünk, bizonyságot tehetünk, a hitünkről beszélhetünk. Amikor ezeket tesszük, az is az imádatunk része.
(Ez a cikk az Online Bibliaiskola imádatról és dicsőítésről szóló 23 oldalas tanulmányának részlete.)
Vélemény, hozzászólás?