Interjú Michael Quicke-kel
Michael Quicke a Chicago melletti Északi Baptista Teológiai Szeminárium homiletika professzora. Előző elnöke volt az angliai Spurgeon Kollégiumnak, és sok éve lelkésze a Cambridge-i St. Andrews Street-i Baptista Gyülekezetnek, ami helyet adott a 2007. évi nemzetközi homiletikai kongresszusnak. Michael Duduit készített vele interjút, aki az Preaching Magazine főszerkesztője.
Preaching: Michael, ön az elsők között volt, akivel a Preaching Magazin indulásakor 20 évvel ezelőtt interjút készítettünk. Hogyan változott a felfogása az igehirdetésről az elmúlt 20 év alatt?
Quicke: Akkor, amikor erről beszéltem, nagyon szenvedélyes voltam az igehirdetéssel kapcsolatban. És akkor a brit egyház helyzetéről kérdezett, amibe én belekeresztelkedtem. Két szembeszökő dolog történt velem azóta. Először is: most már többet tudok – nem annyit, amennyit szeretnék, de többet – az észak-amerikai helyzetről. Izgalmas volt az én helyzetemben átjönni és része lenni egy nagy hálózatnak, és találkozni azokkal az emberekkel, akiktől már olvastam és hallottam. És természetesen a gyülekezetekbe elmenni, első kézből látni azokat.
A másik fő dolog az volt, hogy amikor a Spurgeonban voltam, prédikálást tanítottam. Ez a szenvedélyem volt, egyfajta hobbi. Időm nagy része adminisztrációval telt, és rettenetesen sok utazással. Tanítottam ezekben a nagy osztályokban, és az egyetlen mód a diákok meghallgatására a magnókazetta volt. Utazás közben hallgatva próbáltam emlékezni, hogy ki ki volt, és észben tartani az észrevételeimet. Most csodás időt élek, tudok olvasni és azokra reflektálni, képes vagyok írni olyan témákról, amik különösen is érdekelnek és izgatnak. Így a nekem adott idővel gazdálkodva sokkal megfontoltabb igehirdető vagyok, és ráadásul valóban nagyobb rálátásom van az észak-amerikai helyzetre.
Preaching: Hogy látja, mi történik az észak-amerikai egyházban, milyen hatások vagy változások történtek az igehirdetésben?
Quicke: Egyértelmű, hogy volt néhány érdekes irányvonal. A református vagy neo-protestáns (protestáns) mozgalom megerősödése – ilyen John Piper és gyülekezete. Biztos hallott már az emergent mozgalomról, – és bár nem kellene mindet egy kalap alá venni – van egy nyilvánvalóan új látásmód az egyházról mint közösségről, és az igehirdetés néhányuknak nagyon fontos.
És természetesen, Chicagoban élve, érdekelt Bill Hybels. Amikor az emberek eljönnek és meglátogatnak, Willow Creekbe is el akarnak menni. És itt van a seeker-mozgalom (keresők) újrafelfedezése, ami 20 éve történt. Magától Bill Hybelstől hallottam, aki most jött vissza főállású lelkésznek, hogy felismerték: az igehirdetés nem lehet csak vonzó – hirdetve az evangéliumot -, de fejlődést is kell munkálnia, vezetni az embereket lelki utazásukban.
Van néhány nagyon érdekes dolog. Szomorú módon a függöny néhány hagyományos egyházban még mindig le van eresztve. Elmehetsz néhány gyülekezetbe, ahol magas az átlag életkor. Vannak emberek, akik szeretik gyülekezetüket, de ezek számukat és átlagéletkorukat tekintve – csak néhányban 35 év alatti – nagyon kicsik.
Preaching: Pár éve írt egy jelentős könyvet, a „360 fokos vezetés” (360-Degree Leadership). Mi az a néhány dolog, amire a lelkészeknek figyelniük kell, amikor az igehirdetést vezetési eszközként használják?
Quicke: Bizonyos értelemben a könyv keletkezésének oka az a fő probléma, ami mindig előfordul. Azt láttam, hogy a lelkészeket, és néhány embert, akik befejezték a szemináriumot, annyira foglalkoztatta a vezetés, és olyan nagy hangsúlyt helyeztek a vezetői szemináriumokon való részvételre és a vezetésről szóló könyvekre, hogy lényegében felhagytak az igehirdetéssel. A prédikáció nemcsak hogy számukra volt egy kicsit unalmas – ez minden héten előfordulhat -, hanem a többi embert is untatta. Így az igehirdetést a Bibliáról szóló tanításnak tekintették – ez fontos is, csinálni is kell; de igazából a vezetésben volt változás, amiben a gyülekezetek változtak.
Preaching: Ez idillikus és izgalmas…
Quicke: Pontosan. És így lehetett találni igehirdetőket, akik egy kissé „ki voltak kapcsolva”, mintha nem találták volna a konnektort. És természetesen, amikor egyházi kifejezéssel kezded nézni az igehirdetést, hol máshol találsz eligazítást, mint a Bibliában? Hol máshol van útmutatás az embereknek, mint a Bibliában? És bármi, amit a vezetésről kidolgoztak, azon kell alapulnia, ami a Bibliában található – azt kell alkalmazni azokra a sajátos helyzetekre, – mert nyilvánvalóan minden gyülekezetnek eltérő missziói és kötelezettségi területe van. De nekem úgy tűnik, hogy azok az igehirdetők, akiket hallottam, gyakran individualistává válnak; így az embereket nem közösségben szólítják meg. Ezen kívül az igehirdetés fő helyen hangsúlyozza azt a készséget, amit a vezetés megkövetel – a képességet, hogy létrehozza és fenntartsa a figyelmet, feszültséget, amit sok vezetéssel foglalkozó könyv a legfontosabbnak tart. Ahogy viccesen szoktam mondani: sokan tudunk feszültséget kelteni, de az igehirdetésé kreatív feszültség. Az igehirdetők nem szállhatnak ki a vezetésből, ha Isten Igéjét tanítják. Amikor a lelkész vezet, az emberek egy parancsot hallanak.
Preaching: Úgy tudom, most az igehirdetés és dicsőítés kapcsolatáról ír könyvet. Mi lesz ebben?
Quicke: Ezek hasonlítanak egymásra. Engedtük, hogy kialakuljon az a nézet, hogy a lelkész vasárnap dolgozik, és egy másik skatulyában van még egy helytelen elnevezés: a dicsőítésvezető. Amint valakit dicsőítésvezetőnek hívunk –ők elsősorban a zenét vezetik –majdnem azt mondod, hogy a dicsőítés az a zene ugyanaz. Vagyis a dicsőítést zenei kifejezéssel definiálod, amit énekelsz, és azon a szervezett módon, ahogy végzed szolgálatodat. Azt értem ezalatt, hogy minden egyháznak megvan a maga liturgiája. Az emberek hajlamosak azt hinni, ami nálunk van, hogy a liturgia nagy egyházakhoz kapcsolódik, amely megzenésíti az imádságokat, pedig a liturgia szó a „nép működését” (munkálkodását) jelenti. Így megvan az a veszély, hogy a lelkészek teszik a dolgukat az egyik oldalon, a zenészek pedig a másikon.
A legnagyobb kísértés az, hogy maguk az igehirdetők is azt hihetik, hogy a dicsőítés valami olyan különleges dolog, amit a többiek anélkül keresnének, hogy tudnák, ez – egyszerűen szólva – válasz, felelet Istennek. A mi válaszunk Istennek 24/7, ahogy a Római levél 12.-ből ismerhető, élő áldozat. Együtt részesedünk ebben a gyülekezeti szolgálatokban. Amikor összegyűlünk, az közösség, de ez csak egy kis része annak, aminek lennie kellene. Ez ugyanaz az erő, ahogy megértem: ez Isten mint Atya, a Fiú és a Szentlélek, amint ezt mondják: „Csatlakozz hozzánk. Azért lehet dicsőíteni, mert a kegyelem, amiről prédikálunk, és az örömhír megment és megtart téged!”. És legközelebb úgy fogsz dicsőíteni, ahogy főiskolára jársz, intézed a dolgaidat, rendezed házasságodat, bankügyeidet. Minden dolog dicsőítés. És az igehirdetés is dicsőítés. Isten ajándéka, amit Igéjével ad, hogy visszatérjünk Hozzá. Ez is ugyanúgy munkálkodik. Így ha helyesen értjük a dicsőítést, ráébredünk, hogy túl gyakran lekicsinyeljük azt. Valami hasonlót csinálunk vasárnaponta. Nagyrészt zenével van összekötve, és ezért előnyben részesítjük, így különböző szolgálataink vannak. A dicsőítés Isten népének válasza, és az I. Péter 2:9-10. versei ezért olyan fontosak: mi „kihívott nép vagyunk”. És együtt vagyunk elhívva. A világnak szüksége van arra, hogy úgy lásson minket, mint olyan nép, aki szereti Istent, lássa, ahogy dicsőítjük Őt, és egymást is szeretjük és valóban beérik a Lélek gyümölcse. Ezek a közösségre jellemző dolgok. Így ez egy kicsit olyan, mint a vezetés. Ha úgy határozzuk meg a dicsőítést, mint feleletünket Istennek, akkor a dicsőítés – igen – magába foglalja a prédikációt, de minden mást is. Azok, akik az igehirdetővel együtt készítik elő a dicsőítést – és hangsúlyozni szeretném az együttműködést -, azok valóságosan valami nagyszerűt csinálnak, ami segít az embereknek abban, hogy hétköznapi életükben engedelmeskedjenek Istennek. Így ez sokkal izgalmasabb/érdekesebb és sokkal nagyobb, mint valaha is gondoltam. Régi hibáimból egyre többet ismertem fel, hogy megismerjem a dicsőítést és annak gazdagságát.
Preaching: Másik könyvében beszélt az igehirdetés és vezetés trinitáriánus elemeiről. A Preaching Magazine számára is írt egy cikksorozatot a prédikálás trinitárius megközelítéséről. Újra fel akarja tenni azt a trinitáriánus szemüveget, amivel az igehirdetést és a dicsőítést tekinti?
Quicke: Igen. Évekig az a kép élt bennem, hogy Isten – Atya, Fiú és Szentlélek szorosan a prédikációhoz tartozik. Ez volt Isten Igéje, amit az Atya Jézus által jelentett ki; hogy Jézus folyamatosan uralkodik felette, mint élő Ige, de hogy a Szentlélek az, aki először áthatja a Szentírást. Így a 360 fok tulajdonképpen az Ézsaiás 55:11-ről szólnak, hogy Isten Igéje nem tér vissza Hozzá üresen. Isten Igéje: Atya, Fiú, Szentlélek.
Dióhéjban elmondva, rájöttem, hogy ez a mi modellünk, és ez nemcsak a prédikálásra vonatkozik, hanem a dicsőítésre is, amibe az igehirdetés beletartozik. Úgy tűnt, hogy az igehirdetés, bármilyen élő is legyen, csak egy kis patak ebben az Istennek való engedelmességben, aki kijelenti, hogy kicsoda is Ő. Ez nemcsak akkor történik, amikor összegyűlünk dicsőítésre. Ha megnézi, sok dicsőítésről szóló könyvben, ha megnézi, van néhány paragrafus arról, hogy mi élő áldozatot mutatunk be, és ezért nem idomulhatunk a világhoz. A Róma 12. alapján így kellene élni. És aztán, ez elvezet az úrvacsorához, amit oly gyakran lekicsinylünk. Kevesen tudják, hogy ez mennyire különleges alkalom arra, hogy Krisztus iránti hűségünket kifejezzük. És ez visszavezet mindannak a lényegéhez, ami a dicsőítésben történik.
Így ebbe a modellbe én mindig beleveszem az Atyát, Fiút és Szentlelket – ezért hívom 360 fokosnak – utalva arra, hogy a dicsőítés hogy működik. Ahelyett, hogy azt mondjuk, az igehirdetés mindennél fontosabb, én azt mondom, hogy a dicsőítés a legfontosabb és a benne lévő igehirdetés teszi élővé. Természetesen néhány dicsőítésben részt vevő barátom ezt nem így gondolja; elhagyják a prédikációt. Szerezhetsz a dicsőítésben és az egyházi zenében doktorátust szemináriumunkon, úgy, hogy semmit se tettél az igehirdetésért. Ez így helytelen felfogás. Feszültség van ebben a kérdésben, és ezt a tirináriánus teológia, ami mindezt magába hirdeti, sosem fogja elfogadni.
Preaching: Még a szóhasználatunkban is benne van. Azt mondjuk, a mi dicsőítésünk vegyes, vagy kevert. Én szeretem ezt a kifejezést: klasszikus dicsőítés. Többé már nem akarjuk tradicionálisnak hívni – mert ez klasszikus. Még az elnevezés is azt sugallja, hogy a dicsőítés valamiféle stílus, módszer.
Quicke: Igen. És ez az egyik, ami feszültséget okoz ezzel kapcsolatban. A blogomban mostanában megkértem az embereket, hogy írják meg gondolataikat, és egy angol lelkésztől érdekes véleményt kaptam. Azt mondja, hogy csak mert az emberek együtt vannak és ugyanazt az éneket éneklik, még nem jelenti, hogy egyek is. Az egység szerinte nem attól függ, hogy mit énekelnek. Ebben természetesen egyetértek. Az ő gyülekezetében, mivel több ember jön, mint amennyit az épület be tud fogadni, több istentiszteletet tartanak, amelyek stílusukban is különböznek. Az emberek különböző stílusban dicsőítenek, mert az egység igazából a küldetésben van.
Nos igen, de ez felveti a nagy kérdést; hogyan tudunk növekedni érettségben és engedelmeskedni mindennapi életünkben? Igehirdetésünk etikájáról kevés irodalom van manapság, és arról is, hogy hogyan hozzák meg az emberek etikai döntéseiket. Pál válasza erre: mert Krisztus lelkülete van bennünk. Így sokkal többről van szó, mint zenekart vagy orgonát vagy bármi mást hallgatni.
És amivel ez szembeütközik, ahogy mondta, annak a tudatosítása, hogy sok kifejezésünk hiteltelen. Ilyen a „dicsőítésvezető”, akit tulajdonképpen talán zenei vezetőnek /karmesternek/ kellene hívni, mert a dicsőítésvezető nagy kifejezés, amikor a lelkésznek sokkal nagyobb felelősséget kell vállalnia. Ezt tulajdonképpen egy tapasztaltabb lelkészre kellene használni, aki tisztában van vele, mit jelent az, hogy, Isten népét az Ő jelenlétébe elvezeti. Mivel az Ige hallható, a lelkész a szemmel látható tanúja Isten létének, aki új dolgokra hívja népét.
Néhány hete konferencián voltam, és a lelkészek részéről jövő dühös indulat – dühre, haragra gondolok – amiatt, hogy néhányan a dicsőítő csoportunkban hogyan teszik ezt – annyira büszke és hozzá nem értő volt, hogy ezzel foglalkozni kell. Én is sok lelkészt ismerek, akik ilyenek. Attól tartok, hogy egyre jobban kicsúszik a kezünk közül, és elszalasztjuk.
Azt hiszem, néha veszélyes vizeken evezünk. Gyakran szép az elnevezés – Istennek akarunk dicsőséget adni. És mégis, amikor odajutunk, szenvedélyesen igyekszünk valamit megragadni, begyűjteni, ami megelégedést okoz, ami észrevehető módon növeli a gyülekezet létszámát – de csöppet sem változtatja meg az embereket.
A dicsőítésről szóló könyvekkel kapcsolatban az egyik kifejezés a spirituális formáció. De ami érdekes, az az, hogy gyakran csak arról van szó, hogy az egyént betagolja az egyházba. Hogyan érteted meg az emberekkel és buzdítod őket, hogy egy szélesebb közösséghez tartozzanak? Ez az az életető dimenzió, ami gyakran hiányzik.
A ráadás kérdés pedig az, hogy hogyan bátorítjuk az embereket arra, hogy felismerjék: összetartoznak? Kell lennie valaminek, amit a kis csoportokkal ugyanúgy kell csinálni, mint a nagyokkal. Ez valószínűleg a komoly felelősség. Ha visszamegyünk, látható, hogy Jézus kis csoportokkal foglalkozott, és egymás otthonában találkoztak. Arról a felelősségről kell szólni érthetően, hogy kik vagyunk. Úgy kell segítenünk egymást, mint egy kihívott nép közössége.
Preaching: Sok gyülekezetben az a felfogás, hogy amikor a zenészek leülnek, a dicsőítésnek is vége. Hogy tudunk segíteni az embereknek, hogy túljussanak ezen a helytelen szemléleten?
Quicke: Pontosan erről van szó. És a könyvben ezt dolgoztam ki, az utolsó fejezet az igehirdetőkről és azokról szól, akik benne vannak a dicsőítésben, keresve a szív és az ész egységét. Ez jelenti az őszinteséget arról, hogy mi is a dicsőítés. Néhány gyülekezet már ki is dolgozta a savát-borsát, megmutatva, amit tudunk a dicsőítésről. Néhány, amit elő lehet terjeszteni ezekből az ötletekből: a dicsőítés nem az, amit vasárnaponta csinálunk, nem függ attól, hogy klasszikus vagy modern zenét választunk. Ha vezetőként ezt mégis bevezeted, az fájdalmas lehet, mert egyértelműen más alapokat fektetsz le. De ha nem fektetsz le alapokat, sosem fogják megérteni az emberek. Tanítani kell őket a dicsőítésről annak dicsőségében/ragyogásában, teljes dicsőségében, és így buzdítani őket.
Az egyik példa, amit használok, a Truman Show-ból való, ami azt hiszem egy nagyszerű, szimbolikus film volt. Truman, akit Jim Carrey alakított, egy látszatvilágban él a maga 30 évével. Magába fordult, zárkózott, és ebből a világból végül hajójával eljut a KIJÁRAT felirathoz. Néha nekem is úgy tűnik, hogy az igehirdetésről és dicsőítésről vallott nézeteinket bezárjuk egy búrába. De alkalomadtán ki kell nyitni az ajtót, és ebben nagyon sokat segíthetnek a lelkészek.
Az egyik gyakorlatban tapasztalható jelenség, ami felkeltette az érdeklődésemet, az, hogy a tapasztaltabb idősebb lelkészek sosem ülnek össze a dicsőítésvezetőkkel, hogy közös elképzeléseiket, vagy hogy mit kellene tenni, megbeszéljék. Arra gondolok, hogy amikor találkoznak, az az értelem találkozója. Mintha egymás mellett, egymástól függetlenül dolgoznának. „Ez lesz a vasárnapi Ige, erről a gondolatról fogok beszélni, nosza, menjen!”
Preaching: „Te csinálod a te dolgodat, én az enyémet!”
Quicke: „Teszed a dolgodat. Ezért kapod a fizetésedet, te a zenéhez értesz, te azt csinálod, én meg tudom azt…” De meggyőződésem, hogy a tapasztaltabb lelkészt is be kell vonni. Leültem a dicsőítésvezetővel, aki már évek óta ezt teszi, és megterveztem vele egy istentiszteletet. Imádkoztunk. Azt mondta: „Ez az első alkalom, hogy egy lelkész imádkozott velem a szolgálatért”. Így a munka egy része már gyakorlatilag kész volt. Nem lenne jó, ha mindkét oldalon több alázat lenne annak az Istennek a színe előtt, akit szolgálunk? Vegyük már észre, hogy kisebbé tettük/megcsonkítottuk azt, amit dicsőítésnek hívunk!
Eredeti cikk: Preaching and Worship: An Interview with Michael Quicke
Vélemény, hozzászólás?