„A modernizmusban keletkezett kereszténység nem jut át a posztmodern kultúrákba”
(Eddie Gibbs és Ryan Bolger – Emerging Churches [1]
Azok számára, akik evangéliumi kereszténynek vallják magukat, ez az idézet riasztó lehet. Bárhová is nézünk, mindenütt azt látjuk, hogy a nyugati világ kulturális változásban van. A fenti idézettel szólva úgy mondhatjuk, hogy a modernizmusból a posztmodernizmusba, a világ egyfajta megismeréséből és megfogalmazásából egy másikba mozdul. Ez a változás, vagyis a „posztmodernizmus felé elfordulás”, ahogy néhányan nevezik – hatással van a kormányokra, a gazdaságra, az összes akadémikus tudományra és arra, ahogyan az emberek az igazságról gondolkodnak. Állításukkal, hogy a modern korban kialakult teológia nem „megy át” a posztmodern korba, Gibbs és Bolger olyan, figyelemre méltó kijelentést tettek, amely azonnali válaszra sarkallja az összes teológust, beleértve az evangéliumi egyházakat is, hogy felülvizsgálják hitelességüket és teológiájukat is. Igaz, hogy a modern teológia nem éli túl a posztmodernizmust? Mit kellene az evangéliumi teológusoknak kezdeni ezzel a kérdéssel? Hogyan kellene reagálni? Ezek azok a kérdések, amik a fenti idézetre válaszként kiindulási pontként szolgálnak. Remélem, hogy a válaszok mindenkinek segítenek, aki keresztény a mai posztmodern korban – úgy az evangéliumiaknak, mint az emerging mozgalomhoz tartozóknak.
Azt mondják, hogy a posztmodern kifejezésnek annyi definíciója van, ahányan használják. Van, akinek filozófia, másoknak hermeneutikai és ontológiai megfigyelés, megint másoknak egy óriási kulturális átmenet, megint másoknak mítosz és téves jelző, másoknak a civilizált társadalom vége. Hogy jó választ adjunk ezekre a kérdésekre, szükséges alaposan meghatározni a posztmodernizmus definícióját.
Ahhoz, hogy megértsük, mi is ez, a legegyszerűbb, ha a szóösszetételre figyelünk: poszt és modernizmus. Ugyanakkor határozott elvetése a modernizmus egyszerű intellektuális továbbfejlesztésének. Mivel elveti a modernizmust, vitatja a felvilágosodás tételeit a tiszta észről és az igazság objektív, univerzális megismerhetőségéről. De mivel a modernizmus továbbterjesztése, hangsúlyozza az én-t, mint az igazság egyedüli urát, jóllehet inkább szubjektív mint objektív kritériumok alapján. A modernizmust különböző szempontok alapján egyszerre történő elutasítása és ugyanakkor kiterjesztése sok zűrzavart okozott a posztmodernizmus körül, de egy közös mind az elutasításban, mind a befogadásban: középpontjában az az emberi képesség áll, hogy az igazságot megismerje. Ez, vagy ennek hiánya választja el a modernizmust a posztmodernizmustól, és ehhez a képességhez kell visszafordulnunk. [2]
Rene Descartes híres mondása, a „gondolkodom, tehát vagyok”. Ebben adja meg a felvilágosodás tételét, megerősítve mind az én, mind a megismerő képesség központi jelentőségét. A felvilágosodás gondolkodói hittek az egyén tehetségében és érzékelési képességében, amely alapul szolgáltak a tudás felépítéséhez. A filozófiai felvilágosodással egy időben tudományos forradalom is zajlott, felismerve az igazságot, mint a kísérletezés, logika és értelem eredményét. Ezen az alapon a modernista gondolkodók kifejlesztettek egy alapszemléletet a tudásról. A legelejéről kellett kezdeniük, elismerve azt, ami igaznak bizonyulhat, és azokra az alapokra építve, amik már igaznak bizonyultak. A modernizmus középpontjában a tudásnak/ismeretnek ez a fundamentalista megközelítése áll, és minden, az igazságról szóló kijelentés vizsgálatában egy már bizonyított alaptétellel szemben a modernista gondolkodók az embernek az objektív igazság megismerésére való képességét hirdették. A posztmodernizmus az objektív igazsággal éles ellentétben áll a modern gondolkodással.
A posztmodern gondolkodók megkérdőjelezik azt, hogy az ember birtokában lehet az objektív igazságnak. Arra hivatkoznak, hogy mivel az ember nem objektív, hanem mindig szubjektív és korlátolt, képtelen lesz valaha is eljutni olyan tisztán objektív és univerzális pontra, ahonnan tudni lehet, hogy mi az igaz. Eszerint lehetetlen az igazság olyan alaptételének a birtokában lenni, amivel ellenőrizni lehet az összes többi állítást, hiszen az ember sosem tudhatja objektíven, hogy az helyes-e. E hit hiányának eredményeképpen a posztmodernisták a ”nonfundamentalista” igazság megismerése mellett érvelnek, az igazságot olyan hitek gyűjteményének tekintve, amely állandóan terhelés alatt van. A web, bár sok hitet/feltevést tartalmaz, nem rendelkezik alaptétellel, és inkább mint egy teszt, irattárként működik, állandóan ellenőrizve az eszméket mind önmagukban, mind külső érvényességük szempontjából. Továbbá, mivel nincs más kijelentés vagy feltételezés, ami csak más állítást ellenőriz, ezért inkább azokat veti össze, amik megfelelnek egymásnak. Egyiket sem kérdőjelezik meg. A posztmodernizmus azt állítja, hogy az ember nem képes objektíven megismerni az igazságot a tudás és az igazság megalapozatlansága miatt.
Hogy megválaszoljuk azt a kérdést, vajon a modern teológia fennmarad-e a posztmodern kultúrában, vissza kell mennünk a modernizmus és posztmodernizmus általános filozófiai tételeihez. A modern teológia nem mentes az őt körülvevő kulturális környezettől, át van itatva a modernizmus eszméjével, és az emberi képességekben való hittel. A modern teológia sok szempontból olyan, mint bármely más tudomány, kivéve, hogy míg a biológia az igazságot az élő organizmusból próbálja megtudni, addig a teológia Istent és a róla szóló igazságokat próbálja meg leírni, megérteni és átadni. A modern teológia nagy része hajlamos arra, hogy fundamentalista legyen, egyes egyedül csakis a Szent Lélekben, vagy az ember érzelmeiben és vallásos megtapasztalásaiban bízva. [3] Szerinte van egy alaptétel, amire a tudást fel lehet építeni, és amivel a többi ideológiát próba alá lehet vetni, de az alapot nem lehet megkérdőjelezni. Posztmodern szemmel nézve pontosan ezeknek a teológiai alapoknak az „ellenőrizhetetlen” volta az, ami problémát jelent. Nem azért, amik valójában, hanem mert végül is emberi magyarázatai mindannak, amik valóságos alappá lesznek. Az ember mindig megalkotja a saját fundamentumát, és ez az oka, hogy a posztmodern kultúrák elutasítják a fundamentalista modernizmust. Ezért mondta Gibbs és Bolger, hogy az új gondolkodásmód megkérdőjelezhetetlen, mesterséges alapokkal nem fog átjutni a posztmodern és nonfundamentalista világba.
Itt jönnek elő a mi kérdéseink. Ha a modern teológia nem marad fenn a posztmodern kultúrában, nekünk, keresztényeknek mit kell tennünk? Hogyan reagáljunk? Három lehetőségünk van. Választhatjuk, hogy egyáltalán nem reagálunk, vagy félretesszük azt, amit eddig vallottunk, és újrakezdünk mindent, vagy a két szélsőség között választunk valamilyen alternatívát. Az első messze a legkönnyebb megoldás. Nem szükséges sok erőfeszítés ahhoz, hogy egyszerűen hiteltelenné tegye Gibbs és Bolger állítását és az egész posztmodern mozgalmat. Néhányan valójában már ezt is választották. [4] Elvetve ezt a lehetőséget, az embernek még három dologra kell késznek lennie: határozottan ellenállni olyasmiknek, amelyek azt sugallják, hogy a modern egyház, mint intézmény megbukott, továbbá megkülönböztetni a keresztény teológiát az akadémikus világtól, amelyben látható módon az összes tudomány összefonódott a posztmodernizmussal, [5], valamint felelősséget vállalni a világban az elveszett emberekért. Egyértelmű, hogy az eddig használt hanghordozással/stílusban ez nem fog sikerülni, mivel ez nem segít sem az egyháznak, sem pedig Isten megismerésének.
A második lehetőség sem jó. A felvilágosodás óta fundamentalista gondolkodásmód szerint dolgoztak a teológusok. Tragikus és felelőtlen dolog lenne csaknem 500 év teológiai vizsgálódás eredményét félredobni egy olyan külső nyomásnak engedve, ami szembefordul a keresztény tradícióval. Teljesen elölről kezdeni, más úton még kevésbé lenne eredményes, mint teljesen elvetni.
Világos, hogy a harmadik lehetőség lehet a megoldás. Ez elfogadható lehet posztmodern kontextusban, és hű marad keresztény gyökereinkhez és keresztény hagyományainkhoz is. Ez pedig akkor lehetséges, ha odafigyelünk az emerging movement-ben levő keresztények szavára, akik már csalódtak a posztmodern világban, – vagyis harmadik utat keresünk a posztmodern keresztény teológiához.
2006. augusztusában, Amerikában a Parakletos Press és a Society for Promoting Christian Knowledge Angliában adta ki Peter Rollins „Hogyan (ne) beszéljünk Istenről” c. művét. Azóta lelkes fogadtatást kapott az emerging church movement-ben, és kevesebb, mint egy év alatt az egyik legjelentősebb és leghasznosabb könyvvé vált, ami ismerteti és magyarázza a mozgalmat. A híres író, Brian McLaren, aki tekintélyes hang a mozgalomban, az előszóban azt írja, hogy „egyike a legfontosabb cikkeknek, hogy elkezdődjön az emerging church movement – tel a párbeszéd”. [6] Scot McKnight „könyv szította tűzvihar”- nak, Tony Jones, az Emerging Village nemzeti koordinátora a művet „az emerging churchről szóló eddigi legjobb, irtó jó könyvnek” titulálja [7] Az emerging church -ről szóló ennyi dicséretet és próbálkozást teológiailag komolyan kell venni. A hátlapon olvasható: „Ismerd meg az emergeing church movement filozófiai és teológiai alapját” érthetővé teszi a keresztény ember számára, hogy hogyan művelje a teológiát a posztmodern korban. Rollins nem tévedhetetlen, és teológiáját lehet vitatni, de könyve mégis sokat tud adni azoknak, akiknek harcolni kell a posztmodern kultúrával, mivel írása életszerű. [8]
A „Hogyan (ne) beszélj Istenről? egy olyan keresztény hit szemléletét mutatja meg, amely azt keresi, hogy az ember hogyan legyen hűséges úgy a Szentíráshoz, mint a keresztény hagyományokhoz, ugyanakkor érzékeny a posztmodern világ szükségleteihez. Találó módon Rollins két részre osztja művét. Az első teoretikus és filozófiai érveit, a második tíz vallásos beszédet tartalmaz, amelyeket az általa alapított IKON-ban mondott el. (emerging közösség Belfastban). Azzal, hogy ezt a második részt belevette, amely inkább egy lelkész teológiai megnyilvánulása, azt a reménységét fejezi ki, hogy az emberek felismerik egy mind tételes, mind gyakorlati posztmodern teológia szükségességét. Mi most csak az első szakaszt vizsgáljuk, mivel itt tárgyalja a modernizmus posztmodernizmusba való átmenetelét. [9]
Rollins a modernista teológia definíciójával kezdi: „hitben úgy tapasztaljuk meg Istent, mint az abszolút valóságot, aki hatalmába kerít/megragad minket, majd a teológiában reflektálunk erre a Valóságra” [10] Eszerint, a modern teológia egyfajta intellektuális törekvés arra, hogy hitünk tartalmát magába foglalja, Istent intellektuális célpontjává téve, rajta elmélkedve. Hasonlóan egy tudóshoz, aki az értelem és módszer által értheti meg a világot, a teológus Istent úgy, ahogy kijelentette magát a Bibliában. Ennek következtében a modern teológia elsősorban Isten pontos megismerésével és a teológiai ortodoxiával foglalkozik, hogy megerősítse és megvédje a keresztény hit pontos megértését.
Erre a meghatározásra reagálva, a modern egyház kétféleképpen is megerősítette az ortodoxiát: vagy úgy, hogy mint elképzelhetetlent elvetette – ami kapu volt a liberalizmus felé -, vagy úgy, hogy teljesen elfogadta a konzervatív teológia lehetőségét. Rollins végül is mindkét lehetőséget „modernisztikusnak és problematikusnak” ítéli, azzal érvelve, hogy mindkettő „bálványimádó szemlélet, amelyek emberi eredetüket a tiszta ész mítoszába rejtik” [11] Rollins szerint mind a modern liberális, mind a konzervatív teológia alaptétele bálványimádó, mert azt keresik, hogyan tegyék Istent felfoghatóvá/megragadhatóvá – hogy hogyan lehessen tárgyszerűen megérteni és megmagyarázni. Pont emiatt tiltotta meg az Ószövetség a kézzelfogható bálványok {képek, szobrok} imádását, ezért mint szellemi bálványt Rollins elveti a fundamentalista modern teológiát.
Mégis hiszi, hogy van remény. Az emerging párbeszédben lehetőséget lát arra, hogy Istenről úgy beszéljenek, hogy túllássanak az abszolutizmus és relativizmus szélsőségeinél és azok bálványimádó hajlamainál. Azt sugallja, hogy van kapcsolat a posztmodern filozófiai eszmekritika és a bibliai bálványimádás elleni parancs között. Azzal érvel, hogy mindkettő arra hívja követőit: kérdőjelezze meg feltevéseit és hogy birtokában van-e Isten objektív igazságának. [12] Kezdve a modernből a posztmodernbe való átfordulásnál, Rollins újrafogalmazza a teológiát. Többé nem emberi beszédnek tekinti, amely Istenről szól, hanem helynek, ahol Isten beleszól az emberi beszédbe. [13]
Hogy olyan teológiát alkosson, amiben Isten megszólalhat, Rollins hűséges a Szentíráshoz, és megfelel a posztmodern kontextusnak is. Tíz gondolatba vezeti be olvasóit. Ezek valójában „újra elővételek”, mert ezeket az Egyház valamikor hitte, de „a kortárs egyház teológiai megközelítésében nagy részét radikálisan elvetette” [14] Ezek a gondolatok különböző teológiai hagyományokból származnak, összeegyeztethetők a posztmodern filozófiával, és szükséges alkotóelemei a posztmodern teológiának. A következőket tartalmazza: 1) titok, mint a kijelentés egyfajta aspektusa, 2) Isten, mint mindenek felett való, 3) a kételkedés állítása, 4) a csend helye, 5) a vallásos vágy, mint a hit része, 6) az a-teológikus keresztény párbeszéd, 7) Isten szava, mint az imádat tárgya, 8) az út és a változás megismerése, 9) az igazság, mint szoteriológikus esemény és 10) az ortodoxia mint a hit egyik módja, semmint egyszerűen a helyes és pontos módja. Írása első felében Rollins részletesen elemzi mindegyiket a tízből, amelyiket három általános kategória egyikébe lehet helyezni. Ezek a kategóriák: az Istennek az emberrel való kapcsolata, az ember kapcsolata Istennel, és mint ennek eredménye, az embernek az erre adott válasza. Ennek a háromnak az összefüggésében a modern teológia alapvető természetét és a nonfundamentalista teológia létrejöttének lehetőségét kétségbe vonja [15]
Azoknak a gondolatoknak az első csoportja, amelyeket újra elővesz, azzal foglalkozik, hogy hogyan értelmezzük Isten emberrel való kapcsolatát. A titok gondolatával, mint a kijelentés és Isten felsőbbrendű természete, vitatja azokat a modern elképzeléseket, hogy Isten hogyan lép kapcsolatba velünk. Az egyháztörténet nagy részén keresztül a teológusok egységesek voltak abban, hogy Istent a kijelentés által ismerjük meg. A modern teológusok ezt a gondolatot túlzásnak tartják, szerintük a kijelentés érthetővé vált, ellentétben azzal, már nem az, ami titok volt számunkra. A modern teológusoknak Isten kijelentett igazsága a teológia tárgya. A posztmodernista számára ez a koncepció két okból is kérdéses, mert 1) feltételezi az ember képességét arra, hogy megértse az Istenről kinyilvánított objektív igazságot, és 2) ezt a szubjektív megismerést teszi a teológia alapjává.
Rollins számára a kijelentés távolról sem ellentéte a titoknak, sokkal inkább annak középpontjában áll. Míg egyrészt ismerhetjük Istent, tökéletesen sohasem ismerhetjük meg Őt úgy, ahogy Ő ismeri magát. Ennek eredményeként azzal zárja, hogy nem a kijelentés az, ami Istent megismerteti , vagy ami Istent ismeretlennek hagyja, hanem az, ami „Istent úgy ismerteti meg, mint ismeretlen” [16] A kijelentés ténye által értjük meg, hogy milyen keveset tudunk igazán Istenről. Hasonlítunk egy anyja ölében levő csecsemőhöz, aki érzi anyját, de intellektuálisan nem tud róla. Így tart minket is Isten, és így tapasztaljuk meg kijelentését. Eláraszt és hatalmába kerít világossága, áthat az „isteni átitatással”, ami úgy átformál, amit nem lehet szavakba foglalni vagy megérteni. Isten mindenek felett való természetének jelenlétében, amely egyszerre ismerősnek és ismeretlennek mutatja Őt, a posztmodern teológusok úgy gondolják, hogy Isten nem a gondolataink tárgya, sokkal inkább Ő „az Abszolút Lény, aki előtt mi vagyunk a tárgy”.
Amikor egy posztmodern teológus azt állítja, hogy Isten nem egyszerűen tanulmány tárgya, hanem az Abszolút Lény emberrel való kapcsolata, akkor arra kapunk buzdítást, hogy átvizsgáljuk Isten leírására tett kísérletünket. Mint a kortárs teológia kritikusa, Rollins a vallásos kétellyel, a csend értékével, annak felismerésével, hogy minden Isten-beszéd az imádat tárgya, és annak tudatával, hogy a keresztény párbeszéd a-teológikus, hiteles kapcsolatot tartalmazva Istennel, érvel. Ezzel a gondolattal bátorítani akarja a hívőket, hogy keressék annak módját, ahogyan hisznek Istenben és a kereszténységben.
A posztmodern szemléletet, ami az embert, mint egyént vizsgálja, Rollins követi azt a felfogást, amely figyelmet szentel korlátozott képességünknek arra, hogy leírjuk hitünk tárgyát, meghatározva Istenről mint imádatunk tárgyáról szóló beszédünket, és a-teológikus keresztény párbeszédünket. Élesen hangsúlyozza véges képességünket, hogy objektíven szóljunk Istenről. A csend rangját és a teológiánkban lévő kételyeket említve, azt javasolja, hogy nyugodjunk bele korlátozott képességünkbe. Fő célja, hogy olyan, alázatos hitet adjon, amely nyugodt a bizonytalansággal és a szubjektivitással, nem kényszerít fundamentalista gondolkodásba, hanem megnyugszik a hitben és bízik abban, hogy Isten nem tekint a mi sikertelen kísérleteinkre, amelyek Őt le akarják írni. A nonfundamentalista teológia értékeli Isten ismert és ismeretlen tulajdonságait, felismerve az alázat fontosságát, amikor teológiát művel.
A modernből a posztmodernbe való átmenetben Rollins komolyan újraformálja mind Isten kapcsolatát az emberrel, mint az ember kapcsolatát Istennel. Azt mondja, hogy ennek eredményeképpen, felül kell vizsgálni az ember válaszát Istenre, ami a hitünkkel egyenlő. Így cselekedve, újra előveszi azokat a gondolatokat, hogy a vallásos vágy természete szerint a hit része, és hogy az ember hithez vezető útja központi jelentőségű. Az Igazság szoteriológiai esemény, az ortodoxiát nem úgy kell felfogni, mint kifogástalan hit, hanem mint megfelelő hit. Mind a négy állításában közli, hogy a keresztény hitben járás központi kérdése a hit és a bizalom, nem az ismeret. Elsősorban saját hitbeli fejlődésünkkel kell törődnünk, azzal, hogy hogyan „válunk” kereszténnyé, valamint az Istennel való kapcsolatunkkal, nem pedig az Istenről szóló ismereteinkkel. Erőteljesen hangsúlyozza, hogy az Igazság szoteriolgiai esemény, olyan valami, amit meg lehet tapasztalni, de nem lehet leírni. Ezt mondja: „Az Igazság Isten, és az Igazság megismerése nem tanbeli állításban nyilvánul meg, hanem abban, hogy hagyjuk, hogy az Igazság megvalósuljon az ember életében” [17] A posztmodern teológia szívében a valóban fontos gondolat az, hogy az Egyház a testetöltés, nem a megtestesülés objektív igazságának a helyes megértése.
Azt a tíz gondolatot vizsgálva, amit Rollins lát a posztmodern teológiában, megállapítható, hogy a posztmodern kultúrával kapcsolatban levő teológia számára realizálni kellene, hogy Isten egyszerre megismerhető és megismerhetetlen. Annak is tudatára kellene ébredni, hogy mint teremtmény, az ember sosem lesz képes teljesen körülírni és megérteni Istent. A posztmodern teológiának helyet kell adnia a szubjektivitásnak, felölelni a mi korlátozott természetünket, és ennek fényében elsősorban a mi Istennel való kapcsolatunkkal kell foglalkoznia, nem a mi Istenről való elképzeléseinkkel.
Ezek tükrében akkor mit tanulhatunk az emerging mozgalomban levőktől? Átjut-e a keresztény teológia a posztmodern kultúrába? Igen, és kell is, hogy fennmaradjon! Ami a keresztény teológia számára kritikus, az az, hogy megértse, sokak számára nem a kereszténység tartalma, hanem a környezete/kontextusa jelent gondot. Rollins „radikális kritikájában” sosem érint teológiai tanokat vagy dogmákat. Hallgat erről. Sosem kérdőjelezi meg a teológia tartalmát, a „Mi?” kérdéseket. Inkább a „Hogyan?”-nal és a „Miért?”-tel foglalkozik. A posztmodern fundamentalisták nem a keresztény hitelveket kérdőjelezik meg, hanem azt a módot, ahogyan ma megélhetik hitüket, és az okokat, amiért fenntartják. Ahogy Rollins hozzáértőn állítja: „Eltérően azoktól, akiknek azt kéne keresni, hogy különböző válaszokat adjanak a teológiai kérdésekre, az emerging párbeszédben más utat kínálunk, hogy megértsük a már meglévő válaszokat”. [18] Scot Knight ezt a gondolatot ismétli, és odáig megy, hogy azt mondja: „az emerging keresztények óriási többsége teológiailag keresztény”, de úgy határozzák meg magukat, mint „poszt-keresztények”. Nem a hitelvek miatt, hanem azok miatt, akik modernista módon élik meg hitüket. [19] Talán akkor mi, keresztény közösségben lévők, elkezdhetjük újraértékelni mindazok igényét, akik az emerging movement-ben és a mi táborunkban vannak, tudatosítva azt, hogy ők sokat tudnak adni a kontextust illetően, mi pedig a tartalmat illetően.
Azért, hogy a hit érthető legyen azok számára, akik posztmodern világunkban nőttek fel, a keresztény világnak lépéseket kell tennie. Meg kell tanulni Rollinstól és másoktól, hogy hogyan lehet valaki keresztény és posztmodern egyszerre. A „How (not) to Speak of God as a Postmodern Evangelical”,-t vizsgálva csak egy befejezetlen kísérletet látunk a posztmodern teológiáról. Ebben azt a kérdést vetette fel, hogy többet kell foglalkozni a módszerrel, mint a tartalommal, mert ez választja el a modernet a posztmoderntől. Gibbs és Bolger állításával ellentétben, meg vagyok győződve arról, hogy egy jellegzetes keresztény teológia, ami bár a modernizmusban keletkezett, átjuthat a mi posztmodern kultúránkba. De mégis csak akkor valósulhat meg, ha a keresztény közösség kész saját teológiáját vállalni, engedi azt felnőni és éretté válni.
Rollins munkájában az látható, hogy azok, akik az emerging church-ben vannak, hogyan (nem) beszélnek Istenről. Itt az ideje, hogy a keresztény teológusok hasonló javaslatot dolgozzanak ki, újra átgondolva nem a mi?-t, hanem a hogyan?-t, és azt válasszák, hogy igenis beszéljünk, nem pedig hogy ne beszéljünk Istenről.
[1] Eddie Gibbs and Ryan K. Bolger, Emerging Churches (Grand Rapids: Baker, 2005), 34
[2] I am greatly indebted to John R. Franke and his course TH 521: Missional Theology 1 for providing me with these understandings of postmodernism, specifically concerning its existence as a rejection of the modern ways of viewing knowledge.
[3] For further discussion on the foundations of modern theologies see: Nancey Murphy, Beyond Liberalism and Fundamentalism (Harrisburg, PA: Trinity International, 1996)
[4] See for example, D.A. Carson’s Becoming Conversant with the Emerging Church (Grand Rapids: Zondervan, 2005)
[5] For a sampling of data which suggests a falling modern church I would recommend the following: Peter Brierley, The Tide is Running Out (London: Christian Research, 2000); George Gallup Jr. and D. Michael Lindsey, Surveying the Religious Landscape (Harrisburg, PA: Moorehouse, 2000)
[6] Peter Rollins, How (Not) to Speak of God (Brewster, MA: Paraclete Press, 2006) Foreword by Brian McLaren, vii
[7] It is on their blogs that McKnight and Jones make these comments, jesuscreed.org and theoblogy.blogspot.com, respectively.
[8] For a more detailed interaction with Rollins that is both constructive and critical, see five articles published in The Church and Postmodern Culture, Vol. 1:1, pgs. 29-50 (2006) available at: churchandpomo.typepad.com
[9] Rollins, xiv
[10] Ibid., 1
[11] Ibid., 2
[12] For more on the connection between the biblical mandate against idolatry and the postmodern critique of ideology see: Bruce Ellis Benson, Graven Ideologies (Downers Grove, IL: InterVarsity, 2002)
[13] Rollins, 21
[14] Ibid., 73. Rollins’ use of the word ‘theological’ here is significant. By placing the word in quotations he is making reference to the modern idea that theology is the study of what we can objectively know about God.
[15] Rollins himself does not create or even imply these three categories; they are only an attempt by this author to reduce his ten ideas into more workable sections.
[16] For further information on the idea that revelation renders God as unknown, see: Graham Ward Barth, Derrida, and the Language of Theology (Cambridge: Cambridge University, 2004) and William Stacy Johnson, The Mystery of God (Louisville, KY: Westminster John Knox, 1997)
[17] Rollins, 56
[18] Ibid., 7
[19] Scot McKnight, October 26, 2006. “What is the Emerging Church?”, Lecture given at Westminster Theological Seminary. Concerning what the emerging Christians are protesting, McKnight writes “To be an emerging postevangelical is it be post-Bible study piety, to be post systematic theology, and to be post “in/out” in perception.” For McKnight then, it is the use of the Bible for rendering judgment on others, an understanding of theology as fixed, final, and systematic, and a preoccupation with determining who is “saved” and who is not, that postevangelicals are protesting A transcript of the lecture can be found at: foolishsage.com
Eredeti cikk: How (Not) to Speak of God as a Postmodern Evangelical
Vélemény, hozzászólás?