A város leghatalmasabb lerobbant lakótelepi negyede előtti járdán állva, egy csoport hivalkodó tinédzser fiú egy templom felé haladó idős hölgyet provokált: „Visítani és kiabálni fogsz a padsorban anyukám?”. Egy másik megtoldotta: „Jól fogózz meg a könyvecskédben, mert a prédikátor nem enged ki, amíg ki nem fizeted az új verdáját.” „Imádkozz értem!” szólt közbe a harmadik. Nevettek bátorságukon és vitézségükön, amint kigúnyolták a vallás szent szimbólumait. Legtöbbjük belecsöppent a gyülekezetbe valamikor régen egy rövid időre, amikor édesanyjuk elcipelte őket kisfiúként, de már megnőttek, és egyikük sem tervezte, hogy bármikor is visszatér oda.
A város központi része egyáltalán nem nevezhető templomtalannak. Valójában négy gyülekezet veszi körül ezt a negyedet, de egyik sem törekszik arra, hogy elérje ezeket a rászorult lakókat, különösképpen pedig ezeket a rossz-szájú gyerekeket. Érthető, hiszen a gyülekezeti tagok egyáltalán nem környékbeliek, a prédikátor pedig a külvárosban lakik, csak akkor látogat el a belvárosba, ha istentiszteleti alkalomra jön. A közelség ellenére olyan, minthogyha a két világ sohasem találkozna.
Lelki hiány a városban
Meme Webb 19 éves, kemény és kevés jövedelmű környéken nőtt fel. Ahogy a legtöbb gyereket, őt is már korán elcipelték a templomba, de nem értette, hogy milyen üzenete lehet az egyháznak az ő generációjához, akik számára Isten elfogadható volt, de az egyházzal nem érintkeztek. Íme, az egyik „verse”:
Vagány gyerekek
De jó gyerekek
Nem rossz gyerekek
Csak félreértettek
Nézve anyut befogva a száját
És aput megfogva a fegyvert
Harcolva a szavakkal
Amik kiáltják, hogy haszontalan vagyok
Nem vagyok
Csak jó csaj
És mérges apámra, aki szakított
És anyámra, aki visszahozta
Habár ő felszakította
Már harmadszorra anyám száját
A sarokból nézem
És növekszem gyűlöletben
A szülők példáján
És a tiéden, tiszteletes
Buzdíts erősebben
Hogy utáljak
Elvévén morzsáinkat, hogy megtöltsd
Már úgyis megtelt tányérod
Ruhád foltos
Csúfolod A neved
Őt, aki elküldött
Mert jobban érdekel
Cím és nyugdíj
Mint a hivatás, hogy megments
Ne felejtsd el a gyerekeket
Ne legyél annyira lusta
Mert nagy szükségem van rád
Nem parkoló helyekről van szó
És hogy ki fizet sokat
Hanem hogy ki ad sokat
És ki imádkozik sokat
Értem
Az elveszett bárányért
De senki sem keresett engem
Nem tudod, hogy Isten készítette
A Jó Könyvet nekem?
De vágyom irányításra
Egy kis védelemre
Sok együttérzésre
Nem elutasításra
SZÜKSÉGEM…VAN…RÁD
Isten embere
Isten asszonya
Légy Istentől
És szögezd a szemed
Az igazira
Sírunk
És haldoklunk
Mégis próbálunk
Habár anyu mellőz
Apu kihasznál
Bízom Istenben
Hogy még mindig szeret
Mert én vagány gyerek vagyok
De jó gyerek
Nem rossz gyerek
Csak félreértett
És szükségelem a segítséged
Mielőtt túl késő
És ugyanazt az utat választom
Amin a szüleim járnak
Nézz ránk
A rácsok mögött
Fájdalmakkal teli gyerekek
Romlott gyerekek
Akiket megütöttek
De soha sem gyenge gyerekek
Pokol az életünk
De szentek is lehetünk
Ha PRÓBÁT teszel
Addig
Folyamatosan halunk
Folyamatosan sírunk
A vagány gyerekek
Akik senkit sem érdekelnek
Világos, hogy senki sem
Törődik igazán velük…
Mindezen mély áhítozás ellenére, az utca hangja sokkal hangosabb, mint az intézményes modell múltjába ragadt egyház sírdogálása. Egyre inkább növekedő „egyház nélküli kereszténység” válik felnőtté, ahol Istenről beszélni vagány, de a templom már nem az otthonuk.
Félreértett és eltűnt
Annak ellenére, hogy néhányan visszatérnek gyerekeikkel, a kihívást jelentő tinédzserévek általában az egyház nélkül telnek el. Számtalan ok sorolható fel a távozásuk miatt, de a legáltalánosabb kritika magába foglalja a tehetetlenség, a képmutatás vádját és azt, hogy az egyház nem tartja a lépést azzal a kultúrával, ami inkább hip-hop, mintsem himnikus.
Egyházi képmutatás
Kawanza Kunjufu könyvében (Noah Where Are You? Why Black Men Don’t Go to Church – Noé hol vagy? Miért nem mennek afro-amerikai férfiak a templomba?) azt írja, hogy az afro-amerikai gyülekezetek 75%-a nőkkel és lányokkal telik meg, míg a maradék 25% idős emberekből és fiú gyerekekből áll. Annak érdekében, hogy jobban megértse a fiatal afro-amerikai férfiakat, 21 okot sorol fel, amiért az ő templomkerülő megkérdezettjei lemondtak az egyházról. Ezekhez tartozik egy a papságot érintő általános megvetés, amit a megkérdezettek úgy értelmeznek, hogy az egyház kihasználja a gyenge akaratú idős hölgyeket, akik a lelkipásztor új kocsiját és öltönyét támogatják. Az egyház hiányban szenved, és jobban el van foglalva saját létfenntartásával, mint a városi szegényekével.
Tax Sample írja: „A legtöbb keményen dolgozó ember nem fogadja el a hagyományos közeledést, míg a legtöbb egyház, amely szegényekkel dolgozik így próbál közelíteni.” (Mainstream Christians and Hard Living People – Történelmi egyházakhoz tartozó keresztények és keményen dolgozó emberek). Annak ellenére, hogy a külvárosi középosztályhoz tartozó gyülekezetek is gyakran ezt a módszert alkalmazzák, a városi szegények keserűsége csak növekszik, hiszen elhagyatva érzik magukat az egyetlen intézmény által, ami eddig törődött velük. „Nem érdeklem őket, csak engem szeretnének a padban látni és a pénzemet a perselyben,” mondta egy ifjú.
Hip-hop kultúra
Kevés városi misszionárius figyelt fel arra a jelenségre, miszerint a rap és a hip-hop szubkultúrája vált az utca nyelvévé. A műfaj fűzfapoéták szerzeményeként indult útnak, megfűszerezve érzésekkel, tiltakozással, közönségesen durva szavakkal, a városi fiatalság pedig ezáltal megtalálta a módját, hogy közönség elé vigye gondolatait, ami aztán meghódította a zenei világot. Miközben az idősebb templomba járók úgy gondolják, hogy a hip-hop afro-amerikai jelenség, legtöbbjük nem veszi észre, hogy a CD vásárlások több mint kétharmada fehér fiatalok által történik és a jelenlegi vásárlások emelték fel a hip-hop stílust az első számú műfajjá. Miközben pedig a reklám ügynökök és a piac szakértők erről az utcai kultúráról mintázzák a reklámokat és hirdetéseiket, az egyház visszamaradt. Ugyanaz a régi generációs küzdelem észlelhető, ami megpróbálja megértetni az igazságot az egyházkerülők nyelvén, az ’50-es években leragadt egyházi módszerekkel.
A hagyományos városi egyház süllyedése közben a remény jelei is mutatkoznak. Chicago North Lawndale környékén, Phil Jackson lelkipásztor hozzájárult egy különleges, hip-hop kultúrát magába foglaló istentisztelet létrehozásában, ahol késő szombat esti ünnepéllyé alakították át az eddigi alkalmakat, ahol lehetett rap, dance, street lingo, multimédia és dübörgő zene. Más helység is alakult, mint a Tampa városban lévő Without Wall’s Club X, ahol a fiatalok saját történetüket oszthatják meg másokkal, rap-en keresztül. New Yorktól (Club Life), West Palm Beachen keresztül (Urban Youth Impact’s „Bow Down”), egészen egy dél virginiai episzkopális egyházig, ahol „hip-hop úrvacsorával” lehet élni, a városi fiatalok az örömhír örök üzenetét illesztik bele egy rosszhírű kultúrában élő fiatalság életébe.
Ezek a lelkes városiak felismerték, hogy az evangéliumnak új formát kell öltenie, „új tömlőket” kell használni (Mt 9, 17 – ford.), hogy elérhető legyen a mai jogfosztott fiatalság. Behelyettesítve a hip-hop tiltakozását, közönségességét és haragját, megváltó és forradalmi témákkal, megnövekedik a szombat esti városi fiatalok száma a gyülekezetben. Így pedig éppen, hogy istentiszteleti részvétellel csábítják a templomkerülőket. Előnyt kovácsolnak abból, hogy a fiatalok csalódtak az amerikai kultúra materializmusában és újraalakítják a bibliai üzenet célját és tartalmát, az utca nyers és szókimondó nyelvén.
Posztmodern okoskodók
Talán sokkal áthatóbb és veszélyesebb gond a posztmodern irányzat hatása, mint az utcai fiatalság keménysége, hiszen nagyon sok fiatalt szakít el a ma egyházától. Évtizedeken keresztül Nyugat Európa csak nézte azt az egyenletesen áramló fiatal csoportot, ami elhagyja az egyházat, egy általuk „kereszténység utáninak” nevezett korban. Félredobva a feltétel nélkülit és felöltve a viszonylagost, mint életnormát, legtöbben elutasítanak minden igényt, ami arra irányul, hogy csak egy út létezik Istenhez. Sokan nihilisták és ateisták lettek, miközben még többen a gyakorlati ateizmusba vándoroltak, ami az Isten léte nélküli életet jelenti. Amerikában növekvő számban követik fiatalok ezt az utat. Nyugodt lélekkel kortyolgatják kávéjukat és beszélgetnek az életről, elutasítva a felvilágosodás utáni racionalizmust és magukba szívva a tapasztalati igazságot.
Számos egyház felismerte ezt a kritikus állapotot és keresi az istentiszteleti forma megújítását, ami értelmet ad a posztmodern irányzatnak, ahol dialógusra, művészetre és kreatív zenére van szükség a prédikációban és zsoltárokban. A gyakori szombat esti padlástéri találkozók hangulata szokatlan a templomba járó embernek. A „régi hitet” védelmezve gyülekezetek hajlamosak arra, hogy az ilyen tömlőt a szekularizmus kiárusításaként értelmezzék. A posztmodernek azonban elismerik, hogy az igazságnak azt a frissességét lehet felfedezni ebben a Konstantin utáni növekvő egyházban, ami elutasítja a merev városi vallást és őszinte kereséssel cseréli fel, ahol a tapasztalatnak is helye van.
Különcök
A mai templomkerülő fiatalság a vasárnapi lehetőségek vonzalmába került. Elmúlt az az idő, amikor a vasárnap, szokás szerint Isten tiszteletének volt elkülönítve. A mai fiatalság számtalan egyéb lehetőség közül választhat vasárnap. A népszerű „alszom délig” opció mellett, kikapcsolódási variánsok, televízió, videó játékok, internet, labdajátékok, bevásárló központok, különleges események és más lehetőségek vonzzák a dél előtti felkelőket. A vasárnap délelőtti istentisztelet mindig is nehezen tudta a fiatalok lelkesedését felkelteni, főleg éjszakai életük miatt. A szép ruha mellett még a vasárnapi iskola unalmas leckéjét is elviselni, – kevés fiatal számára vonzó ez az alkalom. Azok a szülők pedig, akiknek fontos a templomba járás, a hetente ismétlődő felkelés miatti veszekedéseket megunva, feladják a próbálkozást.
Templomkerülő keresztények
Végül magában az egyházban is felütötte a fejét az a trend, ami az élő keresztény hit ellen áskálódik. A növekvő evangelikál kultúra által, ami az individualizmust és a hit magán jellegét hangsúlyozta, számos fiatalhoz torzított üzenet jutott el a megváltásról, hiszen azt hirdeti, hogy kevés földi elvárás árán is elérhető a mennyei örök élet. Lealacsonyítva az evangéliumot arra, amit Bonhoeffer „olcsó kegyelem”-nek nevezett, új gnoszticizmus fejlődött ki, ami a gyors megtérést támogatja, tanítványság nélkül. Sok templomkerülő fiatal újjászületett kereszténynek vallja magát, de nem érzi kötelességének a templomba járást vagy egyéb keresztény tevékenységeket. Életmódjuk és értékeik egyértelműen pogányak, de saját hitrendszerük szerint megtették Isten felé a szükséges lépéseket, így élvezhetik az életet a mennyei áldások megérkezéséig. Mivel a hit, ilyen szemmel nézve magánügy, kevés vezető szembesíti őket a bibliai üzenettel, nehogy elhagyják Krisztus testét. Kikapcsolódással foglalkozó ifjúsági csoportok szervezhetnek zártkörű rendezvényeket, elvihetik vidámparkba őket, de ritkán foglalják le őket fogyasztói hedonizmusukon kívül. A mérhetetlen gazdagság, a hetente egy milliárd dollár feletti önkényes költekezés megszoktatta ezeket a városi materialistákat, hogy azt tegyenek és vegyenek, amit akarnak, keveset gondolva az áldozásra, a szolgálatra és a segítségre. Sokan az ilyen fiatalok közül erős jeleit mutatják az egoizmusnak és rekord számmal rendelkező fiatal, hat millió 12 év alatti, egyedül az Államokban szenved depresszióban és igényel orvosságot a „betegségére”!!!
Hogyan tovább?
A nagyvárosi egyház bajban van. A remény jelei és néhány új modell mutatkozik nemzeti szinten, mégis a legtöbb gyülekezet még a kérdést sem teszi fel, hogy milyen úton érhetik el növekedésben lévő, jogfosztott városi fiatalok kultúráját. Akiket érdekel a kérdés, azok a régen bevált válaszokhoz szeretnének visszanyúlni és remélik, hogy az új ifjúsági lelkész eléri majd azokat, akik ismerik a Bibliát, kórusba járnak és vasárnapi iskolában tanulnak. Nem veszik észre, hogy az egyház léte forog kockán évtizedeken belül, amikor a nemtörődömség és a posztmodernizmus megemészti a küzdő gyülekezeteket.
Az egyház reménye azonban mégis a városi fiatalságban van. Egy olyan világban, ahol az emberek fele városban lakik, sürgősen új modellek és tömlők megjelenésére van szükség. Habár a külvárosban és a gettóban élő 14 éves fiatalnak még mindig ugyanazok a lelki szükségletei, a találkozás fóruma megváltozott. Az egyháznak küzdenie kell újra, hogy felismerje, az evangéliumot összhangba lehet és kell hozni a mai generációk igényeivel. Pál apostol beszélt a görög filozófusokhoz (ApCsel 17, 16-34 – ford.), a korinthusi kikötővárosban, a filippibeli bíborárusokkal (ApCsel 16, 12-14 – ford.) olyan nyelven, amelyen mindegyik megértette az örök örömüzenetet.
Keresztény kollégiumok és szemináriumok elő kell, hogy bújjanak a klasszikus európai akadémiák fedezéke alól, hogy lelkes diákokat neveljenek konkrét, az utca nyelvén megfogalmazott tanokkal. A gyülekezeteknek merniük kell feláldozni a szombat estéket, amik hangosak és zsúfoltak, ha el akarják érni a városi fiatalokat. Ifjúsági vezetők szabadon kéne, hogy mozogjanak klubokban, bárokban és egyetemi campusokban, hogy kapcsolatokat építsenek a templomkerülő generációval, akik még igénylik az élet értelméről szóló beszélgetéseket.
Ami előttünk van, az bizonytalan. De a város hívása bizonyos.
Jimmy Dorrel lelkipásztor a Church Under the Bridge gyülekezetben és a Mission Waco igazgatója (www.missionwaco.org), ugyanakkor másodállásban tanítja a Baylor University és a George W. Truett Seminary diákjait. Odaadóan buzdítja a keresztény közösségeket, hogy nagyobb mértékben vegyenek részt a városi szegények életében, mind az Államokban, mind pedig szerte a világon.
“Used with permission of Youth Specialties”
Eredeti cikk: The Call to the City: Have We Lost Our Urban Youth?
Vélemény, hozzászólás?