Híd Alatti Gyülekezet

Crackfüggők, prostituáltak és bűnözők szűrődnek be a híd alá, amint a nap felkel.  Főiskolai hallgatók kezdik kihajtani a székeket a színpad körül. Mindeközben emberek egy csoportja tölti meg a hajléktalanok üres táljait. Ez nem egy tipikus vasárnap reggeli istentisztelet.

Néhány feltűnően elcsenevészesedet szakállú férfi támaszkodik a hatalmas betonoszlopoknak, amint a kocsik zúgása elhúz a fejük fölött.  Az ősz hajú, köpcös pásztor kiugrik a teherautójából, egyetemi pólót és sortot visel.  Elvegyül a diákok és a hajléktalanok között, átöleli őket vagy meglapogatja a vállukat. A pásztor, Jimmy Dorrell utat tör magának a színpadhoz és elkezdi a prédikációt. Galambok turbékolnak és sürögnek-forognak, néha-néha egy-egy „meglepetést” pöttyintve a fejekre.  Amíg a legtöbb pásztor egészségről, gazdagságról és jólétről prédikál, Dorrell a mindennapi életről tanít.

Waco, történelmi kisváros Texas szívében, vallásos kultúrával és szegénységgel van átitatva. Baylor University, a világ legnagyobb baptista főiskolája pont a városközpontban helyezkedik el, de a főiskolát közvetlenül mérhetetlen szegénység övezi.

Waco az ötödik legszegényebb város Texasban, ahol kétszeres a szegénységi küszöb alatt élők száma. Egy város átlagos szegénységi küszöbe 13 százalék, de Wacóban 27,6 százalék. A város történelmileg tele van szegénységgel, a munkások bérezése alacsony, a rasszizmus megszokott dolognak számít, s mindez megnehezíti, hogy kitörjenek a szegénységbe húzó spirálból.

E két ellentétes világ közepén áll egy híd, ahol az emberek összejönnek dicsőíteni. A Híd alatti gyülekezet egy olyan nem a bevett szokások szerinti, de gyönyörű képét mutatja, amilyennek a gyülekezetnek lennie kell, ahová azok jönnek, hogy szeretetet kapjanak, akiket nem szeretnek. Ez egy olyan hely, ahol a társadalmi falakat ledőlnek, összeomlanak a kereszt lábánál.

A kezdetek

A Híd alatti gyülekezet házicsoportként indult 1992-ben. Dorrell éppen egy felekezetközi programot kezdett el, amelyet Waco Missziónak nevezett, egy olyan programot, amely a város legszegényebb részeit segítette. Egyik reggel Dorrell, és felesége, Janet egy csapat hajléktalant vendégeltek meg reggelire. Ez hamarosan felfejlődött házicsoporttá, ahol Dorrell prédikált és a felesége gitározott.

Ami elkezdődött: a hajléktalanok azon csoportja, akik az I-35-ös híd alatt aludtak, hamarosan egy háromszáz fős gyülekezetté fejlődtek. A gyülekezet még mindig ugyanazon híd alatt találkozik.

„Ma már nagyon különböző összetételű a csoport, nemcsak hajléktalanok vannak, hanem alacsony jövedelműek, közepes jövedelműek, sőt egyenesen gazdagok is vannak közöttünk.” mondja Dorrell. „Rasszonként is nagyon összetett, vannak fehérek, feketék, barnák, gazdagok és szegények.”

A manók és a híd

De miért dacol a gyülekezet az elemekkel?

„Sokan voltak, akiknek nem volt gyülekezetük,akik sosem mentek volna be egy épület kapuján belülre, de szabadnak érzik magukat, ha szélen állhatnak.” mondja Dorrell. „Amint bemész egy épületbe, ezt elveszíted. Ismét falak vesznek körül, ami azt jelenti, hogy embereknek be kell menni, valamilyen fajtának lenni ott, és úgy részt venni, amely ezt megváltoztatja.”

De az ok amögött, hogy ezt a hidat használják, nem csak a tagok miatt van. Dorrell úgy találta, hogy vizuális hatással van ez azokra az emberekre, akik egyszerűen csak áthaladnak, és látják az istentiszteletet.

„Úgy találtuk, hogy hihetetlen hatása van annak, hogy mi váltunk a látható közösséggé. Úgy gondoljuk, hogy a gyülekezet látható közösség – nem egy épület, hanem emberek.

Magukat „manóknak” hívják. A legtöbb gyülekezeti tag még egy olyan pólót is visel, amelyen büszkén hirdetik a szót.

A manókról általában úgy gondolják, hogy híd alatt laknak, magyarázza Dorrell. Az imázs megfelelőnek tűnt a gyülekezet számára, és nemcsak a hely miatt.

„Mi manók és bűnösök vagyunk. Megvannak a bibircsókjaink és a csúnyaságaink, és az emberek néha megijednek a híd alatti öreg manótól.” mondja Dorrell. Nem érjük el a társadalom standardjait. Nincs épületünk, nincsenek csinos embereink – nekünk csak olyan embereink vannak, akiket valahogy visszautasított a társadalom, de amikor igazán megismered a manókat, az összes bibircsókjaikkal és múltjuk összes tapasztalatának rossz oldalával, az valahogy zseniális és sokat lehet tőlük tanulni. Így mi manók vagyunk, és senki sincs kizárva. Még akár farizeus is lehetsz, gazdag és manó.”

Vasárnap reggelek

Minden vasárnap reggel jön egy csapat ember, akik ételt szolgálnak fel a gyülekezet tagjainak. Dorrel szerint kb. 125 embert látnak el élelemmel hetente.

„Reggel 10. 30-kor szolgáljuk fel az ételt, így nincs olyan elvárás, amely azt mondaná: „Meg kell hallgatnod a prédikációt, mielőtt eszel”. Mi azt mondjuk: „Ha szeretnél enni, és utána elmenni, az is rendben van. Mi itt maradunk dicsőíteni.” Így a legtöbbjük áll és vár, de ennek értelmében távol maradhatsz a prédikációtól, vagy a kellős közepében is lehetsz, ha ez nem zavar” mondja Dorrell.

Elkezdődik az istentisztelet. A dicsőítő csapat többnemzetiségű, nem a tipikus középosztálybeli keresztényekből áll. Egy értelmi fogyatékos férfi áll bátran a színpadon, és énekel örömittasan, újra és újra hátrafordulva a doboshoz, utasításokat adva neki.

„Ez egy igazán érdekes szeretetkapcsolat az emberek között, amint áthidalják a társadalmi korlátokat, és a hangulat igazán lenyűgöző.” mondja Dorrell. „Megpróbáljuk befogadni azokat az embereket, akik részei a városnak, de sehol máshol nem fogadják el őket. Így fogadjuk a szellemileg sérült srácot a zenekarban, aki igazából nem tud énekelni, sem hangszeren játszani. De mi hagyjuk, hogy úgy játsszon, mintha igazán gitáron játszana.”

A gyülekezet fenntart különleges eseményeket is, mint pl. egészségnap a kevésbé szerencsés tagjaiknak. Szakemberek csoportja a közeli egyetem orvostanhallgatóival fog az embereknek tanácsot adni.

A gyülekezet megpróbálta már megszüntetni a klérus-laikus törésvonalat. Azt remélik, hogy ez bátorít mindenkit, hogy mindenkinek egyenlően vannak lelki ajándékai, a pásztortól kezdve a főiskolás diákig.

„Én csak Jimmy vagyok. Nem szeretném, ha tiszteletesként lennék közismert.” magyarázza Dorrell. „Azt szeretném, ha mindenki tudná a gyülekezetben, hogy vannak ajándékai, nem számít mit tettek, vagy hol voltak. Ez igazán bátorító érzés.”

A buborék kipukkad

A Baylor Egyetemen van egy olyan mondás, amely szerint azok a diákokat, akik védett buborékban élnek, „Baylor Buboréknak” csúfolják. Néhány diáknak fogalma sincs az őt övező világról, és élik a mindennapi iskolai és társadalmi életüket.

„Sok olyan diák van, akik sosem hagyták el a campust, vagy a város szebb részeit, és fel sem fogják, hogy a szegénység saját épületeik árnyékában van.” mondja Dorrell.

De ugyanezt mondhatjuk el az Egyházról is. Sok gyülekezet be van zárkózva saját falai közé, és észre sem veszi a szomszédait.

„A Waco Misszió nemcsak azért jött létre, hogy bátorítsa a szegényeket, hanem hogy azt is mondja: „Hé, Gyülekezet, keljetek fel! A dicsőítés több annál, mint csendes környezetben lenni festett üvegablakok mögött! El kell érnie a Gyülekezet társadalmi csatornáit. A Gyülekezetnek vissza kell szorítania a sötétséget, hagynia kell, hogy áthatoljon a fény, és külön oda kell figyelnie a szegényekre.”

De az Egyház gyakran esik abba a csapdába, hogy lenézi a szegényeket. Gyakran csak a pénzünket dobjuk ki ahelyett, hogy velünk egyenlőnek tekintenénk rájuk, akik méltók arra, hogy időt töltsünk velük.

„A legnagyobb kihívások egyike, hogy megértessük a kívülállókkal, hogy ez nem egy olyan szolgálat, amely magába foglalja a szegényeket, nem úgy tekintünk a szegényekre mint egyfajta áldozatokra.  Egyenlő felekként kezeljük egymást. Különösen, ha egy középosztálybeli keresztény, aki hajlamos arra, hogy ezeket az embereket lesajnálja, megjavítsa, vagy segítse.”

Legtöbbször egy középosztálybeli főleg sajnálatot érez a szegényekért, és sose teszi meg a következő lépést, vagy egész egyszerűen nem tudja, hogy hol kezdje.

„A mi értékeink nagyon aszimmetrikusak, csakúgy, mint a középosztálybeli emberek.” mondja Dorrell. „Habár mi keresztények vagyunk, értékeinket jobban összeigazítottuk a kultúránkéval, mint a hitünkével. Tudjuk, hogy a legtöbb középosztálybeli ember nem érti a szegényeket, sajnálatot érez irántuk, törődik velük, de nem ért egy csomó dolgot.”

Dorrell egyszerűen csak azt javasolja, hogy nyissuk ki a szemünket a körülöttünk levő közösségen, a gyülekezet és az otthon biztos falain túlra.

„Úgy érzem, hogy a legbiztonságosabb lépés a konyhai szolgálat, vagy a hajléktalansátorbeli szolgálat, vagy az iskolai programok utáni segítség. Ezek által kezdődik el a következő lépés. Minden egyes lépéssel egyre inkább otthonosan érzed magad, és végül rádöbbensz, hogy rosszul vélekedtél.”

Egyszer eltűnnek a társadalmi határok, levetjük előítéleteinket, és rádöbbenünk Isten Királyságának különlegességére. Arra, hogy Ő azokat használja, akikre mi legkevésbé számítanánk. Arra, hogy ő talán valaki mást fog használni, mint a gazdagokat, hogy elterjedjen az evangélium. Talán a Menny is egy kicsit olyan, mint a Híd Alatti Gyülekezet, ahol nincs gazdag, nincs szegény, csak egy csapat megváltott törpe, akik azért gyűltek össze a híd alatt, hogy dicsőítsék az Urat.

Eredeti cikk: The Church Under the Bridge