Megerősítés és motiváció keresése
Néhány héttel ezelőtt felhívott telefonon Allen. Diákkorában nagyon aktívan benne volt a középiskolai ifjúsági programomban, amíg le nem érettségizett hat évvel ezelőtt. Azért hívott fel, hogy a közelgő esküvőjének terveiről beszéljen, de leginkább tájékoztatni akart az életének utóbbi éveiben történt néhány élet-változtató tényről.
Ez egyike volt az olyan hívásoknak, amikor azt hallod a vonal túlsó végéről: „Találd ki, ki vagyok?”. Ilyenkor zavarban vagy, mert tudod, hogy tudnod kellene, de valahogy nem tudod a hangot összekapcsolni egy egy névvel. Végül is mondott valamit, ami beindította az emlékezetemet és egy nagyszerű beszélgetésünk lett az életéről.
Ahogy felelevenítette az elmúlt hat évét, bevallom, nagy benyomást tett rám. Allen megszerezte az egyetemi fokozatot fizikából mindössze három év alatt – nekem három évig tartott egyetlen fizika kurzust elvégezni. Azután beállt az amerikai haditengerészethez és most vadászrepülő kiképzésen vesz részt. Eljegyzett egy keresztény lányt, és aktívan részt vesz a helyi evangéliumi gyülekezetben. Allan élete az ifjúsági csoport után egy csodálatos sikertörténetté alakult.
Több mint egyórás beszélgetés után tettük le. Tovább gondolkodtam Allen nyilvánvaló sikerén és megnéztem a régi fényképeket róla és a ’94-es, ’95-ös és ’96-os évfolyamokról. Sokszor csodálkozom, hogy mivé lett Allen miután leérettségizett a középiskolában. Négy évig abban a kiváltságban lehetett részem, hogy gondoskodhadtam róla pásztorként, aztán puff! – leérettségizett és elment. Néhány évvel később egy új ifjúsági szolgálatba kerültem. Úgy tartom, hogy valódi áldás, hogy részt vehettem az élete egyik fejezetében, és óriási volt hallani, hogy mit tett az életében Isten a középiskola után.
Az eredmények ismétlése
Allen csupán egy a sok száz diák közül, akik az utóbbi 20 évben az ifjúsági csoportjaimból érettségiztek. Egyike annak a néhánynak, akik időt fordítottak arra, hogy tartsák velem a kapcsolatot érettségi után is. Egyike annak a kevésnek, akiről tudom, hogy ifjú felnőttként hitben él.
Mennyit számít a szolgálatomra való motiválásban, amikor az olyan diákok, mint Allen, felhívnak és elmondják az életük, a személyes sikereik történetét? De hogyan birkózom meg azzal, hogy nem tudom a többi régi diákom történetének a végét? Hogyan értékeljem a jelenlegi programomat, ha nem tudom, hogy a régebbi szolgálatom hogyan hatott a legtöbb diákomra az évek során? És az életbevágó kérdés: Mit tettem én egyáltalán, szándékosan vagy véletlenül, hogy olyan sikeres fiatal felnőtt keresztényeket „gyártottam”, mint Allen – és a kevésbé sikereseknél vajon én hibáztam?
Helyes motivációk keresése
Az első kérdés vonatkozásában, meg kell vallanom, hogy jólesik hallani a régi diákjaimról, hogy jól vannak. Ez elégedettség érzését nyújtja nekem, amikor arra gondolok, hogy a pásztori erőfeszítéseim az imádságokban, a tanításban és a nevelésben betöltötték céljukat. Motivál arra, hogy tovább harcoljam a jó harcot. Nem gondolom, hogy rossz dolog lenne ez, hogy a visszaigazolásnak ezt a típusát keresem a szolgálatom motiválására, de van valami ferde abban, amikor a személyes megerősítésnek ezt a módját keresem.
Amikor a szolgálatom pozitív eredményeiből keresek megerősítést, ez a motivációim komoly deficitjét mutatja. Érzelmi és spirituális ürességet jelez. A saját személyes jelentőségemet keresem a diákok szükségeinek betöltésében, vagy épp érzelmileg leromboltnak érzem magam, amikor elrontom ezen szükségek betöltését. A diákjaimat arra használom – talán kihasználom – hogy igazolják az én saját fontosságomat. Ez legjobb esetben is „csak” etikátlan, a legrosszabb esetben viszont a bálványimádás egyik formája.
Tehát hol fedezhetek fel helyes motivációt a szolgálatra, ha nem a sikeres modellekből? Az Abnormal Psychology, Davison és Neale pszichológusok műve azt javasolja, hogy a tanácsadóknak „fel kell ismerniük saját szükségeiket és félelmeiket, azért hogy mik ők: aki az analízist végzi, annak szüksége van arra, hogy eléggé megértse motivációit, hogy képes legyen a klienset tisztán látni”. Ez egy ifjúsági pásztorra is igaz. Engednem kell Jézus Krisztus személye, az ő őszinte szeretete, elfogadása, kegyelme, és megbocsátása legyen a forrása és a lényege az önértékelésemnek inkább, mint az én ifjúsági pásztori szerepem. Engednem kell, hogy Jézus Krisztus – és egyedül Jézus Krisztus – töltse be az én fontosság-érzetre vonatkozó szükségemet és megvigasztaljon minden alkalmatlanságtól való félelmemben.
Hogyan tudom megengedni, hogy Jézus ezt megtegye velem is? Amikor a lelki életem aktív, akkor növekedek a hitben, az Isten és az emberek felé való szeretetben. És ekkor (és csakis ekkor) tudok valami értékeset adni a diákjaimnak. A szolgálatra való motiváció az átadott életből nő ki. Nem ajánlom fel a szolgálatomat és a pásztori gondoskodásomat a diákoknak azért, hogy személy szerint jelentősnek érezzem magam; inkább, mint egy Jézus Krisztus szeretete miatt értékes személy, késztetve érzem magam törődni a fiatalokkal.
Érintkezésben maradni
Mit tehetek akkor, ha nem tudom és soha nem fogom megtudni a többi diákom történetét? Mi van, ha soha nem találkozom velük vagy nem hallok róluk, miután kikerültek az ifimből vagy elköltöztek a városomból? Úgy érzem, két választásom van: vagy szabályokat alakítok ki és lehetőségeket arra, hogy megkeressem őket az érettségi után, esetleg várok, amíg ők visszajeleznek, vagy megtanulok megbirkózni annak a realitásával, hogy az élettörténetek soha nem lesznek teljesek. A válasz talán egy kicsit mindkettő.
Ahhoz, hogy többet megtudjak a „kirepülő” fiataljaim jövőjének alakulásáról, ki kell használnom a legtermészetesebb lehetőséget, a diákok családjával, és elsősorban a szüleikkel való kapcsolatot. A szülők gazdag információforrások, nagyon szeretnek beszélni a gyerekeikről. Ha e-mailt vagy képeslapot küldök, vagy ha felhívom őket, az sokat segíthet sorsuk figyelemmel kísérésében. Időt fordíthatok arra, hogy ezzel foglalkozzam – de kell-e ezt tennem? Igen, mert amit megtudok egy 5 vagy 10 évvel ezelőtti diákról, segíthet a mostani ifjúsági programom értékelésében.
Mindamellett az, hogy a magukról beszámoló fiatalok százaléka növekszik, nem fog megválaszolni minden szolgálattal kapcsolatos kérdést vagy teljesen kielégíteni az én bálványimádó kíváncsiságomat. Végül is legjobb igyekezetem ellenére is néhány diák nem fog válaszolni. Nem hibáztatom őket. Az élet nagyon elfoglalttá lesz a középiskola után. Olyan diákok ők, akik csak tovább akarnak lépni és lezárni az életüknek azt a szakaszát. Tovább akarnak lépni, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy lezárják a régi kapcsolatokat, nem számítva azok értékét.
Mint gondoskodó pásztoroknak, be kell ismernünk, hogy azok a kapcsolatok amelyeket olyan nehéz kiépíteni, történelmi kapcsolatok lehetnek, amelyek egy-egy időszakot fémjeleznek. Meg kell vallani, néha a kapcsolatokra épülő ifjúsági szolgálatban maga a kapcsolat sokkal többet jelent nekünk pásztoroknak, mint a diákoknak.
Plántálás és öntözés
Ha elfordítjuk figyelmünket a diákok történeteiről a mi ifjúsági szolgálatra való elhívásunk felé, jobban meg tudunk küzdeni a hiányos és félbeszakadt élettörténetekkel. Ez a fókuszváltás jó módszer feloldani a tökéletlenséget. Ifjúsági vezetőként abban a kiváltságban van részem, hogy partnere lehetek Istennek, aki ezeknek a fiataloknak az életében dolgozik.
Pál apostol emlékeztet minket a tovább szolgáló magatartásra az 1Kor 3:5-11-ben. Ahogyan aktívan szolgálok a középiskolai diákok felé, úgy kell látnom magamat, ahogyan Pál tette. Ő megértette, hogy ő és Apollós csak szolgái Istennek, betöltve elhívásukat a szolgálatra. Pál említi ezt a korintusi gyülekezetnek írva, hogy ő volt az, aki plántálta a tanítványság magjait, és Apollós öntözte őket, de az egyetlen, aki végülis felelős az ő megöntözött vetéseik terméséért, az Isten.
Hasonló módon az ifjúsági munkások csupán a diákjaik életének egy részében játszanak szerepet. Az élettörténetükben más emberek is eljátsszák a maguk szerepét, amelyről mi talán soha nem fogunk tudni semmit. A mi pásztori gondoskodásunk hosszú távú eredményéért való felelősséget át kell adnunk annak, aki egyedül képes megfelelően gondoskodni róluk – Istennek.
A történet hátralévő része
Szóval mit is csináltam én abban az ifjúsági programban Allennel, ami ilyen jól működött vele, de a többiekkel, akik ugyanabban az évben érettségiztek, nem. Nem tudom. De tudok valamit – az az eredmény, ami most bekövetkezett Allen életében, nagyon kicsi részben köszönhető nekem vagy más középiskolai vezetőknek, az istentiszteleti alkalmaknak, vagy más speciális programnak, amit nyújtottunk. Az ifjúsági szolgálat alkalmai, melyeken Allen részt vett, arra voltak tervezve, hogy a hite éretté váljon a középiskolai évek alatt. Allen nem egy minden részletében csodásan megtervezett évben vett részt, ahol minden tökéletesen működött. Emlékszem, hogy az ő idejében a vezetőink újraszervezték az ifjúsági program bizonyos részeit, és kialakították néhány ötletét és stílusát a szolgálatnak arra tervezve, hogy megnyerjék, felépítsék és kiküldjék a szolgálatba a fiatalokat. Az ő fiatal felnőttként való sikere kevéssé múlt rajtam és sokkal inkább Isten beavatkozásán. Isten felhasznált kicsi dolgokat, amiket az ifjúsági program nyújtott, hogy valami csodálatos dolgot vigyen végbe Allen életében. Mit mondhatnék az én részemre vonatkozóan? Csak azt, hogy megpróbáltam hűséges lenni a pásztori kötelességeimben. Szerettem Allent a középiskolai évei alatt, ahogyan minden diákot szerettem, aki benne volt az ifjúsági programomban.
Természetesen magának Allennek is kellett közreműködnie a saját sikeréért. Magát is bele kellett adnia a szolgálatba. Aktív volt a bibliatanulmányozásban, részt vett a nyári táborokban, szolgált felső tagozatosok között vezetőként, és még temérdek sok más dologban. Nyitott volt arra, hogy Isten dolgozzon az életében. Tudom, hogy egyedül Isten, aki segített Allennek befektetni a programokba, amiket mi nyújtottunk az életének abban a szakaszában, hogy egy sikeres ifjú felnőtté válhasson.
Allen sikere eddig megerősítés számomra abban, hogy a mi szolgálati stílusunk (megnyerni, felépíteni, kiküldeni) hatékony. Motiválva vagyok az én szolgálati programomban most, hogy hallottam az életéről. Meg van az az örömöm, hogy közreműködhetek Istennek, mindenek teremtőjének munkájában, szolgálva a diákok életében. Egyedül ebben az igazságban találok motivációt.
Steve Blackshear az utóbbi öt évben az ifjúsági szolgálattal foglalkozó segédlelkész, First Baptist Church of Corvallis, Oregon. 20 év alatt négy gyülekezetben szolgált aktívan az ifjúsági munkában.
“Used with permission of Youth Specialties”
Eredeti cikk: Voices from the Past: Searching for Affirmation and Motivation
Vélemény, hozzászólás?