Akár készen állunk rá, akár nem, a krízis-tanácsadás ránk talál, pásztorokra, és mindent latba kell vetnünk, hogy megbirkózhassunk a feladattal.
Sok ember fejében irreális kép van arról, milyen is egy lelkész élete. A „Te csak egy napot dolgozol egy héten!” típusú viccek azt a bizarr képet mutatják, mintha a pásztorok valamilyen védett, elzárt életet élnének, távol az élet sivár valóságától, amit a legtöbb ember megtapasztal. Az emberek jó része azt feltételezi, hogy a pásztorok csendes merengéssel töltik napjaikat, valamiféle tündöklő ál-létezésben. Ezek az emberek úgy hiszik, hogy a pásztorok csupán látszólag vannak jelen ebben a világban, és nem érik őket olyan sebek és zúzódások, amilyeneket az átlagembernek is el kell viselnie. Úgy gondolják, hogy a lelkészek derűs hangulatú társalgókban teázgatnak, és nyájasan mindenféle magasztos gondolatokról beszélgetnek a hét nagy részében.
Emlékszem, amikor az egyik gyülekezeti tag fiával találkoztam egy társasági összejövetelen. Akkoriban ő volt a körzeti ügyész-helyettes, én pedig a helyi rendőrség önkéntes káplánja voltam. Azonnal megtaláltuk a közös hangot, és nagyon vidám perceket töltöttünk azzal, hogy rendőrségi és bírósági történeteket meséltünk egymásnak. Aztán, az édesanyja mögénk került, és meghallotta a beszélgetést. Teljesen megrökönyödött, és megfeddte a fiát azért, hogy ilyen történeteket oszt meg velem. „Ő nem gondolkozik ilyen borzasztó dolgokon!”, vetette a férfi szemére. „ő lelkész!” Más szavakkal élve: „Mit tudhat ő arról a kemény világról, amiben mi, a többiek, élünk? És mit törődne vele?”
„Nagyon is sokat!” – mondhattam volna a hölgynek. „Amióta csak pásztor vagyok, részt kellett vennem az emberek életében elképzelhető legsötétebb, szívet tépő és legzordabb pillanatokban. Egészen távol áll tőlem, hogy az élet megóvjon a dur-va valóságtól, sőt, szinte egymás után kapom ezeket, minden válogatás nélkül.” Ezt kellett volna mondanom ennek a hölgynek: „A pásztorok arra kaptak elhívást, hogy ott legyenek az emberekkel a krízisekben.” Ez része annak a feladatnak, amelyre Isten elhívott, hogy juhászokként bekötözzük juhaink sebeit.
Egyik kedvenc világi íróm Ivan Doig, aki színes történeteket sző gyermekkori élményei köré, amikor a családja még birkatenyésztéssel foglalkozott Montana államban. Visszaemlékezésében, a This house of Sky („Az ég háza” – a ford.) című könyvében mesél egy napról, amikor juhokat legeltetett: „Nem volt semmilyen tárgy se közel, se távol, amihez a juhok dörgölőzni tudtak volna, pedig heveny bolhainvázió érte el a nyájat, és borzasztóan viszketni kezdett a bőrük a vastag gyapjú alatt…A juhok földre vetették magukat, és a hátukat a földhöz dörgölve forgolódtak, hogy így vakarózni tudjanak – ezzel viszont olyan helyzetbe kerültek, hogy végül nem tudtak felállni. Nem telt bele néhány perc, és a nyári hőségtől teljesen felfújódtak, majd elpusztultak. Előttünk végeláthatatlan messzeségben a felpuffadt juhok holttestei hevertek.”1
Krízis. A történet szerint az elkövetkező két hétben a fiú fáradságos őrjáratot vég-zett: pánikszerűen rohangált, hogy lábaira állítson minden birkát, amelyik csak görgetni kezdte magát a földön vakarózásában. Ez a pásztor feladata is. A krízis természetszerűen rátalál a juhászra, ő pedig azonnali tervet eszel ki, hogy közbelépjen a juhok érdekében. Így van ez az egyház pásztoraival is.
Minden pásztor tudna ilyen történeteket mondani:
• Az iskola korábbi szépségkirálynője, aki egy nagyon kedves lány, főiskolára megy. Szörnyű elváltozás történik a testén, melynek következtében öngyilkos lesz: leveti magát az autópálya felüljárójáról. Néhány perccel később az édesanyja ugyanez alatt a felüljáró alatt halad el az autójával, azzal a szándékkal, hogy meglátogatja a lányát.
• Egy életerős, fiatal édesapát agytumorral diagnosztizálnak. Aztán találnak nála még egyet, majd még egyet, és még egyet. Operáció operációt követ, kezelés kezelést követ, de mindvégig kitart. Aztán, a kislánya leukémiás lesz.
• Egy látszólag normális házasság törik darabjaira, amikor egész sornyi hűtlenség lát napvilágot: a férj folyamatosan csalta a feleségét hosszú éveken keresztül, és amikor ez kiderül, nem tudja elviselni a felesége előti megalázottságot, és inkább lelép.
A pásztorok nem csak mesélni tudnak ilyen történeteket: maguk is részt vesznek ezekben, mert az emberek elvárják tőlük, hogy tegyenek valamit, segítsenek nekik azáltal, hogy vigaszt nyújtanak és gyógyulást hoznak, és a reménység szavait szólják nekik. Míg mások olvasnak vagy pletykálnak ilyen történetekről, és talán egyszer-kétszer meg is tapasztalnak hasonló traumákat az életben, addig a pásztorok számos alkalommal vállalnak részt ilyen szituációkban, van, aki talán több százszor is a szolgálata során.
A legtöbb pásztor nem rendelkezik magas tanácsadói képzettséggel. Én a főiskolát pszichológia szakon végeztem, és jártam néhány szemináriumi tanácsadó képzésre is. A Skinner-dobozban lévő patkányokon végzett kísérletek, vagy néhány könyv elolvasása viszont aligha készített föl a krízis-tanácsadásra. Szerintem a legtöbb pásztor legalább olyan alkalmatlannak érzi magát a feladatra, mint amilyennek én. Repülés közben tanulunk meg repülni, és futás közben tanulunk meg futni. Isten valamiképp használ bennünket, a dolgot pedig úgy éljük meg, mint egy munka közbeni tréninget.
Mint a legtöbb szolgálatnak, a krízis-közbenjárásnak sem szabad rólunk szólnia – arról a belső szükségletről, hogy meg akarunk menteni embereket, vagy hogy bebizonyítsuk, milyen értékesek vagyunk, illetve hogy sikeresek legyünk.
Míg a Szentléleknek nincs szüksége arra, hogy egyetemi diplománk legyen „krízis-tudományból” ahhoz, hogy használni tudjon bennünket, nem árt, ha azért kicsit előre foglalkozunk a témával. Ahogyan a legtöbb ember rendelkezik otthoni por-oltóval, hiszen ennyit mindannyian megtehetünk a biztonságunk érdekében, úgy tanácsos dolog, ha egy pásztor is gondolkozik és tanul kicsit a kríziskezeléssel kapcsolatban, mielőtt még megszólalna a telefon, és Bibliáját felkapva rohannia kell majd egy felborult juh lábra segítésére.
1989-ben konzultálhattam néhány egészen kiváló krízis-tanácsadóval, akik egy-szerre voltak gyülekezeti pásztorok és hivatásos keresztény tanácsadók. A Christianity Today Inc. végzett egy felmérést azzal kapcsolatban, milyen jellegű pásztori krízis-gondozást tartanak a legnehezebbnek. Feladatom az volt, hogy begyűjtsek minden bölcsességet e szakemberektől a pásztori gondozás kilenc legnagyobb kihívásával kapcsolatban: házassági konfliktus és válás, szexuális kilengések, családi és nemi erőszak, homoszexualitás, súlyosabb betegségek és sérülések, gyermek elvesztése, házastárs elvesztése, öngyilkosság, valamint alkohol és drog problémák. Ebből született a Called Into Crisis2 („Elhívásunk, a kríziskezelés”– a ford.) a című könyvem, amely betekintést ad a kríziskezelésbe, mind általánosságban véve, mind konkrét témákkal kapcsolatban. A kötet letölthető elektronikus formában a http://www.ChristianityTodayLibrary.com címről.3 A következőkben néhány olyan dologról szólnék, amelyeket e beszélgetések során tanultam.
A krízis-üzemmód
A krízis legmélyén mindig ott találjuk azt az érzést, hogy elvesztettük az irányítást az életünk felett. Amikor úgy érezzük, hogy kezünkben tartjuk a dolgokat, még a nehezebb, vagy az igazán nagy gondot okozó problémákat is rutinszerűen tudjuk kezelni. Ezzel szemben, amikor úgy érzékeljük, hogy kicsúszott kezünkből az irányítás, belép az életünkbe a krízis. Például az esőtől csúszós úton, rossz látási viszonyok mellett sokkal nehezebb vezetni, a legtöbben mégsem állunk meg. Amikor viszont a közlekedési lámpa pirosra vált, hiába nyomjuk a féket, az autó csúszni fog az úttesten a víz miatt, így a sofőr krízishelyzetbe kerül. Krízis idején, a normál probléma-megoldó mechanizmusaink lehet, hogy nem fognak működni – és amikor a személy élete megborul, az irányítás kicsúszik a kezéből. Ilyenkor az emberek gyakran összetörnek, átvitt értelemben, vagy akár fizikailag is. Ilyenkor van nagy szükség a pásztorra, lelkigondozóra.
Amikor a pásztor belép egy ilyen szituációba, legelőször gyorsan fel kell mérnie azt. Van négy kérdés, amelyek segíthetnek neki, hogy rájöjjön, hogyan lehet kibogozni azt, ami összekuszálódott:
1. A krízis valódi, vagy képzeletbeli tényezők eredménye?
A pásztor számára legfontosabb megtudni, hogy mi áll a kialakult krízis hátterében. Egy asszony folyamatosan hívogatta a rendőrséget azzal, hogy űrlények próbálják meg ellopni a gondolatait úgy, hogy speciális sugarakat lőnek ki rá az ablakán keresztül. Nem nehéz kitalálni, hogy az asszony krízise a képzeletében létezett csak – és ami egyébként könnyen megoldódott, ugyanis egy frappáns ötlettel élve, az egyik rendőr őrmester azt javasolta a hölgynek, hogy a sugarak visszaverése érdekében rakjon alumínium fóliát az ablakaira. Amikor viszont felhívtak, hogy menjek el megvigasztalni egy családot, mert a fiút halálos áramütés érte egy farmon, abban semmi képzeletbeli tényező nem volt. A legnagyobb segítség saját munkánkra nézve tehát az, ha a szituáció tényeivel és valóságalapjával tisztában vagyunk.
2. Milyen előélettel lépett be az adott személy ebbe a krízisbe?
Az emberek másként élik meg az élet eseményeit: más-más szinten éljük meg a stresszt, és másként tudunk megbirkózni dolgokkal. Egy olyan asszonytól, aki épp most veszítette el az állását, éppen csak eltemette az édesapját, és akit közben otthagyott a férje, valószínűleg egész más reakciókat várhatunk, mint egy olyan nőtől, aki jelenleg felhőtlenül boldog. Az élettapasztalatnak és a jellemvonásoknak köszönhetően néhányan képesek jobban viselni a dolgokat, mint mások. Néhányan azonban ilyen címkével élik az életüket: „Mindent el tudok viselni, kivéve a megpróbáltatásokat.”
Keresztény hitünk és szellemi érettségünk gyakran meghatározó erővel hat arra a képességünkre, amelynek segítségével meg tudunk birkózni a problémáinkkal. Nagyon hasznos, ha egy pásztor képes belátni a szeme előtt lévő probléma-halmaz mögé, és ott fel tudja fedezni a gyökereket, illetve a gondozott személy saját felelősségét, amelyek hozzájárulhattak a helyzet kialakulásához.
3. Mire támaszkodhat a krízisben lévő személy?
Egyszer a rendőrség felhívott, hogy menjek ki egy társasházhoz. Egy idősebb emberrel együtt várták a korboncnokokat, hogy elszállítsák felesége holttestét, aki hirtelen elhunyt. Az újdonsült özvegy férfinak nem volt sem gyülekezete, sem pásztora. Nem ismerte a szomszédjait sem. Családjával nem tartotta a kapcsolatot, mert az évek során sikerült elidegenítenie őket magától. Gyermekei sem voltak. Barátai sem. Ő és a felesége leszűkítették az életet csupán kettejükre, és most már ő sem volt többé. Végül a sok kérdés után, azt javasolta, hogy hívjam föl a brókerét. Ez volt az egyetlen telefonszáma. Tragikus volt az egész helyzet – ez az ember krízisben volt, de szó szerint egyetlen ember sem akadt, aki segíteni tudott volna neki, mert nem voltak hozzátartozói, barátai, szerettei. Csak egy brókere volt. Természetes, hogy minél nagyobb egy ember kapcsolatrendszere, annál nagyobbak az esélyei arra nézve, hogy kezelni tudja majd a krízist.
4. Milyen tünetek észlelhetők?
Az erős vérzés vagy a leállt szív bizonyos jelei a fizikai élet krízisének, de ennek vannak más, apróbb tünetei is, amik már a krízis tetőfoka előtt jelezhetik annak közeledtét. Ilyen a fejfájás, hányás, hyperventilláció. Így van ez a lelki élettel kap-csolatosan is. A hangulat is jelzés értékkel bír. Amikor valakin azt látjuk, hogy kiégett, reményvesztett, lehangolt, levert, kétségbeesett vagy éppen fékeveszetten dühöng. A legrosszabb esetekben a tünetek maguk lehetnek a krízis: alkoholizmus, depresszió vagy az „acting-out”, azaz kiélés [látszólag bűntudat nélkül megenged magának olyasmit, amiről normális esetben tudja, hogy nem lehet, nem erkölcsös stb. – a ford.]. Míg az akut tüneteket kezelni kell, azok gyakran a mindent aláásó gyökér-problémára mutatnak.
Két alapvető kérdésünk maradt. Az első: Kinek a problémájáról van szó? A pásztorok bölcsen teszik, és nem feledik, hogy a probléma Istené és a krízis sújtotta emberé. A pásztor segíthet, de nem jó dolog, ha magunkévá tesszük a problémát. Egy kaliforniai pásztor ezt mondta: „Ha az emberek rám akarjak akasztani a problémáikat, egyszerűen visszaadom nekik, és azt mondom: ’Ez a tiéd, fogd csak te. Viszont, hogyan tudnék segíteni neked?’”
A második kérdés: Miért csinálom ezt? Mi a motivációm? Mint a legtöbb szolgálatnak, a krízis-közbenjárásnak sem szabad rólunk szólnia – arról a belső szükségletről, hogy meg akarunk menteni embereket, vagy, hogy bebizonyítsuk, milyen értékesek vagyunk. Belépni egy krízishelyzetbe nem egyszerű dolog. Sok a kuszaság, és nagyon is valóságos kockázattal jár. Nagyon sok az ismeretlen tényező. Egy krízis megoldása sok időt vesz igénybe, és kényelmetlenségekkel is jár. Egy pásztor azonban soha nem a saját hasznáért végzi a krízis-tanácsadást. Azért teszi, hogy szolgáljon mások felé. Isten a kríziskezelésre hívja a pásztorokat, hogy gondoskodjanak az Ő szeretett bárányairól. Ezek a bárányok pedig néha segítségre szorulnak.
A mai realitás
Amióta megírtam a Called Into Crisis („Elhívásunk, a kríziskezelés”– a ford.) című könyvemet, majdnem két évtizedet változott a világ kulturális képe. Míg Isten és az Ő Igéje a Szentlelken keresztül nem változik, a társadalom folyamatosan azt teszi. A társadalmi erkölcsöket újraírják, és a bevett társadalmi attitűdök nagyon messze sodródtak a keresztény gyökerektől. Ez azt jelenti, hogy a pásztor krízis-tanácsadói szerepe mára sokkal ingoványosabb talajra került, mint ahol az 1980-as években volt.
Nemrég visszagondoltam egy krízishelyzetre, amelyen 30 évvel ezelőtt segítettem át egy zaklatott fiatal nőt, és arra jöttem rá, hogy olyan módokon nyújtottam neki támaszt, ami a mai világban már igen nagy meggondolatlanságnak számítana: elvittem kocsival úgy, hogy nem volt velünk más az autóban, egyedül találkoztam vele, vagy elvittem az otthonunkba, hogy egy rövid időre nálunk szálljon meg.
Viselkedésem teljesen ártatlan volt; semmi rosszat nem tettem. Viszont, ha tartjuk magunkat egy, a szexuális félresiklások elkerülése végett hozott jól működő politikához, amely nem engedélyez ilyen gyakorlatot, akkor elkerüljük a további sérelmeket, a gyanakvás veszélyét, vagy a hamis vádakat, melyek könnyedén származhatnának akár egy ilyen naiv gondoskodásból is. Sajnos, egyre körültekintőbbnek kell lennünk, és még jobban kell vigyáznunk.
A következőkben nézzünk meg néhány olyan társadalmi hatást, amelyek kihatnak a pásztori segítségnyújtás módjára:
A poszt-kereszténység kora
Nem is olyan régen, a kulturális értékek és a keresztény értékek még majdnem megegyeztek. Ez ma már egyáltalán nincs így. A kereszténység már egyáltalán nem tartozik a fő irányvonalhoz. Sokan nem is értik a kereszténységet. A keresztényeket – különösen a lelkészeket – gyakran félreértik, és sokszor bizalmatlanok velük szemben. Volt idő, amikor a pásztorok bizonyos mértékű tiszteletre, megbecsülésre és bizalomra számíthattak. Manapság viszont már egyetlen pásztor sem számíthat ilyen előnyökre, amikor krízis-kezelésbe kezd.
A poszt-kereszténység kora azt is jelenti, hogy egy személy alapvető életfelfogása és értékei teljes ellentétben állnak a kereszténységgel. Vegyük például az élet értékét. Nem mindenki gondolkodik úgy, hogy az öngyilkosságot meg kell előzni. Lehet hallani ilyen történeteket, ahol egy párkányon álló öngyilkosnak tömegesen kiáltoznak lentről, hogy „Ugorj! Ugorj!” Nem feltételezhetjük, hogy az ilyen emberek keresztény értékeket vallanak.
Posztmodernizmus és dekonstruktivizmus
Ezek a kifejezések egy olyan típusú gondolkodásmódra utalnak, amely teljesen eltér a hagyományos keresztény értékrendttől. A racionális, logikus válaszoknak többé már nincs súlya. Az igazság és a jó szándék ma már szabad préda – sokak számára csak tiszavirág életű, és nem éri meg vesződni vele. Azok a válaszok, melyek régebben hatékonynak bizonyultak egy szülő alapvető kérdéseire nézve gyermeke halálát illetően, ma süket fülekre találnak. Ha felolvasol a Bibliából egy részt Isten hűséges szeretetéről, lehet, hogy csak egy vállvetést kapsz cserébe, és egy szkeptikus arckifejezést: „Na és?” Sokaknak a „te igazságod” nagyban eltérhet az „én igazságomtól”. Az emberek borzasztó közömbösek magával az igazság fogalmával szemben is. Ennek köszönhetően, nem várhatjuk azt, hogy majd automatikusan rá tudnak hangolódni arra a segítségre, mely hosszú ideje tradicionális pásztori gyakorlatnak számít.
Individualizmus és a feljogosultság érzete
Az emberek szélsőségesen individualistákká váltak, és olyan „testreszabható” vallásra vágynak, amely tökéletesen passzol a személyes kívánságaikhoz. Mintha csak kedvenc kávéjukat rendelnék, úgy akarják kiválasztani az Isten megtapasztalásának számukra megfelelő lehetőségeit. Mivel folyamatosan reklám-szlogenek ostromolják őket, úgy érzik, fel vannak jogosítva a nonstop élvezetre és kielégítettségre, amely sajnos frusztrációhoz és csalódásokhoz vezet a valós életben, hiszen az élet ezt úgysem fogja megadni nekik. Ennek eredményeként óriási bukásokat okoznak saját maguknak. Amikor megtapasztalják az elkerülhetetlen krí-zist, a többség egyszerűen nem rendelkeznek azzal a gondolkodásmóddal, amely lehetővé tenné, hogy hasznát vegyék a klasszikus pásztori gondozásnak. Annak a pásztornak, aki ilyen ember krízishelyzetén akar segíteni, először valahogyan meg kell fejtenie, hogyan csatlakozhat rá az illető „rendszerére”, amely teljesen idegen a mi gondolkodásmódunktól. Számíthatunk arra, hogy néhányan ellenségesen fognak reagálni, amikor segítségadásunkban a hit kérdése is felmerül.
Erkölcsi relativizmus
Manapság az emberek nem azért tartják erkölcstelennek, ha egy pásztor szerelmi viszonyba keveredik egy gyülekezeti taggal, mert az Isten szexuális mércéjének nem felel meg (ez még másodszori elgondolásra sem jutna eszükbe), hanem mert a kapcsolatban nem egyenlők az erőviszonyok. Mivel nem közösek az erkölcsi értékeink, egy krízis számos dimenzióval rendelkezhet a mai világban, és ezért sokkal összetettebb, mint régebben. Az emberek nem biztos, hogy egyet értenek azzal, hogy a szexuális hűtlenség önmagában rossz dolog. Akár Istent is gonosznak titulálhatják, ha a társuk az alkohol miatt meghal. Az ilyen esetben a pásztornak le kell tudnia kezelni azt, hogy az özvegy az iránt érez haragot, aki a leginkább képes arra, hogy meggyógyítsa sebeiből.
A „társ”, akinek a halála krízist vált ki az emberből, ma már lehet házasság nélküli élettárs is, vagy azonos nemű partner. Egyetlen pásztor sem veheti készpénznek azt, hogy az emberek hozzájuk hasonlóan gondolkodnak az erkölcsről.
Míg a kultúra sokat változott, Isten egyáltalán nem. Isten parancsolatai és ígéretei sem változtak. Akik azon tanakodnak, Isten egyáltalán létezik-e, akik nem értenek egyet az Ő akaratával az életükre nézve, akik kreatívan hamis istenségeket gyártanak saját céljaikra – mindannyian kríziseket élnek át, és végérvényesen el fognak jutni a hitkrízisre is, amely minden krízis legnagyobbika. Ezek az emberek – akik össze vannak zavarodva, és felborult az életük, akik haragosak, és elveszettek, elbukottak és tévedésekben élnek – továbbra is megmaradnak Isten szeretetének célpontjaiként. Ezen túl, megmaradnak gondoskodásunk alanyaiként is, a krízis idejére. E gondoskodás pedig egyre nehezebbé válik, egyre nagyobb kihívásokat támaszt velünk szemben, mégis szükségszerű feladat. Azok számára, akik elhívást kaptak a kríziskezelésre, az igaz keresztény szeretet megmutatja az utat.
James D. Berkley, D.Min.
Szolgálati igazgató a Presbyterians For Renewal-nál („Presbiteriánusok a megújulásért” – a ford.) Szolgált a Leadership magazin társ-főszerkesztőjeként, valamint a Your Church magazin szerkesztőjeként. Számos magazin cikk és hét könyv szerzője.
JEGYZETEK
1. Ivan Doig, This House of Sky: Landscapes of a Western Mind [„Az ég háza: Egy nyugati elme tájképei” – a ford.] (Eugene, Ore.: Harvest, 1978), 206.
2. James, D. Berkley, Called Into Crisis: The Nine Greatest Challenges of Pastoral Care [„Elhívásunk, a kríziskezelés: A pásztori gondozás kilenc legnagyobb kihívása” – a ford.] (Carol Stream, III.: Christianity Today, 1989).
3. Lásd http://ctlibrary.com/lebooks/leadershiplibrary/calledintocrisis.
Vélemény, hozzászólás?