Egyháztól eltávolodottaknak prédikálni

Interjú Mark Battersonnal

Preaching: Gyülekezetét „Színház Gyülekezetnek” is nevezik. Miért?

Batterson: Hagyományos gondolkodásmóddal kezdtem hozzá a gyülekezet alapításhoz: vagyis egy bérelt helyen tartani az alkalmakat, tehát venni vagy építeni épületet. A probléma csak az volt, hogy a Capitol Hill-en egy hold kb. 10 millió dollárba került.

Preaching: Nem semmi!

Batterson: Igen, nem akartunk telket venni és építkezni. Egy szó, mint száz, a Washingtonban lévő legforgalmasabb Union Állomáson lévő moziban gyűltünk össze. Évente kb. 25 millió ember fordul meg itt. Tudja, lassan reagálok dolgokra, de egy ponton azt mondtam magamban: Itt, egy moziban találkozunk az Union Állomáson, csodálatos vetítővásznakkal, amiket videók és dicsőítések nagyításához, kivetítéséhez használunk, ajtónk közelében 48 étteremmel, büfével. És hány gyülekezetnek van saját földalattija?

És aztán arra gondoltam: Miért kellene nekünk építkeznünk, amikor ilyen helyen lehetünk? Így megszületett a Metro állomásokon levő mozikban való összegyűlés gyakorlata. Egy gyülekezet vagyunk 9 szolgálattal 5 helyen, ebből 4 mozi. És ezen kívül miénk és mi működtetjük a legnagyobb kávéházat is a Capitol Hill-en. Az elmúlt 13 évben megáldott bennünket Isten. És, ami mindezt különösen értékessé teszi az az, hogy 70 %-unk egyedülálló, huszonéves, így sok váratlanul felbukkanó ember jut el hozzánk. Igyekszünk mindent megtenni, hogy megnyerjük őket Krisztusnak.

Preaching: Gyülekezeti tagjai nagy része egyházon kívüli vagy egyháztól eltávolodott hátterű emberek. Hogy igyekszik őket elérni?

Batterson: Ők azok, akik úgy nőttek fel, hogy jártak templomba, de abbahagyták. Statisztikát olvastam, hogy a huszonévesek 61 %-a valamikor elmaradt, és mi így próbáljuk visszaszerezni őket. Csodálatos, hogy mennyi ember ment el 5, 10 vagy 15 évre, és mi megtaláljuk őket, vagy ők találnak meg bennünket. Szeretünk egyház lenni azok számára, akik ezért vagy azért elmaradtak. Ezeket az embereket célozzuk meg, és ez az oka annak, amiért kereskedelmi központokban próbálunk összegyűlni. Mert a főbejáraton könnyebb bejönni hozzánk.

Preaching: Mivel ezzel foglalkozik, szóljon arról, hogy hogyan prédikál. Ha jövő vasárnap elmennénk az egyik helyre, mit látnánk és tapasztalnánk?

Batterson: Mi, igehirdetők, az ú.n. prédikálást és tanítást „esszük”, ezzel alszunk, ezt lélegezzük. Ezzel őszintén azt mondom, hogy 13 éve még mindig próbálom megtalálni a hangomat, és ez nem mentegetőzés. Még mindig nem érkeztem meg, mint kommunikátor, próbálom magam tökéletesíteni. Ezért sok podcastot hallgatok – állandó „prédikátor-étrenden” vagyok. Ha egy dolgot kellene mondanom, ami valami különleges, az az, hogy míg a megközelítésünk nagyon biblikus, megpróbálunk valamiféle „márkanevet” adni sorozatainknak. Hadd mondjak erre egy példát: Volt egy sorozatunk az I. és II. Timótheus levélről, ami jellegét tekintve magyarázatos volt. De ahelyett, hogy az I. és II. Timotheus címet adtuk volna, elhatároztuk, hogy „Lehetőségek”-nek nevezzük el, mert úgy éreztük, hogy ez jól kifejezi, hogy volt egy Pál nevű fickó, aki lehetőséget (reményt) látott egy Timótheus nevű fiúban. Arra gondoltunk, hogy ez a fajta megközelítés kifejezheti azokat a mély vágyakat, ami az emberek szívében van arra, hogy lehetőségeiket megvalósítsák.

Nem hígítjuk fel vagy halkítjuk le az evangélium üzenetét. Tény, hogy a Jézus Krisztussal mint Teremtővel és Megváltóval való kapcsolaton kívül sosem fogod elérni lehetőségeidet. Ezért úgy beszélünk a Szentírásról – nem fogjuk vissza magunkat – hogy megpróbálunk bele ötleteket vinni olyan sorozatok létrehozásával, hogy az ne csak a gyülekezetben legyen vonzó, hanem bátorítsanak egyházon kívüli barátokat is meghívni.

Preaching. Egy igehirdetésnek milyen hosszúnak kell lennie?

Batterson: (nevet) Úgy érzem, színpadon állok, ahol egy kicsit szenvedélyesebb vagyok, és ez néha azt jelenti, hogy hangosabb és hosszabb is vagyok. Általában úgy 37 – 43 percig prédikálok. Szolgálataink kb 65-70 percesek, így nem hosszúak, de néha szigorúan figyelnem kell az időre. Egy sima hét végén 40 perc.

Preaching: Sokan azt állítják, hogy az emberek figyelme rövid, és a lelkészeknek egyre rövidebb üzeneteket kell hirdetniük. Mégis, az a lenyűgöző, hogy azok az igehirdetők, akik gyülekezetben szolgálnak és sok fiatalt elérnek, nem 15-20 percig prédikálnak.

Batterson: Először is, szerintem a fiatal felnőtt népesség hosszabb ideig képes figyelni, mint amennyit mi feltételezünk róla. Csak jó kommunikátornak kell lenned, jó történetet és illusztrációt kell felhasználni, és jó előadásmód kell, ahogy ezt összedolgozod. A másik dolog, amire rájöttem, az az, hogy az emberek azt akarják, hogy belenézz a szemükbe és igazat mondj. Azt akarják, hogy „provokáld” őket, és ez ösztönzőleg hat rám. Azt hiszem, a lelkészek számára ez a „nagy nap” ezzel a felnövő generációval.

Preaching: Egyik barátom hetente 800-1000 huszonévesnek beszél, és megpróbált kreatív és innovatív lenni. Az lett a vége, hogy odamentek hozzá és ezt mondták neki: „Ne ezt, inkább azt mondd, hogy mit jelent a Biblia szava, és hogy mit kell tennünk”. Isten Igéjének igazságát akarták valójában tudni.

Batterson: Ez a „céltábla közepe”, a lényeg.  Ez nem jelenti azt, hogy a kreativitást nem kell megbecsülni. Megpróbálunk kreatív elemeket beindítani.  Gyakran mondtam már, hogy a szószék a legkevésbé hatásos hely a prédikálásra. Úgy értem akkor, ha a helyszínen kívül tudsz máshol is prédikálni, egy kreatív helyszínen – hisz Jézus is csónakból prédikált. Mégis, arra a mély meggyőződésre jutottam ebben az évben, hogy nem az én ötletességem az, ami megváltoztatja az emberek életét, hanem Isten Igéje. Az az, ami nem tér vissza üresen, ezért hirdetnünk kell. Úgy fogalmaznék: ereszd neki, hadd menjen! Közzé kell tenni és meg kell érte küzdeni.

Preaching: Van egy jó pár könyve, ami a gyülekezetekben népszerű lett, kifejezve, hogy hogyan indítsunk bibliatanulmányokat, prédikáció-sorozatokat és egyéb mást is. Az elsőnek, ami a kedvencem, ez a címe: „Egy veremben egy oroszlánnal egy téli napon” (On a Pit with a Lion on a Snowy Day) Ez minden idők egyik legjobb könyvcíme. És aztán egy másiknak ezt a címet adta: „Vadlúdvadászat: Visszaszerezni Isten követésének kalandját” (Wild Goose Chase: Reclaim the Adventure of Pursuing God). Ezek saját prédikációs szolgálata alapján keletkeztek?

Batterson: Igen. Íme egy kis háttér-sztori az „Egy veremben egy oroszlánnal egy téli napon” – hoz. Az egész könyv tulajdonképpen egy rövid történet, ami a Sámuel könyvében található. Dávid erős emberéről, Benájáról szól, aki oroszlánra vadászott és megölte azt <Lásd 2. Sám. 23:20>. Csodálatos történet. 19 éves koromban hallottam erről egy prédikációt, és ez valahogy úgy megragadta a képzeletemet és a lelkemet, hogy arra gondoltam: ha valaha könyvet írok, erről a történetről fog szólni, mert szeretem Benáját és az „oroszlánvadászat” ötletét. Kitartottam ennél, és így évek múlva megírtam a könyvet – 2006-ban adták ki – és prédikáltam is róla. Mindkét könyvnek csináltunk web oldalt is – chasethelion.com és chasethegoose.com – videóval, grafikával és átirattal, és mindent fel lehet használni. Sok száz gyülekezet csinált már sorozatot ezekről a könyvekről, használva néhány forrást a weboldalakról, és igazán jó látni, ahogy sok gyülekezet megveszi a könyvek DNA-ját és használják.

Preaching: Legújabb könyve, a Vadlúdvadászat miről szól?

Batterson: Tudja, a kelta keresztyéneknél a Szentlélek neve An Geadh-Glas, vagyis vadlúd. Tetszik! Szentségtörésnek tűnhet, de micsoda jellemzése a Szentléleknek! – hisz egy vadludat nem lehet nyomon követni vagy megszelídíteni. Van ebben nyoma a veszélynek is, és a titoknak is. Milyen nagyszerű jellemzése a Lélek által vezetett életnek – nem tudod, merre fogsz menni, és ez aggodalommal tölthet el; de van ennek egy másik neve is: kaland. És így ez olyan könyv, ami a Lélek által vezetett élet kalandjaira hívja az embereket vagy más szóval vadlúdvadászatra. Ez a Szentlélek követésére hív.

Preaching: Mindkét könyv tartalmaz prédikáció-sorozatokat. Általában sorozatokban prédikál-e, és mennyi időre előre tervezi meg azokat?

Batterson: Egész évben sorozatokat csinálunk. Alkalomadtán vannak másfajta vasárnapok is. Néha ezeket PBJ – peanut butter and jelly <mogyoróvajas lekváros kenyér> vasárnapnak hívjuk. Ezek minden különlegességet nélkülöző, egyszerű, nem teljes kreativitással zajló alkalmak. Gyakran van úrvacsora, és azokon a vasárnapokon „vissza az alapokhoz” üzenet hangzik. De főként sorozatok vannak. Novemberben a stábnak csendesnapok vannak, és nekilátunk a következő év sorozatainak a kidolgozásához. Mire vége a találkozónak, már nagy vonalakban megvan a következő év tervezete.

Erről jut eszembe, ez az ötlet segíthet: a csendes napok előtt csinálunk egy éves áttekintést, és ekkor egy tucat sorozat-ötletet vetek be a gyülekezetnek és megkérdezem őket: „Melyik lenne ezek közül azt, ami a legnagyobb segítséget nyújtaná a lelki fejlődéshez?” Megnézzük, és amelyik nagy százalékban jön vissza, abból látszik, hogy jó lóra tettünk, ha azt csináljuk. És aztán, elég érdekes módon, amelyik nagyon lassan jön vissza – más szavakkal, azok a sorozatok, amiket az emberek nem akarnak hallani -, azok gyakran abbamaradnak, és csodálkozunk: „Miért nem akartok erről hallani?” Tehát együtt kell kialakítani a stratégiát. Ez jobban hangzik, mivel kb. 70% végleg kimarad. Aztán megtörténik, hogy bevesszük az évi tervbe, de úgy érezzük, mintha Isten más irányba mozdulna, és kiveszünk egyet és beteszünk egy másikat. Ez nem tévedhetetlen tudomány, de segít, hogy tervszerűen hónapokkal előre tudok olvasni, amikor készülünk különböző sorozatokra, mert tudjuk, hogy mit csinálunk. Ez ötletelő csoportunkat is képessé teszi, hogy előre elkészítse a részleteket.

Preaching: Amikor novemberben elmegy a stábtalálkozóra, már vázolja is gondolatait a sorozatokról? A végső döntésben mennyi az ön és mennyi a csoport része?

Batterson: Van egy tanítói csapatunk, és velük 36 hét végén beszélek. Valamikor 48-szor, de van két másik emberünk is. Az idén egy kicsit másképp csináltuk. Azt mondtam nekik: „Ahelyett, hogy minden sorozatot én döntenék el, miért nem „dobtok be” egy pár ötletet, amit aztán bevethettek ahol és amikor akartok?” Én minden bizonnyal kulcsszereplő vagyok, még egy kis felelősséggel is tartozom; de ez sokkal inkább csoportmunka, mint egyszemélyes döntés.

Preaching: Hány hétig tart egy átlagos sorozat?

Batterson: Próbáljuk 3-5 hét alatt véghezvinni. Ha 2 hetes, nem hirdetünk, nem teszünk ki posztereket, meghívókat minden megállóba. Egy kicsit megnyírjuk, mert nem „rohanunk ajtóstul a házba”. De ha 3 vagy 4 hetes, akkor igyekszünk megtenni minden tőlünk telhetőt. Azt láttuk, hogy ha 6 hétnél hosszabb, elveszítjük a figyelmet, vagy a sorozat veszít impulzusából.

Preaching: Van olyan, az utóbbi években levő sorozat, amiről úgy érezte, hogy megérintette a gyülekezetet?

Batterson: Ami először eszembe jut, az az volt, aminek azt a címet adtuk, hogy „Elefánt az egyházban”. Ez egy színdarab az „elefánt a porcelánboltban” kifejezés alapján. Olyan nyilvánvaló igazságokról szól, amiket senki se vesz komolyan. Egyrészt egybehangzik azzal, amit a huszonévesek mondanak: „hé, nézz a szemembe! Szólíts meg! Szólj bele az életembe!” Másrészt itt D.C.-ben (Washington) mi a politikai kifogástalanság fellegvárában vagyunk, ezért akartunk néhány, az egyházban lévő elefántról szólni. Néhány olyanról, amiről nehéz, de kell szólni. És ez a sorozat olyan óriási siker volt már az első alkalommal, hogy (visszatérő) éves sorozattá vált. A témák az alkoholtól kezdve – aminek megítélése függ az egyházi háttértől – egészen a fogyasztási szokásokig terjednek, amivel a materializmussal (anyagiassággal) való szembenállásra hívjuk az embereket, amit egyaránt tapasztalhatunk az egyházban és a kultúránkban is. Aztán ott van a politika „elefántja”, amiről itt Washingtonban érdekes dolog prédikálni. Ez legutóbbi választás előtt volt. És így ez a sorozat óriási siker volt, részben mert vitát váltott ki. (Egy kissé vitatott volt)

Az a sorozat, néhány videó és a grafikák, amit csináltunk megtalálhatók az elephantinthechurch.com helyen. Ha más gyülekezetek is úgy gondolják, hogy megcsinálják ezeket, bátran használhatnak mindent. Az egyetlen dolog, amit kérünk: csinálja meg mindenki a maga elefántját, csinálja jobban, mint mi és aztán ossza meg másokkal.

Preaching: Van-e olyan dolog a kommunikációról és a prédikálásról, amit szeretett volna már akkor is tudni, mikor elkezdte?

Batterson: (nevet) Szerencsére már nagyon korán jó mentorom volt, aki bátorított, hogy „egy-csattanójú”, egy gondolatra kihegyezett szolgálatokat mondjak. Egyáltalán nem vagyok ellene a több kérdéssel foglalkozó, vagy akár az alliteráló igehirdetésnek, ami a bevésés eszköze lehet. De úgy tapasztaltam, hogy néha az a segítség, ha csak egy dolgot mondunk, és aztán fordítjuk el a kaleidoszkópot, feltárva különböző dimenziókat, hogy más szempontból nézzük meg azt. Emlékszem egy gyülekezeti taggal folytatott beszélgetésre, akinek a nevét most nem említem, a kabinet tagja volt, és ezért ismerős lehet. Fiatal lelkész voltam, és a mi gyülekezetünkbe járt. Odajött hozzám az egyik szolgálatom után, és azt mondta: „Nagytiszteletű Úr, ez nagy sorozat volt”. Nagyon kedves volt, de ezen a bátorító módon azt fejezte ki: „Figyelj, ez a szolgálat nagyszerű volt, de meglehetősen hosszú. Az első fele tényleg jó volt, de elfelejtettem, mert a második fele szintén nagyon jó volt.”

Mindig azzal küzdök: Lehet, hogy kevesebbel többet mondok? Erre törekszem. Ez olyan, mint a szöges ágy. Ha egy szögre fekszel, felsérti a bőröd és kilyukasztja; de szöges ágyon a nyomás eloszlik ezer szögre, és nem szúr meg. Ugyanez áll az igehirdetésre – megpróbálunk egy fő gondolatot találni, amit hazaviszünk, és aztán mindenfajta körülmény világosan ezt igazolja.

Preaching: Említette, hogy szerencsés volt, mert volt egy mentora. Képzeletben üljön most egy mentor székébe. Milyen tanácsot adna a szolgálatról egy fiatal lelkésznek?

Batterson: Ami legelőször eszembe jut: találja meg a saját hangját. Hallgasson meg annyi embert, amennyit csak tud; de a nap végén tegye fel a kérdést, hogy mit akar Isten az ő személyén keresztül közölni? Az ő kivételes körülményei között? Az ő sajátos képességein keresztül?

És érezze jól magát a bőrében. Eleinte arra törekedtem, hogy lelkész legyek. Később egyre inkább saját magam akartam lenni. És az emberek reagálnak a hitelességre, amikor őszinte vagy. Ezért úgy gondolom, a hangod megtalálása bizonyos értelemben felfedezése annak, hogy Isten országában speciálisan közreműködsz. C.S. Lewis azt mondta, hogy minden élet összesűríthető néhány tételbe. Úgy vélem, ezeknek a felfedezése segít abban, hogy magabiztosan kommunikáljunk. A dolog másik oldala viszont segít észrevennünk, ha nem vagyunk elég óvatosak és ugyanarról a vesszőparipáról prédikálunk hétről-hétre. És így hangunk megtalálásának része az a felfedezés is, hogy mik azok az életbevágó kérdések, amiket Isten beleszőtt az életünkbe.

A második dolog összeszedni minél több komoly dolgot a prédikációhoz. Mi nem az emberek kedvét keressük, amikor különböző témákat járunk körül. Hogy panaszkodhatunk a kultúránkban jelenlevő szexuális eltévelyedésekre, ha nem beszélünk róluk a szószékről? Tudom, ezek kemény dolgok, nehéz róluk beszélni, de kell hogy legyen hozzá bátorságunk. A hangod megtalálásának része nemcsak az a magabiztosság, hogy képes vagy nehéz (kényes) dolgokról is szólni, hanem hogy ezt meg is tudod tenni oly módon, ami inkább biblikusan, mint politikailag helyes. Ezekben a pillanatokban, amikor Isten valamit a szívedre helyez, hagyd hogy folyjon.

Bátorító szavamért Istennek kell hálásnak lenni áldásáért. Nem tudom, hogy is tudnám meghatározni, nem tudom pontosan, hogy mi az, csak azt, hogy szükségem van rá. Tudom, mikor van jelen/az enyém és mikor nem. És ez az, ami az igehirdetőket alázatra tanítja. A nap végén arra gondolok, hogy Isten felkenése Ő maga, bármilyen üzenetet adtunk is tovább, képességeinken felül. Ez csodálatos dolog – ha egyszer ezek a hangok elhagyják ajkainkat és valahol megérintik a hallgatók dobhártyáját, Szentlélek elkezd munkálkodni. Ez az, amikor szép közhellyel szólva a prédikáció munkaközösséggé lesz. Isten áldása, jelenléte végrehajtja azt, amire mi képtelenek vagyunk.

Széljegyzet:

Mark Batterson a blogok és a Social Network Oldalak használatáról

Úgy hiszem, hogy a blog (evotional.com) egy lehetőség a digitális tanítvánnyá tételre. Ma több ezer emberrel fogok kapcsolatba kerülni anélkül, hogy bárkivel is személyesen találkoznék. Jó olyan helyen lenni, ahonnan sokakat tudok tanácsolni anélkül, hogy bárhová elmennék.

Eredetileg azért csináltam, mert ahogy a gyülekezet egyre nőtt, lehetőséget akartam adni az embereknek, hogy megismerjék, mi van a fejemben és a szívemben, és hogy egy adott időpontban mi történik. Aztán több és több lelkész elkezdte olvasni, más mára már ők az elsődleges látogatói. Mindig is újságíró voltam, és azt gondoltam: miért ne írjam meg egy blogban és osszam meg másokkal, hogy mit tesz Isten az életemben, miért ne legyek olyan őszinte, amilyen lehetek, és miért ne osszam meg néhány észrevételemet, amit tapasztalok?

Ha ez másokat ösztönöz és bátorít, legyen.

Ironikusan szólva, most már egy pontra jutottunk mennyiségileg, hogy már messze ez a legfontosabb, amit csinálok, köszönhetően a sok látogatónak és sikernek, ami egész évben elkísér.

Szeretem a technikai dolgokat. Helyére kell tennünk, és Isten céljaira felhasználni, és megvallom, ez a szándékom az evotional.com bloggal is.

Nagy mértékben használjuk a Twittert és a Facebookot, mert ezek azok a hálózatok, ahol kommunikálni tudok. A Twitter sok egyháznak lehetne ez eszköze arra, hogy a szószék monológját dialógusra fordítsa.

Beszéltem néhány konferencián – ezeket egyesíthetnénk néhány sorozatunkkal, ahol mialatt én beszélek, az emberek a Twitteren keresztül kérdezhetnének, és én felelhetnék a kérdésekre. Tehát szeretjük a segédeszközöket. Úgy gondolom, remek dolog, ha nagyobb hallgatósághoz beszélünk, és egy kicsit több dialógust mint monológot alkalmazunk.

Eredeti cikk: Preaching to the De-Churched: An Interview with Mark Batterson

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.