Éberség

(A prédikátorjelöltekhez.)

„Gondot viselj magadról és a tudományról . . .”

(I. Timoth. 4. rész, 5. vers.)

Minden mesterember tudja, hogy az ő szerszámát jó állapotban kell tartania, mert: „Ha a vas megtompul és annak élit meg nem köszörüli az ember, akkor erejét kell megfeszíteni”. (Prédik. 10. r., 7. v.) Ha a fejsze már nem vág, akkor jobban kell magát megerőltetnie, vagy pedig rosszul sikerül a munka. Michelangelo, a nagy művész, olyan jól tudta, hogy minő fontos dolog a szerszám, hogy saját kezével készítette mindig ecseteit. Ez egy kép a mi számunkra abban a tekintetben, hogy a kegyelemnek Istene miként neveli és képezi magának az ige szerszámait. Ő persze tud dolgozni rossz szerszámmal is, mint például felhasználhat igen gyenge prédikációt is, hogy egy ember megtérjen. Sőt nélkülözheti a szerszámot egészen és az emberhez közel hozhatja az igét a Szentlélek által közvetlenül. De amit Isten az ő mindenhatóságában tesz, azt mi nem vehetjük zsinórmértékül eljárásunkban. Ő szabad kormányzásában, azt teheti, ami neki tetszik; minekünk azonban a világos törvényekhez kell alkalmazkodnunk, amelyeket az ő háztartásában különösen észlelünk. Itt például egészen világosan látjuk, hogy az Úr határozott célokhoz határozott eszközöket használ. Ebből azt tanuljuk, hogy többet érünk el akkor, ha mi magunkat a legjobb lelkiállapotban találjuk. Legjobban fogjuk folytatni az Úr munkáját, ha a mi természetes és kegyelmi ajándékaink jó állapotban vannak és a legrosszabbul, ha azokat elhanyagoljuk. Ez az elv vezéreljen minket. Ha az Úr kivételeket tesz, akkor ezek csak a szabályt erősítik meg.

Mi úgyszólván magunk vagyunk a mi szerszámunk, s azért kell magunkat jó állapotban tartanunk. Ha én az evangéliumot prédikálom, úgy ehhez az én hangomat használom, minélfogva ezt a hangot iskoláztatnom kell. Csak saját agyammal gondolkodhatom, és saját szívemmel tudok érezni, ezért az én eszemnek és kedélyemnek erejét képeznem és nevelnem kell. Csak az én saját megújított természetemmel tudok mások lelkéért sírni és tusakodni, azért tehát azt a szeretetet, amely Krisztus Jézusban volt, magamban oltalmazni és ápolni kell. Ha én magamnak sok könyvet veszek, egyleteket alapítok, nagy terveket csinálok, és emellett elmulasztom az önmagamon való munkálkodást, akkor mindaz semmit sem ér nekem. Könyveket, egyleteket csak az én szent hivatásom közvetítésével tehetek használhatókká. Az én saját szellemem, az én lelkem, az én testem a legközelebbi szerszám a szent szolgálat részére. Az én szellemi erőim és benső életem az én harci fejszém és harci felszerelésem.

Ha az evangélium hírnöke maga szellemileg nincs jó állapotban, akkor ennek igen rossz következményei vannak reá és hivatására nézve. És mégis testvéreim, milyen könnyen lehet ebből rossz dolog, és mennyire ébereknek kell lennünk. Mikor egyszer Perthből Edinburgba utaztam, a vonat hirtelen megállott, mert egy kis csavar eltört a gépen. Végre megint tovább ment, de a vonat lassan haladt, mert a két dugattyúrúd közül csak az egyik dolgozott. Csupán egy kis csavaron múlt az egész, egy kis nyomorúságos vasdarabkán, mert különben szélsebesen futhattunk volna. Amerikában egyszer megállott a vonat azért, mert a kerekek kenőszelencéjébe legyek jutottak. Így talán az ember egészen alkalmas egy kis hibától eltekintve, de ez a hiba megbénítja munkásságát, vagy pedig egészen hasznavehetetlenné teszi őt. Annál szomorúbb ez, ha az evangéliumról van szó, melynek a legfőbb értelemben ereje van a legmagasabbat elérni. Mily rettenetes az, ha a gyógybalzsam elveszíti erejét, mert egy kontár ügyetlenül kezeli. Miként a víz, mely ólomcsöveken folyik, megmérgezve lesz, úgy maga az evangélium, ha a szellemileg egészségtelen embereken át folyik, megromolhatik és a hallgatókra ártalmassá válik. Egy olyan férfiú szájában, aki istentelen életet él, ártalmas lehet például az elválasztás tana, mert úgy tűnik elő, mint a gonoszságnak köpönyege, más oldalon a lelkekre káros lehet az armeniasmus, az ő mindenki számára készen lévő kegyelemnek hirdetésével, ha a gyülekezet a prédikátor közönyös hangjából azt a gondolatot veszi ki, hogy a dolog nem olyan sürgős, hiszen bűnbánatot lehet tenni az éppen arra alkalmas időben. Ha a prédikátor maga is gyenge a kegyelemben, akkor nem ér el tartós hatást. Sokat fog vetni és keveset aratni; az ő fontjai kevés kamatot fognak hozni. Az amerikai utolsó harcokban némely csatákat elvesztettek, mert tisztességtelen üzletemberek rossz lőport szállítottak annyira, hogy az ágyúk nem működhettek. Megtörténhetik ez mivelünk is.

Eltéveszthetjük a célt és eltékozolhatjuk az időt, mert önmagunkban sincs igazi élet, vagy pedig nincs oly sok, hogy Isten minket huzamosan megáldhatna. Óvakodjatok attól, hogy megbízhatatlan prédikátorok legyetek.

Mindenekelőtt először magunknak kell megragadnunk az üdvöt. Hogy az evangélium tanítójának először magának kell azt befogadnia, az egyszerű dolog, de egyúttal rendkívül fontos igazság. Az ordináció (felavatás) még nem adja meg a fiatalembernek az apostoli kenetet. Az igazi és valódi jámborság az első, elhagyhatatlan követelmény. Ha valaki nem érzi magát a szentségre hivatottnak, akkor biztosan nincsen hivatása a prédikátorságra, akármilyen meghívással áll is az elő. „Először légy te felékesítve, azután úgy ékesítsd fel testvéredet” %u2012 mondják a rabbik. „Annak a kéznek, amely a másikat akarja mosni, nem szabad piszkosnak lenni” %u2012 mondja Gergely. Ha a te sód megromlott, hogyan fűszerezesz meg másokat? A prédikátor elmaradhatatlan kelléke, hogy megtért ember legyen. Tinéktek prédikátori jelöltek, újjá kell születnetek. De nem szabad úgy állítani fel ezt a kelléket, mint ami magától értetődik, mert az ember könnyen csalatkozik saját kegyelmi állapota felől. Higgyétek el nekem, hogy nem gyermekjáték biztosra venni az ember hivatását és elválasztását! A világ telve van hamis dolgokkal, nyüzsög az önámításra hajló testies szolgáitól, akik egy prédikátor köré gyűlnek, mint a keselyűk a dög köré. Minden kezdő prédikátor ezt mondja lelkének legmélyében: Mily borzasztó volna ez reám nézve, ha az igazság ereje, melyet én hirdetni akarok, előttem ismeretlen volna. Egy igazságot nem ismerő lelkész úgy beszél, mint a vak ember a színről, mint a süket a zenéről. Olyan, mint a vakondok, amely fiatal sasokat tanít, mint a csiga, mely az angyalokat repülésre tanítani akarná. És ha még olyan tehetséges ember is, de lelki élete nincsen, nem illik a szellemi hivatásra, s kötelessége volna, hogy mindaddig mondjon le róla, míg az erre való első kelléket el nem érte. Oh milyen természetellenes helyzetben van az a prédikátor, aki nem alkalmas hivatásának betöltésére és az önkéntesen átvett felelősség alól még sem tudja magát elvonni! Vajon, hát minő vigaszt talál ő gyülekezete tagjainak tapasztalataiban? Mit szóljon akkor, mikor a bűnbánók segélykiáltását hallja? Mit szóljon, ha kétségeikkel és félelmeikkel hozzá fordulnak? Nem kell-e neki saját szavainak hatása felett csodálkozni? Talán meg van áldva szava arra, hogy mások megtérjenek, mert hiszen az Úr megáldhatja prédikációit, ha azt a prédikátort magáénak el sem ismeri. Oh vajon minő zavarba kell az olyannak jönnie, ha érett keresztyének tanácsért fordulnak hozzá? Mert hiszen a tapasztalatok útján, amelyeken az ő újjászületett hallgatói járnak, nem találja ki magát. Miként lehet ő azok boldog kimúlásának tanúja, vagy miként közeleghet velük örömteljes közösségben; az Úr asztalához? Egy olyan ember el nem futhat úgy, mint az a fiú, akit általa gyűlölt mesterségre kényszerítenek. Egész életére szent hivatáshoz van kötve, és mégsem ismeri az isteni üdvnek erejét. Hogyan hívhatja naponta Krisztushoz gyülekezetét, míg a halála által való kiengesztelés erejét nem tapasztalta? Hiszen ez egy folytonos rabszolgaság. Vajon a szószéknek megpillantása nem olyan gyűlölt-e előtte, mint a gályarabnak az evező megpillantása?

És milyen hiábavaló az ilyen embernek működése? Olyan úton kell mást vezetnie, amelyre ő maga sem lépett még; tanítania kell másokat és ő maga tudatlan. Eső nélküli felhő és olyan fa ő, amely csak levelet hoz. A sivatagban a nap hevében eleped a karaván és megérkezik a vágyva-vágyott kúthoz, de jaj! %u2012 egy csöpp víz sincs benne! Így jár az Isten után szomjúhozó lélek, aki egy megtéretlen lelkészhez jön. Szomjan kell vesznie, mert ő az élet vizét nem adhatja neki.

De nemcsak haszonnélküliek, hanem károsak is az ilyen lelkészek. Ők különösen okai a kiterjedett hitetlenségnek. A múltkor olvastam, hogy a gonoszság hatalma talán soha sem olyan nagy, mint mikor egy világi érzelmű lelkésznek drága orgonája, világi indulatú énekesekből álló énekkara és előkelő gyülekezete van. Az emberek mennek a templomba, jó keresztyéneknek tartják magukat, sőt még hálát is adnak ezért Istennek, holott mindössze csak egy jó előadást és szép zenét hallgatnak. Krisztus nélkül élnek; istenies életnek külszínével bírnak, de annak erejét tagadják.

Az olyan lelkész, aki megelégszik azzal, hogy tagjai külsőleg egyháziasak és az államegyházhoz tartoznak, inkább az ördögnek, mintsem az Istennek szolgája. Elég sok kárt tehet úgyis, amíg külsőleg a korlátok közt marad; de milyen könnyen megtörténik az, hogy olyan, aki belsőleg nem áll szilárdan az isteni félelemben, külsőleg is elveszíti egyensúlyát. Oh mennyire káromoltatik akkor Isten, és hogy gyaláztatik az evangélium!

Bunyan Jánosnak „Sóhajok a pokolból” című művében egy rémséges hely van, mely gyakran kóvályog füleimben. „Oly sok lélek taszíttatott a romlásba vak papok tudatlansága folytán, olyan prédikációk által, melyek a lélek számára ártalmasak voltak, miként a patkányméreg a testnek! Némely prédikátorok talán egész városokért hordják a felelősséget. Oh barátom, te elvállaltad azt, hogy a népnek prédikálj, és talán azt sem tudod, hogy mit vállaltál el ezzel? Mi lesz veled, ha az egész község a pokolban reád kiált: „Ezt mi neked köszönhetjük! Nem volt bátorságod arra, miszerint bűneinket félelemből szemeink elé rakjad, nehogy megfosszunk téged kenyeredtől. Óh te átkozott! Nem elég volt néked, hogy magad estél be a verembe, hanem vak lévén, mint vak vezető másokat is oda vezettél?”

Ha a lelkész hite felől tisztában van, akkor az következik legelőbb, hogy az ő jámborsága erős legyen. Nem szabad azzal megelégednie, hogy tagjaival egy színvonalon álljon, hanem érett, előhaladott keresztyénnek kell lennie. Joggal nevezik Krisztus szolgáit választottak kiválasztottjainak, az Ő választásából kiválogatottaknak, az egyházból kiválogatott egyháznak.

Beszélik, hogy a régi egyiptombeliek a legtanultabb bölcsek soraiból választották papjaikat, a királyokat pedig a legmagasabban tisztelt papok közül. Így kell a mi Istenünk szolgáinak az egész keresztyénség közül kiválogatottaknak lenniök, olyan embereknek, hogy egy királyi trón részére jobbakat találni nem lehetne. A legtehetségtelenebbek, legfélelmesebbek, testi érzületűek, ingatag férfiak, nem alkalmasak a szószékre. Aki nem ment a szédüléstől, az ne menjen fel egy magas toronyra, hanem végezzen veszélytelen munkát a földszinten. Így szellemi értelemben nem kellene némely testvérnek valami magas őrhelyen állania, mert hajlama van a szédülésre, azaz a hiúságra. Nagyon könnyen teszi hiúvá egy kis eredmény a prédikátort és milyen veszélyes ez reá nézve, milyen biztosan a bukásba viszi őt. Ha a mi népünknek házát és udvarát kellene valami ellenség ellen védenie, akkor nem fog az fiúkat és leányokat kardokkal, s puskákkal felszerelve kiküldeni; éppen így nem szabad a gyülekezeteknek sem minden beszédre képes újoncot és tapasztalatlan buzgólkodókat a hit hirdetőjévé állítani. Az Úrnak félelme tanítsa a fiatalembert bölcsességre, mert különben nem alkalmas pásztori hivatalra; kell, hogy az isteni kegyelem tegye őt éretté, mert máskülönben jobb lesz várnia, míg megadatik neki felülről az erő.

Ami pedig az erkölcsöt illeti, kell, hogy a lelkész hírneve fedhetetlen legyen. Sokan egészen jó gyülekezeti tagok, de nem illenek egyházi hivatalra. Nagyon szigorú vagyok azon keresztyének iránt, akik durva bűnökbe estek. Örülök, ha azok újból igazán megtérnek, ha őket %u2012 persze a remegésnek örömével %u2012 újból a gyülekezetbe lehet felvenni, de a másik igen komoly kérdés azután az, hogy vajon egy embernek, aki durva bűnökbe esett, könnyűvé lehet-e tenni, hogy ismét a szószéken foglaljon helyet? Angel James János mondja: „Ha az igazság prédikátora a bűnösök útjára lépett, az többé ne nyissa meg ajkait a nagy gyülekezet előtt addig, míg bűnbánata olyan nyilvánvaló nem lesz, mint a bűne”. A nyilvános erkölcstelenség %u2012 még a komoly bűnbánat mellett is %u2012 annak jele, hogy az a férfiú sohasem volt azon kegyelmi adományok birtokában, melyekre egy prédikátornak szüksége van.

Gondoljátok meg, hogy ha ti prédikátorok vagytok, a ti egész életetek, de különösen a hivatalban való életetek a ti jámborságtok erejével befolyásoltatni fog. Ha a ti buzgóságtok megbénul, akkor a szószéken nem fogtok jól imádkozni. Családi körötökben még rosszabb lesz imátok és a legrosszabb a ti tanulmány-szobátokban. Ha a ti lelketek sivár lesz, akkor hallgatóitok önkéntelenül érezni fogják, hogy imátoknak sem nedűje, sem ereje nincsen. Sejteni fogják, hogy gyümölcstelenek vagytok még talán hamarább, mint ti magatok ezt észrevennétek. Talán éppen olyan találó szavakat és jól összeállított mondatokat használtok, mint azelőtt, de sokkal kevesebb szellemi erő van jelen. Néha rázzátok magatokat, mint Sámson, de a nagy erő eltávozott. A gyülekezeti tagokkal való érintkezésben mindjárt észreveszik ezek, mennyire kevesebb lesz a kegyelmi adományokból nálatok. Ha valakinek szívfájdalma van, akkor az egész test szenved: a gyomor, tüdő, belek, izmok és idegek; és ha a szív lelkileg gyenge, akkor odavan az egész belső élet. A ti hallgatóitok többé-kevésbé szenvedni fognak. Az erősek talán lerázzák magukról a bénító nyomást, de a gyengék mindenesetre súlyosan megrongálódnak. Úgy van az emberekkel, mint az órákkal. Egy rosszul járó zsebóra talán csak a tulajdonost ámítja el, de ha a toronyóra jár rosszul, akkor az egész város téved. A prédikátor ilyen nyilvános óra. Sokan utána igazítják óráikat; ha nem jól jár, akkor azok hamisan járnak, ő pedig nagymértékben felelős a bűnért, melynek okozója lett.

Minekünk alapos jámborságra is van szükségünk, mert nagyobb veszedelemnek vagyunk kitéve, mint egyebek. Persze az emberek azt gondolják, hogy mi védett zugban vagyunk, ahol ellenünk semmi kísértés nem jöhet, de a mi veszélyeink éppen ellenkezően nagyobbak és alattomosabbak, mint egyéb keresztyénekké. Mi persze a magaslaton állunk, de ez a magaslat veszedelmes és sokak részére a szellemi hivatal tarpei sziklává válik. Nem tudom a kísértéseket egyenkint elősorolni; vannak durvábbak és finomabbak. A durvákhoz tartozik például, hogy az ember örömmel és hosszasan szeret egy jól megterített asztal mellett ülni. Erre nézve nagy a kísértés, ha vendégszerető gyülekezeti tagjaink vannak. A nőtlen prédikátorokra nézve, kik az ifjú női tisztelőknek egész seregével bírnak, a kísértés különösen erős az érzékiséghez. Mégis elég ebből! Ha nincsenek elvakítva a szemetek, magatok is ezernyi hurkot fogtok észrevenni. De vannak titkos hurkok, melyeket sokkal nehezebben lehet kikerülni. A leggonoszabb kísértések egyike az, ha hivatalunkban a mi személyes keresztyénségünket csak abban nyilvánítjuk meg, hogy a Bibliát olvassuk és prédikálunk. Az egyéni bűnbánatot elveszíteni rettenetes veszteség volna. „Senki sem fog másnak jól prédikálni, ha előbb magamagának nem prédikál” %u2012 ezt mondja Orvén János. Nagyon nehéz ezen elvhez hűnek maradni.

Csak egy veszélyt említettem, de azokból légió van. A lelkek nagy ellensége nem hagy egy eszközt sem megkísértetlenül, hogy a prédikátort megrontsa. „Óvakodjatok”, mondja Baxter %u2012 „mert az ellenség ellenetek a legkomolyabb és legkeményebb rohamokat intézi. Ha ti vezérek vagytok a harcban, akkor csak addig kimél meg titeket, ameddig Isten visszatartja őt. Ő titeket gyűlöl leginkább, mert ti tesztek neki legnagyobb rombolást. Amint ő Krisztust inkább gyűlöli, mint egyikünket közülünk, mert Krisztus a mi üdvösségünknek vezére és fejedelme, a setétség birodalmának pedig több kárt tesz, mint összevéve az egész világ, ekként gyűlöli ő a vezetőket, kik Krisztus alatt szolgálnak rangjuk szerint inkább, mint a közkatonákat. Tudja ő, hogy minő zavar támad, ha a vezetők elesnek. Már régen gyakorolja ezt a harcmodort; a pásztorokat veri, hogy a juhok elszéledjenek és eddig oly nagy volt az eredménye, hogy ugyanezt a módot folytatni fogja, amíg ezt tenni tudja és tennie szabad. Azért óvakodjatok, mert az ellenségnek különös szeme van reátok.”

Tehát mégegyszer: Még nekünk a legmagasabb jámborságra kell kiképeztetnünk, mert ezt a mi munkánknak tere kívánja. Abban a mértékben, amennyire megújított lényünk erőteljes, fogunk tudni áldásdúsan működni lelki hivatásunkban. Az igazság ellenségeivel szembeszállani, a hit védfalait oltalmazni, az Úr házában jól kormányozni, a szomorúakat vigasztalni, a szenteket nevelni, a tanácstalanokat vezetni a makacsokat hordozni, lelkeket nyerni és ápolni %u2012 ezeket és sok ezerféle dolgot csak egy olyan egész ember tud véghezvinni, akit az Úr szolgálatára erőssé tett. Keressétek tehát az erőt az erősnél, bölcsességet a bölcsnél, keressetek mindent annál, akinek mindene van, és mindent tud.

Minden lelkésznek gondja legyen arra, hogy az ő személyes viselkedése összhangban legyen hivatalbeli viselkedésével. Ismeretes azon embernek a története, aki olyan jól prédikált és olyan rosszul élt, hogy ezt mondták felőle: Ha ő a szószéken van, nem kellene őtet többé lebocsátani, ha pedig lent van, nem kellene többé felbocsátani. Isten őrizzen meg minket, hogy ilyen Jánusznak utánzói legyünk. Mi nem akarunk Istennek papjai lenni az oltár előtt és Béliálnak fiai a hajlékon kívül; hanem ellenkezően, mint ezt nazianzi Gergely Vazul felől mondotta: a mi tanításunknak mennydörögni és a mi társalgásunknak villámlani kell. Azokban nem bíznak az emberek, akik kétféle arcot mutatnak, és nem hisznek azoknak, kiknek tanításuk és életük összhangban nincsen. A cselekedetek hangosabban beszélnek, mint a szavak, és a gonosz élet elnyomja a legékesebben szóló prédikációt.

Szörnyű az a lelkész, aki nem úgy él, ahogyan tanít. A mi Urunkról Jézusunkról mondatik, hogy ő mint Mózes, próféta volt, hatalmas cselekedetekben és beszédben. Az Isten emberének követnie kell Urát. Hatalmasnak kell lennie tanításában, beszédében és példaadó cselekedeteiben, sőt ha lehetséges, a cselekedetben még hatalmasabbnak. Figyelemreméltó, hogy az egyedüli egyháztörténet, amellyel bírnunk, csak az apostolok cselekedeteiről szól. Prédikációikról, melyek mindenesetre jók voltak, jobbak, mint a mi prédikációink, nem sokat hagyott hátra a Szentlélek, de még határozataikról és egyházi gyülekezeteikről sem. Óh, legyenek a mi cselekedeteink méltók a feljegyzésre, mert fel lesznek jegyezve. Többet kell élnünk közvetlenül Isten szeme előtt és a mindent napfényre hozó napnak világosságában.

A lelkész legszükségesebb erénye és legszebb ékessége a szent élet. A prédikátor élete legyen a mágnes (delej), mely az embereket Krisztushoz vonja; szomorú dolog pedig az, ha inkább távol tartja őket. A prédikátor szent élete hangos bűnbánatra való felhívás a bűnösökhöz, és ha szent vidámsággal van összekötve, még vonzóbb lesz.

Még a kis dolgokban is arra kell ügyelnie, hogy élete összhangban legyen hivatalával. Különösen pedig, hogy mindig megteljesítse azt, amit ígért. Az igazság ne csak legyen mibennünk, hanem sugározzék is ki belőlünk.