Dicsőtés: vezetés vagy szereplés. A dicsőítésvezetők legnagyobb kísértése

Vezetés vagy előadás

Milyen a jó dicsőítésvezetés?

Mostanában azon kaptam magam, hogy a leglehetetlenebb helyeken tűnődtem erről: a fiam kosárlabdameccsének szünetében, vagy a mélyhűtött áruk előtt állva a boltban, vagy miközben az autómban ültem, és vártam, hogy kiadják a hamburgeremet a gyorsétteremből. De hiszen ez „csak” dicsőítésvezetés, az ég szerelmére – gondolhatod, és hozzáteheted: talán megszállott vagyok.

Az egész egy dicsőítő konferencián kezdődött. Az alkalom bölcs szervezői biztosak voltak benne, hogy nem csak elemezgetni szeretnénk a dicsőítést elméletben. Be is terveztek sok-sok dicsőítést! Alig vártam a közös alkalmakat, az intim kapcsolatot Istennel, be kell vallanom, jobban, mint magukat a szemináriumokat.

Aztán az első dicsőítő szolgálat felénél elgondolkoztam, hogy talán nem jó konferenciára regisztráltam. Itt voltam ezen a látszólag interaktív, Istenre koncentráló környezetben, de fogalmam sem volt, milyen valóságosan és hitelesen elkötelezni magam Isten mellett. Olyan volt, mintha valaki benyomott volna egy előre felvett dicsőítő videót, olyat, ami teljesen ellentéte a bennünket körbevevő „világi” kultúrának. Úgy értem, az „őszinte” dicsőítésben imádók százai kötelességszerűen tapsolnak öt dalon keresztül, utánozva a dicsőítésvezetőt, felemelt kézzel, amitől megfájdul a válluk, és csak a dalok sorainak végét „nyögik be”, mert egyébként a többit nem ismerik.

Egyáltalán nem volt isteni.

Bevallom, napjaink dicsőítési szubkultúrájának több külső jele is megfigyelhető volt: elnyújtott éneklés a közönséggel, mini-imádságok átszőve „halandzsázással”, ügyesen megtervezett rövid (tényleg nagyon rövid!) pillanatok a személyes reagálásra. Olyan fájóan mesterséges volt az egész! Vajon csak én voltam így vele?  Később a konferencia két részvevőjével beszélgettem erről, és az ő tapasztalataik is hasonlóak voltak, mint az enyémek.

Azóta megállapítottam, hogy az alapvető probléma, ami aztán a többi negatív érzést és hatást generálta, a dicsőítésvezetésben volt. Pontosabban az volt minden baj forrása, hogy a dicsőítés imádat helyett szerepléssé degradálódott.

Mi a különbség a kettő között?

Itt egy készülő lista, amit hónapok óta finomítottam a mélyhűtött áruk osztálya/kosárlabdameccs közbeni elmélkedéseimben.

Ha a dicsőítés vezetői SZEREPELNEK

  • eljátsszák az imádatot
  • magukat, a zenéjüket, a teljesítményüket „emeli fel”
  • manipulálják az embereket egy mesterséges imádattal
  • hosszú távon felemészti őket az, hogy mindig „fényes képet” mutassanak magukról (1Sámuel 16:7)
  • előbb-utóbb biztosan belefáradnak abba, hogy mindig lelki magaslatokon láttassák magukat a „közönségük” előtt
  • a valódi céljuk, hogy őket lássák a résztvevők
  • figyelemfelhívó a „színpadi szereplésük”: kitárulkozóak, hangosak, trendi stílust vesznek fel, mesterkéltek, túl sokat és túl élénken gesztikulálnak, túl sokat beszélnek; a saját élményeikre összpontosítanak; túl hangosan énekelnek vagy játszanak, túlzó mozdulatokat tesznek, miközben a hangszeren játszanak; a vokalista vagy a hangszeres csillogtatja „virtuózságát” a show kedvéért; kisajátítja a színpad középső részét, stb.
  • a vezető a „dicsőítésvezetési stílusát” a keresztény szubkultúrából másolja
  • egy csomó előre gyártott gesztust és zsargont fűz össze
  • „megdolgozza a gyülekezetet”, hogy érzelmeket manipuláljon
  • megmondja az embereknek, hogy hogyan válaszoljanak, és kényszeríti őket a válaszra
  • mereven ragaszkodik a dicsőítés rendjéhez, mindent a terv szerint csinál
  • olyan gyülekezetet keres, ahol tetszésre talál
  • nem engedi vagy megzavarja a csendességet
  • nem szereti odaadni a mikrofont másoknak
  • láthatóan kedvét szegi, ha kevesebb ember előtt kell énekelni/játszani; látszik a mozdulatain, hogy elégedetlen a létszámmal vagy a résztvevők reakcióival

A valódi dicsőítésvezető, aki Isten imádatába vezet:

  • komolyan veszi, hogy a dicsőítés egy életforma, ami a mindennapjaira is jellemző
  • Isten nevét „emeli fel”
  • a többieket „belevezeti” a dicsőítésbe azzal, ahogyan ő imádja Istent
  • élteti az Istenért való szenvedély és a becsületes szív (Zsoltárok 27:4; Efézus 4:22-24)
  • Krisztus megváltását helyezi a középpontba: összekapcsolja Isten történetét az emberek történetével
  • célja a színpadon a láthatatlanság – nem az ő személye fontos, hanem a közös imádat
  • külsőleg: stílusosan, de szerényen öltözködik; a gesztusai a személyes dicsőítésének a természetes kifejezése; csak annyit beszél, hogy az összefüggéseket megmutassa vagy többet mutasson meg Istenről; hallható, de nem zavaró; azért játszik, hogy kifejezzen valamit, nem a „hatás kedvéért”; a tehetségét felajánlja Istennek, mint áldozatot a dicsőítésben; olykor félrehúzódik, hogy kevésbé legyen látható
  • megengedi Istennek, hogy Ő alakítsa ki a stílusát: egyedi személyiségének, ajándékainak és tapasztalatainak megfelelően
  • spontán dicsőít, szívből
  • elősegíti a dicsőítés hangulatát, aztán hátrébb lép, és hagyja, hogy Isten találkozzon az emberekkel, ott, ahol éppen vannak
  • lehetőségeket ad az embereknek, és engedi, hogy megtalálják a saját útjukat
  • felkészült, de érzékeny arra, hogy Isten mit visz éppen véghez
  • kapcsolatban marad az emberekkel, hogy lássa, mire van szükségük
  • megengedi Istennek, hogy beszéljen a csendben, és törődjön az összetört emberekkel
  • másokat is tanít a dicsőítésvezetésre, megadja nekik a lehetőséget, hogy szolgáljanak
  • hirdeti Isten igazságát, nem számít, hányan vannak a padsorokban

Eredeti cikk: Leading vs. Performance

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.