Mennyire kell egy igehirdetőnek képviselnie emberi mivoltát? Úgy tűnik az a helyes, ha a prédikátor elnyomja emberi indíttatásait. Az ige hirdetői nem akarnak Isten Igéjének az útjába állni. Bár túlzásba is lehet vinni ezt az aggodalmaskodást. Egy testetlen prédikáció nem csak hogy abszolút lehetetlen, de teljesen fölösleges is, ahogy ezt maga az inkarnáció ténye is mutatja, és bölcstelen dolog, ahogy a gyülekezeteinktől is megtudhatjuk.
Nem tudom, látták-e néhány évvel ezelőtt a Vezetőségről szóló rajzfilmet. Egy lelkipásztor és a családja búcsúajándékot kapnak a gyülekezetüktől. Kétségtelen, hogy ez a lelkipásztor éveken keresztül hűségesen hirdette nekik az igét. Az egyik presbiter átad a lelkésznek egy hatalmas méretű, súlyos könyvet, amit alig tud megfogni a lelkész, mivel annyira nehéz és terjedelmes. A könyv gerincén jól olvasható a címe: „Kovács lelkész életének eseményei, a prédikációiban hallott elbeszélései alapján… Első kötet”.
Mindnyájan ismerjük azt a gyötrelmet, amikor olyan prédikátort kell hallgatni, aki túlságosan odavan magáért és a saját élettapasztalataiért. Viszont kevesen hallgatnánk meg szívesen olyan prédikációt, amiből hiányzik az ember élménye és a valódi élet színessége. Az igehirdető a maga részéről nem akar az Ige útjába állni, viszont a hallgatók örülnek neki, ha az igehirdetőnek van egyfajta „lüktetése”.
Mennyire legyen emberi a prédikátor? Egész pontosan mennyit adhat át az emberi mivoltából anélkül, hogy a prédikáció által az isteni kommunikáció történését megzavarná?
Erre a kérdésre pozitív és negatív választ is lehet adni. Mindkét válasznak figyelemreméltó érvei vannak.
A negatív válasz: elnyomni!
Az emberi lény, bukott és véges állapotában, nem megfelelő edénye Isten Igéjének. Az Isten nevében szóló prédikátorok az alábbi okok miatt kell, hogy elnyomják emberi oldalukat:
Az emberi igehirdetők félremagyarázzák az üzenetet
Nagyon nehéz még a lelkiismeretes prédikátornak is, hogy ne adjon valamilyen személyes vonalat a mondandójához. Az igehirdető előtt nem csak az a kihívás áll, hogy jól értelmezze az igeszakaszt, hanem az is, hogy jól is kommunikálja. Ennek a borzalmasan komoly feladatnak a megvalósítása érdekében kellő mértékben félre kell tennie személyes véleményéhez való ragaszkodását, ahhoz, hogy megállapíthassa, mi az, amit Isten akar mondani azáltal az ige által, és mi az, amit csak ő maga akar mondani.
Walter Kaiser arról ír, milyen nehéz átadni a bibliai alapelveket az ősi és a mai kultúra közötti szakadék egyik oldaláról a másikra:
Annak érdekében, hogy valóban alapelveket adjunk át, anélkül, hogy elszellemiesítenénk, történelmi eseményekre tennénk a hangsúlyt, pszichologizálnánk, moralizálnánk vagy allegorizálnánk, először is a szerző fő mondanivalóját kell megállapítanunk és kimondanunk, anélkül, hogy a prédikáció-vázlatunkban szereplő emberekre vagy helyekre utalnánk. Kizárólag Isten személyét, jellemét, munkáját, követelményeit, tanításait és vigasztalását akarjuk szorgalmazni minden embernél (Kaiser 23).
A nagy feladat az, hogy a bibliai szakasz alapelvét megállapítsuk, nem összekeverve „a saját személyes véleményünket (akár jó, akár rossz) az ihletett szerzőével (14-15)”. Más szavakkal, félre az útból! A vélemény rettenetes hatással lehet a biblikus igehirdetésre.
Az emberi igehirdetők versengenek az üzenettel
Azok az igehirdetők, akik a saját személyüket és tapasztalataikat emelik ki a prédikáció során, azt kockáztatják, hogy Isten Igéjének a rendeltetését hátráltatják. Az igehirdetés Krisztust, és csak Krisztust kell hogy felmagasztalja. Ahogy John Piper mondja: „Az igehirdetés célja Isten dicsősége, ami az emberi szív boldog alávetettségében mutatkozik meg (Piper 26).”
Aki személyes történetét meséli el, azt kockáztatja meg, hogy vagy túl jónak, vagy túl rossznak fogják látni. Az első esetben arrogánsnak és öncélúnak tűnhet. A második esetben vagy a mondanivalóját vagy a tekintélyét teszi kockára. Mindkét esetben az történik, hogy magára tereli a figyelmet, aminek az igeszakasz vallja kárát.
Ahogy a prédikátor a gyülekezet előtt áll, az fizikálisan behelyezi őt a figyelem középpontjába. Ez csábító. Sok prédikátor enged a kísértésnek, hogy az öltözetével és a viselkedésével hívja fel magára a figyelmet. Amikor a hallgatók jobban figyelnek rá, mint a hirdetett igére, akkor a folyamat szabotálva van.
Az emberi igehirdetők elhomályosítják az üzenetet
„Mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek Isten dicsősége nélkül.” (Róma 3:23). Igen, az üzenetet tökéletlen emberek közvetítik számunkra. Persze, tudunk mondani olyan prédikátorokat, akik széles körben elismertek tisztességes, feddhetetlen jellemük miatt, de minden Billy Graham mellett ott egy Jimmy Swaggart.
Isten kegyelmét hirdetjük, mégis túl gyakran és túl mélyen hiányzik az kegyelem kútfőjéből merítő prédikátor elismertsége a gyülekezet szemében. A bölcs igehirdető bizonyára csak visszafogottan tárja fel személyes gyarlóságait, hogy ne tegye próbára a hallgatói megbocsátási készségét (Bailey 559-60).
A pozitív válasz: kimutatni!
Másfelől viszont számos érv szól ember voltunk kimutatása mellett az igehirdetés gyakorlatában. Az igehirdetők az alábbi okok miatt mutassák ki prédikálásuk közben emberi mivoltukat:
Az emberi prédikátorok valósághűen adják át az üzenetet
A prédikálásban rejlő egyik nehézséget az üzenet túlvilági vonásai jelentik. Az igehirdető transzcendens igazságokat akar átadni olyan embereknek, akik nem képesek kilépni a tér és idő keretei közül. Hogyan tudja felbecsülni a véges a végtelent? Hogyan tud a mai hallgató kellőképpen felülkerekedni szubjektív természetén, ahhoz, hogy hozzáférhessen az objektívhez (Grenz 1996)? Valahogy el kell érni, hogy az hallgató „valószerű” dolognak foghassa fel az üzenetet. Azzal, hogy „valószerű” fogalmakkal beszélünk róla, a mai életből veszünk példákat, és valódi emberi kommunikációt használunk, könnyebben hozzáférhetővé tesszük az igazságot a hallgató számára.
Az a prédikátor, aki az igeszakasz emberi jellegét meg tudja szólaltatni, jó eséllyel el tudja érni legalábbis a meghallgatást. Fred Caddock azt mondja, hogy „a közöttünk és az igeszakasz eredeti olvasói között levő távolság olyan mértékű, amit csak közös ember-mivoltunk tud áthidalni (Craddock 134).” A Bibliában szereplő emberek (illetve az eredeti hallgatóság) nem esik olyan távol a mai ember élettapasztalataitól. Ugyanolyan fájdalmaik voltak, mint nekünk. Ugyanazokat az érzéseket élték át, amiket mi ma. Ha az igehirdető el tudja érni, hogy a hallgatók valószerűnek lássák az igeszakaszt, akkor fel lehet készíteni őket arra, hogy legalábbis figyelembe vegyék az Ige fő mondanivalóját.
Az emberi igehirdetők megerősítik az üzenet hitelességét
Az emberek egymásra támaszkodnak. Ebben a bonyolult világban, amit rengeteg választási lehetőség terhel, az emberek hajlamosak azoknak az embereknek a tanácsára és ajánlására támaszkodni, akiket nagyra becsülnek és akiben megbíznak. Ez tette Michael Jordan-t elképesztően gazdag emberré.
Azok az igehirdetők, akik hajlandóak saját tapasztalataikat is elmondani az igeszakasszal együtt, hitelessé tudják tenni annak mondanivalóját. Aki megnyerte a gyülekezet bizalmát, nagyban hozzá tud járulni az üzenet hatásosságához, azáltal, hogy elmesél néhány jól megválogatott személyes történetet. Ebben az esetben a prédikátor magán viseli az üzenet tekintélyének egy részét, az Isten Igéjében rejlő tekintéllyel összhangban (Miller 1994).
Az emberi igehirdetők belekerülnek az üzenetbe
Végül, azok a prédikátorok, akik nem félnek kimutatni emberi mivoltukat a prédikációikban, arra fognak kényszerülni, hogy személyesen belekerüljenek az üzenetbe. Haddon Robinson híres definíciója a feltáró igehirdetésről az mondja, hogy „a bibliai gondolat átadását… a Szentlélek először a prédikátor személyiségére és tapasztalataira alkalmazza, majd általa a hallgatókéra (Robinson 20).” Ez a személyes belekerülés jelentősen hozzájárul a prédikáció erejéhez. Az az igehirdető, aki a szavaival és viselkedésével azt fejezi ki, hogy Istennel egyezséget kötött, hiteles lesz a hallgatók értelme és szíve előtt.
Mi a baj az elnyomással?
Ezek nem is olyan gyenge érvek. Az ember emberi mivoltának a kimutatása nem csak fontos, de ugyanakkor veszélyes is lehet ugyanannak a feladatnak a kivitelezésében. Akkor hát melyik legyen? Első látásra, az elnyomás szentebbnek tűnik. A mögötte rejlő motiváció a Szentírás nagyrabecsülése, és egy mély vágy Krisztus felmagasztalására, még az emberi prédikátor háttérbe szorulása árán is. Mégis, az antropológiai tartalom és szempontok elnyomásának elvárása az alábbi okok miatt problémás:
Lehetetlen!
Megkockáztatva azt, hogy megbotránkoztatom az olvasót, hadd jegyezzem meg, hogy mind az igehirdető, mind a hallgató egyaránt menthetetlenül emberiek. Az igehirdető nem tudja jobban megtagadni emberi mivoltát, mint amennyire kopoltyút tud növeszteni és halként tud úszni. Egyszerűen nem lehetséges.
Amikor Isten megteremtette az emberiséget, megállapította a művéről, hogy „jó”. Isten, amikor az Igéjét írásos formában átadta, tisztában volt azzal, hogy le kell fordítani és értelmezni kell, ami elkerülhetetlenül zűrzavarhoz vezet. Érzelmeket és szenvedély épített bele az emberbe, jól tudva, hogy ezeket az érzéseket nehéz lesz kontrollálni.
Az ember néha kényelmetlenül érzi magát a bőrében. A férfiak és a nők félreértik saját érzelmi impulzusaikat, hát még egymásét. Ez frusztráló, megtévesztő és felüdítő is egyben, és mindez benne van Isten tervében.
Fölösleges!
Amikor Jézus hús-vér természetet öltött magára (János 1:1-14), azzal megmutatta, mekkora értéket tulajdonít Isten a teremtett emberi lényeknek. Azért prédikálunk, mert üzenetünk van. Emberi mivoltunk megakadályozta volna, hogy megismerjük Istent az ő transzcendens voltában, de ő hajlandó volt arra, hogy a mi emberi tapasztalatunkból kiindulva ismertesse meg magát velünk. William Placher azt mondja:
A transzcendens Istent nem az intellektuális felfogóképességünk tárgyaként ismerhetjük meg, hanem csak is mint önmagát kinyilatkoztató személyt, de még ezt az isteni önkinyilatkoztatást is csak akkor ismerhetjük meg, ha maga Isten cselekszi (Placher 182).
Isten ismerteti meg önmagát, kijelenti magát a mi tapasztalatunkból, az objektív igazságot szubjektív formába integrálva. Isten a saját képére teremtette az embert. Elküldte az ő végtelen fiát, hogy egy véges testben éljen. A saját Szavát, Igéjét, szavakba zárta. A térben és időben a Lelke által szól.
Ezért prédikálunk. Isten hajlandó volt megismertetni magát a lesüllyedt, szennyes hétköznapi emberi életben. Sőt, valójában az emberi tapasztalatok közül is a legmélyebb tapasztalatban jelenti ki Istent a maga teljességében. A kereszthalál tanított meg minket erre. Ne akarjuk hát jobban elválasztani ember mivoltunkat a prédikálástól, mint amennyire Isten akarja – vagy inkább nem akarja.
Nem bölcs dolog!
Ha a tapasztalatunk azt mondja, hogy lehetetlen testetlenné tenni az igehirdetést, és az inkarnáció azt tanúsítja, hogy fölösleges is, akkor a hallgatóinktól is halljuk meg, hogy nem bölcs dolog így tenni. Az emberek emberekről akarnak hallani.
Ha azt szeretnéd, hogy gyorsan kiürüljön a gyülekezet, akkor az egyik gyors módszer az, hogy ne mondjál el történeteket, és nem tárd fel az érzelmeket. Maga Jézus tanított minket arra, hogy az igazság bemutatásának egyik leghatékonyabban módja az emberi történetekbe való beágyazása. Az evangéliumok nem titkolják, hogy Jézus sírt (János 11:35). Amikor Nátánnak Dáviddal kellet konfrontálnia a bűne miatt, akkor egy történetbe ágyazva tette ezt (2 Sámuel 12). Később, amikor Dávid Istenhez ment, hogy megvallja a bűnét, írt róla egy zsoltárt, a szomorúságának mélyen érzelmi kifejezéseként (51. zsoltár). Ha a Biblia ki tudja fejezni az emberi természetet, miért ne tudná a prédikátor is?
Mark Galli és Craig Brian Larson műveit az emberi elbeszélések ereje miatt tudják eladni. Egyikük elismerte, hogy korábban évekig igehirdető volt, mielőtt igazán felbecsülte volna a jól elmondott történet erejét.
„Nekem könyvelői diplomám volt. Mindig otthon éreztem magam a tények, elemzések és alapelvek világában – az elvont és fogalmi dolgokban. Zavarba jöttem volna, ha csak úgy el kellett volna mesélnem egy bibliai történetet prédikáció közben – az gyerekeknek való.”
„Valahogy mégsem voltak sikeresek ezek a prédikációk. Nem érdekelte az embereket.”
Így hát megpróbáltam bibliai történeteket mesélni a prédikációim közben, dialógusokat mondtam el, és izgatott várakozást keltettem. Először esetlenül csináltam, de aztán felszabadultam és azt tapasztaltam, hogy még én magam is élveztem a történeteket! És ami a legjobb, a gyülekezet is érdeklődéssel figyelt! Nekik is tetszettek a történetek (Galli és Larson 81,82).”
Bölcs dolognak fogják találni a prédikátorok, ha kifejezik emberi mivoltukat az igehirdetés gyakorlatában. A hallgatóik hálásak lesznek.
Az igehirdetés antropológiája felé haladva
Ez az írás csak néhány témát vetett fel az antropológia és az igehirdetés kapcsolatának a tárgykörében. A munka teljesebb kutatást kíván. Mindazáltal mondjuk ki, hogy mint az evangélium hirdetésével megbízott emberi lényeknek, az a dolgunk, hogy…
Alázatban járjunk!
A kincsünk cserépedényekben van (2 Korinthus 4:7). Könnyen kísérthetők és kifinomultan önzők vagyunk. Mindent, amink csak van, Isten kegyelmének köszönhetünk. Ezért hát alázattal és kegyelemmel viseljük magunkat, gondosan alávetve magunkat Isten Igéje tekintélyének, akkor is amikor ezt az Igét másoknak kínáljuk fel.
Becsületesen járjunk!
Akik az igehirdetésre szánják magukat, nagyon meg kell figyelniük magukat, hiszen magasabb elvárások betöltésére lettünk elhívva (Jakab 3:1). Nem szeretnénk, ha az üzenetünket érvénytelenítené a viselkedésünk. El kell vetnünk a büszkeségünket és hűségesen kell élnünk, ha nem is tökéletesen, hogy az emberek szívesen figyeljenek és reagáljanak arra, amit hallanak tőlünk.
Magabiztosan viselkedjünk!
A gyengeségeink ellenére Isten kegyelmes. Megígérte, hogy amikor az Igét hirdetjük, az végre fogja hajtani a rendeltetését (Ésaiás 55:11). Ha alázatosan, valósághűen és becsületességgel hirdetjük az Igét, akkor magabiztosan is tehetjük mindezt.
Csak emberként, de mégis…
Mindeddig figyelmesen követtem az akadémiai hagyományt azzal, hogy kerültem az egyes szám első személyt, és általában arra törekedtem, hogy amennyire lehetséges, kimaradjak ennek az írásnak az érveléséből. De mégis, egy ilyen írásban, ami az emberi természetünket hangsúlyozza az igehirdetésben, azt gondolom, eljött az ideje, hogy meg is valósítsam, amit prédikáltam. Hadd osszam meg veletek egy személyes élményemet.
Múlt héten megnéztük a moziban a „Mystery Men – Különleges hősök” című filmet. Nem büszkélkedem vele, ugyanis kétségtelenül az értelmetlen, buta filmek közé tartozott. A történetben egy csoport szuperhős-jelölt szerepelt, akik hasztalan próbálkoztak bemutatni és használni „erejüket” a gonosz elleni küzdelemben. A főszereplő „Dühös Kapitány” volt, akinek kétséges hatalma abban állt, hogy nagyon, nagyon fel tudott dühödni. A történetnek akkor jön a csúcspontja, amikor rájön, hogy igazi hatalom van abban, hogy egyszerűen elismeri, hogy az igazi neve Roy, és hogy ő is ugyanolyan ember, mint mindenki más.
A moziból kifelé jövet a feleségem azt kérdezte: „ha szuperhős lennél, ki lennél, és miben lenne a hatalmad?”
„Én ’Prédikátor-Man’ lennék” feleltem. „És képes lennék a hangom erejével elaltatni az embereket 30 másodperc alatt.” Nagyot nevettünk, és tovább beszélgettünk. Később mégis visszatértem ehhez a gondolathoz. Én Prédikátor-Man vagyok, és a gonosz ellen harcolok a hangom erejével. De mégis, Roy-hoz hasonlóan, tudnom kell, hogy csak egy ember vagyok, és önmagamban képtelen vagyok rá. Akkor jön az erő, amikor Isten fogja az erőtlenségemet, és megtölti az Ő erejével, hogy megváltoztassa a világot, és megdicsőítse a nevét.
Idézett művek
Bailey, Raymond. „Ethics in Preaching.” In Handbook of Contemporary Preaching. 549-61. Nashville, TN: Broadman, 1992.
Craddock, Fred. Preaching. Nashville, TN: Abingdon, 1985.
Galli, Mark and Craig Brian Larson. Preaching that Connects: Using the Techniques of Journalists to Add Impact to Your Sermons. Grand Rapids, MI: Zondervan, 1994.
Grenz, Stanley J. A Primer on Postmodernism. Grand Rapids, MI: Eerdmans, 1996.
Kaiser, Jr. Walter C. „The Use of Biblical Narrative in Expository Preaching.” In The Asbury Seminarian 34 (July 1979): 14-26.
Miller, Calvin. The Empowered Communicator: 7 Keys to Unlocking an Audience. Nashville, TN: Broadman & Holman, 1994.
Piper, John. The Supremacy of God in Preaching. Grand Rapids, MI: Baker Books, 1990.
Placher, William. The Domestication of Transcendence: How Modern Thinking about God Went Wrong. Westminster John Knox: 1996.
Robinson, Haddon. Biblical Preaching: The Development and Delivery of Expository Messages. Grand Rapids, MI: Baker, 1980.
Eredeti cikk: Only Human
Vélemény, hozzászólás?