Az igehirdetés arroganciája

Az igehirdetés néha arrogánsnak tűnik azoknak az embereknek, akiket korlátoz az életszemléletük. Az, hogy egy szubjektív ember értelmesen beszéljen az objektív Istenről, abszurdum lenne, hacsak nem maga Isten kezdeményez azzal, hogy kijelenti önmagát. A perspektíva előnnyé válik, amikor az igehirdető Istenről tesz bizonyságot testben.

Van-e valami, ami annyira arrogáns tud lenni, mint egy keresztény igehirdető? Ha nem is annyira, mint a káromkodó rögbi irányítójátékosok, vagy a harmadik világ dühöngő despotái, de az az igazság, hogy még mindig az a kép él az átlagember gondolataiban a prédikátorokról, hogy nagyképűek, fellengzősek, manipulátorok. A prédikátorok túlságosan magabiztosak egy olyan világban, ahol senki sem vesz magától értetődőnek semmit, és ahol senki sem biztos semmiben. „Ne prédikálj nekem” mondják az emberek, amikor különösen élesen akarnak  fogalmazni.

Az igehirdetők mindig megmondják az embereknek, hogy mit higgyenek és mit kezdjenek az életükkel, mert azt feltételezik, hogy nekik valamiféle különleges hozzáférésük van az igazsághoz. A posztmodern korban azonban egy ilyen állítás megbocsáthatatlan. Bizony, arrogáns dolog azt állítani, hogy tudjuk, mi a legjobb másoknak, sőt, ezt minden embernek egyetemesen ki is akarjuk hirdetni.

Az 1997-es kanadai választások idején az országos hírszerkesztő, Peter C. Newman egy különösen kegyetlen módszert talált a Reform Párt vezetője, Preston Manning kritizálására. „Manning egy prédikátor, és nem politikus…!” – mondta Newman (Newman 1997, 51). A mondanivaló egyértelmű volt. A prédikátorok természetükből adódóan intoleránsak, türelmetlenek és arrogánsak. A prédikátorok „mindent tudnak”, akik veszélyesek a felvilágosult, pluralizált nagyközönség polgárságára.

Jobb idők

Megváltoztak a dolgok! A prédikátorokat egykor az objektív igazság keresésében kulcsfontosságú forrásként tisztelték. Descartes óta az optimizmus uralkodott, amikor az emberek az élet alapvető kérdéseire keresték a nagy és végső válaszokat. Egyetlen kérdés sem tűnt olyan hatalmasnak, hogy ellenállhasson az emberi értelem kitartó ostromának. És ha a választ épp még nem lehetett tudni, csak idő kérdése volt az egész. Minden misztikumot meg lehetett fejteni az emberi ész félelmetes erejét alkalmazva. A tudományos módszert éltették annak eszközeként, hogy az ember végre képessé vált feltárni magának még Isten titkait is.

Ebben a kontextusban mennydörögtek a régi korok klasszikus prédikátorai. A szószék olyan óriásai, mint Charles Haddon Spurgeon és Dwight L. Moody ezrek figyelmét ragadták magukkal, azokét, akik Isten hangját hallották megszólalni általuk. Még a névtelen falusi  prédikátorok is erőteljes hangokként szóltak a közösség hatalmi struktúrájában, mint a kistelepülések amúgy is sokszor legiskolázottabb és megbecsült tagjai. A dolgok értelmének folytonos kutatása közben egy konszenzus kezdett kialakulni a bibliai értékek körül. A Bibliát a bölcsesség könyvének és az igazság tárházának tartották. Az igemagyarázók, akik tudományos szorgalommal vizsgálták a Szentírást, azt kínálták az embereknek, amit kikutattak – igaz üzenetet magától Istentől.

A magabiztosság elveszítése

Az idő múltával azonban ez az optimista idealizmus elhalványult. Az igazság kizárólagosan objektív értelmezése nehezen megfoghatónak bizonyult. És ahogy a világ egyre inkább az emberi értelem tulajdonává vált, valójában egyre kevesebbet értettünk belőle. Minden egyes megválaszolt kérdésre még több talány rakódott, és minél inkább kutatták az emberek a végső igazságot, annál távolabbinak tűnt.

A világ ma sokkal bizonytalanabb, mint eddig bármikor. A múlt kiszámíthatósága, az értkei és a törvényei mára a feledésbe vesztek, és az emberek úgy érzik, valamivel ellensúlyozniuk kell a korábbi elméleteik folyamatos megtagadását. Soha ezelőtt nem kellett ilyen sok információt ennyire kevés idő alatt feldolgozni. A technológia biztosítja, hogy a kínált információmennyiség olyan gyorsan növekedjen, ahogy a rendelkezésre álló reakcióidő csökken. És az első áldozata ennek a folyamatnak a magabiztosságunk elvesztése (Oden 1990, 46). Olyan gondolatokért, amelyek régen egyértelműnek tűntek, most újra versengeni lehet. A korábban megkérdőjelezhetetlen meggyőződésekre kínált új alternatívák kételyt támasztanak olyan emberekben, akik sokkal szilárdabb alapokhoz voltak hozzászokva. Az ítélőképességet egyre inkább félreállítják, ugyanis az emberek nem szívesen választanak a sokféle lehetőség közül – mivel az mindig felelősségvállalással jár.

Az igehirdetés pedig eközben szenved. A prófétikus szónokok, akik azt kiabálják, hogy „azt mondja az Úr”, ismét a nemkívánatos dogmatizmus karikatúráivá válnak – és még csak észre sem veszik. Ezeknek a prédikátoroknak a magabiztossága nem illik össze az emberek saját tapasztalataival, ami ebben az életben körbeveszi őket. Az ilyen prédikátorok arrogánsan tagadják a dolgok nyilvánvaló bonyolultságát és összetettségét, leegyszerűsítenek minden emberi életet, és 30 perc alatt megoldanak minden konfliktust és krízist. Még egyszer mondom, voltaképpen anélkül, hogy észrevennék, kikerültek saját idejükből, és régi korok idejemúlt retorikájával beszélnek el a mai emberek füle és élete mellett.

A perspektíva problémája

Az igazság azonban az, hogy az arrogáns retorika mögött sok prédikátor küszködik ugyanazzal az önbizalomhiánnyal, mint azok, akik a széksorok között ülnek. A multikulturális környezet által kínált sokféle ideológia közül csak egy általa helyeselt nézőpont segítségével tud választani minden ember, ahonnan nézve objektíven tud értékelni. Sajnos azonban az ilyen kiemelt nézőpontokat a legtöbben (a keresztények közül is) tagadják.

Még a prédikátorok is a saját perspektívájuk rabjai, és sokan közülük tudják is ezt. Minden gondolatot vagy eseményt a tapasztalataik, iskolázottságuk, meggyőződésük és elfogultságuk szűrőjén keresztül értékelnek, amely szükségszerűen alakulnak ki az ember körül az élete során. Az igehirdetőnek az idő és tér korlátain belül, az életet egyszerre csak egy pillanatban és egy helyen, személyesen átélve kell „működnie”. Az ilyen korlátok erősen szűkítik a nézőpontot. Egyszerűbben mondva, az ember véges és korlátolt lény. Még a prédikátor is! Brian Walsh és Richard Middleton fogalmazta meg jól a problémát:

„Hogyan ítélhetjük helytelennek egy ember vagy egy embercsoport világnézetét, amikor mi magunk is tudjuk, hogy nincs kiváltságos és univerzális hozzáférésünk az igazsághoz, s így csak a saját világnézetünk perspektívájából tudunk ítéletet alkotni?” (Middleton és Walsh 1995, 30)

A walesi hercegnő halála utáni első órákban egyértelműen a Lady Diana-ra vadászó paparazzókat vádolták. A közvélemény irgalmatlanul kárhoztatta a szenzációhajhászó sajtófotósokat. Néhány nappal később a vád a hercegnő Mercedesének sofőrjére került át, aki komoly alkoholos és kábítószeres befolyás alatt állt. Pár hét múlva megint másra irányult a vád. A Mercedesen talált festéknyomok azt sejtették, hogy egy másik autó okozhatta a tragédiát. Hamarosan azonban nyilvánvalóvá vált, hogy senki sem tudja igazán, mi történt az alagútban. Akik abban a helyzetben voltak, hogy pontosan tudhatták a tényeket, halottak voltak, vagy a testőr esetében cselekvésképtelen. A közvélemény számára oly fontos objektív igazság meghatározása valószínűtlenné vált, mivel senki nem volt, aki a teljes perspektívával rendelkezett volna.

Vajon miben mások az igehirdetők? Igeértelmezésüket úgy kürtölik, ahogyan ők látják, a saját perspektívájuk „börtönébe” zárva. Térhez és időhöz kötve jobban tudnak objektíven beszélni az igazságról?  A legjobb esetben is csak egy iskolázott találgatást kínálnak. Viszont, a recept formájában előadott találgatás visszaélés azokkal az emberekkel szemben, akik a saját szűk látókörükből kiindulva kell, hogy meghallgassák őket.

Isten szólt

A posztmodernistáknak részben igazuk van. Az ember legnagyobb értelmi képességei sem tudják soha felfogni vagy továbbadni Isten természetét és akaratát. Az emberiség nem tudja elképzelni az objektív igazságot Istenről. A legjobb emberi iskolázottság sem képes semmissé tenni az ember végességét és esendőségét. Már az a gondolat is, hogy az igazság objektív, hogy különálló és független, aláássa azt a gondolatot, hogy az ember önállóan felfedezhetné. Minden, amit az ember megérint, az ujjlenyomatától szennyezetté válik. Abban a pillanatban, amikor valaki megérti az igazságot, annak objektivitása veszélybe kerül.

Hacsak valóban nem Isten maga szólt!

Ha az igazság keresésére indított kutatás pusztán emberi kezdeményezésből és erőfeszítésből lenne, a vállalkozás azonnal kudarcra lenne ítélve. Az a jó hír, hogy végső soron ez mégis Isten munkája. Isten azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megismerteti magát az emberrel. Minden emberrel! Önmagának a kinyilatkoztatása által tudja az ember felfedezni az igazságot, amelyet Isten kezdeményezése nélkül soha nem lehetne megismerni. Azáltal, hogy kinyilatkoztatja önmagát, Isten legyőzi az objektív/szubjektív különbségét, lehetővé téve az idő és tér korlátai közé zárt emberek számára azt a kiváltságot, hogy megismerjék az igazságot, és az szabaddá tegye őket.

Természetesen a prédikátor mégis a saját perspektívájának határain belül él és szolgál. De ez a korlátozás nem fatális. John Carey, A történelem szemtanúja című antológiájában így írja le az újságírás munkájában rejlő nehézséget:

„A modern kritikai elmélet egyik alapigazsága, hogy nincsenek hozzáférhető „valóságok”, csak olyan szövegek, amelyek egy másik szövegösszefüggéshez kapcsolódnak. De még ha hisz is ebben a jó riporter, minden tőle telhetőt meg kell tennie, hogy ennek ellene tegyen, azon dolgozva, hogy megóvja azokat a különlegességeket, amelyek az olvasók számára valódivá teszik a beszámolóját – nem csak valami megírt dologgá, hanem látott dologgá.” (Carey 1987, xxxii)

Ebben az értelemben segítséget jelenthet, ha az igehirdetést egyfajta „újságírásnak” tekintjük. Az igehirdető egy tudósító, aki úgy írja le Isten tevékenységét és üzenetét, ahogyan ő személyesen látta és hallotta. Távol állva attól, hogy megvessük a prédikátor szubjektív természetét, valami titokzatos objektivitásra törekedve, a prédikátor saját szubjektivitásában leli kedvét. Az igehirdető egy szemtanú, az igazság földi kölcsönhatásának szemtanúja. A prédikátor nem arról beszél, amit soha nem lehetett volna megtudni, hanem arról, amit első kézből tapasztalt meg. Mivel nem elégszik meg azzal, hogy testetlen igazságokra mutasson rá, amelyek érintetlenül és elérhetetlenül hevernek, a prédikátor azt írja le, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk és kezeinkkel érintettünk (1 János 1:1).

Ez a bizonyságtétel, amely benne lakozik minden igazi igehirdetésben, elismeri és egyben le is győzi a perspektíva problémáját. Az igehirdetés ebben örvendezik. A tekintélyt nem kötik az igehirdető perspektívájának korlátai, hanem éppen hogy felszabadítják. (Long 1989, 44) Isten belépett a térbe és időbe, megengedve hogy észleljék őt, mind az igehirdető, mind az emberek. Ekkor az igehirdetésben a végső igazság megközelíthetővé válik.

Összekuszált igehirdetés

Ez az a prédikációfajta, ami a posztmodernistáknál megy. Ez egyfajta összekuszált igehirdetés, amely hajlandó belekeveredni a misztikumokba, és küszködni a határokkal. Ez egy izgalmas prédikációtípus, ami nem marad meg a testetlen üzenetek rendes közhelyszerűségénél. Az ilyen igehirdetés nem elégszik meg azzal, hogy egy prédikációt búra alatt, biztonságosan és megcáfolhatatlanul adjon át. Ehelyett ez az igehirdetés nem fél Istenre figyelni, és megküzdeni az üzenetből adódó következtetésekkel.

Az igehirdetés arrogánsnak tűnhet azoknak, akiket leterhelnek a perspektívájuk korlátai. Az a gondolat, hogy a prédikátor értelmesen beszélhet egy objektív Istenről, abszurd lenne, ha nem az lenne a tény, hogy Isten szólt. Isten tette a kezdeményezést, hogy kinyilatkoztassa magát egy valóságos időben, azokra a kérdésekre és gondokra válaszul, amelyek igehirdetőt és embereket egyaránt foglalkoztatnak. A perspektíva előnyt jelent, miközben a prédikátor arról az Istenről tanúskodik, aki jelen van.

Idézett művek

Bakhtin, Mikhail. “Marxism and the Philosophy of Language.” In The Rhetorical Tradition: Readings from Classical Times to the Present, ed. Patricia Bizzell and Bruce Herzberg, 928-43. Translated by Ladislaw Matekja and I. R. Titunik. Boston: Bedford Books of St. Martin’s Press, 1990.

Caputo, John D. “The Good News about Alterity: Derrida and Theology.” Faith and Philosophy 10 (October 1993): 453-70.

Carey, John, ed. Eye-Witness to History. Cambridge, MA: Harvard University Press, 1987.

Fant, Clyde E. Preaching for Today. 2d ed. San Francisco: Harper & Row Publishers, 1987.

Long, Thomas G. The Witness of Preaching. Louisville, KY: Westminster/John Knox Press, 1989.

Madison, G. B. The Hermeneutics of Postmodernity: Figures and Themes. Bloomington, IN: Indiana University Press, 1988.

Middleton, J. Richard & Brian J. Walsh. Truth is Stranger Than it Used to Be. Downers Grove, IL: Inter-Varsity Press, 1995.

Newman, Peter C. “In Television Debates the Only Rule is to Win.” Macleans, May 26, 1997, 51.

Oden, Thomas C. After Modernity . . . What?: Agenda for Theology. Grand Rapids, MI: Academie Books, 1990.

Eredeti cikk: The Arrogance of Preaching

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.