A mai egyház legellentmondásosabb és legjobban félreértett mozgalmának fő jellemzői
*A magyar nyelvben ez a kifejezés még csak mostanság kezd meggyökerezni, az angol „emergent, emerging” at emergens, egyébként „emelkedő” kifejezéssel kezdteret nyerni. Az „Emergent Church” egy felekezetközi gyülekezetnövekedési mozgalom, amelyet ebben a cikkben „emergens egyház” néven fogunk megnevezni. – A SZERK.
Azt mondják, hogy az emergens keresztények[1] úgy tesznek vallást a hitük mellett, mint a hagyományos fő irányzathoz tartozó keresztények – ami azt jelenti, hogy olyan dolgokat mondanak a nyilvánosság előtt, amiben valójában nem hisznek. Úgy isznak, mint a déli baptisták – azaz, Mark Twain szavaival élve, ha józan ítélőképességről van szó, akkor ők csupán vízivók. Úgy beszélnek, mint a katolikusok – azaz, káromkodnak és csúnya szavakat használnak. Úgy evangelizálnak és teologizálnak, mint a reformátusok – azaz, alig evangelizálnak, viszont állandóan teologizálnak. Úgy dicsőítenek, mint a karizmatikusok – azaz, az egész testükkel, és néhány testrészük tetovált. Úgy szavaznak, mint az episzkopálisok – azaz, még enni, inni és aludni is csak a bal oldalukon szoktak. Valamint, tagadják az igazságot – azaz, mindegyiknek van egy kávé-áztatta Derrida[2] kötete a füst- és sörszagú hátizsákjában.
Sok más közszájon forgó igazságtalan sztereotípia mellett ilyen legendák is keringenek az emergens egyházról – ami az egyik legellentmondásosabb és leginkább félreértett mozgalom manapság. Teológusként évek óta tanulmányozom a mozgalmat és kapcsolatban állok főbb vezetőivel – sőt, boldogan tartom magamat a mozgalom, vagy „párbeszéd” résztvevőjének. Evangéliumi hívőként voltak aggályaim is, de összességében úgy gondolom, hogy amit az emergens keresztények tesznek az asztalra, az létfontosságú az egyház átfogó egészséges állapota érdekében.
Ebben a cikkben szeretném felszámolni az ilyen hazug legendákat, és egy pontosabb jellemzést szeretnék adni az emergens mozgalomról. Noha a mozgalom nemzetközi méreteket ölt, én most az észak-amerikai területre fogok koncentrálni.
Egy mozgalom meghatározásához már udvariasságból is muszáj hagynunk, hogy önmagáról kimondhassa, minek tartja magát. Eddie Gibbs és Ryan Bolger a Emerging Churches: Creating Christian Community in Postmodern Cultures (Baker Academic, 2005) (Emergens gyülekezetek: Keresztény közösség létrehozása a posztmodern kultúrákban) című könyvükben így határozzák meg az emergens egyházat: „Az emergens gyülekezetek olyan közösségek, amelyek Jézus útját gyakorolják posztmodern kultúrákban.” Ez a definíció kilenc gyakorlatot foglal magában. Az emergens gyülekezetek (1) azonosulnak Jézus életével, (2) átformálják a világi környezetet, valamint (3) kiemelkedő közösségi életet élnek. Ebből a három tevékenységből adódóan (4) szeretettel fogadják az idegeneket, (5) nagylelkűen szolgálnak (6) úgy vesznek részt, mint akik a létrehozói a dolgoknak, (7) úgy alkotnak, mint akik ők maguk is alkotott (teremtett) lények, (8) úgy vezetnek, mint egy egész test/testület, valamint (9) részt vesznek a lelki tevékenységekben.
Ez a definíció egyszerre leíró és elemző is. D.A. Carson könyve: Becoming Conversant with the Emerging Church (Zondervan, 2005) (Párbeszédbe kezdeni az emergens egyházzal) nincs egyedül abban, hogy rámutasson az emergens mozgalom problémáira, és én magam is ki fogok emelni néhányat az alábbiakban. De a mozgalom leírásánál Carson könyvéből hiányzik az első kézből származó megfigyelés, és szűk látókörűségben szenved – Brian McLaren-re és a posztmodern ismeretelméletre nézve.
A zűrzavar elkerülése érdekében meg kell különböztetnünk egymástól az „emergens” és az „Emergent” fogalmakat. Az emergens jelenti a szélesebb körű, informális, globális, egyházi irányultságát a mozgalomnak, míg az Emergent egy hivatalos szervezet az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban. Az Emergent Village, mint szervezet, Tony Jones vezetése alatt áll, aki a Princeton Theological Seminary Ph.D. tanára, és világ körüli utazásai során képviseli mind az Emergent szervezetet, mind az emergens mozgalmat. Az Emergent Village munkájához kapcsolódó további nevek, többek között: Doug Pagitt, Chris Seay, Tim Keel, Karen Ward, Ivy Beckwith, Brian McLaren, és Mark Oestreicher. Az Emergent U.K. vezetője Jason Clark. Noha az Emergent az emergens mozgalom intellektuális és filozófiai hálózata, tévedés lenne mindent, ami emergens, az Emergent Village szervezetre leszűkíteni.
Az emergens foglalja össze egyetlen szóval annak az újra meghatározását, hogy hogyan kell „gyülekezetet csinálni” a posztmodern kultúrában. Nincsenek központi hivatalok, és annyira változatos, mint akár maga az evangéliumi egyház. Ha mégis egyetlen centrista pontjára kellene rámutatnom az amerikai emergens mozgalomnak, akkor az Dan Kimball gyülekezete lenne, a Vintage Church, Santa Cruz-ban. Az ő brit hasonmása Andrew Jones, akit az interneten Tall Skinny Kiwi néven ismernek. Jones világutazó szónok, tanító és aktivista az egyszerű gyülekezetek, házigyülekezetek és az istentisztelet nélküli gyülekezetek ügyét képviselve.
Az alábbiakban szerepel öt téma, amelyek meghatározó jellemzői az emergens mozgalomnak. Én olyan áramlatoknak („patakoknak” v. „folyóknak”) látom ezeket, amelyek az emergens tóba ömlenek. Senki sem mondta, hogy kizárólag az emergens mozgalomban levő keresztények csinálják ezeket, viszont együttesen tisztán kivehetően látszik meg bennük az emergens mozgalom.
Prófétai (vagy legalábbis provokatív)
Az egyik áramlat, ami az emergens tóba ömlik, az a prófétai retorika. Az emergens mozgalom tudatosan és szándékosan provokatív. Az emergens keresztények hiszik, hogy az egyháznak meg kell változnia, és elkezdtek úgy is élni, mintha ez a változás már végbe is ment volna. Mivel én magam is az emergens tóban úszkálok, önkritikusan meg tudom állapítani, hogy néha azért túlzásba esünk.
A szóhasználatunk gyakran kölcsönzi az Ószövetségi próféták retorikáját, mint például Hóseásét: „Mert szeretetet kívánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat.” (6:6). Hóseás szándékos túlzásba esik itt, ugyanis Isten soha nem tiltotta a templomi istentiszteletet. Hasonlóképpen, nincs hatékonyabb retorikájú az emergens tömegben, mint Brian McLaren, a Generous Orthodoxy írásában: „Gyakran úgy gondolom, hogy Jézust nem is végezték volna ki, ha ma élt volna, és „keresztény” lett volna… Általánosságban úgy vélem, hogy a keresztényeknek nem is lenne szimpatikus Jézus, ha úgy jelenne meg közöttünk, mint 2000 évvel ezelőtt. Sőt, szerintem tévtanítónak tartanánk, és azon lennénk mi is, hogy megöljük.” Majd a következő oldalon McLaren ezt a kijelentését túlzásnak nevezi. De a retorika attól még ott van.
Figyeljük meg egy ír emergens keresztény, Peter Rollins megjegyzését, aki a How (Not) to Speak of God (Paraclete, 2006) [Hogyan (ne) beszéljünk Istenről] szerzője: „Így az ortodoxiát már nem úgy értelmezzük (félre), mint ha az eretnekség ellentéte lenne, hanem inkább úgy értelmezzük a fogalmat, mint ami az e világban való jelenlétünk módjára utal, és nem a világról való felfogásunk, hitünk gondolkodásmódját.” Az ősrégi „ortodoxia kontra ortopraxis” tévelyítése ismét kijátssza a lapjait.
Az ilyen retorika kifejező, de néha megosztó is tud lenni. Remélem, hogy akik közöttünk ezt használják (és ez a kritika nem szorítkozik csupán az emergens mozgalomra) meg fogják tanulni, hogy mikor kell kerülni ezt a nyelvezetet.
Posztmodern
Mark Twain szerint Isten azt a hibát követte el, hogy nem tiltotta meg Ádámnak, hogy megegye a kígyót. Ha Isten megtiltotta volna a kígyó megevését, Ádám biztos, hogy megette volna. Amikor az evangéliumiak megtiltották a posztmodernizmust, mintha az a tiltott fa gyümölcse volna, a közöttünk levő posztmodern „bukott” keresztények – mint például F. LeRon Shults, Jamie Smith, Kevin Vanhoozer, John Franke, és Peter Rollins – azonnal ettek belőle, hogy kipróbálják milyen ízű. Úgy tapasztaltuk, hogy jóízű, még akkor is, ha esetenként butaságok kemény csutkáit köpködtük magunkból. Tehát az emergens „tó” második tápláló folyama a posztmodernizmus.
A posztmodernizmust nem lehet ledegradálni oda, hogy az csupán az igazság tagadása volna. Inkább az örökölt metanarratívák összeomlását jelenti (amelyek az élet mindent átfogó magyarázatai), mint például a tudomány vagy a marxizmus. Miért omlottak össze? Mert képtelenek voltak kilépni a saját feltételezéseiken kívülre.
Noha a posztmodern álláspont felvétele jó és csúf következményekkel is járt (nem is minden emergens résztvevő olyan óvatos, amilyennek lennie kellene), azért az evangéliumi keresztények igazán átvehetnének néhány posztmodern elemet. Jamie Smith, a Calvin University úgy érvel a Who’s Afraid of Postmodernity? (Baker Academic, 2006) (Ki fél a posztmodernizmustól?) című írásában, hogy ez a fajta gondolkodás bizonyos tekintetben megfeleltethető a klasszikus ágostoni ismeretelmélettel. A leggondosabban Lessie Newbigin mutatja az előrevezető utat ezen a téren, aki régóta misszionárius Indiában – különösen a Proper Confidence: Faith, Doubt, and Certainty in Christian Discipleship (Eerdmans, 1995) (Megfelelő önbizalom: hit, kétely és bizonyosság) című könyvében teszi ezt. Az emergens úgy tartja, hogy a hit keresi az értelmet, a bizalom pedig megelőzi az evangélium igazságainak a felfogását, megértését.
Keresztényként élni posztmodern környezetben – ez különböző embereknek különböző dolgokat jelent. Hogy Doug Pagitt szavaival éljek, aki a Solomon’s Porch lelkipásztora Minneapolis-ban, némelyek a posztmodernek felé szolgálnak, némelyek a posztmodernekkel együtt, és némelyek posztmodernként.
David Wells, aki a Gordon-Conwell Theological Seminary–n dolgozik, a felé kategóriába tartozik, és úgy tekinti a posztmodern embereket, mint akik az erkölcsi relativizmus és ismeretelméleti csőd csapdájába estek, ahonnan ki kell menteni őket.
Mások a posztmodern emberekkel együtt szolgálnak. Vagyis együtt élnek, dolgoznak és társalognak a posztmodernekkel, elfogadva posztmodernizmusukat, mint az élet természetes megnyilvánulását ezen a világon. Az ilyen kereszténységek egy jelenkori állapotnak tartják a posztmodernizmust, amelybe el vagyunk hívva, hogy itt hirdessük és éljük meg az evangéliumot.
Az emergens keresztények és gyülekezetek túlnyomó többsége ebbe az első két kategóriába tartoznak. Nem tagadják az igazságot, nem tagadják, hogy Jézus Krisztus az igazság, és nem tagadják, hogy a Biblia igaz.
Az emergens posztmodernizmus harmadik fajtája a legfigyelemreméltóbb. Némelyek úgy döntöttek, hogy posztmodernként akarnak szolgálni. Vagyis, magukénak vallják azt a gondolatot, hogy nem ismerhetjük az abszolút igazságot, vagy legalábbis nem ismerhetjük meg az igazságot abszolút mértékben. Arról beszélnek, hogy lejárt a metanarratívák ideje, és hogy fontos szerepe van a társadalmi elhelyezkedésnek abban, hogy hogyan alakul ki valakinek az igazságról alkotott képe. Gyakran fejezik ki aggályukat a tételes igazság miatt. LeRon Shults, aki korábban a teológia professzora volt a Bethel Theological Seminary-n, ezt írja:
„Teológiai szempontból ez a megrögzöttség a tételesség terén könnyen elvezethet oda, hogy megpróbáljuk a nyelv véges eszközét használni az abszolút Jelenlétre vonatkozóan, amely felülhaladja és magába foglalja az egész véges realitást. A nyelvek kulturálisan felépített jelrendszerek, amelyek olyan kommunikációra képesítik az embereket, amely az egyik véges valóságot a másiktól megkülönbözteti. Keresztény hitünk valóságosan végtelen Istene túl van minden nyelvészeti megfogalmazáson, ahogy az összes nagy teológus is ragaszkodott ehhez, Iréneusztól Kálvinig, és így azon erőlködni, hogy megragadjuk Istent véges tételes szerkezeteinkkel, nem m kevesebb, mint nyelvészeti bálványimádás.”
Gyakorlat-orientált
Lehet, hogy az emergens mozgalom posztmodernizmussal való kapcsolódása figyelmet kelt és kritikára ad okot, de ami a legjellemzőbb az emergensre, azt a legjobban úgy lehet nevezni, hogy praxis – azaz, ahogyan megélik a hitüket. Az emergens mozgalom a szíve mélyén egy arra való próbálkozás, hogy egy új egyháztant alakítsanak ki. Egyedi hangsúlyt fektetnek az istentiszteletre, az ortopraxis iránti figyelemre, és a missziós orientáltságra.
Istentisztelet: Hallottam, hogy egyesek az emergens mozgalmat úgy nevezik, hogy „oroszlánszagú istentisztelet”, vagy „gyertya és tömjén” vagy „illatok és csengettyűk”. Ez igaz. Az emergens mozgalomban sok kreatív, kísérletező és jó érzékű ember van.
Az evangéliumiak néha megfeledkeznek arról, hogy Istent érdeklik a szent helyek és rituálék – Ő mondta el Mózesnek, hogyan készítse el a sátrat, és részletes útmutatást adott Salamonnak is a pompás Templom felépítéséhez. Sem Jézus, sem Pál nem mondott sokat az esztétikáról, a zsidókhoz írt levél szerzője viszont igen. És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy néhány reformátor is, tudva milyen erő rejlik az esztétikában, minden művészeti alkotást kidobott a templomokból.
Néhány emergens keresztény úgy tekinti a gyülekezeteket, amelyben egy szószék áll egy terem közepén, kemény fapadokkal rendezett sorokban, és azon gondolkodnak, vajon létezik-e más módja is az összegyülekezésünk kifejezésének – teológiailag, esztétikailag és antropológiailag. Ilyen kérdéseket szoktak feltenni: Vajon a prédikáció a legfontosabb dolog vasárnap délelőtt? Ha körben ülnénk, más teológiát és gyakorlatot támogatnánk ezzel? Ha tömjént füstölögtetnénk, másképp imádkoznánk? Ha a prédikátor egy szinten prédikálna a hallgatókkal, azzal egyértelműbbé tennénk az összes hívő papságát? Ha meg is valósítanánk, amit hiszünk, akkor hangsúlyosabb lenne az Inkarnáció az életünkben?
Orthopraxis: Az emergens mozgalom figyelemreméltó hangsúlyt fektet az orthopraxisra, azaz a megfelelő életmódra. A vita lényege az, hogy az, hogy hogyan él valaki, fontosabb, mint az, hogy mit hisz. Sokan azonnal úgy reagálnak erre, hogy mindkettőre szükség van, vagy hogy az ortopraxis az ortodoxiából fakad. Az emergens mozgalomban levők többsége egyetért azzal, hogy mindkettőre szükség van, de a második állítást már vitatják: A tapasztalat nem azt bizonyítja, hogy azok, akik megfelelő dolgokban hisznek, azok megfelelő módon is élnének. Akármennyire is érthető a hagyományos kapcsolat a kettő között, a gyakorlatban nem feltétlenül működik így. Az egyház nyilvános botrányai – azokkal együtt, amik nem válnak nyilvánossá – újra és újra ezt az álláspontot bizonyítják.
Íme, egy emergens, provokatív megfogalmazása ugyanennek: „A gyümölcseikről [és nem a teológiájukról] ismeritek meg őket.” Ahogy Jézus testvére, Jakab mondta: „A hit cselekedetek nélkül halott.” A retorikai túlzásoktól eltekintve, egyetlen olyan embert sem ismerek az emergens mozgalomban, aki abban hinne, hogy az ember Istennel való kapcsolata abban áll, hogy hogyan él. Olyat sem ismerek, aki szerint mindegy, mit hisz az ember Jézus Krisztusról. De a fókuszpont megváltozott. Gibbs és Bolger úgy határozzák meg az emergens gyülekezeteket, mint amelyek „Jézus útját” valósítják meg a gyakorlatban, a posztmodern kor környezetében.
Jézus azt hirdette, hogy annak alapján leszünk megítélve, hogy hogyan kezeltük a legkisebbeket (Máté 25:31-46), és hogy az a bölcs ember, aki megcselekszi Jézus szavait (Máté 7:24-27). Ráadásul minden ítéletről szóló bibliai jelenet a cselekedetek alapján történő ítéletről szól. Egyetlen ítélet sem tűnik valamiféle teológiai szóbeli vizsgának.
Missziós: A praxis áramlat legelőrébb való feladatának azt tekinti, hogy missziós legyen. Mit jelent ez? Először is, az emergens mozgalom azáltal válik misszióssá, hogy Istennel együtt részt vesz Isten üdvözítő munkájában ezen a világon. Lányegében Pál apostollal együtt vallja, hogy Isten nekünk adta „a békéltetés szolgálatát” (2 Korinthus 5:18).
Másodszor, úgy akar misszióssá válni, hogy annak a közösségnek a munkájában vesz részt, amelyben Isten üdvözítő munkája megjelenik. AZ egyház az a közösség, amely által Isten munkálkodik, és amelyben Isten megjeleníti az evangélium hitelességét.
Harmadszor, misszióssá válni azt jelenti, hogy részt vesznek Isten holisztikus üdvözítő munkájában ebben a világban. A Lélek sóhajt, a teremtett világ sóhajt és mi is sóhajtozva várjuk Isten megváltását (lásd Róma 8:18-27).
Ez a holisztikus hangsúly tökéletesen kifejeződik Jézus szolgálatában, aki széjjel járt jót cselekedvén az emberek testével, lelkével, családjával és a társadalommal. Felemelte a földről a peremre sodródottakat, és visszaültette őket az asztalhoz. Közelegtek hozzá a paráznák és a vámszedők. A sántáknak visszaadta a járásukat, a süketeknek megnyitotta a fülét. Más szavakkal, nem csak az elveszett lelkekkel törődött, hanem az egész személlyel és az egész társadalommal.
Poszt-evangéliumi
Az emergens tóba ömlő negyedik áramlat elnevezése poszt-evangéliumi. Az emergens mozgalom nagyrészt a jelen formájában működő evangéliumi egyház elleni protestálás. Ugyanúgy jelenik meg a poszt-evangéliumisága, mint annak idején a neo-evangéliumiság (az 1950-es években) jelent meg poszt-fundamentalizmusként. Nem lenne igazságtalan, ha posztmodern evangéliumiságnak neveznénk. Ez az áramlat abból a meggyőződésből fakad, hogy az egyháznak mindig meg kell reformálnia önmagát.
Az emergens keresztények túlnyomó többsége teológiailag evangéliumi. De legalább kétféleképpen poszt-evangéliumiak:
Poszt-rendszeres teológia: Az emergens mozgalom láthatóan gyanakvó a rendszeres teológiával szemben. Miért? Nem azért mert nem olvasnánk rendszeres teológiát, hanem azért, mert a teológiák sokfélesége arra figyelmeztet bennünket, hogy nincs igazi konszenzus, Isten nem jelentett ki rendszeres teológiát, hanem narratív történeteket, és semmilyen nyelvezet sem alkalmas az Abszolút Igazság megragadására, amely nem más, csakis Isten. Őszintén szólva, az emergens mozgalom nagyon szereti az ideológiákat és a teológiát. Csak éppen nincsen légmentesen csomagolt szisztematikája vagy hitvallása. Hisszük, hogy a Nagy Hagyomány (egyház- és teológiatörténet) különböző módszereket kínál Isten Krisztusban történő megváltása igazságának a kifejezésére, de nem hisszük, hogy bármely teológia abszolút helyesen fogalmazná meg ezt.
Ebből adódóan, az emergens mozgalom védjegye az, hogy hisszük, hogy minden teológia egy párbeszéd marad arról az Igazságról, hogy ki Isten Krisztusban a Lélek által, és Isten üdvözítő munkálkodásáról az egyházban. Semmilyen rendszeres teológia sem lehet végleges. Ebben az értelemben az emergens mozgalom radikálisan református. Saját, mások által kritizált ismeretelméletét fordítja önmaga ellen, és ezt mondja: „Ebben hiszek, de lehet, hogy tévedek. Mi a véleményetek? Beszéljük meg.”
Bent kontra kint: A poszt-evanéliumiság bevallottan ellentmondásos eleme az, hogy az emergens mozgalomban sokan szkeptikusak a „bent kontra kint” elmélettel szemben, amely az evangéliumiakra nagyon jellemző. Még akkor is, ha valaki exkluzivista (aki abban hisz, hogy a keresztények és a nem keresztények között van egy választó vonal), annak a kérdése, hogy ki is van bent és ki van kint, fájdalmas kérdés az emergens generáció számára.
Egyes emergens keresztények Jézus szavait emelik ki: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” (Márk 4:90) Mások a régi ének szövegére hivatkozva „Isten széles irgalmára” mutatnak rá. Mások a posztmodernizmusból ismert, a metanarratívákat romboló stílust követik és kiterjesztik azt a teológiai narratívákra is – akár a kereszténységre is. Azt mondják, hogy egyedül az ortopraxis számít, és mindegy, milyen vallású valaki, amíg szereti Istent, a felebarátját és önmagát. Némelyek még Spencer Bruke bibliaellenes érvelését is elfogadják, amelyet az A Heretic’s Guide to Eternity (Jossey-Bass, 2006) (Egy eretnek kézikönyve az örökkévalósághoz) könyvben lehet olvasni, mely szerint mindenki „bentre” születik, és csak némelyek „esnek ki”.
Az emergensek ambivalenciája arról, hogy ki van bent és ki van kint, komoly problémát jelent az evangelizálásban. Sajnos nem ez az erőssége az emergens mozgalomnak, de bárcsak az lenne. Ha nem hirdeted Jézus Krisztus örömhírét, akkor nincs is örömhír – ha pedig nincs örömhír, akkor nincs kereszténység sem, akár emergens, akár evangéliumi.
Én személy szerint egy evangélista vagyok. Nem az a traktátus-osztogató, vagy kilincselő fajta, hanem a Jézusról beszélő, Jézusról tanító fajta. A tanítás előtt azzal töltöm az időt, hogy imádkozzak és azon gondolkozzak, hogyan kell úgy tanítanom, hogy célba juttathassam az evangélium üzenetét.
Úgyhogy itt szeretnék egy figyelmeztetést küldeni az emergens mozgalom számára: Bármely mozgalom, amely nem evangelizáló, az Urat hagyja cserben. Lehet, hogy alázatosak vagyunk azon a téren, hogy mit hiszünk, és lehet hogy gondosan tisztázzuk az evangéliumnak és az ahhoz kötődő dolgoknak a jelentését, de mindig szem előtt kell tartanunk az igazi célt: Jézus Krisztus követésére hívni mindenkit, és arra, hogy fedezzék fel Isten üdvözítő munkáját Krisztusban Isten Lelke által.
Politikai
Az emergens tóba ömlő utolsó áramlat a politika. Tony Jones-nak rendszeresen a szemébe mondják, hogy az emergens mozgalom egy kávézó, hátizsákos, szandálos, 21. századi, baloldali hippi-utánzók. Egy szó mint száz, demokraták. És ebből adódik a „poszt” előtag a megszokott konzervatív-evangéliumi politikai irányzat meghatározása előtt.
Én nyilvánosan kijelentettem, hogy az emergens mozgalomba sorolom magamat. Ami engem vonz, az a puha posztmodernizmusa (avagy kritikai realizmusa) és a gyakorlati/missziós irányultsága. Emellett politikailag balra hajlok. El szoktam mondani a barátaimnak, hogy éveken keresztül a rossz tapasztalatok miatt szavaztam a demokratákra. Maga a Demokrata Párt egy fabatkát sem ér, de történelmi elkötelezettsége a szegények iránt, és a kormány centralizálása iránt a társadalmi igazságosság érdekében olyan dolgok, amit szerintem egy kormánynak tennie kell. Nem támogatom az abortuszt – sőt erkölcstelennek tartom. Hiszek az emberi jogokban, de nem hiszem, hogy a homoszexualitás Isten terve lenne. És, mint sokan mások az emergens mozgalomban, szerintem a Vallásos Jobboldal nem veszi észre, hogy mit csinál. Olyan könyvek válnak egyre népszerűbbé az emergens körökben, mint Randy Balmer: Thy Kingdom Come: How the Religious Right Distorts the Faith and Threatens America: An Evangelical’s Lament (Basic Books, 2006), (Jöjjön el a te országod: Hogyan torzítja el a vallásos jobboldal a hitet, és milyen veszélyt jelent Amerikára: egy evangéliumi hívő siralmai), valamint David Kuo: Tempting Faith: An Inside Story of Political Seduction (Free Press, 2006) (A kísértő hit: egy bennfentes sztori a politikai csábításról), ugyanis olyan dolgokról szólnak ezek, amikről szerintünk beszélni kell.
Néha viszont, amikor az emergens politikát nézem, Walter Rauschenbusch-t látom, aki a szociális evangélium megalkotója. Anélkül, hogy tagadta volna a lelki evangéliumot, bevezette követőit a szociális evangéliumba. Az eredmény katasztrofális volt abban az értelemben, hogy a hagyományos kereszténység képtelen lett arra, hogy személyes megtérésre hívja az embereket. Az evangéliumi kereszténység számára is katasztrofális volt a következménye, amely maga is azon küszködik, hogy megfelelő egyensúlyt tartson fenn.
Arra buzdítom emergens keresztény társaimat, hogy tartsák meg missziós és egyházi irányultságukat, ahogy evangéliumi hívő társaimat is buzdítom, hogy foglalkozzanak a szociális kérdésekkel is.
Egy szó mint száz, nem valószínű, hogy az emergens mozgalom hamarosan el fog tűnni. Ha próféta lennék azt mondanám, hogy az evangéliumi irányzat nagy részére befolyással lesz a mások által kritizált ismeretelméletével (ha nem tette már meg!) a gyakorlatra tett hangsúlya és missziós irányultsága terén. Hasonlónak látom az emergens mozgalmat a hatvanas évek Jézus- és karizmatikus mozgalmaihoz, amely kétségtelenül megtalálta már a helyét azon a zászlón, amelyet úgy neveznek, hogy evangéliumság.
–
Scot McKnight a vallástudomány professzora a North Park Theological Seminary-n, az illinois-i Chicagóban. Ő a szerzője a The Jesus Creed (Paraclete 2004) (A Jézus krédó) és a nemrég megjelent The Real Mary: Why Evangelicals Can Embrace the Mother of Jesus (Paraclete, 2006 ) (Az igazi Mária: Miért tudják elfogadni az evangéliumiak Jézus anyját) könyveknek. Ez a cikk a philadelphia-i Westminster Theological Seminary-n 2006. októberében tartott előadás rövidített, átdolgozott változata. McKnight további emergens elmélkedéseit lásd a JesusCreed.org blogon.
[1] „emergens” magyarul kb. „emelkedő”, „feltörekvő”, v. „fejlődő”
[2] Jacques Derrida francia filozófus volt, aki kidolgozta a dekonstrukcionizmust, ami egyfajta kritikaelmélet.
Eredeti cikk: Five Streams of the Emerging Church
Vélemény, hozzászólás?