III. A genetikai kutatás kihívása
1968-ban megjelent egy könyv: Gordon Rattray Taylor Biológiai pokolgépe. A biológia legújabb eredményeit foglalta össze, azokat a tudományos eredményeket, amelyek segítségével összeszerelhető a „biológiai pokolgép”. A könyv témája az ember. Az első fejezetben a szerző felsorolja az emberrel kapcsolatos élettani problémákat, s azoknak megoldására tett kísérleteket.
A második fejezetben már arról az emberről van szó, aki többé nem „homo sapiens”, nem „homo faber”, nem „homo ludens” vagy „homo doctus”, hanem „homo biologicus”, mert biológiai gyárakban lesz „előállítható és javítható”. Idézi Jean Rostand biológus professzort: ” az ember, ez a furcsa kétlábú lény önreprodukcióját részben hímek nélkül bonyolítja le, mint a zöld légy, részben nagy távolságról termékenyíti meg a petesejtet, mint a puhatestű nautoloid; változtatja a nemét, mint bizonyos férgek; szétmetszett darabjai újranőnek, mint a gilisztáknak; pótolja hiányzó testrészeit, mint a tarajos gőte; anyjának testén kívül fejlődik, mint a kenguru; és testét hibernálni tudja, mint a sündisznó.” Nem egészen harminc évvel később már életünk természetes része a mesterséges megtermékenyítés, a lombikbébi, a szervcsere vagy szervpótlás, sőt a hibernálás sem tudományos-fantasztikus vágyálom. A harmadik részben a „módosított emberről” ír. Az előbb említett szerv- és végtag-átültetések mai eredményei feljogosítanak arra a kijelentésre, hogy az egészen közeli jövőben nem lesz elvi akadálya olyan emberi élőlények előállításának, akiknek mondjuk két pár kezük van, ha szerelők, két szívük, ha atléták vagy két agyuk, ha tudósok. Elő lehet majd állítani „kiborgokat”, azaz olyan kibernetikus organizmusokat, amelyek emberi és gépi alkatrészekből álló hibridek. A következő fejezetben azt kérdi a szerző: szükségszerű-e a halál? Olvashatunk azokról a biológiai kísérletekről, amelyek az öregedés folyamatának lassítására vagy megállítására irányulnak. Az ötödik fejezet címe: Új ész a régi helyett. Az ember lelki-szellemi életének három összetevője van: az emocionális töltésű magatartás, a memória és az intelligencia. Korunk egyik átka az agresszivitás erősödése. Vajon segíthet e egy amerikai professzor (dr. Heinz Lehmann) találmánya az antiagressziós pirula? Hogyan működik az emberi agy? Bele lehet-e vinni az agyba kémiai vagy elektromos úton információkat? A válaszok most formálódnak, ámde ezektől a válaszoktól függ a jövő nemzedékek tanulási módja. Gondoljunk a mai relaxációs tanulás térhódítására! És mi a helyzet az intelligenciával? Mert ez nem azonos az információk mennyiségével. Az intelligencia a gondolkodási képesség, az információk helyes rendszerezése és felhasználása. Ma már tudott, hogy az ember agyának lehetőségeit, az „agykapacitását” csupán 3-15%-ban használja. A nem használt területek feltérképezése és „beindítása” évtizedek óta foglalkoztatja a tudományt. És születtek már biológiai kísérletek eredményeként olyan szuperokos csecsemők, amelyeknek szellemi fejlődési üteme sokszorosa az átlagos emberekének. A hatodik részben az öröklődés szabályozásáról olvashatunk, a genetikai befolyásolásról és a génsebészetről. A szerző szerint néhány évtized múlva módunkban lesz saját kívánságaink vagy a társadalom igénye szerint programozni a sejteket, hogy előre megtervezett, minden tekintetben kiváló emberek születhessenek.
Az utolsó előtti fejezet azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy elő tudunk-e állítani élettelen anyagból élő sejteket? Nos a tudomány bizakodó és optimista. Közel állunk a megoldáshoz. A könyv végén Taylor emlékeztet H. G. Wells szarkasztikus mondására: „a történelem nem más, mint versenyfutás a nevelés és a katasztrófa között.” A szerző is pesszimista. Így fejezi be könyvét: „A mérték az ember! De a tudás a szeretet iránytűje nélkül méreg és gyilok!”
Mi változott világunkban három évtizeddel később? Az egészen nyilvánvalóan, hogy annak nagy része, amiről Taylor 1968-ban írt, mára teljesen természetes, hétköznapi része az életünknek.
Klónozás
Klónozás: „a szériában gyártott (emberi) lény” újkeletű tudományos víziója. A fejlettebb növényekben és a magasabbrendű állati szervezetekben kétfajta sejtet találunk: genetikus és szomatikus sejtet. A két genetikus sejt az ivarsejt és a petesejt, egyesülése szexuális módon való szaporadás; az utód mindkét szülőtől különbözik a genetikus vonalon, mert a két nemző sejt egyesülése a két szülő jellegzetes vonásainak keverékét eredményezi. Annak a gondolatnak a lehetősége, hogy fejlettebb növények, állatok, sőt talán maga az ember is szaporodhatnak „nem nemi úton” is, a harmincas években vetődött fel. Az a vélemény alakult ki, hogy még a szomatikus – tahát szaporodásra nem alkalmas – sejtekben is az egész szervezet fejlődési, faji magva benne van. A Nobel-díjas német biológus, Hans Spemann ajánlotta azt a kísérletet, hogy távolítsák el egy petesejt magját és tegyék helyébe egy szomatikus sejt magját, hogy megláthassuk, normális utóddá fejlődik-e a petesejt, amely pontos mása („klónja”) lenne annak az egyednek, amelyből a sejtmagot vették. A kísérlet-sorozat növényekkel és állatokkal sikerült![1]
A klónozás terén elért eredmények felvetették a kérdést, lehetséges-e hasonló eljárás emberi vonalon is? A kutatók szerint elméleti akadálya nincsen, hogy emberi sejtekkel is elvégezhető legyen e művelet, a nehézségek inkább technikai jellegűek: az emberi petesejt sokkal kisebb, mint pl. a békáé; valamint emberi sejtmag átültetése esetén az embriót át kellene ültetni olyan anyaméhbe, amely a havi ciklus éppen megfelelő stádiumában van (a békapetéket a béka testén kívül költik ki). Hivatalos dokumentációja nincsen, hogy emberi petesejten végrehajtották volna a kísérletet[2], de titkos katonai laboratóriumok minden bizonnyal foglalkoznak mai is ehhez hasonló klónozási eljárásokkal.
El kell ismernünk, hogy a klónos szaporításnak igen sok előnye lehet a kertészetben vagy az állatnemesítés terén. A módszer hívei éppen ilyen eredményeket ígérnek emberi síkon is. Képzeljük csak el: másolhatnánk – és így „halhatatlanná” tehetnénk kiváló képességű vagy tehetségű embereket: művészeket, tudományos kutatókat. Nemzedékről nemzedékre tovább tudnánk adni pontos másolatukat. A szülők, akik egy baleset következtében elveszítették gyermekeiket, megkaphatnák azok „másodpéldányát”. Vannak, akik azt hangoztatják, hogy az ilyen „egyívású” emberek sokkal alkalmasabbak lennének olyan munkakörök ellátására, ahol az egység és egyetértés képességének készsége elengedhetetlenül fontos. További előny lehetne, hogy ilyen esetekben a szervátültetések is lényegesen veszélytelenebbek lehetnek, hiszen a szervezet nem vetné vissza a beplántált klónozott szervet. Szinte vége-hossza sincs az ilyen és hasonló jellegű elképzeléseknek és álmodozásoknak.
Igaz ugyan, hogy sok elgondolásnál nagyobb szerepe van a fantáziának, mint a tudományos lehetőségeknek, de magával a klónozással kapcsolatos erkölcsi kérdéseket, a felelősséget komolyan meg kell fontolnunk, hiszen a nem-távoli jövőben minden bizonnyal megkísérlik a klónozást az emberrel kapcsolatban is.
Minden olyan okoskodás, amely e módszert pártolja emberi viszonylatban is, feltételezi, hogy az ember csak eszköz bizonyos társadalmi célok eléréséhez, vagy pedig egyéni, esetleg szülői kívánság kielégítésére való. Hátborzongató belegondolni a klónozás negatív – sajnos nagyon is emberi – lehetőségébe: milyen „fegyverré” válhatna ez nagyratörő diktátorok, önző emberek kezében. Egy újfajta rabszolgaréteget „termelnének” a klónokban, hogy azok néhány speciális feladatot ellássanak. Lehetne ez magasfokú szellemi, művészi munka is, de mindenképpen magán hordozná a kényszermunka bélyegét. A klónozással szükségszerűen együttjárna egy sereg emberi magzat elpusztítása – legalábbis „veszni engedése” – és azt a veszélyt is magával hordozná, hogy satnyán, balul sikerült gyermekeket, emberi szörnyetegeket is világrahozna a kísérletek melléktermékeként.
Az ilyenfajta kísérletezés az emberi élettel az emberi természet lealacsonyítása, annak kiforgatása eredendő méltóságából. Újra és újra eszközként, nem pedig személyként kezelnék az embert.
Az emberrel való kísérletezés folyamatában többé-kevésbé kialakultak az etikai nézetek. Nagyjából tisztázódott a szervátültetés erkölcsi megítélése, a mesterséges megtermékenyítés vagy a béranyaság intézménye is realizálódik, és lassan helyére kerül az erkölcs-teológiában. A génsebészet vagy géntechnika azonban még ma is több rejtélyes kérdést takar, és etikai megítélése sem egyértelmű, mivel az átlagosnál jóval alaposabb szaktudományos ismereteket igényel. A mai tudomány reálisnak tekinthető lehetőségeire komoly és indokolt árnyékot vet a fenti víziókhoz hasonló megalapozott félelem, az emberi nem már számtalanszor bizonyított felelőtlensége.
Milyen álláspontot képviseljen tehát a keresztyénség? Ebben a kérdésben is – mint az előzőkben – az élet mindenek feletti tisztelete és szuverenitása a legfontosabb. Ha az embert fogantatása pillanatától önálló személyiséggel rendelkező teremtménynek tekintjük, etikailag elfogadhatatlan a vele való bármilyen kísérletezés, amely nem egyértelműen gyógyító-megelőző célt szolgál, ugyanis mind az életadás, mind az élet milyensége Isten szuverén akaratának és tervének megnyilvánulása, amelyen változtatni az embernek nincs joga! Továbbá, emberi életet magában hordozó sejttel, szövettel történő öncélú kísérletezés méltatlan az emberi nemhez, a magát megvédeni nem tudó, tehetetlen élet Istentől kapott és alapvető emberi jogainak, méltóságának és identitásának meggyalázása és semmibevétele. Tehát teológiai alapon a gyógyító célú „génsebészet” igen, de a „génmanipuláció” etikailag semmiképpen nem fogadható el.
IV. Kísérletezés az emberrel
Az orvostudomány természeténél fogva kísérleti jellegű tudomány. Mikor régen az egyszerű ember, a kuruzsló vagy a javas asszony gyógyítani akart, szükségképpen a kísérletezés és az azzal kapcsolatos tévedések és hibák síkján mozgott, amíg meg nem találta a helyes gyógymódot. Amikor ragályos betegségek, természeti csapások (pestis, dögvész, éhínség …) léptek fel, ezek alkalmat adtak a kísérletezésre: különböző eljárásokkal, módszerekkel, kémiai anyagokkal próbálkoztak, hogy a ragályt megállítsák és gyógyítsák azokat, akik megbetegedtek. Ma azonban már sokkal többet jelent az ember érdekében történő kísérletezés annál, hogy a betegeket különböző eljárásokkal meggyógyíthassuk. Ma a tudatos kutatást, a tervszerű törekvést jelenti, ahol emberekkel kísérleteznek, hogy újabb orvosi felfedezésekre juthassanak. Megeshet, hogy a kísérletek folyamán a kísérleti alany kárt szenved, belehal a kísérletbe, de mindez annak érdekében történik, hogy később segíteni tudjanak. A régi orvosok azt vallották, hogy a holttest feldarabolása nem elegendő ahhoz, hogy a betegségek okát megtalálhassák. Arisztotelész ezért azon a véleményen volt, hogy az élő testet kell tanulmányozni ahhoz, hogy az élettani működést és annak zavarait megérthessük. Ezért például Alexandriában az orvosok élő testeken végeztek orvosi kísérleteket, amelyeknek alanyai halálraítélt gonosztevők voltak. Később Európában is adtak engedélyt arra, hogy elítélt embereket kísérleti alanyul használhassanak.
A modern orvostudomány nem fejlődhetett volna ki a kísérletezés lehetősége nélkül. Így a himlő elleni oltás, a sárgaláz legyőzése, a tífusz kiküszöbölése, a gyermekbénulás elleni oltás és sok más vívmány a betegségek gyógyítása és a közegészségügy terén az embereken végzett kísérletezés eredményeként születhetett meg.[3]
A második világháborúig a médiák csak szórványosan adtak hírt élő embereken végzett kísérletekről. De amikor Karl Brandt és más német orvosok a Nünbergi Katonai Bíróság elé kerültek a foglyokon végzett kísérleteik miatt, a tény világszerte közismertté lett. A beszámolók számos visszaélésről adtak hírt, és a világ közvéleménye végre megtudta, hogy az élő emberekkel végzett kísérletezés már évtizedek óta gyakorlat, és nemcsak a német koncentrációs táborokban, de szerte a világon.[4]
Nos, ezek után vizsgáljuk meg kérdésünket etikai szempontból. Az első kérdés, amit fel kell vetnünk: Kötelességünk-e élő emberrel kísérletezni? Sok tudós éppen arra hivatkozik, szükséges, hogy emberekkel kísérletezzenek. Ha történelmünkre visszapillantunk, azt kell mondanunk, az egész emberiség érdekében létfontosságú volt bizonyos oltások és orvosságok feltalálása, s az ehhez szükséges kísérletezésre. Logikus tehát a következtetés: valamilyen szempontból kötelező volt kísérletezni. De ez a következtetés nagyon merev és szigorú: mintha mindenkinek kötelességévé tenné, hogy alávesse magát ilyen kísérleteknek, hiszen mindenki kötelessége, hogy a közjó előremozdításán fáradozzék. (A gyakorlatban e kötelezettség elveszíti elméleti kényszerítő erejét, ugyanis a társadalom egésze eleget tesz e „kötelességének” önként jelentkezők által.)
Mikor a különböző kísérleteket erkölcsi szempontból vizsgáljuk, segítségünkre lehet azoknak osztályozása bizonyos elvek alapján. A témával foglalkozó bioetikai irodalomban az egyik leggyakrabban használt megkülönböztetés a „gyógyító jellegű” és a „nem gyógyító jellegű” kísérletek szétválasztása. A nem gyógyító jellegű kísérleteknél a kísérlet nem a kísérleti alany érdekében történik. Úgy érzem, az ember teremtett méltóságának megőrzése érdekében ugyanarra a megítélésre kell(ene) eljutnunk, mint amikor az anya egészsége érdekében történő sterilizálásról és abortuszról, vagy a gyógyító célú genetikai beavatkozásról beszéltünk. Az életet legfeljebb „alakíthatjuk”, de sohasem önkényesen, mégha „magasztos” tudományos érdekeket képviselünk is. Az ilyen „személyen kívüli” kísérletezés, amelynek az ember csupán kísérleti alanya, degradálja azt tárggyá, kísérleti nyúllá, megfosztva emberi méltóságától, személyes szabadságától. Itt kapcsolódik a másik döntő jelentőségű tényező, amikor emberrel végzett kísérletek erkölcsi voltáról ítélünk: beleegyezését adta-e a kísérlet alanya, és kapott-e előzőleg kellő felvilágosítást afelől, hogy miben áll a kísérlet és milyen következményekkel jár további életére nézve. Láttuk, hogy végeztek állami kísérleteket úgy, hogy a kísérleti alanyok nem tudták, hogy ők kísérletben vesznek részt, s legnagyobb részük bele is halt ebbe a kísérletbe (28. lábj.). Természetes, hogy ebben az esetben nem kell sokáig gondolkodnunk az erkölcsi megítélést illetően, hiszen az eset majd fél évszázaddal később nagy port kavart, és a Legfelsőbb Bíróság vizsgálta az ügyet. A szándékos félrevezetést, a nem kielégítő felvilágosítást[5] erkölcsileg szintén nem lehet igazolni. Lehet bármilyen jó a kísérlet célja, a cél nem szentesíthet minden eszközt.
Mi a helyzet azokkal, akik nem képesek felfogni a felvilágosítást, vagy nincsenek abban a helyzetben, hogy szoros értelemben vett szabad beleegyezésüket adják a kísérletben való részvételre. Szó van itt a magzatokról, a csecsemőkről és gyermekekről, a szellemi fogyatékosokról (akiket leggyakrabban neurológiai kísérletekhez használnak) és a foglyokról, akik szabad beleegyezése vitatható.
A legtöbb erkölcstanító azon a véleményen van, hogy gyógyító jellegű kísérleteket szabad alkalmazni ezeknél a „nem teljesen beszámítható” személyeknél is, mert azok a kísérletek természetüknél fogva javukra szolgálnak. Ha az fent említett erkölcsi megítélést elfogadjuk a „nem gyógyító jellegű” kísérletekkel kapcsolatban, akkor ezekben az esetekben sem engedhető meg, nem az érintett személyek „beszámíthatatlansága”, hanem maga a jelenség megítélése következtében. A magzatokkal való kísérletezések gyakorisága az abortuszok növekedésével és később legalizálásával együtt nőtt. A legtöbb esetben gyógyító jellegű volt a magzaton végzett kísérlet, de (szintén egyre gyakrabban) előfordult veszélyes jellegű, nem gyógyító szándékú kísérletezés is, még az abortusz után (!) is. Az Egyesült Államokban egy Nemzeti Bizottság[6] kapta a feladatot, hogy tanulmányozza a magzatkutatás kérdését, és tegyen javaslatot a HEW-nek[7]. A Bizottság elismerte a magzat emberi méltóságát, és hasonló védelmet akart biztosítani, mint a csecsemőknek és a gyermekeknek. Nem tartotta megengedhetőnek, hogy a méhből kivett magzatot kísérletezés céljából mesterségesen életben tartsák, kivéve, ha a kísérletek új szülészeti eljárások kutatását segítik.[8] Keresztyén felfogásunk szerint a HEW intézkedéseit – az utolsó pontot kivéve – elfogadhatjuk.
Folytassuk vizsgálódásunkat a foglyokon végzett kísérleteknél. Joseph Stetler, az Amerikai Gyógyszeripari Szövetség elnöke 1976. január 9-én azt a vallomást tette egy bizottság előtt, hogy az új orvosságok kikísérletezése esetén 80 százalékban foglyokon végzik az első kísérleteket. Egy orvosság esetén az „első lépés” a kísérlet kezdeti stádiumát jelzi. A kutatók előszeretettel használnak foglyokat ilyen célra, mert a foglyok ellenőrzött étkezési módja, azonos jellegű tevékenységük és a börtön napirendje megbízhatóbb eredményeket adhatnak, mint a „nem intézményekben élő” emberekkel való kísérletezés. Azonban már a Nünbergi Szabályok világosan kimondották azt az elvet, hogy senki, még a foglyok sem használhatók fel kísérleti célokra saját beleegyezésük nélkül. De meg lehet-e állapítani a börtön zárt rendszerében, hogy valóban szabadon vállalkoztak-e a foglyok. Hiszen a legszigorúbb biztonsági jellegű börtönökben – itt történik a legtöbb kísérlet – ezer módja van annak, hogy megtalálják az „önként vállalkozó” személyeket vagy csoportot. 1976 októberében az amerikai Emberi Szabadság Védelmére Alakított Bizottság meghatározta, hogy nem szabad börtönökben nem gyógyító jellegű kísérleteket végrehajtani, kivéve ha a kísérlet társadalmi vagy tudományos szempontból elkerülhetetlenül szükséges, ha a foglyokat mindenről tájékoztatták és bizonyos, hogy a jelentkezők önként vállalkoztak, valamint a kísérlet nyilvános.
„Léleksebészet” – Kísérletezés az aggyal
A XIX. század végén új tudomány született: a pszichiátria, a lélekelemzés tudománya. Úgy gondolták, hogy a lelki zavarok oka a lélek tudatalatti mélységében rejtőzködő értelmi vagy érzelmi tényező. Abban áll a lélekelemzés, a pszichoanalízis és más módszerek lényege, hogy ezeket a „káros” elemeket a tudattalanból a felszínre hozzák: ezzel elvégzik rajta a „tudományos ördögűzés csodáját és meggyógyítják.
A lélekelemzés tehát a lélek tudatalattijában kereste a lelkibetegségek okát, más kutatók, orvosok viszont máshol, és főképp az agyban vélték azt megtalálni. Feltételezik, hogy az emberi tevékenységek, gondolatok és eszmék az agy irányítása alatt állnak; röviden: egész személyiségünk központi irányító szerve az agy. Így ha az agy sérült vagy beteg, akkor beteg az emberi szervezet, beteg az emberi tudat is.
A biológia nagy haladást tett az agy feltérképezése vonalán, egyre alaposabbak az ismereteink az agy különböző részeinek funkcionális működéséről illetve azoknak szerepéről.[9]
Amint a biológiai és orvostudományok fejlődése során, úgy itt is állatokon hajtották végre az első léleksebészeti kísérleteket – prózaibb megnevezéssel: agyműtéteket – hogy tanulmányozzák az így „befolyásolt” magatartásformákat. A kísérlet abból állt, hogy az állatok agyának különböző részeit elektromos úton stimulálták (izgatták). Néhány megfigyelt hatás: amikor a majom a ketrecében evés közben elektromos behatást kapott a thalamuszra, felállt és sétálni kezdett. Amikor a behatás megszűnt leült vagy folytatta az evést. Valahányszor megismételték a stimulust, újra felkelt, és sétálni kezdett. Ha az állat szeptumát 30 másodpercig izgatták, elaludt. Egész sereg gátló hatást el tudtak érni a kutatók, ha az állatok agyának különböző részeit stimulálták: ha a macska éppen tejet nyalt, az elektromos ingerlés hatására abbahagyta, és nyelve kilógott a szájából. Dr. José M.R.Delago (az amerikai Yale egyetemen végzett) egyik leglátványosabb kísérlete az volt, amikor egy támadó bikát tudott leállítani, amikor az teljes erejével rohamozott. Amikor a rádio-hullám a bika agyát érintette, az állat hirtelen megmerevedve állt meg. Az agy más részének elektromos stimulálása kellemes, szexuális kéjérzést eredményez. Kísérleti patkányok, majmok előszeretettel újra és újra megnyomták azt a gombot, amely ingerelte az agyukat. Bár éhesek voltak és ott volt előttük az étel, sok esetben inkább ezzel az eszközzel játszadoztak. (Előfordult, hogy egy-egy patkány szó szerint belehalt az „élvezetbe”!)
Az emberi agy ezekre a stimulációkra hasonlóan reagál, mint az állatoké. Dr. Delago, aki az állatkísérletek sikerei után emberekkel folytatta munkáját leírja, hogy amikor pl. az emberi agy mély részeit izgatta elektromos árammal, az eredmény jóleső, kellemes érzés volt. Betegek, akik skizofréniásak vagy Parkinson-kórosak voltak, „felengedtek”, ha elektromosan stimulálták az agyukat. 1973-ban a világszerte elismert idegsebész Dr. Irvin S. Cooper egy „agy-pacemakert” állított elő, hogy enyhítsen a súlyos idegbetegségben szenvedők fájdalmain. Az eszköz két pár elektromos vezetékből állt, amelyeket a kisagy elején ill. hátulján helyeztek el, aztán a bőr alatt a mellen át kivezették a testből. Ezt összekapcsolták egy elemes szerkezettel, amely roham esetén elektromos impulzusokat küld az agyba, amelyek semlegesítik vagy legalábbis enyhítik azokat az ideghatásokat, amelyek valószínüleg az epileptikus rohamok előidézői. A készülék eredményes volt és valóban segített a kísérleti betegeken. Az effajta elektromos stimuláció nem okoz kárt az agyban, fájdalommal sem jár, és bármikor eltávolítható.
Ez csak egy a ma ismert és alkalmazott „léleksebészeti” eljárások közül. Az agy egyre részletesebb feltérképezésével újabb és újabb lehetőségek nyílnak meg már nemcsa a magatartás, de a személyiség egészének maradandó vagy átmeneti alakítására. Szinte mindennapos gyakorlattá vált az agy egyes részeink eltávolítása (pl. homloklebeny, amygdala …) vagy „kikapcsolása”, hogy a különböző megkívánt eredményeket elérjék. Kómát lehet előidézni az agytörzs elektromos „elzárásával”, meg lehet szüntetni a fájdalomérzés érzékelését egyes idegpályák átvágásával, szexuális kéjérzést lehet stimulálni az emberi agyban is a hipofízis ingerlésével – és számtalan „rendellenes” hatást létre lehet hozni az agyban végzett „átalakítással” – amelyeket állatokon már kikísérleteztek és nyilvánosan publikáltak.
Hátborzongató a gondolat, hogy mindezeket a kísérleteket embereken is végrehajthatnák vagy már végrehajtották. Hogyan ítéljünk tehát erkölcsi tekintetben?
A léleksebészet elleni legfőbb nehézség az, hogy bár orvosi gyakorlatban egyre gyakoribb, mégis azt kell mondanunk, hogy még kísérleti stádiumban van. Az eddig tárgyalt bioetikai problémákkal együtt alapvető erkölcsi norma, hogy csak akkor engedhető meg – mint kísérleti jellegű szigorúan gyógyító jellegű beavatkozás (!) – amikor minden más gyógymód csődöt mondott, és a beteg állapota kényszeríti a beavatkozást. Ezzel a műtéttel a betegen segíthet az orvostudomány, hogy élete emberibb legyen – így megengedhető. De nem fogadható el, ha az ilyenfajta beavatkozással és kísérletezéssel magán az emberen (emberiségen) akarnak segíteni, megpróbálva kiiktatni minden erőszakot és káros lelki hatást az emberi társadalomból. Nem szabad léleksebészeti eljárásokkal kísérletezni abból a szándékból sem, hogy az embert „normálisabbá”, „tökéletesebbé” tegyék, hiszen ki hivatott megállapítani, hogy mi a „normális”, és mi jelentene valódi fejlődést ezen a vonalon?
Láttuk, hogy az agy elektromos stimulálása milyen hatásokat eredményez az egész személyiségben. Elméletileg – sőt kísérleti úton már gyakorlatilag is – lehetségessé vált, hogy nemcsak saját akaratunkat, de más akaratát is bizonyos mértékig befolyás alatt tartsuk. Elég csupán azokra a regényekre és filmekre utalnunk most, amelyekben ezekkel a nagyon is valóságos tudományos eredményekkel és módszerekkel élnek vissza ahhoz, hogy komolyan vegyük felelősségünket a tudomány haladása és eredményeinek felhasználása terén. S még egy lehetőséggel számolnunk kell: mit szóljunk ahhoz, ha valaki önként akarna elektromos huzalokat vezettetni az agyába, hogy saját hangulatán uralkodni tudjon. Erkölcsi tekintetben igazolhatjuk-e eljárását? Talán morbidnak vagy cinikusnak tűnik, pedig valósággá lehet, hogy gombnyomással szabaduljunk meg aggodalmuktól vagy levertségünktől, gombnyomással „hangoljuk fel” vagy „kényeztessük” magunkat. Miben áll az ember erkölcsi feladata? Talán nem éppen abban, hogy saját maga uralkodjon önmaga értelmén és érzelmein, hogy maga iparkodjon életét rendezni?! Mert ebbe beletartozik az is, hogy hangulatai, aggodalmai, félelmei fölött is ő az úr. Ha ezt a személyes feladatát valaki orvosságokkal, kábítószerekkel vagy elektromos vezetékekkel szeretné pótolni, önként adná fel személyiségének egy fontos területét, hogy szabad erkölcsi lényként döntsön sorsa és élete felől. Csak akkor megokolt és erkölcsi szempontból megengedett az elektromos kezelés illetve minden más léleksebészeti műtét vagy beavatkozás, ha az nem öncélú, hanem szükséges és kikerülhetetlen gyógyító – sőt életementő – eljárás, ha ezen az úton önuralmunkat és személyiségünket vissza akarjuk állítani, nem pedig kikapcsolni azt.
Összefoglalás
Amit az újkori radikális paradigmaváltás magával hozott, az, hogy az élettel kapcsolatos etikai kérdések megoldása már nem a bibliai ötödik és hatodik parancsolat[10] keretébe tartozik, hanem az individuális szabadságjogok alapjaira. Az addig általánosan érvényesnek tekinthető normák helyébe, amelyek az embereknek kötelező erejű útbaigazítást adtak a cselekvésre, a „felvilágosult” ember szituációs etikája lépett, akit választási lehetőségei minden szempontjáról tájékoztatni kell, de a döntésébe beleszólást nem enged.
További megállapítás az, hogy az emberiség történelme, amely a patriarchális társadalomtól eljutott a demokráciáig, most egy új korszak, a „technokrácia” felé halad, amelynek kísérő jele, hogy bár az emberiség technikailag és tudományos téren hatalmas fejlődésen ment keresztül csak az elmúlt néhány száz esztendő alatt is, de lelki-szellemi téren semmi nem változott benne.
A bennünket körülvevő világ már régen túlnőtte a bennünk lévő világot, és lassan átveszi fölöttünk a hatalmat. A mi feladatunk tehát az lehet, hogy megőrizzük az emberi élet Isten által teremtett méltóságát és szuverenitását, ápolva és gondozva az ajándékba kapott életet, amely csak „átmenetileg” a miénk.
1. Függelék – A hippokratészi orvosi iskola esküje:
„Esküszöm a gyógyító Apollonra, Aszklépioszra és Hügieiára és Panakeiára és valamennyi istenre és istennőre, akiket ezennel tanúkul hívtok, hogy minden erőmmel és tehetségemmel megtartom a következő kötelességeimet:
tanáromat, akitől e tudományt tanultam, úgy fogom tisztelni, mint szüleimet, és vagyonomat megosztom vele, s ha rászorul, tartozásomat lerovom; utódait testvéreimnek tekintem, oktatom őket ebben a tudományban, ha erre szentelik magukat, mégpedig díjtalanul; továbbá az orvosi tudományt áthagyományozom fiaimra és mesterem fiaira, és azokra, akik az orvosi esküt leteszik, másra azonban nem. Tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana nekik. Senkinek nem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához. Tisztán és szentül megőrzöm életemet és tudományomat. Sohasem fogok hólyagkövet operálni, hanem átengedem azt azoknak, akiknek ez a mesterségük. Minden házba a beteg javára lépek be, s őrizkedni fogok minden károkozástól, különösen férfiak és nők szerelmi élvezetre használatáról, akár szabadok, akár rabszolgák. Amit kezelés közben látok vagy hallok – akár kezelésen kívül is a társadalmi érintkezésben – nem fogom kifecsegni, hanem titokként megőrzöm. Ha ezt az eskümet megtartom és nem szegem meg: örvendhessek életem fogytáig tanulmányomnak és az életnek, de ha esküszegő leszek, történjék ennek az ellenkezője.”[11]
2. Függelék: Genfi nyilatkozat
(World Medical Association 1948, kiegészítve: 1968)
Az orvosi hivatás gyakorlásának megkezdése előtt:
„Ünnepélyesen fogadom, hogy életemet az emberiség szolgálatára szentelem;
Tanítóimmal az őket megillető tisztelettel és hálával viselkedem;
Hivatásom lelkiismeretesen és méltó módon fogom gyakorolni;
Betegeim egészsége lesz a legelső szempontom;
A rám bízott titkokat, a beteg halála után is, megőrzöm;
Az orvosi hivatás becsületét és nemes tradícióit minden rendelkezésemre álló eszközzel fenntartom;
Kollégáimmal testvérként viselkedem;
Nem engedem, hogy vallási, nemzetiségi, faji, pártpolitikai vagy szociális helyzetből adódó szempontok kötelességeim és betegem közé ékelődhessenek;
Az emberi életet a fogamzástól kezdve a legteljesebb tiszteletben tartom; fenyegetés hatására sem fogom orvosi tudásom az emberiség törvényeivel szembenálló módon felhasználni.
Ezeket az ígéreteket ünnepélyesen, szabadon teszem, becsületemre fogadom.”[12]
3. Függelék: Moldova György: Az abortusz szigetek
részlet
… ameddig a szem ellátott, száz- és százezer szigetlakó állt egymás mellett, olyan szorosan, hogy sem a föld, sem a fű színe nem látszott, csak itt-ott emelkedett ki egy-egy fa. A zsúfoltság képét még félelmetesebbé tette, hogy mindegyik szigetlakó nyomorék volt, pontosabban szólva eltorzult testű szörnyszülött. Magasságuk alig érte el az egy métert, végtagjaik vagy hiányoztak, vagy csökevényesek voltak, fejük nyak nélkül emelkedett a válluk közül, hajjal nem borított koponyájukon átlátszottak az erek…
– üdvözöljük hazánkban, az Abortusz-szigeteken …
… mi, akik itt állunk egymás mellett ezen a világtól távol eső szigeten, az emberi társadalom, a civilizáció, az alapvető emberi érzelmek: a szerelem és a szülői szeretet igazi kisemmizettjei vagyunk.
Fogantatásunk percében életünk éppúgy indult, mint a többi emberi sarjé, szüleink boldog vagy boldogtalan ágyakon, szénakazlak mellett vagy sötét kapualjak mélyén nemzettek minket, és egy-két hónapig anyánk méhében formálódtunk, mint minden más emberi lény. Ekkor azonban közbeszólt az anyagi érdek, előítéletek, titkos bűn, elárult szerelem, kényelem, a siker vágya, testvérek irigysége, szűk lakások kényelmetlensége, törvények vagy nemzeti érdek, félelem, gyűlölet, végső kilátástalanság és még ezerféle körülmény – bármelyik is következett be, a mi szüleink a mi halálunkat választották.
Egy orvosi szike vagy falusi öregasszonyok vajákos szerszámai, hagymák méhszájba vezetett túlfejlett csírái, timsós főzet, gőzölgő oltottmeszes gödör, amelynek fölébe guggoltak, és számtalan más eszköz kitépett minket anyánk öléből. Még kialakulatlan, nagy fejű testünket kórházi hulladékgyűjtőkbe, szemétdombokra, derítőgödrökbe, erdei fák tövénél titokban ásott gödrökbe vetették.
Így folyt ez évszázadokon át szinte változatlanul, csak a helyszínek és az eszközök változtak, váltak egyre modernebbekké, a halálunkat jelentő műtét fölött imbolygott kezdetben fáklya, gyertya, majd elektromos lámpa fénye …
Magyarnyelvű irodalomjegyzék a felvetett témákról:
( A lábjegyzetekben említetteken kívül )
1. Bizik L.: Az emberi jogok kihívása egy evangélikus szemszögéből. Jogtudományi Közlöny 1993/48 143-147 o.
2. Blasszauer Béla (szerk.): A jó halál. Gondolat Bp. 1984.
3. Boda László: A keresztyén erkölcsnagykorúság teológiája. Ecclesia Bp. 1981.
4. Boda László: A megtermékenyítés az emberi lélek kezdete. Vigilia 1968/9 sz..
5. Boda László: Emberré lenni vagy birtokolni? Bp. 1991.
6. Bodnár Béla és Bodnár Zoltán: Lombik bébi és társai. Kossuth Bp. 1988.
7. Böckle, Franz: A morálteológia alapfogalmai. OMC, Bécs 1975.
8. Böszörményi Ede: Az öngyilkosság múltja és jelene. Szerzői kiadás, Bp 1991.
9. Czeizel E.-Dudás I.-Elek Cs.-Lendvay Á.: A művi „abortusz” pszichológiai következményei. Orvosi Hetilap 132/1991, 13/727-8
10. Cserháti József: Másokért élünk, egymásért szolgálunk. Szerzői kiadás É.n. (1991).
11. Dawkins, Richard: Az önző gén. Gondolat Bp. 1986.
12. Dezső László: Euthanasia avagy az orvosi etika válsága? O.H. 117/1976, 22/1323-1328.
13. Európa Tanács Eü.-i Minisztereinek határozata: Az embereken végzett orvosi kutatás alapelvei. Népjóléti Közlöny 1991/15.
14. Eü.-i Tudományos Tanács: Állásfoglalás az orvosbiológiai kutatások szakmai-etikai kérdéseiről. (1991 dec.)
15. Fazekas László: A krónikus és a halálos betegek gondozása – ahogyan egy orvos látja. Protestáns Szemle 54(1.) 1991, 1/50-59.
16. Fekete Gyula: Élősködő társadalom. Előadás az első magyar „ProLife” kongresszuson, 1991.febr. 23-24; Jel 1991/2. 19-20 o.
17. Fekete Gyula: Sarkcsillag. Magvető Bp. 1957.
18. Fekete Gyula: Véreim, magyar kannibálok! Vádirat a jövő megrablásáról. Magvető Bp. 1992.
19. Forbáth Péter: Euthanasia – ex mea sententia. Orvosi gondolatok egy bioetikai problémához. Távlatok 1991/4. 42-49 o.
20. Francia püspökkari konferencia: Tisztelni a halálhoz közeledő embert. Távlatok 1991/4. 49-58 o.
21. Frenkl Róbert: Abortusz. Lege artis medicinae 2/1991/468-469.
22. Gaizler Gyula: A fájdalomcsillapítás mint szeretetszolgálat. Előadás a KOMT konferenciáján 1991.04.13.
23. Gaizler Gyula: Felelős döntés vagy ítéletvégrehajtás. Szt.István Társ. 1992.
24. Gaizler Gyula: Jó élni?-hogyan?-meddig? Teológia 18/1984. 3/55-56 o.
25. Gaizler Gyula: Mint orvos és mint teológus … Ecclesia Bp. 1990.
26. Gaizler Gyula: MTV Hőmérő c. műsora 1992. Jún.13.
27. Gaizler Gyula: Válaszd az életet! Jel 3/1991. 3/80-81.
28. Gaizler Gyula: Védjük-e az életet hazánkban? Távlatok 1/1991. 4/21-25 o.
29. Gáti István: Képviselők és szülészek az abortuszról. Magyar Nemzet 1992 jún.13.
30. Gresz Miklós: Az abortusz. Szent Gellért Egyházi kiadó (Magzatvédő Társaság) 1990.
31. Gresz Miklós: Természetes családtervezés. Szent Gellért Egyházi kiadó (Magzatvédő Társaság) 1992.
32. Gyökössy Endre: Együtt a szerelemben. Magy. Ref. Zsinati Iroda Sajtóosztálya. Bp. 1981.
33. Gyökössy Endre: Életápolás. Magy. Ref. Zsinati Iroda Sajtóosztálya. Bp. 1981.
34. Gyökössy Endre: Magunkról magunknak. Magy. Ref. Zsinati Iroda Sajtóosztálya. Bp. 1981.
35. Hack Péter: Kinek az élete? Új exodus 1992. 1/30-37 o.
36. Hankiss János: Orvosi kötelesség-e az élet kioltása? O.H. 132/1991. 13/727 o.
37. Huizinga, J.: Homo Ludens. 1-35 o. Universum Kiadó. Szeged 1990.
38. Huxley, Aldous: Szép új világ. Kozmosz Bp. 1982.
39. János Pál, II.: Laborem exercens. Enciklika. Szt István Társulat 1991.
40. János Pál, II.: Salvifici doloris. Az emberi szenvedés keresztény értelméről. Enciklika. Szt.István Társ. 1984.
41. Jobbágyi Gábor: A Pacem in Utero egyesület felhívása. O.H. 132/1991. 13/726-727 o.
42. Jobbágyi Gábor: Az abortusz joggyakorlatáról. Új Magyarország 1/1991. Jún.5/10 o.
43. Jobbágyi Gábor: Vannak-e jogai a megfogant gyermeknek? Magy. Rádió 1988.márc.23.
44. Kat. Hittani Kongregáció: Instrukció a kezdődő emberi élet tiszteletéről és az utódnemzés méltóságáról („Donum Vitae”) Ford: dr. Gresz Miklós [27.]
45. Keken András: Deak téri esték. Előadások. Szerzői kiadás Bp. 1989.284-312 o.
46. Kenyeres Balázs: Törvényszéki orvostan. Magy. Orvosi Könyvkiadó Társ. 1909.
47. Keresztény Értelmiségiek Szövetsége: Ne szűnj meg kiáltani! Állásfoglalás a megfogant élet védelmében. Magzatvédelem 1992. 3/1-3 o.
48. Kis János: Az abortuszról. Érvek és ellenérvek. Cserépfalvi 1992.
49. Kovács I.-Szabó I.: Az emberi jogok dokumentumokban. Közgazdasági és Jogi Kiadó Bp. 1976.
50. Kovács József: Az életfenntartó kezelés megszüntetése persistens vegetatív állapotban lévő betegeknél. O.H. 131/1991. 36/1999 o.
51. Kovács József: Kísérletezés embrión: a standard érvek. O.H. 131/1991/2725 o.
52. Kübler-Ross, Elisabeth: A halál és a hozzá vezető út. Gondolat Bp. 1988.
53. Lampé L.-Bodnár Béla: Különböző fórumok és egyének szerepe a humán reprodukció új módszereiről alkotott etikai állásfoglalásokban. O.H. 133/1992. 1/5-9 o.
54. Losonczy Ágnes: A kiszolgáltatottság anatómiája az egészségügyben. Gyorsuló idő. Magvető Bp. 1986.
55. Magy. Kath. Püspöki Kar: A megfogant élet védelmében. (Egyházi nyilatkozat) Tál és Kendő 2/1991. 11/8-9 o.
56. Magyar Imre: Az orvos és a halál.O.H. 111/1970. 51/3011-3014 o.
57. Makó Éva: A Hospice-mozgalom. KOMT Híradó. 1990. Dec./4.
58. Medvigy Mihály: A szervek átültetésének erkölcsi problémái. Vigilia 33/1968. 2/126-129 o.
59. Messner, Johannes: Mi az emberi méltóság? Communio Nemzetközi Kat. Folyóirat 1993/13. 17-23 o.
60. Nizsalovszky Endre: A szerv- és szövetátültetések joga. Közgazd. és Jogi Könyvkiadó Bp. 1970.
61. Pálhegyi Ferenc: Keresztyén házasság. Magy. Ref. Zsinati Iroda 1989.
62. Pellei Ilona: A bűvészinas fél varázsigéje. Etikai problémák a lombikbébi körül. LAM 1994/4. 374-375 o.
63. Petrányi Gyula: Az orvos mint bíró és ítéletvégrehajtó. Orvosképzés 45/1970. 163-173 o.
64. Pius, XII.: Az újjáélesztés jogi és erkölcsi kérdései. AAS 45/1957/1027-1033. Beszéd: 1957 IX. 24.
65. Ratzinger, Joseph: Az emberi élet fenyegetettségének problémája. Távlatok 1991. 4/12-20 o.
66. Réti G. Péter: Memento mori: Mégis kinek a halála? Kézirat.
67. Short, David: Vizsgálatok embriókon és az abortusz. Érvek, amelyek a Parlament döntését befolyásolták. Tál és Kendő 2/1991. 4/11-12 o.
68. Simon Lajos: Eutanázia. MTV. Hőmérő. 1992. jún. 13.
69. Somfai Béla: Életet védeni – életet kioltani. Távlatok 1991. 4/28-41 o.
70. Süle Ferenc: Vallás vagy pszichoterápia? Szerzői kiadás 1992.
71. Szabó Ferenc: Az emberi élet védelme. Filozófiai és teológiai megfontolások. Távlatok 1991. 4/3-11 o.
72. Szolnoky Kálmán: Az erkölcsi válságról. Módszertani Közlemények 1990/3. 141-144 o.
73. Szörényi András: Lombikbébi. Tények, kételyek, kérdőjelek az orvosetikából. Távlatok 1991. 4/25-28 o.
74. Szörényi András: Mire jó a szülészeti genetika? Távlatok 1991. 4/105-109 o.
75. Szűcs Ferenc: Teológiai etika. Ref. Zsinati Iroda Tanulmányi Oszt. Bp. 1993. 221-233 és 247-249 o.
76. Támaszkő. Tanulmányok az erkölcstan tanításához. Kálvin Kiadó 1995.
77. Teleki Béla: Válaszd az életet. Távlatok 1991. 4/81-84 o.
78. Varga Andor: Az erkölcsi élet alapjai. Róma 1978.
79. Varga Andor: Élet és erkölcs. Róma 1980.
80. Vass Miklós: A magzati élet. Együtt az életért fenntartás nélkül. 1990. máj. 11-12. I. füz. 52. o.
81. Vatikáni Rádió: Életvédelem Magyarországon. Távlatok 1991. 4/109-112. o.
82. Walsa Róbert: Resuscitatio, cerebralis halál és szerv transplantatiók. O.H. 111/1970. 51/3003-3010 o.
83. Záborszky Magda: A szenvedés értelme. Krisztusi Ökumené 1992. Ősz.
[1] 1952. USA: R.Briggs-T.J.King békasejtekkel, Dr.F.C.Steward sárgarépa gyökérsejtjeivel végezte el sikeresen ezt a kísérletet. Az eredmény a „donor” pontos mása lett. Ezzel megnyílt az út, hogy kereskedelmi célokra használják a klónozás módszerét.
[2] David Rovrik az In His Image: The Cloning of Man című könyvében leírja, hogy egy milliomos agglegény azzal bízta meg, hogy szedjen össze egy tudományos kutatócsoportot, és állítsák elő az ő „mását”. Teljes titoktartás mellett Délkelet-Ázsiában megkezdődtek a kísérletek, amelyek sikerrel jártak, egy benszülött nő kihordta és sikeresen világra is hozta a milliomos pontos „másodpéldányát”. A gyermek állítólag egészségesen fejlődik. (Philadelphia: J.B.Lippincott Company, 1978.) A hírt a tudományos világ nagy kétkedéssel fogadta, bár elismeri, hogy elméletileg nincs akadálya a kísérlet sikerének.
[3] Érdekes és tanulságos történet az első gyermekhimlő elleni oltás esete az USA-ban. Ez Boston környékén történt meg 1721-ben. Nagytiszteletű Cotton Mather hallott az afrikai bennszülöttek hiedelméről, hogy az olyan ember, aki himlőhelyes, soha többé nem kapja meg ezt a betegséget. Ezért néha szándékosan is továbbadták egymásnak a betegséget, „megfertőzve” egymást. Később hallotta, hogy a törökök közt is ismert ez a gyakorlat. Mather arra gondolt, hogy meg lehetne előzni a járványt himlő-oltással. Rávette Dr. Zabdiel Boylstont, hogy tegyen kísérletet, aki saját gyermekét oltotta be, mivel ő maga már átesett a betegségen. A gyermek átesett egy enyhe himlőbetegségen, de életben maradt. Az orvos ezek után 286 személyt oltott be. Az 1721-22-es év fordulóján újabb himlőjárvány söpört végig Boston környékén. 5759 olyan személy lett beteg, akik nem kaptak oltást, s ezek közül 844-en belehaltak a betegségbe. Azok közül, akik megkapták az oltást, csupán 2%-uk halt meg, míg a be nem oltott embereknél ez a szám 15% volt. Nincs kétség: itt a kísérlet élő embereken történt, éspedig egy primitív hiedelem alapján – mégis sikerrel. [78.]
[4] negatív példaként: 1932-ben az USA Közegészségügyi Szolgálata kísérleti úton tanulmányozni kezdte, milyen a vérbaj természetes lefolyása, ha azt nem kezelik. 400 néger férfi volt a kísérleti alany, akiknek nem mondták meg, hogy vérbajban szenvednek, és nem is kaptak kezelést. 74 ember élte túl a kísérletet. Az eset csak negyven évvel később (1972-ben) került napvilágra. [78.]
[5] csak egyetlen példa: 1966-ban szintén az USA-ban 24 személynek adtak LSD anyagot, hogy tanulmányozhassák annak hatásait a személyiségre. A 24 személy önként jelentkezett, 2 dollár órabért kaptak azért, hogy vállalták a kísérleti nyúl szerepét. Nem világosították föl őket sem arról, milyen anyaggal kísérleteznek velük, sem arról, hogy milyen hatással lehet ez az anyag szervezetükre.
[6] Amerikai Személy Védelmezése Céljából Alakított Országos Bizottság
[7] Állami Egészségügyi, Nevelési és Jóléti Minisztérium, USA
[8] magyarul: [78.] 138-139 o.
[9] Az első közismert agyműtétet 1891-ben hajtotta végre Gottlieb Burchard, egy svájci elmegyógyintézet vezetője. Hat betegen végezte el a műtétet, az agykéreg egy részét eltávolítva, hogy a betegek viselkedése nyugodtabb legyen. Egy beteg belehalt a műtétbe, de a másik öt viselkedése nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lett a műtét után.
Azóta az agykutatás rohamosan fejlődik, s válik egyre inkább hétköznapivá az akkor világszenzációként számontartott sikeres beavatkozás.
[10] Ne ölj! és Ne paráználkodj!
[11] Antalóczy Zoltán: Kardiológia. Medicina, Bp. 1983. 23.o.
[12] Duncan, A.S., Dunstant, G.R., Welbourn, R.B.: Dictionary of Medical Ethics. Revised and Enlarged Ed. Darton, Longman and Todd, London 1981. 132.o. magyarul: [23.]
Az élet tisztelete – Bioetikai problémák a 21. század küszöbén (1. rész)
Az élet tisztelete – Bioetikai problémák a 21. század küszöbén (2. rész)
Az élet tisztelete – Bioetikai problémák a 21. század küszöbén (3. rész)
Vélemény, hozzászólás?