Az élet tisztelete – Bioetikai problémák a 21. század küszöbén (2. rész)

II. Családtervezés és születésszabályozás

Régen a patriarchális házasságban, különösen földművelő társadalmakban a gyermekek nagyobb száma alapvető érdek volt. A régi életforma, a gyakori gyermekhalandóság, az alacsonyabb átlagéletkor, valamint a föld nagy területei, melyek termékeny családok által betelepíthetők voltak, mind a nagycsalád ideálképének kedveztek. Mára ez is megváltozott.

Korunkat inkább az un. partneri kapcsolatok és az egy-két, maximum három gyermekes családok jellemzik[1]. Egyre kevesebb számban vannak olyan nagy családok, melyeknél a gyermekek szeretete nagyobb, mint a kényelem szeretete vagy a biztonság utáni vágy. Az élet értékét viszonylagossá tevő kérdések között az elsők közé tartozik: Mi értékesebb: egy új vagyontárgy vagy egy új gyermek? Kicsi vagy kocsi? – hangzik a kérdés, és már az sokatmondó, hogy nem tudunk rögtön választani. Ma is vannak még olyan primitív kultúrák, ahol a gyermekek szinte számolatlanul jönnek világra, de a civilizált államokban a családtervezés már régen általános, mégpedig a házastársak közös döntése alapján.

De keressük tovább a változás okait. Egyre szélesebb körben csökken a családok stabilitása, növekszik a válások száma. Megszűnik a férj abszolút tekintélye a feleséggel és a gyermekekkel szemben. A nők közül egyre többen dolgoznak, és az egyenjogúság előretörésével egyre inkább egyenrangú lesz a nő a családban is. Mivel a férj, s általában a szülők tekintélye csökken, a családtagok autonómiája egyre korábban, és egyre nagyobb területeken mutatkozik meg: mára már nem a szülők határozzák meg a gyermek életének egzisztenciális értékeit. A növekvő gazdasági nyomás és a csökkenő életszínvonal miatt egyre több az az idő, amit a családtagok otthonuktól távol töltenek, és a családi életközösség szinte már csak az esti órákra és a vasárnapokra korlátozódik.

Átalakult a nemi élet erkölcsi megítélése is, ebben a kérdésben is egyre nagyobb a tolarencia és a liberalizmus. A vallási normák társadalmi méretekben egyre kevésbé jelentenek hatóerőt, s a 60-as évek szexuális forradalma óta mára teljesen normális és elfogadott lett a házasságon kívüli nemi élet, a szexualitás nyilvánossága, s a házasságot is lassan felváltja a – házasság előtti vagy az azt helyettesítő – élettársi kapcsolat, amelyet ma Magyarországon szinte ugyanolyan jogi kapcsolatnak minősítenek, mint magát a házasságot. A gazdasági és erkölcsi változások mellett el kell ismernünk az emberiség biológiai változását is, a ma élő gyermekek ugyanis sokkal korábban érik el szexuális érettségüket, mint akár 50-100 évvel ezelőtt élt társaik.

Még egy fontos adalék a születésszabályozás biológiai szükségessége mellett. Szülész orvosok készítettek egy tanulmányt arról, hogy egy évszázaddal ezelőtt, amikor a tápszerek még ismeretlenek voltak, miért történhetett az meg, hogy egy asszony 18-22 éves kora között férjhez ment, és 40 éves korára eljutott a női nemi működés szünetébe, akkor a kettő között 6-9 gyermeket szűlt, nem többet és nem kevesebbet, miért volt majdnem pontosan két és fél, három év egy-egy gyermek születése között. És akkor kiderült, hogy ezek az asszonyok szoptatták a gyermekeiket, a szoptatás mindig a prolaktin nevű hormon elválasztásával jár, amelyik viszont a petefészekre van olyan hatással, hogy nem érik meg újabb petesejt benne, s így nem jön létre újabb fogamzás egészen addig, míg a szoptatás be nem fejeződik, és a gyermeket el nem választja az anya. Utána ez a gátlás megszűnik, és újraindul ez a folyamat. Ezek a szabályozó mechanizmusok ma nem működnek. Ebből következik, hogy mivel egy-egy terhesség folyamán a női szervezetből a gyermek rengeteg mikroelemet, vasat, fehérjét, vörösvértestet, folyadékot és más anyagokat vesz fel, s ezt a szervezet saját enzimkészletéből csak hosszabb idő alatt képes reprodukálni, az anya szervezetének számára biztosítani kell a megfelelő szünetet az újraéledésre, amelynek hiányában egy következő terhesség mind a gyermek, mind az anya számára kedvezőtlen lehet.[2]

Tehát Isten eredetileg gondoskodott valamiről, ami ma nem működik. Így a mi felelősségünk az, hogy ez a természetes rend helyreálljon, s az asszony olyan állapotban legyen a következő gyermek fogantatásakor, hogy az ne veszélyeztesse sem ő, sem pedig a magzat életét.

Mielőtt azonban rátérnénk a családtervezés és a születésszabályozás módszereinek etikai megítélésére, vizsgáljuk meg, mi a célja magának a házasságnak? Sajátos küldetését elsősorban az emberi élet továbbadásában és felnevelésében kell látnunk. Az életadás teljes kizárásával a házasélet az önkielégülés színvonalára süllyed. II. János Pál pápa a “fogamzásgátló módszerre” alapozott házasságot úgy jellemzi, hogy ezzel a házastársak mintegy “felülbírálják” Isten tervét, és így “lefokozzák az emberi nemiséget”, mivel azt “nem igazi és teljes emberi természete szerint élik.”[3]

Milyen körülmények között tolerálható a születésszabályozás? A mai körülmények között, amikor a gyermekhalandóság nagyon minimális, és a tápszerek hatására a szoptatási idő régebbi két-három évvel szemben maximum hat hónapra csökkent, már magának a születések közötti idő megnyújtásának szükségessége elegendő ok a születésszabályozás igazolására, erre ugyanis az anya szervezetének feltétlenül szükség van! Ezen túl egészségügyi, szociális és családi problémák is elegendő okot szolgáltathatnak ahhoz, hogy a család létszáma korlátozott legyen. Ezek tehát elvben méltányolandó és igazolt indokok. Hol húzódik hát a születésszabályozás erkölcsi problematikája?

Még mindig nem a módszerekről. Egészen bizonyos, hogy ma a születésszabályozás kérdése nem lenne olyan súlyos etikai probléma, ha valóban a házasságon belül, a család egyensúlyának fenntartására rendeltetetne. Azonban a fogamzásgátló szerek nagyobbik részét azoknak írják fel, akik nem házasságban élnek, a terhességmegszakítások javát is házasságon kívül végeztetik el. Különösen jelentős a házasság előtt nemi életet élő fiatalkorúak közötti fogamzásgátlás és abortusz.[4] Ebben a tekintetben pedig a születésszabályozás már nem csupán elvi, életátadással kapcsolatos etikai probléma, hanem szexuáletikai, nevelési és erkölcsi krízispont.

A továbbiakban megvizsgáljuk a születésszabályozás módszereinek etikai vonatkozásait, előrevetítve, hogy bármelyik módszer elvi tolerálása is csak (!) házasságon belül, és olyan komoly, objektív indoklással feltételezhető, amellyel a házaspár tiszta lelkiismerettel megállhat Isten törvénykezése előtt. Semmiféle enyhítő körülmény, magyarázat vagy kifogás nem vehető figyelembe abban az esetben, ha a házaspár csupán kényelemszeretetből, önzésből nem vállal gyermeket, és az Úr iránti bizalmatlanságával akadályozza a Teremtő munkáját. A gyermekáldás kontrolljának módját illetően a szülők kövessék az egyetlen megengedhető természetes módszert, amely a terméketlen napok “üresjáratait” veszi figyelembe[5] (bár orvosilag megkérdőjelezhető e módszer biztonságossága). Amennyiben komoly indokok miatt adott helyzetükben, nem tudják ezt az utat kellő felelősséggel járni, lelkiismeretüket követve Isten előtti felelősségvállalással választhatják a fogamzásgátlás más, általuk biztonságosnak ítélt módját, amíg az előidéző okok meg nem szűnnek, kivéve az abortuszt és a sterilizációt. Ez azonban tolarencia és nem norma!

Az eddig tárgyalt, inkább csak bevezetésnek szánt etikai-erkölcsi megítélés leginkább a tablettás fogamzásgátlás módszerének folyamát, okait és következményeit vizsgálta, így még egyszer nem ismételem meg a már elmondottakat. A condom, a pesszarium, az antibébitabletta a születésszabályozás legáltalánosabban elterjedt, sajnos mára szinte természetesnek vett eszköze lett.

Vajon egy hívő ember számára – figyelembe véve az előbb említett feltételeket – mik lehetnek

a járható utak a mindenképpen szükséges fogamzásgátló eszközök közül? Mielőtt válaszolnánk, utaljunk ismét arra, hogy Isten fenntartotta magának az élet és halál fölötti jogot, és ez legyen számunkra a meghatározó. Az előbbi biológiai törvény ismeretében azok az eszközök használhatóak, amelyek megakadályozzák a hímivarsejt és a petesejt találkozását, és ezáltal megakadályozzák egy új emberi egyed létrejöttét. Tehát azok az eszközök, kémiai szerek, amelyek a már megtermékenyült petesejtre vagy embrióra hatnak, nem jöhetnek számításba, mert ezek mindenképpen emberi élet kioltásával vagy az élet lehetetlenné tételévek járnak. Mik tartoznak ide?

Azok a lórugásszerű hormonális antikoncepiensek, mint amilyen például a Postinor, amelyik úgy hat, hogy bevesszük a tablettát, és két nap múlva hatalmas nagy vérzések kíséretében az egész méhnyálkahártya egy darabban kihullik az asszonyból. Ide tartozik a spirál, amelyik egy műanyag testecskére felcsévélt réz, ezüst vagy aranyszálat tartalmaz, és tudvalevő, hogy ezek a nehézfémek a fehérjéket kicsapják, és tönkreteszik annak a nagyon finom hártyaszerkezetnek a lényegét, amely körülveszi azt a kicsi fejlődő embriót, és ezáltal lehetetlenné teszi annak a fejlődését, és így idő előtt elhal.

Összefoglalásul tehát a Szentírás tanítását követő keresztyénség a fent említett, házasságon belüli, indokolt és kivételes esetektől eltekintve nem fogadhatja el a születésszabályozás semmilyen eszközét egyszerűen azért, mert nem fogadhatja el sem a házasságon kívüli nemi életet, sem a házasságon belüli önző kényelemszeretetet; ugyanis minden olyan módszer és eszköz, amely mesterségesen beavatkozik az emberi test természetes működésébe, és kizárja a fogamzás – az életadás – lehetőségét, Isten tervének, akaratának felülbírálása, és ebben a tekintetben egyértelműen bűn. A gyermek világrahozatalában az ember “csupán” eszköz, feladatát csak a házasságban képes Isten szerint elrendelt módon betölteni, tehát nincs joga a Teremtő akaratát a saját akarata és érdekei helyett semmibe venni! Mivel e megállapítás a születésszabályozás valamennyi módszerére érvényes, a továbbiakban azoknak speciálisan orvosi és jogi indoklásait, következményeit és etikai megítélését vizsgálom.

Amiről most szó lesz, a családtervezés és születésszabályozás két szélsőségesen mesterséges módszere, a sterilizálás, amely végérvényesen megszünteti a fogamzóképességet, és a mesterséges megtermékenyítés, amely az eddigiekkel ellenkezőleg nem a gyermekszületés megakadályozására, hanem épp ellenkezőleg, a gyermektelenség legyőzésére rendeltetik.

Sterilizáció

Először a sterilizálásról. A művi meddővé tétel általában visszaállíthatatlan változást eredményez az emberi szervezetben, amelynek következménye, hogy többé nem lesz képes utódot nemzeni. A sterilizáció engedélyezése új eleme a hazai egészségügyi jognak. Jóllehet nőknél, szülő anyáknál korábban is lehetséges volt a sterilizálás, azonban kizárólag orvosi szempontból különösen indokolt esetben, amikor újabb terhesség vagy szülés az anya részére súlyos következményeket jelentett volna. Mára azonban e beavatkozás emellett a fogamzásgátlás és a genetikai ártalmak megelőzésének általánosan elfogadott, bár sokak által vitatott módszere lett.

A nem szigorúan orvosi, gyógyító-megelőző célból végzett sterilizálással szemben általában két körülményre hivatkoznak. Egyrészt azokra a történelmi eseményekre, és újabb keletű “tudományos” elképzelésekre, amelyek fajnemesítésre kívánják felhasználni ezt az eljárást.[6]-[7]

Másodsorban pedig arra, hogy az ilyen beavatkozás maradandó testi károsodást eredményez, amely ellentétben áll az orvostudomány alapvető rendeltetésével.

Ma Magyarországon a jogalkotás lehetővé teszi a sterilizációt orvosi indokláson kívül családtervezési célból is, olyan férfi vagy nő számára, aki 40. életévét betöltötte, vagy 35. életévét betöltötte és három vér szerinti gyermeke van, vagy 30. életévét betöltötte és négy gyermeke van.[8]

Milyen erkölcsi megítélés alá kerül tehát a sterilizáció? Nos, ha a beavatkozás orvosilag valóban indokolt, és egyedüli célja az anya védelme, akkor etikailag elfogadható. A szociális-gazdasági körülményekre való hivatkozás a fent említett feltételek mellett – a mai nehéz körülmények között – szintén méltányolandó, de itt is érvényesnek kell tekintenünk azt, hogy ez a körülmény is inkább csak tolerálható, mint általánosan elfogadható norma. Azonban ha a sterilizáció egyetlen célja a házaspár önzése, tehát ha lehetőségeik és képességeik elméletileg adottak egy nagyobb család fenntartására, akkor ennek kizárását szintén Isten elleni bűnnek kell nyilvánítanunk, hiszen az embernek önmagáért nincs joga belenyúlni az Isten által alkotott természetes rendbe.

Mesterséges megtermékenyítés

A születésszabályozás utolsó módszere a mesterséges megtermékenyítés, amely eredményét tekintve nem negatív, hanem pozitív hatással van mind a társadalom, mind a házaspár életére. Amit tehát a kérdéssel kapcsolatban vizsgálnunk kell, szigorúan etikai, erkölcs-teológiai probléma.

Mielőtt azonban rátérnénk az etikai véleményalkotásra, vizsgáljuk meg e jelenség hátterét is. Az első “lombikbébi” 1978-ban született, Steptoe és Edwards angol orvosok kísérleteinek eredményeként. De miért volt erre a kísérletsorozatra egyáltalán szükség? Nos felmérések bizonyítják, hogy a reprodukciós korban lévő nők mintegy 0,3%-a szenved olyan fokú petefészek-elégtelenségben, amely a gyermek megfoganását lehetetlenné teszi. Ez a 0,3% az össznépességet tekintve igen jelentős szám, így ebben lehet elsődleges okát keresni a beavatkozás igényének és széles körű lehetővé-tételének. Ehhez – az alapvetően segítő szándékú, “gyógyító” műtéthez – azonban olyan komoly erkölcsi problémákat felvető jelenségek tartoznak, mint a mélyhűtött állapotban tárolt sperma, amelyet ma már szinte úgy kezelnek és árulnak, mint valamiféle vetőmagot, a kibérelhető anyaméh, amelyek elszemélytelenedett kereskedelmi ügyletté alacsonyítják le az életadás szentségét. További erkölcsi kérdés, ha magányos, nem házasságban élő nők akarnak ezáltal gyermekhez jutni.

A mesterséges megtermékenyítés kérdésében jelentős különbség van a homológ és a heterológ forma között. Az előbbiben típusos jelenség, hogy a természetes úton megtermékenyülni nem tudó feleség saját férjétől származó spermával művi úton eljuthat a fogamzás állapotába, ha ennek olyan akadálya nincs, mint például a férj életképtelen ivarsejtjei. Ez esetben a heterológ megtermékenyítés mesterséges formájában, idegen, ismeretlen, un. donortól nyert hímivarsejtekkel történik. Ebben az esetben komoly nehézséget jelent, hogy a gyermek biológiai apja nem a férj. A mesterséges megtermékenyítés tette lehetővé azt a különös megoldást is, amely által az akár homológ, akár heterológ módon megtermékenyített petesejtet egy idegen személy, egy erre a feladatra vállalkozó nő – egy béranya – hordja ki. A vállalkozó tekintélyes pénzösszegért jelentkezik a különös feladatra, amikor pedig a kihordás után megszüli a gyermeket, azt a szerződésnek megfelelően átadja a “szülőknek”, és utána teljesen megszakítja a kapcsolatot a megbízó házaspárral. A keresztyén etika oldaláról a béranyaság elleni fő érvek a következők: Azt a nőt, akit béranyaként alkalmaznak, – az anyagi ellenszolgáltatás ellenére is – kizsákmányolják, ugyanis ő viseli a terhesség és a szülés nehézségeit és kockázatát anélkül, hogy a gyermeket megtarthatná. El kell fojtania és meg kell tagadnia anyai érzéseit, amelyek a terhesség ideje alatt önkéntelenül kialakulnak és működnek, s hogy képes legyen erre, már a születés előtt is érzelmileg távolságot kell tartania a magzattól. Ez pedig a születendő gyermekre pszi-choszomatikusan – bizonyíthatóan – káros hatással van. Továbbá előfordulhat – az Egyesült Államokban többször is volt rá már példa – hogy a szülés után egyik anya sem vállalja a gyermeket, mert az például fogyatékos.

Lássuk most a hivatalos – orvosi-jogi – véleményt. Az Egész-ségügyi Tudományos Tanács Tudományos és Kutatásetikai Bizottsága 1996. febr. 21-i ülésén vitatta meg és fogadta el az alábbi közleményt, amelyből most csak egyes részeket idézek[9]: ” Az ivarsejt adományozás a meddőség egyes jól körülhatárolt formáiban etikailag elfogadható. Ellenvetések: a nemzés folyamatában megjelenő harmadik személy következményeként a házasság destabilizálódhat, az utód identitástudata sérülhet. A professzionális – tehát az anyagi ellenszolgáltatásért közreműködő – sejtdonorok igénybevétele etikailag nem fogadható el.” Noha a Bizottság megállapítja, hogy “csak a házastársi viszony tekinthető olyan biztos kapcsolatnak, amely garanciát képes nyújtani az utódnemzés megfontoltságára, továbbá a megszületendő utódról a társadalom által elvárható mértékű gondoskodásra”, etikailag nem tartja elfogadhatónak, hogy élettársi kapcsolatban élő párok esetében a mesterséges megtermékenyítés ne lenne elvégezhető. Viszont a magányos nők esetében már nem tartja indokoltnak a petesejt-donáció elvégzését.

A keresztyénség, hivatalosan a Katolikus Egyház kezdettől fogva tiltakozott az ilyen jellegű kísérletek ellen. XII. Pius pápa 1951-ben egy orvosoknak tartott konferencián azt mondotta:

– “A megtermékenyítés biológiai történése és a szerelmi aktus személyes történése nem választható szét!” Ez az érv azonban nem tűnik feltétlenül kényszerítőnek, mivel egyrészt a megtermékenyülés a házassági egyesülés után több órával következik be, másodszor a házassági aktust sem mindig tekinthetjük etikai értelemben a szerelem és az életadás központi aktusának, harmadszor pedig olyan házaspároknál, akik valamilyen oknál fogva normális módon nem tudnak gyermeket nemzeni, és ezért homológ mesterséges megtermékenyítési beavatkozást igényelnek, nem lehet kétségbe vonni, hogy egymás iránti szeretetből és a születendő gyermek szeretetteljes elfogadásából cselekszenek.

A modern morálteológia egyre inkább tolerálja a homológ megtermékenyítést, illetve annak lombikban történő formáját is.

Összefoglalásul tehát az ART[10] saját ivarsejtekkel végzett alkalmazása etikusnak tekinthető, viszont idegen személytől származó ivarsejt-adományozás – akár üzleti, akár humánus céllal – etikailag nem fogadható el, ezzel együtt etikailag béranya alkalmazása sem lehet járható út, visszautalva a szülők, a gyermek és maga a béranya életében történő pszichologiai-lelki-érzelmi változásokra. El kell fogadnunk, hogy az utódnemzés olyan “üzlet”, amelyben a cél nem szentesítheti az eszközt!


[1] A családonkénti gyermekszám mára osztályszinten általánosíthatóvá válik. Az értelmiség – részben az elnyúló tanulmányok, részben pedig a tudomány alulfizetése miatt – nem, vagy legfeljebb csak egy gyermeket vállal. A középrétegre jellemző a két-három gyermekes családmodell, míg a társadalom alsóbb rétege a szociális segélyezés kihasználására inkább vállalja a több gyermeket is.

[2] Dr. Tolnai Lajos szülész-nőgyógyász előadásából (1996. tavasz, Bp. Ref. Teológia )

[3] Familiaris Consortio 32.p. (magyarul: Boda L.: Emberré lenni vagy birtokolni – Erkölcsteológia IV. 159.o.)

[4] Egy amerikai felmérés szerint 20  éves korukra a fiúk 81%-a, a leá-     nyoknak 67%-a veszíti el a szűzességét. A tanulmány kiterjedt a keresztyén fiatalokra is, és megállapítja, hogy azok csupán 10%-kal vannak lemaradva világi társaiktól!

1984-ben az USA-ban 1.100.000 tizenéves lány esett terhességbe, amelyből 400.000 végződött abortusszal és 137.000 vetéléssel. (magyarul: J. McDowel: Miért várj? 22-23.o.)

[5] Az időszakos  megtartóztatás  módszerének  tudományos  kidolgozása a japán  Ogine és a  német Knaus nevéhez fűződik. Majdnem egyidőben  fedezték fel  (1929-’30), hogy a  tüszőrepedés a várható  menstruáció előtt a 12-16. nap közé esik. Mivel a petesejt legfeljebb egy napig életképes, a spermiumok pedig 48 óráig, a születésszabályozás legegyszerűbb módjának az kínálkozik, hogy a három termékeny napban ne éljenek házaséletet a hitvestársak.

[6]  Emlékezetes, hogy pl. az 1934. évi német “Sterilizálási Törvény” éppen az újabb nemzedékek “egészségének védelmében” tette kötelzővé a sterilizálást egy bizonyos néprétegben, s így kívánták “javítani az emberi nem minőségét”.

[7] Az USA-ban még ma is 29 államban megengedett a szellemileg elmaradottak sterilizálása. Némely állam megengedi, hogy a visszaeső bűnözőket, az epileptikusokat és a vérbajban szenvedőket is sterilizálják. 1907 óta bírósági rendelet alapján 70.000 embert sterilizáltak csak az Egyesült Államokban.

[8] 12/1987 (VIII. 19.) EüM rendelet a művi meddővé tételről.

[9] részletesen Egészség 1996./5. szám 6-8 o.

[10] ART – Asszisztált Reprodukciós Technika – azaz a mesterséges megtermékenyítés orvosi szakrövidítése

Az élet tisztelete – Bioetikai problémák a 21. század küszöbén (1. rész)
Az élet tisztelete – Bioetikai problémák a 21. század küszöbén (2. rész)
Az élet tisztelete – Bioetikai problémák a 21. század küszöbén (3. rész)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.