Az Apáca-show tanulságai

Bár a film 1992-ben készült, mégis még mindig időszerű az üzenete az egyháznak. Nagyon sokat tud üzenni a keresztényeknek arról, hogyan gondolnak ránk az emberek, jót és rosszat egyaránt, hogy milyenek vagyunk valójában, esetleg milyennek kellene lennünk, milyen értékeink és milyen hibáink vannak, még arról is, hogy hogyan tudjuk elérni a nem keresztényeket.

Ha megpróbálunk a felekezeti háttértől és dogmáktól elvonatkoztatni, akkor szerintem minden gyülekezet elgondolkozhat a következő listán. Összegyűjtöttem, hogy milyen negatív és pozitív élmények érik a nézőt a keresztényekkel (jelen esetben az apácákkal) kapcsolatban.

Kezdjük a negatívokkal (csak azért, hogy letudjuk őket hamar, és a pozitívok megmaradjanak a végére):

Az első, ami eszébe jut az embereknek a keresztényekről: a szabályok, a törvények. Itt a filmben a szűk pingvin-ruha, a sok imádkozás, a koránkelés, a „nincs cigi” „nincs szex” „semmi élvezet”. Vajon mi mások vagyunk? Sok keresztény gyülekezetben szintén vannak még öltözködési szabályok. Nagyon sok a tradícióra épülő szokás, alkalom, imádság. A vendégek nem ismerik a „kánaáni kifejezéseket”. A liturgiánkat sem értik, nem tudják mit miért teszünk. És a sok törvény… Nem a törvényekkel van a baj. Hiszen ha azokat Isten Igéje alapján, meggyőződésből betartjuk, akkor nincs velük gond. A probléma a kommunikációnkkal van: egyrészt, hogy mindenkitől, rögtön, mindegyik törvény betartását elvárjuk. Ez pedig igazán lehetetlen kérés! Főleg, hogy mi magunk sem vagyunk rá képesek! Akkor az, aki nem is tudja őket, nem is érzi még szívügyének, attól ne követeljünk túl sokat. Az baj, hogy a nem keresztények viszont így azonosítják a keresztényeket: „akiknek semmit sem szabad, főleg semmi jót nem szabad!” Itt nem tudom megállni, hogy hozzá ne tegyem rögtön a kivételeket a filmből: amikor titokban fagyiztak a nővérek, vagy amikor a mindig vidám apáca a kocsmában táncra perdült! Persze ezek már a „szabad szellemű apáca” hatásai!

A másik dolog, ami rögtön lejön a filmből, hogy a kintiek nem vágyakoznak az apácák közé. Talán távolról tisztelik őket, de nem akarnak közéjük tartozni. Amikor Deloris megtudta, hogy hol kell elbújnia, teljesen kiakadt. (És nem csak a szüzességi fogadalom miatt. ) Ez nem véletlen. Ahogy ma is sokaknak égnek áll a hátán a szőr, amikor azt hallják, hogy templomba kellene menni, vagy imádkozni, vagy egy istentiszteletet végigülni.

A harmadik, hogy nagyon nehéz beilleszkedni az apácák közé. Nem is csak a szabályok miatt, mert azt az ember megérti, hogy a sok törvény hasznos és fontos neki, hanem inkább az elvárások, a teljesítmény elvárása, a meglévő közösségbe való betolakodás érzése miatt. Az első nap Deloris úgy érezte, hogy mindenki őt figyeli, hogy ellenőrzik, vizsgálgatják. És úgy érzem, pontosan ez történik mindenkivel, amikor bekerül egy keresztény közösségbe. Figyelik, faggatják, rögtön meg akarják változtatni, elmondják mi mindent kell máshogy tennie vagy gondolnia. Azt hiszem azoknak, akik nem keresztény családból származnak, nekik a legnehezebb időszak a gyülekezetben, amikor bekerülnek, (akár megtérés előtt vagy után). Sokan ilyenkor hagyják ott a gyülekezetet, mert úgy érzik, nem tudnak teljesíteni, hogy „nem elég jók”. (Főleg a többi „szent” emberhez viszonyítva.) Főleg mert űgy érzik Istennek sem elég jók! Ne hagyjuk, hogy ezt gondolják, hiszen mindannyiuknak szüksége van a kegyelemre, és Jézus az, aki miatt ezt meg is kapjuk.

A következő, amit észrevettem, hogy rengeteg olyasmit csináltak az apácák, amit akár szolgálatnak is nevezhetünk, mégis inkább tűnt értelmetlen időpocsékolásnak. Amikor ott kézműveskedtek, meg minden apáca kertészkedett, de kétlem, hogy mindegyik ugyanúgy élvezte, aztán ott volt a kórus, amit nem teljes gőzzel csináltak és még ki tudja mi minden. Egyszerűen mintha minden energiájuk arra ment volna el, hogy hasznosan töltsék az időt, de valahogy ez nem jött össze. Néha elgondolkozom, hogy a gyülekezeteinkben hány ilyen „szolgálat” van. Ami csak „időkitöltés”, vagy „megmutatjuk, hogy mi keresztények vagyunk” feladat, de nem tölt be igazi szükségeket (se befelé, se kifelé), nem Isten dicsőségére van. Ne legyen csak azért kórusunk, hogy legyen kórus. És ugyanez igaz a Bibliaórára, a gyerekszolgálatra, a filmklubra, a dicsőítő csoportra…

Arról most nem akarok sokat írni, hogy vajon a ruhájuk, a zenéjük, az életfelfogásuk mennyire nem illeszkedett bele az akkori kultúrába, mennyire volt életidegen, amiket csináltak, és ahogy csinálták. És főleg mennyire volt gagyi, amit bemutattak például az elején a kórussal. És itt most nem szeretnék a zenei stílusokra kitérni. A filmben is használták a „klasszikus” és szent zenei stílust szembeállítva az új, de kevésbé odaillővel, ez egyházunkban a mai napig éles érzelmeket és heves vitákat vált ki. Csak gondolkodjunk el, hogy melyik zene vonzotta be az embereket az utcáról is? És melyiket élvezték az apácák? Miért ment el meghallgatni a pápa a kórust?

És itt jön a számomra legfontosabb pont, a legnegatívabb: az apácák nem mentek ki az emberek közé. Imádkoztak egész nap, éltek a kis zárt közösségükben, szolgálták egymás meg Istent, de a küldetésüket nem töltötték be. És érezték is ennek a hiányát! Nem szabad bezárkóznunk, és védeni az embereinket, „ az apácáinkat” a vad és csúf világtól, ami körülveszi. A mi feladatunk elmenni az emberek közé, segíteni, ahol tudunk, tanítványokká tenni őket, hirdetni az evangéliumot, barátkozni velük!

Na, inkább térjünk rá a pozitívumokra, mert rengeteg van belőle, szerintem sokkal több, mint negatív! És ezeket végigolvasva gondolkozzunk el rajta, hogy a mi gyülekezetünk, házi csoportunk, ifjúsági csoportunk… mennyire hasonlít ezekben a kérdésekben az apácák kis közösségéhez! És mit tudunk tenni, hogy ilyen legyen?

Az első jó pontot akkor kapták nálam az apácák, amikor először beszélgettek azon a kézműves foglalkozáson Delorissal. Na, akkor hirtelen három-négy jó tulajdonságuk is előjött. Az első, hogy volt humorérzékük, és önkritikájuk. Ők maguk is utálták a pingvin-ruhát, és viccelődtek vele. Azt vettem észre, hogy a legtöbb felekezet jól tudja kritizálni a többi felekezetet, de a sajátjukat, azt nem. Építő kritikára gondolok, amikor az ember meglátja a jót és rosszat is, képes beismerni, és még akár viccelődni is vele!

És ebben a jelenetben derült ki, hogy legszívesebben segítenének az elesetteken, a szegényeken, hogy nem elégedettek azzal, hogy csak a zárdában ülnek és imádkoznak. Azért szöktek ki éjjel a kocsmába, mert szolgálni akartak. Az egyik nővér meg is jegyezte a filmben: talán többet is tudnánk tenni az emberekért, minthogy csak imádkozunk értük!

És amikor ezeket valóra váltották, akkor valóságosan segítettek, napközi otthont szerveztek, széppé varázsolták a környéket, barátkoztak az emberekkel. Ők pedig eljöttek az istentiszteletekre, ahol hallották az Úr üzenetét.

Tanulhatunk az apácát lelkesedéséből, tettrekészségéből, elszántságából is!

Sőt, az önfegyelmükből is! Sokan lebecsülik ennek a fontosságát, mert manapság egyre kevesebb önfegyelmünk van, tapasztalatból mondom, én sokat küzdök ezzel. Az hogy minden nap hajnalban kelnek, ha úgy van böjtölnek, ha kell nem szólnak egész nap, akár minden nap próbálnak, és persze önmegtartóztatásból is jelest kapnak.

Persze ezeknek az egyik alapja az engedelmesség. Hiszen sokszor azt kell tenniük, amit a zárda vezetője mond. Az ő utasításit követik. És aki tud engedelmeskedni egy embernek, az szerintem sokkal könnyebben engedelmeskedik Istennek is. Ez az alázat lényege, hogy nem az én akaratom a fontos, hanem a másiké, vagy Istené.

Az egyik nővértől pedig, Mary Patricktól pedig a jókedvet, az optimizmust, az életörömöt tanulhatnák meg a keresztények!

Az egyik kedvencem a zárda vezetője volt. Miért? Feladta a saját és apácái biztonságát és kényelmét, amikor befogadta Delorist a zárdába. (Hányszor nem megyünk szolgálni, segíteni az embereknek, mert akkor tenni is kell valamit, az pedig erősfeszítéssel, kényelmetlenséggel jár?) Szimpatikus volt, mert képes volt megváltoztatni a döntéseit. Mert meg tudott szabadulni az előítéleteitől. Mert rugalmas volt. Mert képes volt a fejlődésre. Mert jobban szerette az apácáit annál, minthogy „bezárja őket”, még akkor is, ha úgy érezte csak így tudja megvédeni őket. Jó vezetőként megtalálta Deloris szolgálati helyét, és bár úgy tűnt nem támogatta, mégis azt láttuk, hogy a zárda és nővérek kinyíltak, ami nem történhetett volna meg a „főnök” engedélye nélkül. Mert nem félt kockáztatni, és valami újba belevágni. És mivel Deloris közösség tagja lett, teljes mértékben kiállt mellette még a gengszterekkel szemben is.

Volt még egy jelenet, ami az egyik kedvencem. Amikor Mary Robert nővér egy virág alakú órát adott Delorisnak. Számomra ez a következő jelképezi: amikor valaki új ember bekerül közénk, akkor nem kritizáljuk, nem ítélgetjük, nem szóljuk meg, nem mondjuk meg neki, hogy „fel kell kelned időbe, nincs mese!”, helyette igazi segítséget kínálunk, a magunk módján. Ráadásul a nővér bevallotta, hogy ő is küzdött ezzel a problémával. Nekem ez teljesen olyan volt, mint egy bizonyságtétel, csak nem mesterséges, hanem nagyon is őszinte. Azt üzeni a másiknak, hogy „Hé, én sem vagyok tökéletes. Én valószínűleg mással küzdök most, de ezen történetesen átmentem én is. Nekem ez segített, hátha neked is beválik.” Tanuljunk meg így fordulni embertársink felé!

Ugyanebben a jelenetben volt még pár dolog, ami nagyon megragadott. Az egyik a lány őszintesége. Hogy elmerte mondani, hogy néha szinte megőrül. Szerintem a kereszténység egyik legnagyobb baja, hogy nem mer őszinte lenni. Az emberek egyenként sem, vagy mint közösség sem. Nem merik kimondani, hogy mivel küzdenek. Nem az érzéseiket mondják el, hanem azt, amit mások hallani akarnak, legalábbis szerintük. Próbálnak jó képet festeni magukról, de valahogy nem az igazi! És csak ritkán látunk bele a másik életébe igazán. Viszont ha van egy olyan közösség, ahol kiönthetjük egymásnak a szívünket, az csodálatos dolog. Ahogy a nővér mondta: szeretne önmaga lenni. Szerintem nagyon sokszor a keresztények kergetnek egy ideált, és olyanok akarnak lenni (ha ez Jézus, akkor nincs gond), mégis inkább egy amolyan „ilyen a jó református” „ilyen a jó baptista” „ilyen a jó hívő” ideált, és közben valahol elveszítik az egyéniségüket, az identitásukat. Pedig Isten nem egyformának teremtett minket, és nem is ugyanarra hívott el! Meg kell találnunk a helyünket Isten országában, akik tényleg mi vagyunk, és ahol nem szerepet játszunk.

A másik ami nagyon tetszett, amit arról mondott Mary Robert, hogy érzi, van benne valami különleges, amit másoknak oda kell adnia. És itt lehet, hogy éppen a hangja, de persze nem mindenkinek az énekléssel kell Istent dicsőíteni. Lehet egy olyan szolgálattal, ami pont hozzánk illik. Nem lehet mindenki mindenben jó, és nem csinálhat mindent. Istennek különleges küldetése van számunkra, és nekünk azt kell megtalálni, nem másokat utánozni! Úgy érzem ez a lány a filmben megtalálta azt, amivel ő tud világítani az emberek között. És ahogy Deloris mondta, ez nem büszkeség. Ez az elhívás lényege számomra!

És a végére hagytam a legfontosabbat: a barátságok, az igazi közösség, összetartás, nekem ez volt a leginkább megható, és legerősebb benyomásom az apácákról. Amikor Delorist elrabolták, megtudták, hogy nem is apáca, akkor nem hagyták magára. Küzdöttek érte, megmentették. Mert a barátság mindennél fontosabb volt számukra. Biztos vagyok benne, hogy sok olyan gyülekezet van, ahol igazi, tartós, valódi barátságok és jó közösség alakul ki. Azonban az én tapasztalatom az, hogy a legtöbb helyen a közösség, a barátságok csak felszínesek, mesterségesek. Még ott is, ahol az ember nem így látja. Mintha „nekünk muszáj jóban lenni, szeretni egymást, barátoknak lenni, mert keresztények vagyunk”. Csakhogy ez sokszor nagyon látszik kívülről, még akkor is, ha mi bentről nem vesszük észre. Úgy érzem, hogy a keresztények csak addig tudnak közösségben lenni, amíg minden rendben van, de amint az egyikükkel valami baj van, kidobják, elhagyják. Egyszer olvastam valahol, hogy csak a keresztények hagyják hátra a sebesültjeiket. Aztán egy ismerősömtől nem sokkal utána azt hallottam: csak a keresztények lövik le a sebesültjeiket. Elég durva, de sajnos sok példa van rá. Csak gondolkozzunk el rajta, hogyha bárki a közösségünkben, a barátaink közül valami helytelen dolgot tenne, nem dobnánk-e el? Vagy bízunk-e annyira a közösségben, hogy az elbírná valakinek a bukását, akár a miénket? Remélem, hogy egyre több olyan közösség lesz, ami összetartó, szerető, és Jézust ebben is követő barátokból áll.

Nos, mindenkinek tudom ajánlani a filmet akár ifjúsági órára, akár filmklubozni is. Tanuljunk az apácák hibáiból, és lessük el tőlük, amit jól csináltak!