A LELKIGONDOZÓI BESZÉLGETÉS
Mi teszi a lelkigondozói beszélgetést azzá?
Mit érdemes tudnunk a módszerekről, eszköztárról?
Mielőtt a fiatalokkal való beszélgetésre fókuszálnánk, fontos, hogy a lelkigondozói beszélgetés lélektanával és elméleti oldalával is foglalkoznunk.
Nos, hogy hol is kezdődik el a lelkigondozói beszélgetés, és meddig tart a hétköznapi párbeszéd, nagyon nehéz lenne éles határokkal körülírni. Való igaz, hogy számtalan párbeszéd, akár családtagok között, akár két ismerős között az utcán, vagy akár a közértben az eladó és a vevő között éppúgy tartalmazhat lelkigondozói elemeke, mint egy 50 perces „2 szék, közte egy kis asztal” beszélgetés. Sőt, mint arról előzőleg írtunk, egy csoport, egy gyülekezeti alkalom, legyen az ifi, házi csoport, bibliaóra, vagy istentisztelet, már betölt egyfajta lélek gondozást. Mindezek mellett, azonban a klasszikus lelkigondozói beszélgetést szeretnénk most vizsgálat tárgyává tenni, annak reményében, hogy az így letisztázott kérdések az összes többi lelkigondozói töltetű tevékenységünkre kihatnak majd.
1. Minden megtörténhet…
Miért lehet nehéz lelkigondozói beszélgetést kialakítani serdülőkkel?
A fiatal serdülők viszonya a felnőttek világához páratlannak mondható. Leginkább az éppen születő magzat példájához hasonlítható. Se kint, se bent. Olyan világ ez, ahol egy felnőtt már nem biztos, hogy otthon érzi magát, míg a felnőttek között a fiatal még nem érzi otthon magát.
Éppen ezért „Az már önmagában siker, ha egy ifjút négyszemközti beszélgetésre nyerhetünk meg. Kívánjuk ezt, de ne sürgessük, mert az ifjúnak ez nagyon nehéz.”[1] Hisz, ha a csoportban is igyekszenek elrejtőzni, (gondoljunk a kortárscsoportok serdülők között betöltött szerepére!) mennyivel inkább így van ez a négyszemközti beszédben. Az érem másik oldalán pedig tényként láthatjuk: „Nekünk személyesen kell ismernünk az ifjúságot, figyelemmel kísérnünk azok mindegyikének életét, haladását, ismerni természetüket, időről-időre konstatálni, meddig haladtak az úton, melyen vezetni akarjuk őket… Nem is igen van veszedelmesebb egy ifjúsági mozgalomra nézve, mintha erről elfeledkezve az egyéni gondozást elhanyagolja és az intézményes munka végzésére tartogatja minden erejét… gondozásra van szüksége…”[2] Ezért mégis kell építeni a hidakat, hogy találkozhassunk a fiatalokkal, mint pásztor a szétszéledt nyájával. Hisz minden megtörténhet…
2. A jó alkalom: kettesben
Keressük vagy inkább várjuk ki a fiatallal való négyszemközti beszélgetést?
Mindig nyílhat alkalom arra, hogy egy négyszemközti beszélgetés létrejöjjön. Természetesen kereshetjük is a személyes beszélgetéseket, bár jobb, ha sikerül oylan bizalmas légkört teremteni, hogy maguk jönnek hozzánk, talán egészen apró, jelentéktelen kérdésekkel (amivel nekünk lehet bölcsen sáfárkodni). A lelkigondozói beszélgetést, annak pozitív lefolyását befolyásolhatja, ha túl direktnek, erőltetetnek érzi a fiatal. Nem a leg célravezetőbb így indítani: – Úgy látom mostanában hibát hibára halmozol a lányokkal, itt az ideje, hogy egy kicsit elbeszélgessünk a tízparancsolatról.
Javasolt inkább a non-direktív és empatikus kezdés, ha mindenképpen azt érezzük, nekünk kell kezdeményezni: -Kedves lánynak látszik az új barátnőd…de te most kicsit gondterheltnek tűnsz… Ez nem tolakodó, nem érzi magát fenyegetve a serdülő, és kap némi egérutat, ha nem akar „lelkizni”. Mindazonáltal talán szerencsésebb megvárni, amíg tényleg megkeresnek, és akkor, amikor ők elérkezettnek látják az időt. Valljuk be, senkinek sem könnyű belevágni egy-egy kényes minket belülről érintő kérdésbe… Ez bizalom, szeretet nélkül nem is történik meg soha. A tinik pedig csak a kipróbált felnőtteket és csak ha már nagyon muszáj fogják megkeresni. Éppen ezért vegyük meg áron is az ilyen jó alkalmakat!
3. Amiben segíthetünk…
Melyek a tinédzserkorra jellemző beszélgetéstémák, krízisek, problémák?
Ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk el kell döntenünk, milyen jellegű segítséget kell kapnia a fiatalnak, mire kíváncsi, miért akar beszélgetni. Érdemes aktívan figyelnünk, hogy az ifiken, közösségi programokon milyen jellegű megnyilvánulásai voltak a fiatalnak, hogy amikor megkeres legyen valmennyi fogalmunk milyen élethelyzetből szólal meg (Nagy baklövés lenne üdvősséget kínálni annak, aki néhány napja vesztette el közeli hozzátartozóját, és a gyászfolyamatok kezdeti szakaszában pl. sokk fázis tart.)
A beszélgetés lehet:
-tájékoztató-felvilágosító megbeszélés (egy teológiai-vallási kérdésről pl.);
-támogató-vigasztaló beszélgetés (konkrét sors-csapás esetén, krízis-helyzetben);
-adott konfliktus eszkalációját megelőző (preventív) beszélgetés (felindultságból eredő, nyilvánvalóan irreális döntési szándék esetén);
-későbbi diakóniai segítség előkészítése;
-izolációból eredő kapcsolatkeresés aktuális konkrét ok nélkül stb.[3]
A serdülőkorban mindez sajátos szinezetet kap: mindenek előtt az életkori sajátosságok miatt. Ezért ebben a korban leginkább biológiailag meghatározott krízisekről beszélünk. Pubertás korban ezt nevezzük fejlődési krízisnek, melyben a biológiai változások lelki hatását szokás szomato-pszichikai krízisnek is nevezni. Ellentétben a pszicho-szomatikus krízisekkel ez azt fejezi ki, hogy a külső testi, és a hormonális változások megterhelhetik pszichésen a serdülőt, kissé elidegenedik saját magától. (Egy betegség krízise is lehet szomato-pszichikai, gondoljunk egy amputációra).[4]
A fiatal, életkori adottságai miatt, magával hozza továbbá az
–‘önnálóság-szégyen’ konfliktusát, ami az identitás keresése közben gyakran kialakuló szégyen érzet következménye. Sok serdülő kezdetben igyekszik takargatni a külső-belső változásait.
-A ‘kezdeményezőkézség-bűntudat’ abban áll, hogy meri-e vállalni önmagát, saját ötleteit, barátságokat.
-Az ‘alkotókészség-kissebrendűségi érzés’ a hivatásválasztást nehezíti, mert ebben a krízisben a fiatal alábecsüli képességeit, ami nagyfokú bizonytalanságot eredményez.[5]
A lelkigondozásra, mint életsegítésre elmondhatjuk, hogy:
1. Segítség az életből, ami nem más mint Jézus Krisztusból adandó segítség.
2. Az életben: azaz a konkrét valóságban (Pl: lelkészi iroda, de cukrászda, kerti pad egyaránt lehet ennek tere.)[6]
3. Segítés az életnek: hogy a fiatal tudjon ‘mások számára lenni’.[7]
4. Rásegítés az örök életre, mint ahogy Pál is tette Timóteussal.
Mindezt a gyakorlatbna a következők teszik ki:
– A pályaválasztás kudarcai
– Az intellektuális, emocionális és szociális fejlődés komplikált folyamata
– A másik nemmel találkozás segítése, mely fundamentális kérdése az ifjúknak (A moralizálás helyett evangéliummal!)
– Megértés segítés: itt nemcsak az a kérdés, mi megértjük – e őket, de az is, hogy ők megértenek -e minket
– Győzelem segítés: különböző feldolgozatlan problémák, melyek bűntudatot is okoznak, feloldása
– Hitbeli segítés: ez a legdöhtőbb segítség, mert a serdülők számára a hit dolgai korántsem magától értetődők.[8]
Végül nem szabad megfeledkeznünk a bűnbocsánat hirdetéséről sem, ami ha nemis az egyetlen tartalma a lelkigondozói beszélgetéseknek,[9] de mindenképpen át meg átszövi azt, mint minden emberre érvényes probléma, éppúgy, mint ahogy a bűnbocsánatból nyert békesség is kihat a mindennapokra.
4. Ahogy segíthetünk
Támpontok a beszélgetés levezetéséhez
Elsősorban nem ‘bebeszélés’, hanem ‘kibeszélés’ a szükséges a lelkiismereti döntésekhez.[10] Ez a ‘kibeszélés’ pedig a lelkigondozói beszélgetés keretében mehet végbe.
Míg a beszélgetés során a pszichológia két felet, a teológia és a pojmenika hármat feltételez: lelkigondozó/terapeuta/segítő, kliens, és Isten. A központban is Ő maga áll, a gondozó Istent képviseli, az Ő akaratát igyekszik felmutatni (és nem saját elgondolást) a gondozottnak. Ennek fényében tudunk helyesen beszélni partnerközpontú lelkigondozásról.[11] Mivel e beszélgetés dialogikus, párbeszédet feltételez, azt is mondhatjuk „a párbeszéd már önmagában véve is egyfajta lelkigondozói esemény.”[12]
Alapvetően tehát kommunikációról beszélhetünk, amiben a verbalitás ugyan kiemelkedő helyen van, de a nonverbalitás is hangsúlyos.[13] Továbbá része nemcsak a beszéd, de a (meg)hallgatás is. Meghallgatni empátiával és figyelemmel, hátratéve a türelmetlenségünk, hisz csak ez nyithatja meg a fiatal lélek zárjait. S nem elég csupán a fiatal nonverbális jeleire odafigyelnünk, hisz a sajátunk legalább annyira fontos. Ezzel is azt kell mondanunk: „Érdekelsz engem, hallgatlak.”. Amennyiben pedig a párbeszéd már önmagában lelkigondozás, annak menete is segítheti vagy hátráltathatja az ifjút. Ezt pedig mi kell, hogy vezessük: hangszínünk, válaszaink, ösztönző mondataink segíthetnek. Alkalmazhatjuk a ‘tükrözést’, ami az empátia jeleként bizonyítja: jól értjük, amit mondd, és nem akarunk olcsó tanácsokat adni. Az empatikus tükrözés, a nondirektív beszélgetés egyik fontos eleme, melyet érdemes gyakorolnunk. Időbe telhet, mire úgy érezzük automatikusan tudunk így reagálni egy beszélgetésben, azonban megéri áradtságot! Ezzel ugyanis megteremthetünk egy olyan bizalmi légkört, amiben meg tud nyílni a fiatal. Nem mellékes az sem, hogy így azt is megtudjuk jól értjük-e a serdülőt, tudjuk-e nyomon követni az érzéseit stb.
A beszélgetés kimenetele, az hogy meg tud –e nyílni előttünk egy tizenéves nagy mértékben függ a belső érzéseinktől, ami akkor is hat, ha a legjobb színészekkel vetekedve igyekszünk leplezni akár haragunk, akár fáradtságunk, vagy azt, hogy unjuk már a beszélgetést. Az ember érzéseiben is kommunikál, ezt ne felejtsük el. Ezért nem árt magunkra is figyelni, hogy a helyükre kerüljenek érzéseink, ellenérzéseink.
A hallgatás vagy a bőbeszédűség mutathatja a gondozottak állapotát. Ha hallgat, mert nem sikerül összeszednie gondolatait, éreztetnünk kell, hogy ez nem kínos csönd. A hallgatás bekövetkezhet beszéd közben is, azért, mert talán egy kínos részhez ért. Esetleg ahhoz a titokhoz, amiről már előre eldöntötte, nem mondja majd el. Az sem kizárt, hogy a hallgatás a mi lelkigondozói viselkedésünk kritikája, mert mást várt tőlünk, és most csalódott. Végül lehet az ellenünk irányuló agressziója is, amit egy kis szünettel könnyen feloldhatunk.
Ha pedig szünet nélkül beszél a feladatunk, hogy először ennek okára mutassunk rá, hisz ő is védekezik. A szembesítés jó eszköz lehet a kezünkben, azonban vigyáznunk kell, hogy ne okozzunk még mi is egy sebet az amúgy is megsebzett életen. A fiataloknál ez talán kétszeresen is hangsúlyos: úgy érezhetik, hogy már megint nem értették meg, megint csak ráolvassák a hibákat.[14] Éppen ezért javasolt ilyen esetben olyan kérdéseket feltenni, ami a beszélgetést megóvja a fölösleges kitérőktől, esetleg az igazi problémát igyekszik eltemetni.
A különböző intellektuális kérdések (Mi az élet értelme?) is sokszor csak az elterelés jelei, akárcsak Nikodémusnál.[15] Ennek veszélye, hogy a partnercentrikus beszélgetésből témacentrikus lehet.[16] Továbbá aki X.Y. nevében jön, majdnem biztos, hogy saját problémáját rejtegeti. Ezt nem kell feltétlenül feszegetnünk, és diadalittasan lelepleznünk, de tapintatosan azért megkérdezhetjük, volt – e hasonló helyzetben. (Ilyenkor legtöbbször kiderül, hogy az illető magáról beszél.) Előfordul, hogy füllentésen kapjuk a velünk szemben ülőt, ám jó tudni, hogy ez nem biztos, hogy szándékos, esetleg tényleg betegségről van szó. Akinek pedig az az előítélete, hogy mi előítélettel viseltetünk iránta, már előre kimondja a mi vélt dogmáinkat. Ilyenkor biztosítanunk kell, hogy mi először is megismernénk, éppen ezért nem csak a rosszat szeretnénk hallani (‘Engedd meg, hogy egyelőre jobb véleménnyel legyek és ismerkedjünk meg!’).
Vigyáznunk kell a védekező támadásra, amikor is a gondozott Istent, vagy a keresztyéneket szidja, nehogy csapdába sétálva belőlünk is agressziót váltson ki. Ilyenkor egy rövid kitérővel igyekezzünk rátérni a személyes problémáira. Aki másról beszél, az nem biztos, hogy mellébeszél, az esetek nagytöbbségében projekcióval, kivetítéssel állunk szemben. Szidja az osztálytársait, de amit problémának lát, az a baja magával is. Ezt azonban csak egy külső tárgyra helyezve kezeli, remélve nyugalmat talál lelkében…
Ha azt állítja, csak mi tudunk segíteni, jó tudni, hogy hamarosan a felelősséget is ránk hárítja. Tudatnunk kell azonban a másikkal, hogy nem vagyunk jobb vagy rosszabb emberek mi sem. Olykor azonban mégis fel kell vállalnunk, hogy rajtunk csattanjon az ostor, és a fiatal levezethesse rajtunk indulatait, kivetíthessen ránk, kimondhasson indulatokat, mintha mi lennénk a szülő, vagy a tanára, akivel gondja van. Ez ugyanis a gyógyulás állomásainak egyike. Végül beszélhetünk majdnem mindig a félelemről, mint alapmotívumról. Ezért annak elérése, hogy ne féljen az, akivel beszélünk, mindig célunk.[17]
Lényeges alapvetés továbbá a lelkigondozói kommunikálásnak a pontjait megadnunk:
1. A kapcsolatfelvételnél a mi kompetenciánk kiszűrni, hogy valóban köthetünk-e megállapodást, igényli-e a fiatal a személyes beszélgetést.
2. Fontos, hogy ne mi ajánlkozzunk, hanem adjuk meg a döntés lehetőséget a fiatalnak: Felkereshet minket egy adott időben. Már azzal is, ha eljön vállalja a problémáját.
3. A hely, ahol beszélgetünk, szintén segíthet vagy hátráltathat. 4. Az ülésrendünkre is figyelnünk kell: ideális 1-1,5 m távolság biztosítása. Ha ez változik (Pl. a gondozott hátradől, esetleg közelebb hajol), a pillanatnyi lelkiállapotát tükrözi. A legtöbben biztonságban érzik magukat, ha a két szék között van legalább egy kisasztal.
5. Ugyancsak fontos a megnyílás szempontjából, hogy a titoktartásunkat garantáljuk (akkor is, ha ez evidens, ki kell mondani), az idői kereteket megadjuk. Mindezeken túl igyekeznünk kell már előre átgondolni, milyen lelkiállapotban van az ifjú, mivel védheti magát, mennyire terhelhető emocionálisan (szembesítés), milyen zavaró tényezőkkel kell számolnunk.[18]
5. Amivel számolnunk kell
Az én védekező mechanizmusai
Érdemes szem előtt tartanunk a beszélgetések közben könnyen megjelenő elhárító mechanizmusokat, melyek a következők:
– Átvitel: lehet negatív, amikor a gondozott bizonyos tulajdonságunkat ellene irányulónak vél, ami agressziót vált ki belőle. De pozitív is: amikor pl. a partner számára kedves, bizalmas személyt lát bennünk. Ezekre a beszélgetésekre mindig jellemző az erős érzelmi töltet, melyet igyekezzünk leépíteni. A viszontátvitel a lelkigondozóban születik meg antipátia, vagy egyéb agresszió folytán. Az átvitel tulajdonképpen velejárója a beszélgetésnek, és szükséges eleme is. Különösen lelkipásztorokkal szemben figyelhető meg, amikor a kliens a lelkészekről általánosságban alkotott képébe a pásztort, akivel épp beszélget, minden előzetes megfontolás nélkül belehelyezi. Ennek lehet a jele, amikor úgy érezzük, meg nem érdemelt módon tisztel, szeret, bízik bennünk a kliensünk.
– Projekció: kivetítés, aminek veszélye mind a mi, mind a serdülő részéről fennállhat. Saját vágyak kivetítése a külvilágba, másoknak tulajdonítás. A realitásérzéket veszélyezteti. Korai formája az animisztikus világszemlélet, amikor az élettelen dolgokat élettel ruházza fel valaki.
– Projektív identifikáció: az egyén a számára feldolgozhatatlant bevetíti a másik személybe, aki feldolgozza és visszavetíti. Azon túl, hogy ez én védő eljárás, korai kommunikációs mód is, amikor főleg érzésekben történik a kommunikáció.
– Racionalizálás (átcsúsztatás, ideologizálás): olyasféle magyarázatok találása, amely elfogadható, hihető mind annak, aki kitalálja, mind a környezetnek.
– Regresszió: egy már ‘kinőtt’ korba való visszacsúszást jelent. Az ilyen ember visszafele menekül.
– Izoláció: amikor önvédelemből teljesen leválasztja magát a problémáról. Mintha nem is vele történt volna a probléma. Ilyenkor csak fokozatosan szabad feloldani. Az izoláció pozitív színezetű, a psziché védekező mechanizmusa is lehet. Általában kínos élményekhez kötődik, pl. molesztálás. Az izoláció célja, hogy az indulatot és magát a nem kívánt eseményt, gondolatot külön válassza.
– Felejtés, meg nem történtté tevés, anulláció: ennek is az a formája, amikor az érdektelenséget takar. Serdülőknél is gyakran megfigyelhető, amikor nem tudnak összpontosítani, akkor a képzeletük egészen máshol kalandozik. (szexualitás, lázadások) Tulajdonképpen másra már nem tud figyelni, csak problémájára, így mindent elfelejt.
– Regresszió, visszaesés: a (lelki)fejlődés egy már elhagyott állomására való visszacsúszás. Általában akkor jellemző, ha túl nehéz feladatokkal néz szembe valaki. Főleg gyerekkorban jellemző, gyakrabban pozitív, aggodalomra van azonban ok, ha állandósul egy, az életkornak nem megfelelő szinten.
– Elnyomás: a felejtéssel ellentétben ilyenkor arról feledkezik el a gondozott, ami kínos, kellemetlen. Tulajdonképpen felejtéssel kezdődő folyamat, melynek végén az elfojtásra ítélt dologgal szemben undor vagy viszolygás lép fel. Ezek az elnyomott emlékek később traumaként és komplexusként jelentkeznek. Nemegyszer álomképekben jelennek meg.
– Elaborálás: egy elhárított feszültség más síkra tétele, tulajdonképpen feldolgozó elhárítás, hisz a lelki feszültségeket kamatoztatja. Több formája létezik, melyek közül egyik az álom. Ilyenkor a fantáziában valósul meg az, amit hárít. Így könnyebb elviselni annak feszültségét, mivel kívülről szemlélheti. Jellemző az is, amikor egy életkori szorongást egy másik szorongással köt össze. Míg az egyiken töpreng, a másik is oldódik.
– Szublimálás: ez az alacsonyabb ösztöni indítékok magasabb szintre emelése, szellemi síkra emelése.
– Kompenzálás: ez nem feltétlenül magasabb síkra történő csere. Pozitív is lehet, amikor valaki jól kompenzál az életében egy negatív dolgot. (Ezt mi is segíthetjük) Ez történik, amikor valaki egy testi fogyatékosságot intellektusával akar kiegyenlíteni.
–Reakcióképződés: az elutasított, mások által tiltott vágy helyén az azzal ellentétes viselkedés, jellemvonás jelenik meg. Erős tiltások végeredménye lehet. (Pl. ha valakit tiltottak a szexualitástól könnyen jelenik meg prűdség)
– Azonosítás a támadóval vagy agresszorral: Akkor jelenik meg, amikor az ént valamilyen személyhez köthető támadás éri. Jól példázza ezt az a kisgyerek, aki az orvosi látogatás után, hogy „feldolgozza” az őt ért támadást, orvososat játszik, tehát azonosul az élethelyzetben negatív szereplő tulajdonságaival.
– Identifikáció: azonosulás. Ez a serdülőknél igen gyakori jelenség. Különböző ideálok és példaképek hajszolása is identifikáció, ám ez nem káros, még ‘kinőhető’. Amivel azonosulunk, az beépül énünkbe, tehát nem csak viselkedést, de véleményt, tulajdonságot, normát is átvesz. Nemegyszer alapja ambivalens kötődés, melyet az azonosulás felold, és a negatív érzelmi töltet megváltozik. Minden emberben állandóan zajló folyamat. Olykor közelít a pszichózishoz, de gyakran felemelő. Ilyen a kislány azonosulása anyukája női mivoltával, vagy gondoljunk Pál szavaira: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.”[19]
Elmondható, hogy a személyes beszélgetés, ha nem túl gyakori is, számos nem várt, új helyzetet hozhat, próbára téve ezzel a lelkipásztort. Szükséges szívünk kettős nyitottsága. Nyitottnak lenni a Szent Lélek Istenre és a fiatalra. Csak e kettő együttesen segítheti további ajtók megnyílását: látni a nyitott ajtót, hogy láttathassuk is azt másoknak, ennek lehetőségét úgy kell becsülnünk, mint ránk bízott talentumaink egyikét.
6. Az utógondozás lehetőségei
A klasszikus értelemben vett lelkigondozás a probléma mértékétől függően bizonyos ideig tartó rendszeres találkozást feltételez. A pasztorálpszichológia célja, az hogy akin segítünk, az képes legyen önállósulni, megtalálni a megoldásokat egymaga is. Ezért a lelkigondozás tulajdonképpen kísérés egy-egy kritikusnak bizonyuló életszakaszban. Mondhatni olyan az ifjúsági lelkigondozó, mint a kanyargós hegyi út korlátja, amelyik mindig a jó oldalon védi a hegyre felmenőt, de nem kihívóan, tolakodóan. Amennyiben a gondozott már úgy tűnik képes egyedül is megállni a helyét, már csak kontrollbeszélgetés(ek)re van szükség.[20] Ebből ered az egyik oka, hogy törekednünk kell kapcsolatban maradni a fiatalokkal, visszajelzéseikből megállapítani, hol tartanak. A másik ok, hogy korántsem biztos, hogy elmondható: túl van a nehezén, most már menni fog egyedül is.
Kössük tehát csokorba az erre kínálkozó további lehetőségeinket!
– Az egyik legalapvetőbb folytatása az ifjúsági bibliaóra, ahol saját korosztályával, még jobb esetben néhány évvel idősebb már hitben járó fiatalokkal találkozhat a fiatal. A gyülekezetbe tagolás is talán itt kezdődhet el, hisz „Az ifjúság közösségi igényét nem elégíti ki a gyülekezeti istentisztelet.”[21]
– Ehhez kapcsolódnak a kirándulás és a táborozás közösségteremtő és a megismerést elmélyítő alkalmai. Itt a lelkipásztornak is több lehetősége nyílik személyes beszélgetésekre.
– A családlátogatás a gyülekezet és a most már gyülekezeti tagnak számító konfirmandus számára is egyaránt a pásztori törődést kínálhatja. Továbbá segíthet, hogy a ‘világidegennek’[22]tartott lelkipásztor újra emberi arcot ölthessen a gyülekezet előtt.
– A levelezést és a ma egyre inkább terjedő elektronikus hírközlő eszközök (Pl. E-mail) révén küldött üzenetek is szervesen beépülhetnek a fiatalok gondozásába. Ennek kiaknázása már egyre inkább elfogadott, mint a közvetett kommunikáció eszközei.[23]
– Végül a különböző feladatok, megbízatások mind-mind jótékonyan segíthetnek elérni és erősíteni a fiatalokat.[24]
JEGYZETEK
[1] Makkai Sándor: Poimenika 456. o. in: Boross Géza: Alapvető lelkipásztori és presbiteri tudnivalók a konfirmációról 182. o.
[2] Imre Lajos: Vezérfonal az ifjúság… 72. o.
[3] Hézser Gábor: i.m. 88. o.
[4] Uo. 124-125. o.
[5] Fodorné Nagy Sarolta: A katechézis… 49. o.
[6] Jentsch gondolata in: Boross Géza: Alapvető… 181. o.
[7] Bonhoeffer gondolata in: uo.
[8] Vö. Boross Géza: Alapvető… 181-182. o.
[9] Vö. Thurneysen Eduárd: A lelkigondozás tana Bp. 1950. 107. o.
[10] Makkai Sándor gondolata in: Boross Géza: Alapvető… 182. o.
[11] Vö. Kozma Zsolt: i.m. 31. o.
[12] Rózsai Tivadar. i.m. 16. o.
[13] Vö. Kozma Zsolt: i.m. 31-32. o.
[14] Vö. Michael Dietrich: i. m. 272-279. o. és Gyökössy Endre: Magunkról… 241-244. o.
[15] Jn 3,12
[16] Jn 4, A samáriai asszony is igyekezett vallási kérdésekkel kitérni Jézus elől, amíg szembesült életével.
[17] Vö. Gyökössy Endre: uo. 241-248. o.
[18] Vö. Hézser Gábor: i.m. 85-88. o.
[19] Vö. Gyökössy Endre: Magunkról… 256-280. o. és Gal 2,20
[20] Vö. Hézser Gábor: i.m. 140. o.
[21] Varga Zsolt: i.m. 69. o.
[22] Tóth Sándor: „Ajtónyitás”, RefEgy 1994/április, 114. o.
[23] Vö. Kozma Zsolt: i.m. 33. o.
[24] Vö. Varga Zsolt: i.m. 70. o.
Vélemény, hozzászólás?