Idézet a misztériumból: „Soha senki nem vált éretté színházban.”
Álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk el rajta, hogy azok a közösségek, amikhez eddig tartoztunk, hogyan formálták a hitünket! Az első dolgokat a hitünk terén a családunk formálta bennünk, majd az iskola és a környezetünk formált bennünk sok további dolgot, majd a gyülekezet tett hozzá ehhez még többet. Ezenfelül azok a hálózatok, amelyekbe benne voltál, barátok, akikkel átbeszéltél dolgokat, bizonyára szintén hatással voltak rád. Egy közösség részének lenni hatalmas mértékben hozzájárul ahhoz, hogy mit hiszünk. A közösségek formálták mind a hivatalos, mind a nemhivatalos meggyőződésünket, a doktrínáinkat, az előítéleteinket, a reményeinket és a paranoiánkat. Ha a hitvilágunknak kritikus jelentősége van az érzelmi egészségünkre nézve, és a hit a közösségben formálódik, akkor logikus azt mondanunk, hogy a megfelelő közösségbe tartozni nagyon hasznos lesz az érzelmi átformálódásunkra nézve. A rosszul működő család egy érzelmileg romboló közösség, amely helytelen hitet és szemléletet ad az embereknek. A korai egyház egy kiemelkedően jól működő közösség volt, mely az érzelmi fejlődésre jó hatással volt, tele örömmel és békességszerzéssel, evangélium hirdetéssel, és csodatevéssel. Egyértelmű, hogy gondoskodott a megfelelő hitről, és az ebből fakadó szemlélet és gyakorlat így lett belenevelve az emberekbe. Ezért nem lehet alábecsülni azt az átformáló erőt, amit egy olyan hiteles, szeretetteljes, Szentlélekkel telt keresztény közösség biztosít, amely a Szentírásra van alapozva.
A legjobb tanulás, változás és fejlődés egy kalandos, hittel teljes keresztény közösségben tapasztalható meg. Ez talán elég egyszerű megállapításnak tűnik, mégis ez az egyik fontos dolog, amit gyakran figyelmen kívül hagynak. Sajnos elég gyakran próbáljuk átformálni magunkat úgy, hogy a valóban jó közösség fontosságát elhanyagoljuk. Ha elfeledkezünk a közösségről, vajon milyen alternatívák állnak előttünk? Én csak két lehetőséget látok: a) egyedül tanulni a szenvedés, az önvizsgálat és az önsegítő könyvek által, vagy b) tanteremben tanulni. Nos, Isten valóban használja a szenvedést is, hogy tanítson minket, valamint a tantermi tanítást és a prédikációkat is használja – viszont szerintem ezek csak az Ő „tartalék” lehetőségei, a szeretetteljes közösségben megélt kalandos tanítványság mellett. Nézzük meg először a tartalék lehetőségeket,és lássuk meg, miért nem érik el az optimális szintet a tanulásban. Hajlamosak vagyunk azt tenni, amit mindig is tettünk, és olyan eredményeket elérni, amilyeneket mindig is elértünk.
A változás nehéz útja …
Az önképző tanulás a saját szenvedésünk és önfegyelmünk árán, és az önsegítő könyvek jelentik a változás nehéz útját. Egyes áhítat-írók úgy magasztalják a szenvedést, mint a lelki formálódás igaz ösvényét, aminek az a rendeltetése, hogy megmutassa, milyenek vagyunk, és hogy megtanuljunk Istenben bízni mindenben. Ennek az alapja valamelyest értékelhető, és körülbelül így hangzik:
1. Még a jó teológiával rendelkező keresztények is hihetnek rosszul dolgokat, a „szív gondolatai és indulatai” szintjén.
2. Általánosságban elvakultak vagyunk arra nézve, amit a szívünkben hiszünk. Szeretnénk azt gondolni, hogy X dolgot hisszük, miközben valójában Y dologban hiszünk. A valós hitünk megszégyenít, ezért magunk elől is elrejtjük.
3. Általában csak a próbák és a nyomorúságok tudják feltárni a valódi meggyőződéseinket, és teszik lehetővé a hitünk tökéletesítését. A próbákban tudjuk meg, mitől aggódunk és félünk, és megtanulhatunk Istenben bízni még teljesebb módon ezeken a területeken.
4. Az engedelmességben való tökéletesedés azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy a próbák, nyomorúságok és kísértések megmutassák kik is vagyunk, és mit is hiszünk. Ezután az a dolgunk, hogy a biblikusabb hithez alkalmazkodunk, amelyhez határozottan ragaszkodunk.
5. Ezt megtehetjük egyedül is a Bibliatanulmányozás, ima, fegyelem, önuralom, a bűneinken való elmélkedés és az önsegítő könyvek által.
A gond csak az, hogy a szenvedés nagyon lassú tanítómester. Például, hány év anyagi küzdelmet kell kiállnia az embernek, mielőtt megtanul Istenben bízni a gondoskodása terén? valamint, hogyan különböztetjük meg egymástól azt a szenvedést, ami Isten tanítása, attól, ami a Sátán hátráltató munkája? Habár a szenvedés kiemelt szerepet kap a keresztény életben, mégis ez a legnehezebb és leglassabb tanulási mód. Kell, hogy legyen valami könnyebb is.
A kissé könnyebb, de valójában hatástalan változási mód
Egyszer megjelent egy könyv, aminek ez a címe: „Why Most People Learn Almost Nothing At Church And What To Do About It” („Miért nem tanulnak szinte semmit az emberek a gyülekezetben, és mit lehet tenni ezzel?”). Tetszik a címe. Egy fontos igazságra mutat rá: a gyülekezet, a Bibliaiskola, és a keresztény oktatás nem annyira tud átformálni, mint ahogy azt szeretnénk. Részidős teológiai előadódként tartottam előadásokat exegézisről, egyháztörténelemről és lelkigondozásról. Látok változást, egy kis fejlődést is, de azt az átformálódást, amiben reménykedek, csak nagyon ritkán. A tanterem hasznos információkat nyújthat, ha már rájöttél, hogy változnod kell egy bizonyos területen, és valóban keresed a válaszokat. Ha már nagyon szeretnéd helyrehozni a házasságodat, akkor egy keresztény házassági szeminárium nagyon jól jöhet a és átformáló erővel tud hatni – hiszen készen állsz a tanulásra. A legtöbb diák viszont nem kész erre. Csak azért jönnek, hogy átmenjenek az egyháztöri vizsgán. Ami pedig még rosszabb, a diákok el vannak szakítva a valós élettől, ezért nincs sok lehetőségük gyakorlatba ültetni, amit tanultak, úgyhogy a tanulmányaik nem ragadnak meg bennük. Öt év múlva újra látod őket, és csak rázod a fejed a hibáik miatt. Megtanultak ezek valamit egyáltalán? Persze vannak olyanok is akik az öröm forrását jelentik számodra. A könyvek, a tanfolyamok és az előadások csak eddig tudnak elvinni. Az akadémiai, tantermi tanulás nem elég hatékony, nem tudja áttörni a nagy vakfoltjainkat. Elmegyünk az előadásra, de nem sok olyat tanulunk, ami meg is tudna változtatni. Úgyhogy a tanítás lelassul, a szenvedés pedig felülkerekedik.
Úgyhogy a legtöbb keresztény végül is eljut az előadásokig, ahol taníthatóak, és a szenvedésekhez, ahol nem taníthatóak. Előadások és több évnyi szenvedés – ennyi lenne az összes változási lehetőségünk? Mi a helyzet a szeretet átformáló erejével? Mi a helyzet a kaland kihívásaival? Mit tanulhatunk az erőteljes élményekből, amelyek képesek megváltoztatni az életünket? lehet, hogy ezek gyorsabban tudnak előrevinni minket az utunkon, mint az előadás és a szenvedés önmagában? Kell legyen egy jobb módszer – és van is! Ez az a módszer, amit Jézus használt a tanítványai megváltoztatására, és a hitük kibővítésére és átformálására. Ez pedig a tanítványság folyamata, illetve tanítvánnyá tett tanulónak lenni egy tanulói közösségben. Nézzük meg, mi vezette a tanítványokat odáig, hogy ennyire megváltoztak!
A hitünk megváltoztatása Jézus módszerével – Hogyan tanultak a tanítványok?
Hogyan növekedet a tanítványok hite? Hogyan tanultak? Hogyan jutottak el a Jézus szolgálata elején látható megdöbbentő értetlenkedésükből odáig, hogy Isten emberei és az egyház alapítói lettek Pünkösdkor? Ezek az emberek voltak a történelem legsikeresebb lelki tanítványai, ezért most nézzük meg, hogyan tanultak – és talán mi is fogunk tudni tanulni ugyanazzal a módszerrel.
1. A tanítványok Jézus tanítható tanoncaivá tették magukat. Úgy döntöttek, hogy tanulók lesznek, és nem mindentudók. Készen álltak feladni a kényelmet a tanulás érdekében (Máté 19:27). Szakítottak a megszokott életformájukkal, amelyek az addigi hitvilágukat támasztotta alá. otthagyták a halászhálóikat, illetve adószedő helyüket, és követték őt.
2. Jézus tanítását elültették a szívükben. Valószínűleg újra és újra megtanulták ugyanazt a leckét, hiszen évekkel később el tudták mondani ezeket szóról szóra a hallgatóiknak.
3. Erősen vágytak arra, hogy örököljék Isten országát. Voltaképpen ez uralta a személyes ambíciójukat. (Máté 18:1-5)
4. Komolyan vágytak a személyes fejlődésre, és ezt ki is fejezték. Pl.: „Uram, taníts minket imádkozni!”
5. Elfogadták Jézus tekintélyét maguk fölött, és egyszerűen oda mentek, ahová ő ment, azt ették, amit ő evett, és azt tették, amit ő parancsolt. Akkor sem duzzogtak, amikor Jézus megdorgálta őket.
6. Hitték, hogy amit Jézus mond, az igaz, abszolút igaz, és arra törekedtek, hogy a hitüket hozzá igazítsák. (János 6)
7. Figyelték, mit tesz Jézus. Csodákat láttak, és a valóságról alkotott képük kitágult.
8. Rengeteget kérdeztek, és törekedtek a megértésre.
9. Megbeszélték egymás között, amit Jézus mondott és tett. (Máté 16:7; Márk 10:26)
10. Elfogadták Jézus szemléletét a Szentírás teljes tekintélyéről. (Máté 5:17)
11. Kockázatokat vállaltak a tanulás érdekében, mint ahogy Péter tette a vízen járást megpróbálva, vagy a különböző próbálkozásaikkal a gyógyításra.
12. Komoly kétségek, zavar és titokzatosság közepette éltek. Úgy látszik, elfogadták, hogy az értelmüket próbára tevő kérdéses dolgok jelentették az árát annak, hogy bármi hasznosat megtanulhassanak (Márk 9:32; János 10:6 stb.
13. Fokozatosan átálltak a versengő stílusról az együttműködő stílusra. Abbahagyták, hogy megpróbálják felülmúlni egymást, és a feltámadás utáni megjelenések idejére már bátorították és építették egymást. Egymást lelkesítő tanulói közösség lettek.
14. Megpróbálták azt tenni, amit Jézus tett. Azzal kezdték, hogy nagy számban merítették be az embereket (János 4:1-2), majd azzal folytatták, hogy hitet gyakoroltak a gyógyító és szabadító szolgálatokban, és valamennyire sikeresen tették (Lukács 10:1-24).
15. Egyre nagyobb felelősséget vállaltak a szolgálatban. Kezdetben elég passzív követők voltak, végül pedig már úgy látszik, hogy kiosztott feladataik is voltak. Végül alkalmasak voltak rá, hogy Jézus átadhassa nekik a Nagy Megbízatást. (Máté 28:19-20)
A korai egyház közösségei, az apostolok és misszionáriusok utazó csoportjai az 1. században szintén nagyon komolyan vették a kalandos tanítványságot. Annak az oka, hogy miért látunk oly kevés változást, az hogy ahelyett, hogy kalandosak lennénk, megpróbálunk megmaradni a fizikai, érzelmi és intellektuális kényelmi zónáinkban. Ahelyett, hogy elfogadnánk a legitim lelki tekintélyt és elszámoltathatóságot (noha ezzel vissza is lehet élni), függetlenek és taníthatatlanok vagyunk. Ahelyett, hogy elviselnénk a bizonytalanságot és a zavart, inkább leegyszerűsített, felhígított, ellentmondás-mentes teológiát követelünk. Ahelyett, hogy hagynánk, hogy Isten állítsa fel a tanulmányi menetrendet, megpróbáljuk mi eldönteni, hogy mit fogunk tanulni, hogyan és mikor. Mi akarjuk irányítani a tanulmányainkat, az életünket, és önmagunkat. Nem akarjuk, hogy a viharok is a taneszközök között szerepeljenek. A Királyságot kicsire értékeljük, a világot viszont nagyra, ebből adódóan nem vállaljuk a kockázatot és nem hozzuk meg az áldozatot, hogy megtaláljuk a „drágagyöngyöket”.
A mély és forradalmi változás a hitrendszerünkben, és az azt követő érzelmi hitelesség és öröm, nagyon komoly elkötelezettséget igényel a tanulás és a személyes átformálódás iránt. Bár a Szentlélek tud munkálkodni egy tankönyv vagy egy kazettasorozat által, és tud hozni valamennyi változást az emberben, ez nem olyan mély változás, mint amit a kalandos tanítványság tud kiváltani az évek során. Nagyobb változást láttam a fiatalokban az egyhetes keresztény tábor, vagy egy rövid, négyhetes missziós út során, mint a többéves ifjúsági Bibliatanulmányozás során. Bár az információnak is megvan a maga helye, és átformáló erejű tud lenni, ha a kellő pillanatban kapja az ember, mégsem ez a fő eszköze a hitünk megváltoztatásának. A hitünk felülvizsgálata azzal kezdődik, hogy az élet, Isten és az emberek aktív tanulóivá válunk, és élményekbe és kapcsolatokba vetjük bele magunkat, noha mindig a helyesen értelmezett Szentírás irányítása alatt. Ahhoz, hogy megfelelő hitrendszert építsünk ki az életünkben, meg kell próbálnunk megközelíteni azokat a körülményeket, amelyek között a tanítványok voltak,amennyire a józan észt követve ez lehetséges. A ferences rend korai tagjai teljesen komolyan vették azt, hogy olyanok legyenek, mit a tanítványok, és a feje tetejére állították Európát. Működik.
A tanulói közösség fontossága
Jézus és a tanítványok egy tanulói szervezetet alakítottak ki, egy olyan közösséget, amelyben fegyelmezett tanulók voltak, ahol a hitük átformálódott és lelki nagyságra jutottak. Szinte lehetetlen mély változást átélni közösségen kívül, vagy olyan közösségben, amely az egyén új hitével és növekedésével szemben áll. A szekták ezt az erőt, amely átformálja a hitet a közösségben és a közösség által, egy romboló és ártalmas szélsőségig is elviszik. Az egyén fejlődése, és nem a szervezet kiszolgálása az, ami igazán fontos. Egy igazi tanulói közösség a szekták ellentéte. Ez egy olyan hely, ahol egyedi személyiségek fejlődnek – és nem egymás klónjaivá teszik őket. A szektákkal ellentétben, a tanulói közösség egy olyan hely, ahol a különbözőség meg van engedve, ahol az elszámoltathatóság kölcsönös és konstruktív, nem hierarchikus és destruktív. Egy igazi átformáló tanulói közösség egy nagyszerű szabadság, szeretet és kaland helye. Egyszer részt vettem egy Bibliatanulmányozó csoportban, ami ilyen volt, és nagyon izgalmas és életet átformáló élmény volt. Láttam olyan családokat is, amelyek tanulói közösségek voltak, és olyan missziós csoportokat is, amelyek kalandosak voltak, és mindegyik változtatni tudott a világon és a csapatban levő embereken. Kis baráti csoportok, amelyek együtt keresik Istent, mint amilyen a Holy Club volt Oxfordban, John Wesley vezetése alatt, vagy a Haystack Imaösszejövetel, hatalmas ébredéseket hoztak.
Eredeti cikk: The Learning Organisation – Christians In Community Undergoing Radical Transformation Of Their Belief Structure
Vélemény, hozzászólás?