A szerelem keresztény megvilágításban

„Énekek éneke, mely Salamoné. Csókoljon meg engem az ő szájának csókjaival; mert a te szerelmeid jobbak a bornál.”
Énekek éneke 1:1–2, Károli fordítás

Az Énekek énekét egy szenvedélyes szívű Isten ihlette. A megváltás történetét „isteni szerelmi történetnek” is nevezték, és ez egyértelműen helytálló kifejezés. Az egyház Krisztus menyasszonya. A bálványimádás paráznaság. A házasság, a hűtlenség és a szerelem képei a legismertebb és legmélyebb analógiái Isten népe iránti szeretetének. Isten szeretet, tehát Isten szerelemben gondolkodik.

Ez ütközik azzal a deista nézőponttal, amely szerint Isten a távolságtartó „óramíves”, aki felhúzta a világ nagy szerkentyűjét és aztán visszalépett a színpadról. Ez nem a Szentírás nézőpontja, mert a Biblia olyan Istenről beszél, aki szenvedélyesen szereti alkotását.

„Miképen adnálak oda Efraim, szolgáltatnálak ki Izráel!? Miként adnálak oda, mint Admát, tennélek olyanná, a milyen Seboim?! Megesett bennem az én szívem; fellángolt minden szánalmam! (9) Nem végzem el haragomnak hevét; nem fordulok vissza Efraim vesztére; mert Isten vagyok én és nem ember, a Szent te közötted, és nem haraggal jövök én.”
(Hóseás 11:8–9, Károli)

Isten nem érzelemmentes. Nem „objektív” az érzelemmentesség és hidegség értelmében. Ő odaadó, szerető, szenvedő, érző Isten. Ebből fakad ennek a cikknek a témája – a szerelem keresztény megvilágításban. Megengedett-e a keresztényeknél a szerelembe esés? Szabad-e nekünk dicséretekkel és bókokkal elhalmozni egy másik embert? Vagy a tökéletes keresztény tisztán értelmi lény, aki mindig uralja az érzéseit és következetesen precíz? Megengedett-e a keresztényeknek a szerelmet eltúlozni? Vagy a megfontolt óvatosság nagyobb erény? Elkövethetünk-e őrültségeket, lehetünk-e féktelenek szerelemből – vagy a felelősségtudat mindig elsőbbséget élvez?

Ahogy azt már sejtheted, a szívet átjáró, de tiszta szenvedély mellett fogok most érvelni. Azt hiszem, hogy az életet elsősorban a szívünkkel éljük meg. A hit, a remény és a szeretet olyan dolgok, amelyek túlságosan nagyszerűek ahhoz, hogy kizárólag ésszerűek legyenek. Bizonyos szempontból káotikusak. A társadalmi szokások határain túlra sodornak bennünket, túl mindenen, amit minden esetben ellenőrizni tudunk, és túl azon, amit a keresztény közvélemény egészen biztosan józannak vagy bölcsnek tartana. Jézust sokszor tartották bolondnak. Pálnak egy király mondta azt, hogy elvesztette a józan eszét. John Wesleyt rajongással vádolták. A korai úttörő misszionáriusokról pedig egyöntetűen azt tartották, hogy nincs ki a négy kerekük.
Azonban szükséges megkülönböztetni Isten tiszta és szenvedélyes szeretetét a férjünk vagy feleségünk iránti szenvedélyes szerelemtől. De azt is sietve hozzáteszem: túl nagy különbséget azért ne tegyünk köztük, mert a Szentírás nagyon szoros kapcsolatot lát az emberek iránti és az Isten iránti szeretet között. „Ha azt mondja valaki, hogy szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az! Mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Istent, a kit nem lát? Az a parancsolatunk is van ő tőle, hogy a ki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.” (1János 4:20–21, Károli)

A „szerelmes”

Minden szerelmi történetben van legalább egy „szerelmes”. Jó esetben kettő. A mi szerelmesünk Isten, és Isten szerelmese az Egyház. A házasságban a feleség a férj szerelmese és fordítva. A „szerelmes” különleges. A szerelmesek szerelme mindig gyönyörű, egyedi és különleges. Nincs egyenlősdi ebben a helyzetben, nem kezelem a jegyesemet úgy, mint egy „akármilyen másik nőt.” A földön nincs még egy nő, aki felérne vele. Ő sem úgy kezel engem, mint egy „akármilyen másik férfit.” Ha a szerelmes „kiválasztott”, akkor kizárólag ezért magasabb státuszba kerül, és ez ellentmond az értelemnek, a méltányosságnak vagy az igazságosságnak. Ez tisztán kegyelem, valami, amit nem érdemelt meg a másik, csak megkapta a szerelmestől. Úgy érzem, hogy nem érdemlem meg a nagyrabecsülést, amellyel Ruth, a feleségem viseltetik irántam, de ő ennek ellenére önszántából így érez. Azt sem érzem, hogy megérdemelném a nagyrabecsülést, amellyel Isten ragaszkodik hozzám, de ez szintén olyasmi, amit Ő önszántából ad nekem.

„És együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban: Hogy megmutassa a következendő időkben az Ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban.” (Efézus 2:6–7, Károli)

„Az én szerelmesem enyém, és én az övé, a ki a liliomok közt legeltet.” (Énekek Éneke 2:16, Károli)
„Az én szerelmesem enyém, és én az övé…” ez a szerelmi történet lényege. A keresztény románc nem „nyitott”. A valódi szerelem nem engedi meg újabb szerelmesek belépését a kapcsolatba. A valódi szerelem megóvja a szeretett lényt, és egyben kizár minden konkurenciát. A szerelem feljogosítja szerelmesedet arra, hogy „birtokoljon” téged. Ahogyan az Énekek énekében bemutatott szerelem beérik, észrevehető egy finom, de jelentős szerepcsere a 2:16 és a 6:3 között: „Én az én szerelmesemé vagyok, és az én szerelmesem enyim, a ki a liliomok közt legeltet.”(Én 5:19, Károli)
Ugye észlelhető a különbség? A lány most azt mondja „én az én szerelmesemé vagyok” mindenekelőtt. Az öröm helyett, hogy szerelmese mindenekelőtt az ővé, most elsősorban azért örvendezik, mert ő a szerelmeséé. Megérlelődött. Megadta magát a szerelemnek.

Isten és a mi szerelmi történetünk gyakran így kezdődik: „megtaláltam Jézust” – azonban az évek folyamán ez a kijelentés „Jézus megtalált engem”-mé érlelődik. Az az érzés erősödik meg bennünk, hogy Isten szerelmesei vagyunk. Tudatosul bennünk, hogy Ő féltve őriz bennünket, hogy a mi Iránta érzett szerelmünket ezerszeresen visszakapjuk. Tudatosul bennem, hogy Ő, a mennyek Istene, az én „kis szürke személyem” iránt lelkesedik. Számára különleges vagyok. Ezt jelenti a kegyelem. Azért vagyok kiválasztott (nem mintha megérdemelném), mert különleges vagyok, mert szeret. Keresztények, lelkesedjetek! Istenéi vagytok, és Ő szeret benneteket. Szeretetével körülrajong benneteket, ti vagytok a legdrágább kincse. Úgy vigyáz rátok, mint a szeme fényére.

A megbecsülés

„A férfiak hasonlóképen, együtt lakjanak értelmes módon feleségükkel, az asszonyi nemnek, mint gyöngébb edénynek, tisztességet tévén, mint a kik örökös társaik az élet kegyelmében; hogy a ti imádságaitok meg ne hiúsuljanak.”
(1Péter 3:7, Károli)

„Az ő szárai márványoszlopok; melyek tiszta arany talpakra fundáltattak; az ő tekinteti, mint a Libánus; tetszetes mint a czédrusfa. (16) Az ő ínye édességek, és ő mindenestől fogva kívánatos! Ez az én szerelmesem, és ez az én barátom, oh Jeruzsálemnek leányai!”
(Énekek Éneke 5:15–16, Károli)

A szerelem megbecsüli a másikat. Sőt, az igazi szerelem mindig egyenesen a trónra ülteti a másikat! (Persze nem Isten trónjára!) Nem az ostoba bálványozás vagy a rögeszmés elvakultság mellett állok ki, amikor ezt mondom, hanem a szerelmet védelmezem, amely felfedezi a jót, a csodálatosat a másikban, és a középpontba állítja. A Szentírásban a megbecsülés nemcsak a gyengébb, kisebb fél kötelessége az erősebb, nagyobb iránt, hanem az erősebb, nagyobb félnek is ez a kötelessége a gyengébb, a kisebb fél iránt. A Biblia gyakran arra utasít bennünket, hogy becsüljük meg a nálunk gyengébbeket vagy szegényebbeket. Meg kell becsülnünk a feleségeinket, a szüleinket, az öregeket és a gyülekezet véneit, főleg azokat, akik nagy igyekezettel tanítanak. Krisztus irántunk érzett szerelmében a mi feladatunk megbecsülni és felmagasztalni az embereket. Nem csak nekünk kell Istent felmagasztalni, hanem Isten is fel akar bennünket magasztalni.

„Mert a kiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között. (30) A kiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; és a kiket elhívott, azokat meg is igazította; a kiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.”
(Róma 8:29–30, Károli)

A gonoszlelkűség és a lebecsülés nem válik erényükre a keresztényeknek. Isten ugyanis meg akarja becsülni az embereket: „A ki nékem szolgál, engem kövessen; és a hol én vagyok, ott lesz az én szolgám is: és a ki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya.” (János 12:26, Károli)

Ha Isten nem szégyell megbecsülni bennünket, akkor nekünk sem szabad vonakodni egymás megbecsülésében. Sőt, parancsunk van erre: „Atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek; a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek.” (Róma 12:10, Károli)

A szerelemben a megbecsülés, amellyel a szeretett lényt kitüntetjük, szélsőségesnek és eltúlzottnak tűnhet. Pedig az Énekek énekének felszínes átolvasása is meghökkenti a legtöbb embert. „Senki sem lehet ilyen” mondják a legtöbben. Az igazság az, hogy senki sem ilyen, hacsak nem szerelmesének szemében. Amikor Isten rám néz, olyasvalakit lát, aki teljes mértékben szeretetre méltó. Talán arra gondolsz, hogy Isten elfogult, amikor ezt gondolja rólam. Én nagyon gyakran nem érzem magam szeretetre méltónak, és amikor magamra gondolok, nem az jut eszembe, hogy „hű, de vonzó vagyok én Isten számára.” Mert ez valószínűleg istenkáromlásnak gondolnám. Azonban amikor Isten szeretetre méltónak látja a népét, az azért van, mert Ő így akarja látni azt. Eldöntötte, hogy megbecsüli őket. És bár tökéletesen tisztában van a bűneimmel és a bukásaimmal, ez mégsem rettenti el szenvedélyes szeretetében. Mivel szeretetre méltónak lát, szeretetre méltóvá változom. Az ő szeretete teljes győzelmet arat, és én „dicsőségben és fedhetetlenül, minden folt és hiba nélkül” állok meg Krisztus előtt, amikor visszatér.

„A szerint, a mint magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által…” (Efézus 1:4, Károli)

Megbecsülni férjünket vagy feleségünket egészen merész vállalkozás. Meglehet, hogy szűkmarkúnak kell lennünk a pénzzel, de ez nem jelentheti azt, hogy a dicsérettel is azok lehetünk. A dicséret nem kerül semmibe, úgyhogy szabadok vagyunk a dicséretre! Salamon elárasztotta dicséretekkel szerelmesét, és viszonzásra talált. Azt aratjuk, amit vetünk. A társadnak mondott dicséret vezet el oda, hogy ő is akarjon megbecsülni téged. A szigorúan bíráló emberek gyakran érzik úgy, hogy elmarad a megbecsülés és a dicséret, amit megérdemelnének. Kevésbé alkalmas vagy fegyelmezett emberek úgy tűnik, hogy minden elismerést megkapnak. Mivel a nagyon kritikus emberek nem vetnek dicséretet és megbecsülést, nem is aratnak. Ehelyett gyakran semmibe veszik és elítélik őket, miközben pozitívabb beállítottságú társaik, akik türelmesebbek és jobban megbecsülnek másokat, learatják a babérokat. Ha tehát azt akarod, hogy megbecsüljenek, változtass a magatartásodon, és becsülj meg másokat.

A féltékenység

„Mert nem szabad imádnod más istent; mert az Úr, a kinek neve féltőn szerető, féltőn szerető Isten ő.” (2Mózes 34:14, Károli)

„Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai. Sok vizek el nem olthatnák e szeretetet: a folyóvizek sem boríthatnák azt el: ha az ember minden házabeli marháját adná is e szeretetért, mégis megvetnék azt.”
(Énekek Éneke 8:7–8, Károli)

A féltékenység Isten egyik attribútuma, ami önmagában a szeretet része. A féltékenység a szeretetnek szabott határ. Az a „villanykerítés”, amely távol tart minden betolakodót a szövetségtől. Meggátolja, hogy a szerelmet megtapossa a „szomszéd marhája”.

Azonban különbséget kell tenni az ok nélküli, irigykedő, kicsinyes féltékenység és a kapcsolatban helyénvaló féltékenység között. A féltékenység a szerelem védelmére rendeltetett, és nem annak elpusztítására! Ha a féltékenység kirágja a házasságot, és a gyanakvás ellenséges terepévé teszi azt, akkor már nem végzi megfelelően a munkáját. A féltékenység nem jó önmagában és önmagától. Csak úgy és akkor jó, ha a szövetségen alapuló kapcsolatot védelmezi. Az 1960-as években sokat beszéltek az ún. „nyitott” házasságok értékéről, amelyben a felek nem féltékenyek, és mindkettőjüknek több házasságon kívüli partnere is akad. Ahogy kicsúszott az emberek lába alól a bibliai alap, továbbálltak és kipróbáltak új típusú szexuális kapcsolatokat, s ennek következményei végzetesek. Még a Mindenható sem ennyire „nyitott”! A szerelem természeténél fogva megköveteli a szövetség nyújtotta biztonságot. Képesek kell legyünk kimondani „A szerelmesem az enyém, és én az ővé vagyok, és a tilalom jele rajtam az ő szerelme…”

A féltékenység akkor ébred fel, amikor valaki vagy valami más átveszi az első helyet a szeretett személy szívében. Ismerek egy nőt, aki elhagyta alkoholista férjét, mert „nem tudta felvenni a versenyt az üveggel”. Isten sem osztozkodik rajtunk más istenségekkel vagy a „világgal”.

„Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? A ki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz. Vagy azt gondoljátok, hogy az Írás hiába mondja: Irígységre kívánkozik a lélek, a mely bennünk lakozik?”
(Jakab 4:4–5, Károli. Az angol nyelvű bibliai részlet alapján így lehetne a magyar szöveget módosítani: „Féltékenységre kívánkozik a lélek…”)

A féltékenység ezt üzeni: „egyezségünk értelmében nekem kell az első helyen állnom az életedben. Ezek a dolgok másodlagosak, sokadlagosak vagy éppen az utolsók, sőt, egyik-másiknak egyáltalán semmi keresnivalója sincs itt”. Ha például egy férj egy másik nőt avat a bizalmába, merthogy az „megérti”, a tette nem helyénvaló. Ez a nő a feleség szerepét bitorolja, mert csak neki áll jogában férje bizalmasának lenni. Ez határsértés, és a feleség nem cselekszik észszerűtlenül, amikor helyreigazítást követel. Igen, féltékenység, de ez jogos és helyénvaló féltékenység.

Az időzítés

„Kényszerítlek titeket, Jeruzsálemnek leányai, a vadkecskékre és a mezőnek szarvasira: fel ne költsétek és fel ne serkentsétek a szerelmet addig, a míg akarja.”
(Énekek Éneke 2:7, Károli)

„Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.”
(Prédikátor 3:8, Károli)

A szerelem furcsa. Saját „ideje” van. Ezt tapasztaljuk akkor is, amikor emberek kereszténnyé lesznek. Tanítunk, prédikálunk és imádkozunk, és úgy tűnik, hogy évekig semmi sem történik egészen addig, amíg egy napon „csak úgy, látszólag semmi okból” az emberek megtérnek, és „szerelembe esnek” Krisztussal. Pontosan olyan, mint amikor szerelembe esünk. Mindez teljesen ellentmond minden logikának, nem lehet megtörténtté tenni, de ha bekövetkezik, félre az útból! A szerlemnek ideje van. Az Énekek éneke arra figyelmeztet, hogy ne ébresszük, ne serkentgessük a szerelmet, amíg nem akarja, és ezt megismételi többször is elég kemény szavakkal. Hogy miért? Mert ha befolyásolnak bennünket arra, hogy valakit megszeressünk, az azt jelenti, hogy behatoltak legbelső világunkba, ahol a legmélyebb és legszemélyesebb döntéseink születnek. Végső fokon fellázadunk és a reakciónk ilyenkor elég erős és pusztító szokott lenni. Az az ember, akit manipulálnak, hajlamos a haragra és a távolságtartásra, és többnyire nem tud könnyen megbocsájtani. A tanulság legtöbbünk számára az, hogy ne próbáljunk tüzet csiholni ott, ahol nincs szikra!
Amikor eljön a szerelem ideje, az gyönyörűséges. A szikra nagyon gyorsan lánggá növekszik! Amikor fiatal voltam, rengeteg energiát pocsékoltam arra, hogy jóbarátokat barátnőkké változtassak… Azt hittem, hogy ennek „ez a menete”. De a szerelemnek megvannak a saját időszakai, és igencsak makacs. Az én tapasztalatom az, hogyha megvan a „szikra”, és a két ember egymásra „kattan”, akkor általában már az első naptól fogva ott is van köztük a szerelem. (Mint mindig kivételek itt is akadnak.) Jelen pillanatban az az álláspontom, hogyha valaki tényleg „csak jóbarát”, és ez már több hónapja tart, akkor nagyon kicsi a valószínűsége, hogy a két fél között valaha egyéb is lesz. Jákób szerette Ráhelt a legelső naptól fogva, ahogy a kútnál meglátta. Kipattant köztük a „szikra”, és a tartós szerelem. Jákób pedig egyetlen egy nőt szerető férfi volt. Szegény Lea, Lábán minden rafináltsága, és bármilyen mesterkedés ellenére sem lehetett Jákób szerelmesévé. A szerelemnek ugyanis saját ideje van, és maga választja tárgyát, s ettől semmi sem tántoríthatja el.

A szexualitás

A valódi szerelem mindig heteroszexuális. Krisztus és az egyház szerelme, a vőlegény és a menyasszony szerelme. A szerelem az Énekek énekében harsányan heteroszexuális. A nemek közötti különbséget ünnepli, és a nemi aktusban gyönyörködik. A másik fél nemi attribútumaiban valamiféle csodálat jut kifejezésre. Ez éles kontrasztban áll a szerelem görög értlemezésével, amely időnként megkülönböztetett tisztelettel beszél a homoszexualitásról, mint a szerelem eszmei formájáról. Olyan írásokban például, mint Platón a Phaedrus-ban, felmagasztalják az idős férfi és a tizenéves fiú szerető közti szerelem erényeit. Ez annyira elborzasztotta az Újszövetség szerzőit, hogy soha nem használták a görög köznyelvi „eros” szót a keresztény szerelem leírásakor, s előfordulhat, hogy éppen erőteljesen homoszexuális konnotációi miatt.

A zsidó-keresztény szerelemfelfogás soha nem aszexuális vagy homoszexuális. Amikor két egynemű ember közötti szeretetről van szó, nem beszélünk bibliai értelmű szerelemről. Ez barátság vagy keresztény testvéri kapcsolat, elismerés. Az egyneműek közötti szeretet „agapé” vagy „fileo”, s ezeknek a szavaknak nem igazán van romantikus felhangjuk. A szeretetnek megfelelő héber „ahab” szó ugyanolyan tág jelentéssel bír, mint az angol „love” szó [a magyar nyelvben két szavunk van: szeretet és szerelem], de soha nem utal homoszexualitásra. Voltaképpen a kontextus rögzíti le, hogy a homoszexualitás egyértelműen bűn (2Mózes 20:13). Kevésbé feltűnő azonban az a tény, hogy a valódi szerelem soha nem aszexuális (szexualitás-ellenes). Soha nem becsüli alá a szexualitást. Ahogy a francia romantikusok mondanák „vive la difference” – „éljen a különbözőség!” Vagyis, sokáig éljen a nemek közti különbözőség! Az aszexualitás semmiképpen nem jellemzi az Énekek énekét!

A szexualitás ünnepe a Szentírás és a házasság keretei között a keresztény szerelemfelfogás fontos része. Habár a szerelem a házasság előtt kezdődik el, a vonzalommal és az eljegyzéssel, a házasság aktusában éri el legmagasabb fokú beteljesedését. A szex nem rossz. Ellenkezőleg, nagyon-nagyon jó. Nem helytelen, ha egy keresztény élvezi a szexet, vagy szexuális szempontból értékeli a férjét, a feleségét. Ha az Énekek éneke valamire megtanít, akkor arra mindenképp, hogy jó és kiegyensúlyozott dolog az élet szexuális oldalát értékelni, sőt, ez nagyon is emelkedett, szép cselekedet.

„Ez a te termeted hasonló a pálmafához, és a te emlőid a szőlőgerézdekhez. Azt mondám: felhágok a pálmafára, megfogom annak ágait: és lesznek a te emlőid, mint szőlőnek gerézdei, és a te orrodnak illatja, mint az almának. És a te ínyed, mint a legjobb bor, melyet szerelmesem kedvére szürcsöl, mely szóra nyitja az alvók ajkait. Én az én szerelmesemé vagyok, és engem kiván ő! No, én szerelmesem, menjünk ki a mezőre, háljunk a falukban.”
(Énenek Éneke 7:7–11, Károli)

Az intimitás

Ha élvezni akarjuk a szexualitást, szükség van intimitásra, ezért történik olyan sok utalás az Énekek énekében a „kamrára”. A szerelem legmélyebb időszakai lényegileg intimek. A menyasszony és a vőlegény vendégei láthatják ugyan a pár örömét, de nem léphetnek be a belső szobába velük. Minden szerelemnek szüksége van bizonyos „intim mozgástérre”, amely mindeféle külső behatolástól védett. Ez érvényes az Istennel való szerelem-kapcsolatra is, és talán ez magyarázza, hogy a misztikusok miért töltenek olyan sok időt egyedül. Az ima legmélyebb részei mindig személyesek.

„És a mint elbocsátá a sokaságot, felméne a hegyre, magánosan imádkozni. Mikor pedig beestveledék, egyedül vala ott.” (Máté 14:23, Károli)

A bensőségesség apró dolgokban alakul ki, és a legtöbb pár kialakít egy bizonyos „kommunikációs kódot” a közös utalások alapján, amiket csak ők ketten értenek. A házasság gerince végül is ez az emlékekből és érzésekből összeálló rejtett összhang lesz. Még a saját gyerekeik sem értik ezt teljesen. De ez így jó és helyénvaló.

Alkalomadtán azonban a szerelmesek megsértik ezeket a határokat. Ez többnyire kétféleképpen következhet be. Először is úgy, hogy túlzásba viszik ezt a rejtett kommunikációt, és a szerelmeseket elnyeli a saját világuk, és képtelenek megosztani örömeiket másokkal. Az így felhalmozott áldások hamarosan áporodottakká válnak, az ilyen házasságok pedig olykor befeléfordulóvá, erőltetetté válnak, sőt, néha az egymással történő visszaélés is helyet kap bennük. A másik véglet az, amikor a felek kivétel nélkül akárkinek beszélnek a magánügyeikről. Ez olcsóvá és sebezhetővé teszi a házasságot, hiszen a legalapvetőbb szinten, a bizalomnál kezdi ki azt. Mert ki bízna bármit a társára, ha tudná, hogy az hamarosan a gyülekezeti, esetleg a városi pletyka tárgya lesz?

Az intimitás magyarázza a házasság előtti önmegtartóztatást is. Miért engednél be bárkit tested és lelked legbensőségesebb területeire, ha csak kikapcsolódás vagy neki? Minden bizonnyal az a legjobb, ha ezeket megtartod annak az embernek, akivel élethossziglan fogod megosztani őket. Annak az embernek, aki megbecsüli ezeket és téged is, mint a drága kincset.

Végső következtetések és egy meredek javaslat

Jelen írásomban a szerelemnek nevezett nagy úton elidőztem néhány fontos állomásnál, de a szerelem ettől függetlenül örök rejtély marad. Nem akarok senkit leszólni, amikor ezt mondom, de úgy gondolom, hogy keresztény köreinkben nagyon sok olyan házasságról szóló könyvünk van, amely feleslegesen túlbonyolítja a dolgokat. Az egyik, amit nemrég olvastam, melegen ajánlja, hogy legyen egy támogató csoportunk és egy lelkigondozónk, ha szerelembe estünk. Mintha a szerelem lelkigondozói probléma lenne! Ez már túlbonyolítottnak, sőt, abszurdnak tűnik.

No de következzék a talán meredeknek hangzó javaslatom: hagyjunk fel azzal, hogy a kapcsolatokkal vagy a szerelem érzésével foglalkozunk, és kezdjünk végre a másik emberrel foglalkozni! Teljes komolysággal mondom ezt! Nem létezik sehol olyan parancsolat, amely úgy hangzana, hogy: „Legyen jó házasságod!” A Biblia elmondja nekem, hogyan gondolkodjam a társamról, és hogyan szeressem. Ez egészen más. Hatalmam van afölött, ahogyan viselkedek egy másik emberrel. De nincs hatalmam az ő reakciója felett. Salamon nem áradozik, hogy „Ó, milyen csodálatos kapcsolatunk van!”, ehelyett azt mondja: „milyen csodálatos menyasszony vagy!”A középpontban elsődlegesen a másik, a szeretett személy áll, és nem a kapcsolat! Ha a személyre figyelünk, minden nagyon gyorsan leegyszerűsödik. „Mire van szüksége a társamnak ma?” Ez lesz a helyénvaló kérdés. Másrészt azt gyanítom, hogy a kapcsolatra figyelés tulajdonképpen kerülőúton ugyanaz, mintha arra koncentrálnánk, hogy mit is nyerünk mi az egészből. Amikor azon gondolkodom, hogy „a mi kapcsolatunkkal nincs minden rendben”, valójában legtöbbször arra gondolok, hogy „ma rosszul bánt velem”, vagy valami hasonlóra. Vagyis az foglalkoztat, hogy mit kapok én ebben a kapcsolatban, és „helyrehozni a kapcsolatot” ilyenkor azt jelenti, hogy „gondoskodom arról, hogy megkapjam, amit akarok”. És habár ez még mindig jobb, mint semmibe venni a figyelmeztető jeleket, az én perspektívámban ez a hozzáállás mégis kissé rövidlátó, mert így nem hintjük el megfelelően az igazán jó magvakat a másik életében. Úgy látom, hogy a szerelem a másik emberre irányul és nem egy absztrakcióra, amit „kapcsolatnak” nevezünk. Ugyanígy megfeneklünk, ha az „imaéletünk” miatt aggódunk, pedig az egy-kettőre felfrissülne, ha Istenre összpontosítanánk, a neki való engedelmességre, és az iránta való rajongásra. Ha az imaéletünkre összpontosítunk, megöljük. De ha Isten személyére fókuszálunk, az maga az élet!

„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust.”
(János 17:3, Károli)

Gyorsan hozzáteszem, hogy nem áll szándékomban ezzel a „meredek javaslatommal” elmarasztaló kritikát gyakorolni senki irányába. Ez csupán egy észrevétel azzal kapcsolatban, hogy mennyire szövevényes és bonyolult lett a házassági tanácsadás színtere, illetve tükrözi személyes vágyamat egy egyszerűbb megközelítés után. Nyugodtan gondold végig, forgasd meg (vagy éppen át), amit mondtam. A szerelem lényem legbensőbb része és minden tettemet átitatja. Úgy gondolom, hogy ez így helyénvaló. A szerelem nem egy olyan dolog, amit csak úgy a szabadidőnkben űzünk. A bennünk égő tűz, amely működésben tart.
„Szolgála tehát Jákób Rákhelért hét esztendeig, s csak néhány napnak tetszék az neki, annyira szereti vala őt.” (1Mózes 29:20, Károli)

Eredeti cikk: A Christian View Of Romance


Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük