Anélkül, hogy az ellenmondástól félnünk kellene, állíthatjuk, hogy a szabadban való prédikálás olyan régi, mint éppen maga a prédikáció. Énók, ki Ádám után a hetedik volt, nem kívánt bizonyosan más jobb szószéket, mint valami hegyi lejtőt. Noé, az igazság prédikátora pedig, azon a hajót összeállító helyen intette kortársait, ahol az ő nagyszerű bárkáját építette. Mózes és Józsué az égboltozat csarnokában tartott beszédet. Sámuel Gilgál mezején zárta le prédikációját egy zivatar mellett, mellyel az Úr megintette népét úgy, hogy az térdére esett. Illés Kármel hegyén állott és ott kiáltott a magát elhatározni nem tudó néphez: „Meddig sántikáltok még kétfelé?” Jónás Ninive város utcáin és piacain hallattatta intő szavát: „Még negyven nap és a város elsüllyed”. Hogy pedig Ezsdrást és Nehémiást meghallgassa a nép, egy emberként összegyűlt a vizeknek kapuja előtti utcában. Az Ó-testámentomban mindenütt van szó a szabadban tartott prédikációkról.
Elég azonban, ha a mi szent hitünk kezdőpontjára megyünk. Ott halljuk, hogy az Úrnak előhírnöke a pusztában kiált és Jordánnak partján emeli fel szavát. Maga az Úr, aki pedig a legmagasabb mértékben a mi példányképünk, többnyire egy hegylejtőn, a tó partján vagy az utcán prédikált. Ami által határozottan utcai prédikátor volt. Nem hallgatott a zsinagógában, de épen úgy volt otthonias a mezőn is. Egyetlen olyan prédikációjáról sem tudunk, amit a királyi kápolnában tartott volna meg, de ismerjük a hegyi és a lapályon való prédikációit. Így tehát a legkorábbi és legistenibb prédikációi annak, aki úgy beszélt, mint soha más ember, – a szabadban tartottak.
Az ő távozása után tanítványai gyakran összegyülekeztek a házban vagy különösen annak felsőrészén, de leginkább a templom elő-udvarában vagy valamely más megfelelő helyen prédikáltak. Szent helyiségekre vagy megszentelt gyülekezőházakra ők, mint keresztyének még nem gondoltak. A templomban prédikáltak, mert oda jött össze leginkább a nép, de hasonló buzgósággal nem szűntek meg itt és ott a házakban tanítani és Jézus Krisztusról való evangéliumot prédikálni. A középkor sötét idejében a romlásba esett egyház legjobb prédikátorai utcai prédikátorok voltak, épen úgy, mint a vándor szerzetesek és a vallásos rendek megalapítói, kik a még némileg fennmaradt kevés jámborsággal bírtak. Regensburgi Berthold 60-100,000 hallgató előtt prédikált Sziléziában Glatz mellett. Mikor az Antikrisztus uralma általánosabb lett, a reformáció előtt, a reformátorok között sok utcai prédikátor volt, mint például Brescia Arnold, ki a Vatikán kapui előtt tett bizonyságot a pápai önfelmagasztalás ellen.
Könnyű volna bebizonyítani, hogy a vallásos ébredések idejében sokat prédikáltak a szabadban vagy más szokatlan helyeken; gyakran ilyen prédikációk eredményei voltak az ébredések. Az első nyilvános protestáns prédikációkat a szabadban vagy nem egyházi épületekben kellett megtartani, mert a templomok a pápisták kezében voltak. Wycliffe ugyan egy ideig cutlerworthi templomban prédikált; Húsz, Hieronymus és Savonarola az ő első félig evangéliumi prédikációikat templomaikban tartották, de mikor jobban megismerni és hirdetni tanulták az evangéliumot, kénytelenek voltak maguknak más helyet keresni. A fiatal reformáció olyan volt, mint az újszülött Üdvözítő: nem volt hová lehajtania fejét. De a férfiaknak egy egész serege hasonlóan az égi seregekhez, a szabad ég alatt hirdette az evangéliumot ott, hol pásztorok és szegény emberek őket szívesen hallgatták. Angliában most is van többféle fa, melyeket evangéliumi tölgyeknek neveznek. Én magam is egy öreg tölgyfának messze kiterjedő ágai alatt prédikáltam Addleston-Surreyban, hol Knox János Angliában való tartózkodása idejében az evangéliumot hirdette. Némely puszta avar vagy egyedül álló hegylejtő, némely elrejtett helyecske az erdőben ezen az úton felszenteltetett; és még sok különféle barlang, völgytorok és hegycsúcs felett lebeg a monda, hol a régi időben a hívők serege összejött, hogy az Úr igéjét hallgassák. De a prédikátorok szava nemcsak a magános helyeken hallatszott; alig van olyan vásártér, ahol egyszer egy vándor-prédikátor nem állott volna. Amíg Wycliffe élt, küldöttei átutazták az országot és mindenütt hirdették az igét. II. Richárdnak egyik országgyűlési okmánya a lelkészek panaszait említi fel, afelett, hogy nem ordinált prédikátorok, durva gyapjú öltözetben városról-városra járnak és nemcsak a templomokban, hanem ezek udvarában és a piacokon is prédikálnak. A nép özönlött oda, hogy a kereszt hírnökeit hallgassa és a sokaság közé harcosok keveredtek, kik készek voltak a prédikátort a sérelmek ellen megvédeni.
Németországban és Európa egyéb szárazföldi részein a nagy néptömegek előtt, szabadban való prédikáció által a reformációnak előmenetele lett. Lutheri prédikátorok keresztülvonultak az országon és hirdették az új tant piacokon, templomok udvarain, hegyeken és réteken. Goslarban egy wittenbergi diák hársfákkal beültetett réten prédikált, amiért hallgatóit hársfatestvéreknek nevezték. Appenzellben nem talált helyet a tömeg a templomban és némely ellenszegülés dacára megszólalt az örömhír a halmokról, rétek és hegyekről.
Hollandiában az első prédikáció 1566. év június 14-én tartatott a szabadban Gent közelében. Modet Herman prédikátor, aki azelőtt szerzetes volt, 7000 hallgató előtt prédikált akkor. A második prédikáció július 23-án ment végbe. Akkori időben drága volt az ige, a nép szomjazott utána és hozzákészült, hogy két napig ott maradjon a réten. A szemlélő azt gondolhatta volna inkább, hogy valami harcos sereg tartja ott táborát, mint azt, hogy egy békeszerető sokaság az, mely Isten igéjét akarja hallani. A gyülekezetet fal gyanánt vették körül ott a kocsik és szekerek s a bejáratoknál őrök állottak….
Hol lett volna a reformáció, ha az ő nagy prédikátoraik csak a templomokban prédikáltak volna? Miként tanulta volna meg a nép az evangéliumi tant eme vándor evangélisták nélkül?….
Londonban a Szent Pál templom udvarán az öreg épület mellett igen sokat prédikáltak. Ezen módon a londoni polgárok nagy sokasága hallhatta azon idő híres prédikátorait.
A puritánok (tiszták) idejében a hívők minden, lehetőleg félreeső helyen gyülekeztek az üldözőktől való féltükben. Bunyan János Hitchias melletti kis völgyben prédikált ama veszedelmes időben. Skóciában még mai napság is telve vannak a „kovenantok”-ra való emlékekkel a völgyek és hegyi lejtők. Itt-ott sziklaszószékeket lehet találni, melyekről a presbiteri egyház szigorú férfiai az állami hatalomnak egyházfeletti uralma ellen mennydörögtek és a királyok királyának jogait védték. A következőkben ecseteltetik egy ilyen, a pusztában megtartott istentisztelet: „Azzal kezdtük meg az istentiszteletet, hogy magunkat a seregek Urának láthatatlan oltalmába ajánlottuk, akinek nevében összegyülekeztünk. Bíztunk Jehova nevében és ez jobb volt, mint a harci fegyver vagy a hegyek fala. Mi egy kedves, zöld pázsiton gyülekeztünk össze a víz mellett, mely két domb által félkörformában volt körülvéve. Felettünk a tiszta, kék ég, mert drágalátos vasárnapi reggel volt. A közösségi asztalok a gyepen állíttattak fel; a gyülekezet egy része ott ült, de legtöbben a dombok lejtőin telepedtek le, mely lejtők felülről egészen aljukig emberekkel voltak elborítva. Minden este, mikor véget ért az istentisztelet, a lelkészek őrségükkel, sokan pedig a gyülekezet közüli is hazamentek lakásaikba, három kis mezővárosba, hogy magukat élelmi cikkekkel lássák el. A felfegyverzett lovasok, akik a biztonsági szolgálatot önként vállalták el, este szállásaikra kisérték a népet és másnap reggel ismét a gyülekező helyre. Jó oltalom voltak a lovasok, mert vasárnap reggeltől hétfő délutánig (ennyi ideig tartottak az istentiszteletek) nem zavartattunk meg semmiképpen.
A magános hegyek közepette Urunk szavaira gondoltunk, hogy az igazi imádság nincsen sem Jeruzsálemhez, sem Samáriához kötve és hogy nemcsak a kőből való felszentelt templomok és házak szentek. A frigyládára gondoltunk, mely éveken át a pusztában, a sátorban volt. Ábrahámra gondoltunk és az ősatyákra, kik áldozataikat oltár helyett egy sziklára tették és a jó illatot a zöld fa árnyékában égették.
A szent úrvacsoránál, melynél midőn megemlékeztünk az Úrnak haláláig terjedő szeretetére egészen az Ő eljöveteléig, érezhető erőt nyertünk a magasból. Dicsőség legyen Istennek, mert ő meglátogatta és megerősítette örökségét, midőn elepedett. Ezen a napon Sáronnak és Kármelnek ékességében pompázott Sión; a hegyek énekeltek, a puszta pedig zöldellett és virágzott. Skócia elhagyatott egyháza ritkán ért el ily napot és mi közülünk kevesen fognak ismét ilyet elérni. A lelkek, megtelve mennyei örömmel, égi levegőt látszottak belélegzeni és izzóvá váltak a tiszta, szent áhítat tüzében. A prédikátorok erőt nyertek a magasból, hogy hallgatóik lelkiismeretét eltalálják. Úgy látszott, mintha Isten ajkaikat az oltárról vett izzó szénnel megérintette volna. Inkább úgy beszéltek, mint a menny küldöttei és nem mint föld emberek.
Welsh János hideg, télen a megfagyott Tweed határfolyó közepén prédikált úgy, hogy akár az angol, akár a skót „fogdmegek” elől könnyen elszökhetett. Sharp érsek egyszer katonaságot akart kiküldeni, hogy egy gyülekezetet, mely egy hegynek lejtőjén istentiszteletre jött össze, szétszórjon; de kitűnt azután, hogy maguk a katonák is mind az istentiszteletre mentek.
Mi lett volna a világból, ha a falakon kívül az ég dicső boltozata alatt senki sem prédikált volna? Anglia számára szerencsés nap volt az, amikor Whitefield a szabadban kezdett prédikálni. Wesley, akit a helység lelkésze nem engedett a templomban beszédet tartani, az ő atyja sírján prédikált. Efelől ezt írja ő: „Meg vagyok győződve, hogy gyülekezetemben az én atyám sírján Lincolnshireben háromnapi prédikációval több áldást szereztem, mintha a templomban három évig prédikáltam volna.”
Ugyanezt lehet mondani mind a következő utcai prédikációról a templomokban tartottakkal összehasonlítva. Whitefieldnek a templom igénybevételénél nehézségeket csináltak. Erre ő Kingswoodba ment a szénmunkásokhoz, ahol dombokról prédikált először Máté ev. 5. rész, 1-3. verseiből 200 hallgató előtt. Ő ezt a megjegyzést tette naplójában: „Hála legyen Istennek, a jég megtöretett, kimentem a mezőre Némelyek korholnak engem talán, de a szószékeket megtagadták tőlem a szegény bányászok pedig elvesznek tudatlanságukban.” Következő napon ezt írta: „Minden templomajtót elzártak előlem, de ha nyitva volnának is, még a felét sem foghatnák be a hallgatóknak; délután 3 órakor mentem Kingswoodba a bányászokhoz, szép napot ajándékozott nekünk Isten és közel 2000-en gyűltek össze. Majdnem egy órahosszat prédikáltam János ev. 3, 3. felett és reményem szerint építettem és megvigasztaltam hallgatóimat.” Két nappal későbben ugyanezen a helyen 4000-5000 hallgató előtt prédikált. Végül 20,000 hallgatója volt. Ő ezt írja: „Miután ezen bányászembereknek semmi önigazságuk nem volt, amelytől előbb szabadulniuk kellett volna, nagyon is szívesen hallgattak Jézus, a vámszedők barátja felől, aki jött hívni nem az igazakat, hanem a bűnösöket a megtérésre. Hogy meg voltak hatva, azt én először ama fehér barázdákon vettem észre, melyeket a könnyűk az épen bányamunkából előjövő munkások fekete orcái képeztek. Sok száz ember jött bűnbánathoz és amint azután bebizonyult: alapos megtéréshez”
Wesley ezt írja 1731. március 31-én szombaton az ő naplójába: „Este jöttem Bristolba és találkoztam Whitefielddel. Alig bírtam magamat először beletalálni az ő különös módszerébe, hogy a mezőn prédikál, amit vasárnap először szemléltem. Röviddel ezelőtt oly sokat adtam a rendre és a komolyság alakiságaira, hogy szintén bűnnek tűnt volna fel nekem templomon kívül menteni lelkeket.” így találta ezt azon férfiú, ki a későbbi időben egyike lett az utcai prédikátorok legnagyobbjainak. Egyszer egy pénteki napon Newcasteba érkezett. Mikor este kiment a városba, megrettent az általános istentelenség láttára. Mindenütt részegség és káromlás uralgott; sőt még a kisgyermekek is káromkodtak. Vasárnap reggel 7 órakor Taylor Jánossal együtt a város egyik legzüllöttebb részében egy kút mellé helyezkedett és elkezdte énekelni a 100-ik zsoltárt. Néhány ember előjött, hogy lássa, miféle dolog megy itt végbe. Nemsokára többen is jöttek és mikor elvégezte prédikációját, körülbelül 1500 egyén volt ott. Az emberek szájukat tátva és csodálattal telten állva maradtak az istentisztelet után. Ekkor Wesley így szólt: „Ha tudni akarjátok, hogy kicsoda vagyok, az én nevem Wesley János. Ma este 5 órakor Isten segítségével ismét prédikálni akarok itten.”
Mily magasztosak voltak ezen nagy gyülekezetek a szabad térségen az egész hosszú időszak alatt, amikor Wesley és Whitefield szolgálata által Anglia megáldatott. A szabadban való prédikáció olyan volt, mint a madarak vidám éneke a fákon, mely a vallásos élet egy új tavaszát hirdette. A szobai madarak talán még kedvesebben énekelnek, de ezek éneke nem oly természetes s nem olyan biztos jelzése a közeledő nyárnak. Áldott nap volt az, mikor a metodisták és mások a szabadban kezdték hirdetni Jézust. Ekkor megrendültek a pokol kapui és az ördög foglyai közül százak és ezrek megszabadíttattak.
Az utcai prédikációk áldásdús működése többé meg nem szűnt. A nép gúnyos kiáltásai, a szemét és záptojások esője alatt ostromolták meg a metodisták falut falu után, várost város után. Néha mosolyogni kell, ha olvassuk, hogy mi minden érte őket. Egy pár lovat hajtottak a gyülekezet közé, tűzszivattyú sugara ömlött a tömegre. Csengőkkel, ócska katlanokkal, trombitákkal, dobokkal kísérelték a prédikátor hangját túlharsogni. A prédikátoroknak oly érzéketleneknek kellett lenniök, mint a tuskóknak. Egy közülük beszéli: „Mikor prédikálni kezdtem, jött egy férfiú, puskát tartott arcom elé és megesküdött, hogy egy golyóval keresztüllövi fejemet, ha csak még egy szót is szólok. Én folytattam beszédemet, ő folytatta káromkodását és a cső száját hol a számra, hol az orromra tette. Mialatt az utolsó éneket énekelték, mögém lépett és lőtt, mire hajamnak egy része leperzselődött.”
Ha mi ilyen dolgokat hallunk, testvéreim, akkor nem szabad nekünk apró zavargások és nehézségek felett panaszkodnunk …
Ezen század kezdetén 1800-tól 1830-ig Ouseley Gedeon prédikátor egész Írországon keresztül lovagolt és minden városban prédikálta Jézusról az örömhírt. Az ő szószéke rendesen a ló háta volt….
Skóciában az egyházszakadás (1843.) idejében, mikor még a szabadegyháznak saját temploma egy sem volt, sokat prédikáltak szabadban …
Attól félek, hogy a mi vidéki fel nem világosított gyülekezeteinkben vannak oly ósdi emberek, akik a templom falain kívül való prédikálást megütköző újításnak állítják s hogy aki ilyenbe belemegy, az vak, rajongó és félig eretnek ember. Egy fiatal testvér tehát, aki gyülekezetével békességben akar élni, nem árulhatja el azon hajlamát, hogy az ő Sionjuk falain kívül akarna prédikálni. De persze a régi időben így hangzott: „Az igaz bölcsesség kint szerül-szerte kiált, az utcákon zengedezteti az ő szavát. Lármás utcafőkön kiált a kapuk bemenetelin a városban szólja az ő beszédit.” (Példabesz. 1, 20-21.) Hanem az itt idézett mondatnak bölcs hívei most szívesen bedugnák a bölcsesé száját, ha a templom bolthajtásán kívül másutt akarna beszélni. A szabadban való prédikálás nem szorul semmi mentségre; inkább az ellenkezőjét lehetne állítani. Mentségre szorulnak azok az építőmesterek, kik égig érő tornyokat építenek, holott itt lent a szegény bűnösöknek prédikáló csarnokokra van szükségük. Mentségre szorulnak azok az oszlopos falak, melyek mögött a prédikátort sem látni, sem hallani nem lehet; és azok a magas, gótstílű boltozatok, melyekben a hang elvész úgy, hogy a prédikátor kénytelen magát halálra kiáltani. Minekünk azonban nincs szükségünk mentségre, ha mi a mi Atyánknak szabad, tágas, magas termét használjuk, mely olyan nagyon alkalmas az evangélium hirdetésére.
A szabadban való prédikálás egyik főelőnye az, hogy annyi ember hallhatja az evangéliumot, amennyi máskülönben nem hallaná ezt. Írva van: „Menjetek e széles világra és prédikáljátok az evangéliumot minden teremtménynek.” De ez a parancs oly kevésbé lesz tekintetbe véve, hogy gondolni lehetne, mintha a parancs így szólna: „Menj be a te saját templomodba és prédikáljad az evangéliumot annak a kevés teremtménynek, akik oda bejönnek.” – „Menjetek az utcákra és a szorosokra” – ez ugyan a példabeszédben foglaltatik, de legjobb annak értelmét szó szerint venni.
Nekünk tényleg az utakra, utcákra és országutakra kell kimennünk az útonállók, leselkedők és csavargókhoz, akikhez csak úgy juthatunk, ha felkeressük őket ott, ahol azok őgyelegnek. A vadászok nem maradnak a szobában és nem várnak addig, míg a madarak szobájukba repülnek; a halászok sem vetik hálójukat a csónak belsejébe. A kereskedők vásárokra járnak és futnak a vevők és üzlet után, ha ezek nem futnak hozzájuk. Így kell tennünk nekünk is! …
Az utcai prédikátor hivatása éppen olyan tiszteletreméltó, mint veszélyes. Csak maga Isten adhat néktek ehhez erőt, de Ővele mitől sem kell félnetek. Ha előttetek tízezer lázadó állana és mindegyikben egy légió ördög, mégsem kell remegnetek. Mert Ő, aki veletek van több, mint valamennyien mind-mind, kik ellenetek vannak.
Vélemény, hozzászólás?