A nagy pelágiuszi hitvita

A negyedik századi Rómában nehéz volt élni. Rodney Stark megjegyzi: „A római városok aprók voltak, hihetetlenül zsúfoltak, minden képzeletet felülmúlóan koszosak és rendetlenek, tele voltak idegenekkel és gyakorta sújtották katasztrófák – tüzek, pestis, hódítások és földrengések. … A tűztől való félelem szinte mániákus volt mind a gazdagok, mind a szegények körében. … Akkoriban a csatornák egyszerű árkok voltak, melyek a keskeny utcák közepén húzódtak végig – és amelyekbe mindent beleöntöttek, beleértve az ágytálak tartalmát is éjszaka.”1 A várható élettartam rövid volt, átlagosan olyan 30 év.

Kr.u. 410-ben, augusztus 26-án Alarik, vizigót király és gót serege betörtek Róma vastag falain át a birodalomba és kedvükre fosztogattak, és erőszakoskodtak. A rómaiak egyik legnagyobb félelme, birodalmuk leigázása, bekövetkezett.

Sok menekült érkezett Rómából Észak-Afrikába, a római köznép éléstárába. Egy világi szerzetes, kinek Pelágiusz volt a neve (kb. 354-420), valamint tanítványa, Caelestius is a menekültek közt voltak. Bár végső úti céljuk Jeruzsálem volt, megálltak Hippo Regius városánál, melynek Szent Ágoston (354-430) volt a püspöke. Pelágiusz találkozni akart a híres tanítóval, de a püspök akkor nem tartózkodott a városban. Pelágiusz ekkor egy udvariasan fogalmazott üzenetet hagyott neki, melyre később Szent Ágoston hasonló udvariassággal válaszolt.

Jeruzsálem felé tovább menve, Pelágiusz megállt Karthágóban, Észak-Afrika fővárosában, és ott hagyta Caelestiust. Pelágiusz szószólójaként Caelestius elkezdett tanítani mestere tanításának megfelelően. Amikor Caelestius tanítása elért Szent Ágostonhoz is, beindult egy nagy ívű doktrína-vita. Ez a sokkhullám hosszú évszázadokon keresztül visszhangzott még. Később, az 1100 évvel későbbi reformáció központi kérdésévé lett, és az óta is keresztények generációinak kell megharcolnia e vitát újra és újra. Hogy megértsük a vita lényegét, először  meg kell ismerkednünk mind Pelágiusszal, mind Szent Ágostonnal. Sok közös volt bennük. Mindketten 354-ben születtek. Mindketten ötvenes éveik közepén jártak, mikor a kettejük közt folyó vita beindult. Pelágiusz a Brit-szigetekről származott, míg Szent Ágoston Észak-Afrikából. Mindketten harmincas éveik elején látogattak el először Rómába. Pelágiusz aszkéta életet élő szerzetessé lett, aki a szegény dokkmunkások és dolgozók felé szolgált. Mindkét férfi nagyon jól iskolázott volt. Mindketten meg voltak győződve arról, hogy tanítási álláspontjuk igei volt. Mindketten békepártiak voltak; egyikük sem szerette a konfliktust. Mégis, Szent Ágoston és Pelágiusz kritikus és életbevágó kérdésekben nem értettek egyet.

Szent Ágoston

Pelágiusszal ellentétben Szent Ágoston, miután fiatalon Rómába érkezett, hamarosan Milánóba költözött, ahol nagy hatással voltak rá Szent Ambrus (Kr.u. 340-397) püspök prédikációi. Ágoston lassan egyre intenzívebben érezte a bűntudatot, de számára a kereszténység elképzelhetetlen volt. Hogyan keresztelkedhetne meg? Fiatalkorának szexuális kívánsága teljesen leuralta őt. Az önmegtartóztatás és szexuális tisztaság teljesen irreálisnak tűntek számára. Teljesen reménytelennek érezte saját megtérését.

Egy nehéz pillanatban egyszer csak meghallott egy hangot a kert falának másik oldaláról. Valaki azt énekelte, hogy „Vedd fel és olvasd! Vedd fel és olvasd!” Ott volt a közelben Pál levele a Rómaiakhoz. Mikor kinyitotta, szemei a Róma 13:13-14-re szegeződtek: „nem dorbézolásban és részegeskedésben, nem szeretkezésben és kicsapongásban, … hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust; a testet pedig ne úgy gondozzátok, hogy bűnös kívánságok ébredjenek benne.” 2 Az Isten hatalmába vetett hit ekkor azonnal beáramlott elveszett szívébe. Tudta már, hogy Isten megadja neki az erőt, hogy megváltozzon.

Attól a pillanattól fogva Isten kegyelméből megtért hívő lett. Az, ahogyan megtapasztalta a bentlakó bűn szorítását, és ahogyan láncait a kegyelem ereje szétszakítja, egész további életére hatással volt.

Megkeresztelkedése után visszatért Afrikába és elhatározta, hogy csendes, cölibátusi életet fog élni a tudomány szolgálatában. Istennek viszont más tervei voltak. A tengeri kikötő város, Hippo, hamarosan püspökévé tette, ahol egészen negyven évvel később bekövetkezett haláláig szolgált.

Mielőtt meghalt, Ágoston hagyatéka az egyház számára 5 millió szónyi írásos munka volt, melyet tollszárral jegyzett le pergamenre. John Piper úgy fogalmaz, hogy „Szent Ágoston szerepet játszott a keresztény egyház történetének alakításában. … Hatása a nyugati világra egyszerűen lélegzetelállító.”3

Pelágiusz

Pál figyelmeztette a korinthusi hívőket, hogy a Sátán néha a világosság angyalának adja ki magát. Ez történt Pelágiusz esetében is. Az emberek kedvelték. „Tiszta intellektusú, jámbor lelkületű, iskolázott és hibátlan jellemű ember volt. Még Ágoston is – bár borzasztónak tartotta [Pelágiusz] tanításait – többször is igen nagy tisztelettel beszél róla.”4

Pelágiusznak egy nagy hiányossága volt, méghozzá az, hogy nem ismerte Ágoston küzdelmeit személyes bűneivel, amely mindent eldönthetett volna.

Rómában töltött sok éve alatt Pelágiusz sok tanítványt vonzott magához, és még a felső tízezer körében is népszerűvé vált, és megkedvelték. Ilyen előkelő ember volt pl. Caelestius is, aki egy gazdag család jogász fia volt, majd végül Pelágiusz legfontosabb tanítványa lett. Pelágiusz aszkéta életmódja és morális tisztasága vonzó volt Caelestius számára. Pelágiusz nem kedvelte a vitát, Caelestius viszont egészen más temperamentummal rendelkezett. „Pelágiusz volt az erkölcsi szerző”, Caelestius pedig „az általuk reprezentált rendszer intellektuális szerzője.” 5

Pelágiusz kereszténységének nem volt gerince a kegyelemre való hagyatkozás. Ehelyett, külsőségekben merült ki keresztény hite. Amolyan „húzd fel magad a cipőd fülénél fogva” lelkiségnek felelt ez meg. Ő volt az ötödik századi szellemi „John Wayne”. Hitte, hogy Isten elvárja a tökéletességet, de abban is hitt, hogy minden ember képes is arra, hogy ezt elérje. Azzal érvelt, hogy Isten minden embernek megadja az erőt, hogy engedelmeskedni tudjon az Ő parancsolatainak. Ha ez nem így lenne – mondta ő – Isten igazságtalan lenne. Pelágiusz „üzenete egyszerű volt és félelmetes”, jegyzi meg Ágoston életrajzírója, mert „mivel szerinte a tökéletesség lehetséges az ember számára, ezáltal kötelező is.” 6

Úgy hitte, hogy bárki lehet tökéletes, aki csak akar, és hogy sok ószövetségi szent valóban az is volt. A tökéletességet emberi akarattal és elhatározás útján el lehet érni. Kedvenc idézete ez volt: „Mert az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk.” (1Jn. 5:3) „A Pelágiuszt követők számára az embernek nem volt mentsége bűneire, sem a gonoszra, mely körülötte volt.”7

Röviden, Pelágiusz teljes mértékben elutasította az eredendő bűnről szóló tanítást, azaz a páli elméletet, miszerint minden ember örökli Ádám bűnét és bűntudatát a fogantatáskor. Ez a bűn megnyomorítja az ember akaratát, vágyait, érzéseit és intellektusát. Ezért, az ember soha nem lehet képes arra, hogy Isten igazságos követelményeinek megfeleljen emberi erőlködésből.

Pelágiuszt saját feltételezései aszkétizmusra késztették. Egész életét adta a böjtölésre, az önmegtagadásra és a külsőségekben megnyilvánuló erkölcsösségre. Úgy gondolta, minden kereszténynek hasonlóan kéne tennie, mert csak egy ilyen aszkéta életvitel garantálhatja számukra az üdvösséget.

Vagyis, Pelágiusz az erkölccsel foglalkozott, nem a doktrínával. Ez volt az ő „Achilles-ina”. A Római Egyház morális reformációját akarta elérni, és meg volt győződve arról, hogy a kegyelem félreértése okozza a problémákat. Azon tűnődött, hogy vajon Miért akarna olyas valaki megváltozni és még krisztusibbá válni, aki csak kegyelem által nyert üdvösséget? A Római Egyházban morális tespedtséget tapasztalt, sőt, közönyt. Hite szerint ezért Pál volt okolható, aki túlzott hangsúlyt adott a kegyelemnek.

Kb. Kr.u. 405-ben Pelágiusz meghallotta, amint valaki egy híres imát olvas fel Szent Ágoston „Vallomások” című művéből. „Uram, add meg az erőt ahhoz, amit parancsolsz és parancsolj, amit akarsz!” Pelágiusz ezt hallva teljesen elborzadt. Ha az embernek muszáj Isten kegyelmére hagyatkoznia, hogy az Ő parancsait követhesse, akkor az embernek nincs erkölcsi felelőssége. A keresztények így hibáztathatják Istent is bűneik miatt – ha nem akarna kegyelmet adni. Biztos volt abban, hogy Ágoston valamiféle gépezetnek képzelte az embert, amelyet teljes mértékben Isten határoz meg, és aki nem rendelkezik semmilyen igazi vággyal az erkölcsi reformációra.

A nagy kérdés

Mielőtt Szent Ágoston elkezdett volna Pelágiusszal kommunikálni, „az egyház antropológiája kiváltképp kezdetleges és körvonalazatlan volt.” 8 Habár sok keresztény hitte, hogy az ember bűnös, a bűn természetét, illetve azt, milyen hatással van ránk, nem sikerült még alaposan meghatározni.

Dávid világosan megfogalmazza a kérdést a 8. Zsoltárban: „micsoda a halandó – mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” (Zsolt. 8:5). „Micsoda az ember?” – ez volt a kérdés. Kihat rá Ádám bűne és bűntudata már fogantatásakor, vagy születésénél fogva jó, és teljesen ura saját morális képességeinek, valamint képes saját erőfeszítésein keresztül megmenteni önmagát?

Ha Ádám bűnbe esése hatással volt ránk, milyen mértékben és időben hat ki ránk? Okoz szellemi halált az által, hogy elválaszt Istentől és megöli a kommunikációt, vagy pusztán megnyomorít és sértetlenül hagyja azon képességeinket és vágyunkat, melyekkel Istenhez tudunk fordulni?

Azért halt meg Jézus, hogy segítsen nekünk segíteni magunkon? Vagy azért, mert az embert teljességgel megkötözte a bűn, képtelen volt segíteni magán és kimondhatatlan szüksége volt egy Isten által kidolgozott üdvösségre?

E kérdések mögött lappangott a kegyelem gondolata. Mit visz véghez a kegyelem? Mekkora kegyelemre van szüksége az embernek? Mennyire függ az ember az Isten kegyelmétől? Azért adja Isten a kegyelmet, hogy megszentelje az embert, vagy az ember szentsége az, mely alkalmassá teszi őt arra, hogy megkapja az isteni kegyelmet?

Az ezekre a kérdésekre adott válaszok nagyon fontosak. Kihatással vannak arra, mit értünk az ember szabadsága alatt, hogyan értelmezzük Ádám állapotát a bűnbeesés előtt, milyen hatással van ránk az ő bűnbeesése, hogyan működik Isten kegyelme, milyen az újjáéledés természete, mit jelent az „eleve elrendeltetés”, és a „kiválasztottak”, hogy az ember akarata szabad vagy kötött, hogy mit értünk Isten ítélete alatt, és legfőképp, hogy milyen az Istentől való függés természete és mértéke.

Ágoston győzelme

A vita felgyorsult, miután Caelestius prédikálni kezdte elméletét Karthágóban. Kr.u. 410 és 416 közt Ágoston egy levélsorozattal és egy disszertációs értekezéssel válaszolt Caelestiusnak, melyekben az Ige alapján bizonyította be számára az eredendő bűn valóságát és természetét.

Pál levelei alapján Ágoston megcáfolta Pelágiusz elméleteit. Ádám bűne nem volt magánügy – minden embert képviselt vele. Mikor Ádám bűnbeesett, mindenki bűnbe esett. Ádám bűne miatt mindannyian gyengének születünk. (Ágoston számára a bűn alapvető természete a büszkeség.) Ugyanígy, Ádám bűntudata miatt mi is bűntudattal jövünk világra. Teológiai nyelvezettel élve, Ágoston azt tanította, hogy mind Ádám bűne és bűntudata a mi számlánkra íródott, ránk ruházódott. Ez okból halottként születünk meg, bűnös természettel és magunktól képtelenek vagyunk Istent keresni. Ágoston hitte, hogy ez az, ami miatt Isten kiválasztja azokat, akik meg fognak menekülni. A kiválasztottak számára Isten a hit ajándékát adja. Megigazítja őket és felruházza őket erővel, hogy növekedhessenek a szentségben. Végül, Isten megdicsőíti őket. Ez az, ahogyan Bruce Shelley összegzi Ágoston antropológiáját: „Ágoston személete szerint Ádám bűnének óriási következményei lettek. Ereje arra nézve, hogy a jót cselekedje, megszűnt. Egy szóval, meghalt lelkileg – és kis idő múlva fizikailag is. Ezzel viszont nem volt egyedül. Ágoston azt tanította, hogy az egész emberiség ott van „Ádámban” és osztozik bűnbe esésében. Az emberiség ’a romlás tömegévé’ lett, képtelen bármilyen jó [megmentő] cselekedetre. Minden személy, egészen csecsemőkorától kezdve öreg koráig, semmi mást nem érdemel csak a kárhozatot.”9

Ami a legfontosabb, Ágoston azt tanította, hogy Isten úgy menti meg az emberiséget, hogy közben nem húzza át az ember morális felelősségét, mellyel köteles Istent keresni és neki engedelmeskedni. Ágoston tisztában volt azzal a rejtéllyel, hogy Isten szuverén, az ember pedig felelősséggel tartozik tetteiért. Mikor megtértem, megkérdeztem Szent Ágoston egy tanítványát, hogyan volt képes e nagy ember kibékíteni Isten szuverenitását és az ember felelősségét.

„Úgy, hogy soha nem próbált kibékíteni két jó barátot.”, válaszolta barátom bölcsen.

Szent Ágoston teológiája az Istentől és az Ő dicsőséges kegyelmétől való függést váltotta ki. Saját tapasztalata a benne lakó bűnnel kapcsolatban meggyőzte, hogy teljességgel függenie kell Istentől. Imádsága: „Uram, add meg az erőt ahhoz, amit parancsolsz és parancsolj, amit akarsz!” – melyet Pelágiusz megvetett – kifejezte szíve áhítatosságát. Függeni akart Istentől üdvössége, megszentelődése és minden más jó dolog végett.

Hitt abban is, hogy teológiai rendszere volt a megoldás a morális tespedtség ellen. Csakis úgy történhet meg ugyanis az a morális átváltozás az egyházon belül, melyet Pelágiusz olyannyira akart, ha az egyház tanít az eredendő bűnről, az emberiség tehetetlenségéről, valamint Isten kegyelméről, melyet ingyen ad.

Miért? Mert hitte, hogy a kegyelemről szóló tantétele a mélybe hatolt, egészen a szívig, melyet a kegyelem formál át, és mely olyan életet ad az embernek, melyet örömteli hálával rendel alá Isten akaratának. Hitte, hogy ez a belül végbemenő forradalom egyedül képes arra, hogy előhozza belőlünk azt a szívet, amelyet Krisztus oly’ buzgón keres.

A következmények

Pelágiusz Palesztinába költözött. Ott találkozott a nagy tudóssal, Szent Jeromossal (kb. 347–420), aki szintén ellenezte Pelágiusz elméleteit.

Ez idő tájt, Ágoston és Pelágiusz között felerősödött a konfliktus. Voltak keresztények, akik Pelágiusz mellé álltak – mások pedig Ágoston mellé. Ágoston életének utolsó évtizedeiben viszont az egyház egyre inkább Ágoston és Jeromos mellé állt. Egy évvel Ágoston halála után, Kr.u. 431-ben, az Efézusi Ökumenikus Tanács elítélte a pelágianizmust, és támogatni kezdte Ágoston teológiáját az emberi természettel kapcsolatban.

Egy évszázaddal később, az Oránzsi Zsinat (Kr.u. 529) ismét megerősítette ezt a döntést. Egészen a VI. század óta, szinte világszerte eretnek tanításnak nyilvánították Pelágiusz tanítását, Ágoston kegyelemről való tanítása pedig a hagyományosan elfogadott nézet lett.

Mindezek ellenére, Ágoston halála előtt váratlan helyen álltak ellen tanításának – az egyiptomi sivatagban virágzó aszkéta közösségek körében. Miután egész életvitelüket a böjtölésnek, szigorú önmegtagadásnak és önfeladásnak vetették alá, ezek a keresztények zsarnoki dolognak tartották a szabadon adott kegyelmet, Pelágiusz tanait pedig kedvesnek. A konfliktus azok közt, akik örömet találnak a munkában, valamint akik örömöt találnak abban, hogy Isten kegyelmének vessék alá magukat, nem volt új keletű, és teljesen átjárta a következő évszázadokat.

Habár Ágoston teológiája ortodoxia volt, ahol a teológia hatással van a mindennapi életre, az emberek gyakorta Pelágiusz módján éltek. Ez azt jelenti, hogy Pelágiusz szemlélete volt az általános kép az emberről. Kr.u. 500-tól egészen 1500-ig az egyház egyre inkább közelebb került a peláganizmushoz. Egyre inkább elterjedt, hogy az emberek dolgozzanak Isten elfogadásának elnyerésért. A hét szakramentum, a misére járás és a pápa iránti engedelmesség kritikus fontosságú előfeltétellé váltak az üdvösséghez.

Ez leginkább a XVI. századi protestáns reformáció során csúcsosodott ki, amikor kiújult az Ágoston és Pelágiusz követői közti konfliktus. Luther Márton (1483–1546) ágostoni szerzetes volt. A páli levelek elolvasása után Ágoston kommentárjai is megerősítették, és végül megtért a páli kegyelem-doktrína szerint. Valójában, Luther és Kálvin egyaránt fordultak a katolikus hatóságokhoz, hogy az elfogadás és az isteni megigazítás feltétele kizárólag a hit legyen.

Leckék

Mit tanulhat egy mai pásztor Pelágiusz és Ágoston konfliktusából?

Először is, Pelágiusz egyik legnagyobb félelmére, a lelki langyosságra, nem a még több fegyelem a megoldás. Ehelyett, újra és újra ki kell jelenteni az emberiség bűnét, az Isten szemében való méltatlanságunkat, valamint Isten hatalmas kegyelmét, mely üdvözíthet bennünket. Csak akkor adjuk magunkat mindenestől Krisztusnak és az Ő országának, amikor meglátjuk hiányosságunkat, szükségünket a kegyelemre és azt a szükséget, hogy Istentől kell függenünk.

Másodszor, a pelágiuszi konfliktus története emlékeztet bennünket arra, hogy a tiszta tanítás nagyon fontos. Gyülekezetek alakulnak és buknak el alapvető kérdéseket érintő tanításuk tisztasága miatt. Az emberi bűn erejével, és gyengítő hatásával kapcsolatos tiszta tanítás alázatossá és gyümölcsözővé tesz gyülekezeteket. Ha ebben kudarcot vallanak, langyossá válnak. Minél inkább megértjük a bűn természetét és minél inkább iszonyodunk tőle, annál kevésbé fog bennünket kontrollálni.

Ennek az ellenkezője is igaz. Ha nem sikerül kihangsúlyozni a bűnről való tanítást, az általában felerősíti a gonosz jelenlétét. Minél jobbnak érezzük magunkat, az általában azt jelenti, hogy valójában rosszabb helyzetbe kerültünk. A XX. Században a pelágiuszi eszmék egészen eddig nem látott borzalmakat szabadítottak el. Az utóbbi száz év összes utópisztikus mozgalma – a kommunizmus, fasizmus és nácizmus – mind a pelágiuszi emberképpel kezdődtek és abból építkeztek.

Harmadszor, minden nemzedéknek újra kell harcolnia Ágoston harcát. Ez a konfliktus nem ért véget az V. században. A pelágianizmus nagyon elburjánzott a kortárs egyházban. Egy friss felmérés szerint, a megkérdezett hithű evangéliumi hívők 77%-a válaszolt úgy, hogy hitük szerint az ember alapjában véve jó, és 84%-uk hite szerint az üdvösségben „Isten azokat segíti, akik segítenek magukon.” 10 Nagy hiba lenne, ha azt gondolnánk, hogy a mi gyülekezeteinkben ez nem így megy.

Végül, a pelágianizmus története azt tanítja nekünk, hogy ha csak nem tanítunk közösségeinknek kitartóan és rendszeresen a bűnről és annak számos hatásáról, a pelágiuszi eszmék fognak tovább burjánzani. Miért? Mert az ember természeténél fogva büszke, és a büszkeség Pelágiusz lábaihoz vezeti az embert. Ezért kimondhatjuk, hogy a pelágianizmus az emberiség alapértelmezett vallása. Tisztában léve az eszme erejével, egy bölcs lelkipásztor kitartóan és szánt szándékkal ellene kell, hogy álljon e tanításnak.

William P. Farley a Grace Christian Fellowship pásztora Spokane-ben, Washington államban. A For His Glory [„Az Ő dicsőségéért”] c. könyv, Pinnacle Press, valamint az Outrageous Mercy [„A megdöbbentő kegyelem”], Baker szerzője. A következő számon elérhető: 509-448-3979.

Jegyzetek

1. Rodney Stark, Cities of God: The Real Story of How Christianity Became an Urban Movement and Conquered Rome [„Isten városai: Hogyan vált a kereszténység városi mozgalommá és hódította meg Rómát – az igazi történet”] (San Francisco: Harper-Collins/San Francisco, 2006), 26–28.

2. Scripture quotations marked ESV are taken from The Holy Bible: English Standard Version, copyright © 2001, Wheaton: Good News Publishers. Used by permission. All rights reserved.

3. John Piper, The Legacy of Sovereign Joy: God’s Triumphant Grace in the Lives of Augustine, Luther, and Calvin (The Swans Are Not Silent) [„A legnagyobb öröm hagyatéka: Isten győzelmes kegyelme Ágoston, Luther és Kálvin életében (A hattyúk nem hallgatnak)] (Wheaton, Ill.: Crossway, 2006), 43.

4. Philip Schaff, The History of the Christian Church, [„A keresztény egyház története”] vol. 3, (Peabody, Mass.: Hendrickson, 2006), 790.

5. Ibid., 792.

6. Peter Brown, Augustine of Hippo: A Biography [Szent Ágoston élete] (Berkeley, Calif.: University of California Press, 2000), 342.

7. Brown, Augustine of Hippo, 350.

8. Schaff, History of the Christian Church, vol. 3, 785.

9. Bruce Shelly, Church History in Plain Language [Egyháztörténet egyszerű nyelven] (Dallas, Texas: Word, 1995), 129.

10. Michael Horton, “Pelagianism,” Modern Reformation,January/February 1994, 31,32.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.