A munkaterülettel egyenértékű gyülekezet
Hogyan látod a gyülekezetet? Mint egy szervezett közösségi struktúrát, amely egy nagyobb közösségen belül, egy bizonyos címen található meg? Egy olyan hely, ahova eligazíthatod az embereket? Valami beazonosítható, látható szervezeti egység? Toronnyal vagy torony nélkül, de mindenesetre jól elhelyezhető entitás?
Ez a „mezőként”, munkaterületként felfogott gyülekezet részleges leírása.
A „mezőfelfogásnak” megfelelően a szervezett gyülekezet az a hely, ahova az emberek elmennek Isten munkáját végezni. A földművelő munkaterülete ott van, ahol a vetése, ahol a munkáját végzi. Ugyanígy a munkaterület a gyülekezet vonatkozásában az a hely, ahol a gyülekezet végzi a munkáját. Bármit is kell a gyülekezetnek végezni, ott megy végbe.
Ez a felfogás, vagyis hogy a munkaterület ott van, ahol a munkát végzik – döntő fontosságú! És sajnos az egyház végzetesen eltévesztette a helyes értelmezést! Jézus ugyanis azt mondta, hogy „A szántóföld pedig a világ” (Mt 13:38). Ebből az következik, hogy a gyülekezetnek a „munkáját” egyáltalán nem a gyülekezeti teremben, hanem a világban kellene végeznie! Ha arra gondolunk, hogy a hívek találkozóhelye ott van, ahol a munkát kell végezni, világos, hogy eltávolodtunk Jézus eredetileg leszögezett koncepciójától. Ahelyett, hogy a világ lenne a munkaterület, a gyülekezetet tettük azzá.
A gyülekezetet munkaterületnek nyilvánító felfogás meghatározza, vagy legalábbis visszafogja mindazt, amit a gyülekezet tesz. Nézzük meg, hogy a mezőfelfogás, hogyan hat a gyülekezet prioritásaira, céljaira, szolgálataira és motivációjára. Ezt követően pedig számba veszünk néhány végeredményt.
A következő leírás inkább karikatúrára emlékeztet. Meglehetősen eltúloz egy-egy vonást. Néhány gyülekezetre talán teljes mértékben illik ez a leírás. Mindenesetre azt hiszem, hogy a jellemzés elég sokunknál nagyon is találónak bizonyul majd.
Mit hangsúlyoz az önmagát munkaterületnek tekintő gyülekezet?
Ha a gyülekezet épületére úgy nézünk, mint arra a helyre, ahol Isten munkája folyik, olyan dolgokra fektetjük a hangsúlyt, amelyek az embereket az épületbe vonzzák majd.
Először szükségünk lesz a jól láthatóságra. Lényeges szempont a gyülekezeti épület fizikai elhelyezkedése. Az embereknek látniuk kell az épületet, sőt, az a legjobb, ha minden nap el is haladhatnak előtte, amikor iskolába, munkahelyre vagy bevásárolni igyekeznek. Elvégre hogy jussanak el a gyülekezetbe, ha nem tudják, hol van?
Másodszor, az eseményeknek, amelyeknek helyt ad ez az épület, olyan természetűeknek kell lenniük, hogy az embereket vonzzák. Tehát a program és ennek reklámozása nagyon fontos. Egy nagy horderejű program és a komoly hírverés természetesen sok erőfeszítést, pénzt és informálást követel. Nem mondom, hogy ezek rossz dolgok. Csak megkérdőjelezem elsődlegességük létjogosultságát. Ugyanis ebben a gyülekezetfelfogásban erre kerül a legnagyobb hangsúly. Nagyon figyelünk ezekre a dolgokra, mert az épületet a munka helyeként látjuk.
Milyen céljai vannak az önmagát munkaterületnek tekintő gyülekezetnek?
Az önmagát munkaterületnek tekintő gyülekezet céljait számokban lehet kifejezni. A gyülekezet látogatóinak, a költségvetés összegének és az épület négyzetméterének összegeiben. Ezek a dolgok meghatározhatnak bennünket sikerszemléletünkben.
Természetesen a célokat lehet rugalmasan is kezelni. Ha nem érünk el nagy számokat, akkor módosítunk a sikerértelmezésünkön, és mennyiség helyett minőségről beszélünk majd. Sok kicsi gyülekezet vígasztalja (vagy áltatja?) magát azzal, hogy „végül is egy maroknyi, de nagyszerű keresztény csoport vagyunk, akik lelki-szellemi minőséget képviselünk a világban és/vagy az egyházban!”
Költségvetés? Nyilván pénzre van szükség egy gyülekezet fenntartásához. De mihelyst ez a célunk, azt jelenti, hogy alaposan összekevertük az eszközt a céllal. Amikor azért működtetjük a gyülekezetet, hogy előteremtsünk elég pénzt, amivel működtethetjük a gyülekezetet, nem kellene meglepődnünk azon, ha az emberek leírják a gyülekezetet, mint valami olyat, ami Krisztus eredeti elképzelésének homlokegyenest ellentmond.
Az épületek nagyon fontosak az önmagát munkaterületnek tekintő gyülekezet felfogásában, mert a munkaterület kiterjesztésének egyetlen módja az épület megnagyobbítása. Ha nagy munkát akarsz Istenért végezni és ez egy épületben zajlik, akkor hatalmas épületre van szükséged. A nagyobb missziómunka pedig még nagyobb épület birtoklását jelenti!
Hogyan áll hozzá az önmagát munkaterületnek tekintő gyülekezet küldetése betöltéséhez?
Az érdekes ebben a dologban az, hogy tulajdonképpen nem is rendelkezik kielégítő leírással arra vonatkozóan, hogy mi is a küldetése. Missziója eddig abban merült ki, hogy az embereket az épületbe vonzza, mert ott zajlik Isten munkája.
A munka, mikor már az emberek együtt vannak, általában egy szakavatott belső mag köré szerveződik. Ha az emberekért imádkozni kell, akkor a szakavatott lesz az a személy, aki ezt megteszi, mert ő „szakavatott” kezekkel nyúl a kérdéshez. Ha pedig több fej van, mint ahányról a két kezével gondoskodni tudna, keresünk még egy szakavatottat. Tehát ezután négy kezünk lesz kettő helyett. Aztán ahogyan a „munkamező” szélesedik, egyre több fővel rendelkezünk, mint amennyiről négy kéz gondoskodni tudna, tehát kiegészítjük a sort még egy szakavatottal. Ezután pedig leosztjuk ágazatok szerint őket, hogy a tagok életének minden területét szakavatott kezek érintsék. Ezzel tulajdonképpen egy elég szigorú, professzionális megközelítésre kiélezett misszióértelmezést állítunk fel.
A másik dolog ezzel a misszióval kapcsolatban az, hogy a nyilak mind befelé irányulnak. Ezalatt azt értem, hogy a szervezet arra igyekszik, hogy az embereket kivonja a kultúrából azzal, hogy bevonja őket a saját szubkultúrájába, amiket missziós kampányoknak neveznek. Hallottam olyan gyülekezetről, amely beváltható matricákat osztogatott a látogatók között (a vásárlók a vásárlás értékétől függően kapnak ilyen matricákat, amit össze kellett gyűjteni, s később be lehet cserélni bizonyos termékekre – mintha nálunk Supershop pontokat kapnának a gyülekezet látogatói, amit aztán a Plusban elkölthetnek – SZERK.). Egy másik gyülekezetben a lelkipásztor megfogadta, hogy lenyel egy aranyhalat, ha a gyülekezet látogatóinak száma elér egy bizonyos számot. Bármit megtesznek, csakhogy bevonzzák az embereket. „Mert itt folyik az élet!”
A misszió tehát a szervezeten belül elfoglalt pozícióval járó identitás része. Vagyis, ha szolgálni akarsz, valaminek az igazgatója, valaminek a szolgálattevője, vagy valaminek a munkatársa kell, hogy legyél. Lesz egy címed, egy pozíciód a szervezeti struktúrán belül. Ennek következményeként az egyes tagokat könnyedén félrevezetik azzal kapcsolatban, hogy mit is jelent valójában a keresztény istentisztelet, és gyakran pusztán nézővé redukálják őket. Mert ha már egyszer bekerült a mezőre, hacsak nem szerez valamilyen pozíciót, nem sokat számít senkinek, leszámítva azt, hogy mozgásban tartja a gépezetet.
Mi motiválja az önmagát munkaterületnek tekintő gyülekezetet?
Alapvetően az, hogy az embereket begyűjtse. Ezt nevezik evangelizálásnak. Ha egyszer már bekerültek, benn kell tartani őket, mert ha nem, akkor összezsugorodik a munkaterület. Ezért igényes programokat dolgoznak ki, hogy az embereket megtartsák. Ez hatalmas mennyiségű programot eredményez. Programra van szükség az emberek bevonzásához, programra van szükség az emberek megtartásához.
Szintén be kell vonni az embereket a gyülekezeti szolgálatba. Ez azért elengedhetetlen szükséglet, mert ugye a gyülekezet a munkaterület. Következésképpen, ha az emberek egyáltalán szolgálni akarják az Urat, azt a szervezeten belül fogják tenni.
Alig érezhető változás megy végbe mentalitásunkban, mihelyst nem vagyunk résen. Fokozatosan kizsákmányoljuk az embereket. Nem azért érjük el az embereket, mert szenvednek, hanem mert segíthetnek bennünket megvalósítani gyülekezeti törekvéseinket: „Képzeld csak el, ha az a gazdag ember megtérne, mi mindent tehetne a gyülekezetünkért?” Vagy, „Micsoda bizonyságtétel lenne a gyülekezetünknek, ha az a hírhedt bűnös itt térne meg!”
Egyszerre csak megkopik motivációnk tisztasága, és ez nagyon veszélyes dolog. Ez azt jelenti, hogy bizonyos ponton ártunk az embereknek, felemészti őket a gépezet, amit létrehoztunk.
Nem akar senki sem ártani az embereknek. Egy lelkipásztor sem azért szolgál, mert ártani akarna az embereknek. Jártak olyan pásztorok az irodámban, akik elsírták magukat: „Szeretem az embereket. Segíteni akarok rajtuk. Az egész életemet azzal töltöttem el, hogy próbáltam az embereken segíteni, de úgy tűnik, hogy ehelyett bizonyos ponton ennek éppen az ellenkezője következett be.” Ezek a lelkipásztorok nagyon gyakran hatalmas nyomás alá kerültek, s hogy a gépezetet működésben tartsák, hagyták, hogy az emberek ezt megszenvedjék.
Először általában a pásztor szerepe torzul el és veszíti el valódi célját. Az evangéliumi gyülekezetekben a pásztor már-már szupersztár. Némelyek jól tudják kezelni ezt a szerepet. Szónoki fellépésükkel megbabonázzák az embereket. Emberközeli kapcsolataikban kedvességet és magabiztosságot sugároznak. Szervezői munkájukban jólmenő cégek sztármenedzsereivel vetekednek. De nézzünk szembe a tényekkel: nincs túl sok ilyen nagykutya a porondon. Valódi szupersztárból még a kevésnél is kevesebb van.
Bizonyos egyházi rendszerekben pedig a lelkipásztor inkább bábbá válik, mint szupersztárrá. Nincs elég vezetői autoritása arra, hogy kézben tartsa és megvalósítsa a dolgokat. Túl sok bizottság választja el attól, amit meg szeretne valósítani. Következésképpen az egyházpolitika bábjává válik, kompromisszumokat köt, ahol csak lehet, és megpróbál mindenkinek a kedvében járni. Szerepe eredetileg arra predestinálná, hogy egyik típus se legyen. A leginkább elvárt dolga a szentek szellemi „ellátása” és „felhízlalása”.
Még félelmetesebb, hogy ami a pásztorral történik, az történik a gyülekezettel is. A tendencia ismét az, hogy a dolgok egyik vagy másik irányba induljanak el. A végeredmény pedig általában vagy a középszerűség, vagy a szubkulturalizáció.
Nyomozzuk ki, hogyan is megy végbe!
Ne felejtsd el, hogy a végeredményről beszélünk. Az önmagát munkaterületként értelmező gyülekezet a korlátoltság legkisebb jelét sem adja eleinte. Ellenkezőleg hatalmas első generációs lelkesedés jellemezheti az elején. Azon az embercsoporton, amely a gyülekezetet megalapította, Isten áldása van. Lelkesek, minden mozgásban van, a költségvetésben szükségesek mindig kirendelődnek, az épület hamarosan felépül, minden vasárnap vannak új emberek az istentiszteleten. Mindenki eleven, halleluja!
De a második generáció már nem ilyen, és most nem az első generáció gyermekeire gondolok. Arról a második emberhullámról beszélek, akik azután épülnek be, miután a gyülekezet már jól megalapozott lett. Az épület készen áll. A bevétel elegendő. A szervezet jól működik. A gyülekezet megállapodik, s ezt nevezem én második generációs kompromisszumnak. Mindenki kényelmesen elhelyezkedett mostanra. A gyülekezeti program szépen működik. A személyes áldozathozatal ideje már a múlté. Az emberek hátradőlnek és élvezik munkájuk gyümölcsét – vagyis pontosabban az első generáció gyümölcseit.
A terep már készen áll a harmad-generációs középszerűség részére. Ezután már nem sok történik. Kicserélődnek az arcok, ahogy a pásztorok is, az emberek jönnek-mennek, de körülbelül ennyi a mozgás. Még a felrázásra, a mozgásba lendítésre tett kétségbeesett kísérletek is kevés eredménnyel járnak. A pásztorok elcsüggednek és elmennek, vagy megelégednek a gyülekezettel együtt a középszerűséggel. Hogy úgy mondjam, korábban nyugdíjba mennek, hiszen feladják a reményt mindennel kapcsolatban, de ragaszkodnak a rutinhoz mindenáron. Végül is, ez is a megélhetés egyik formája.
Ha ennek a gyülekezet-típusnak nem a középszerűség vet véget, akkor szubkultúraként végzi majd. Vagy egyszerre lesz középszerű és szubkulturalizált is. A szubkultúra külön rendszer egy nagyobb rendszerben. Meghatározza saját életstílusát, külön nyelvhasználata van és hajlik arra, hogy külsőségekben mutassa meg alapvető szellemi értékeit. Kiépíti saját kis társadalmát. Ha egy gyülekezet szubkulturalizálódik, akkor, ahogy azt egy író megfogalmazta, olyan lesz, mint „a semmitmondók szigete a kilátástalanság tengerén”.
Ez azt hiszem óriási veszély a keresztény gyülekezetekre nézve. Úgy látom, hogy az egyház nagyrészt ebbe az irányba halad manapság, vagy már ott is tart. A tendencia mindig az, hogy olyan közösséget hozzunk létre, amely valamelyest uniformizálódott. Így nem kell attól tartanunk, hogy menetközben hibák vagy előreláthatatlan dolgok csúsznak be. Tehát a gyülekezet tendenciája, az ébredés hullámait követően, intézményesíteni az ébredés megvalósításait. Évekkel később marad az intézmény, amelyből az élet rég eltűnt.
Lelkipásztori munkám korai szakaszában megpróbáltunk a szubkulturális kerülőn haladni. Volt egy jól összeforrt, körül-belül tíz családból álló közösségünk, és az elsődleges célunk az volt, hogy megoldjuk az összes problémánkat, hiánytalanul megtartsuk a csoportot, illetve szaporítsuk kis közösségünket.
Egy keresztény kommuna megalapítására volt látásunk. De soha nem tudtuk elindítani, mert mindig belépett valaki olyan, aki nem úgy nézett ki, mint mi, nem úgy beszélt, mint mi, és nem sokat adott a mi kis közösségünkre. Folyton azon kellett dolgozzunk, hogy a mi közösségi szemléletünkre „térítsük” ezeket az embereket.
Végül kezdtük megérteni a lényeget. Egyik nap azt kértem Istentől, hogy adja nekem a közösséget, és az Úr megállított: „Soha többé ne imádkozz ezért”, mondta. „Nem adok neked egy közösséget se. Ehelyett azt akarom, hogy így imádkozz, „Uram, adj engem a közösségnek!”
Így ébredtem rá arra, hogy Isten nem akarta, hogy elkülönüljünk, szubkultúrává váljunk. Azt akarta, hogy átitassuk annak a társadalomnak minden szeletét, amelybe elhelyezett.
Jézus így szólt, „Ti vagytok a földnek savai” (Mt 5:13). Ahhoz, hogy a sónak bármilyen hatása legyen, össze kell keverni azzal az anyaggal, amit meg akarunk sózni. Csak a régiség kereskedő gyönyörködik a kiállított sószórókban. A szubkulturális gyülekezet pedig nem más, mint egy közszemlére bocsátott sótartó.
Hogy az önmagát munkaterületként meghatározó gyülekezet a középszerűség vagy a keresztény szubkulturalizálódás felé mozdul el, lényegtelen, mert az eredmény ugyanaz. A világ levonja a következtetést, hogy bár meglehet, hogy egyeseknek szükségük van a vallásra, lényegében a valós élet szempontjából a vallás irreleváns. Így a kereszténység egy lesz a többi irreleváns vallás sorában.
Nyilvánvalóan az elmondottak kisarkított általánosítások. De ezen a szemléletmódon át kell rágnia magát az embernek, ahhoz, hogy bármilyen helytálló meghatározást megfogalmazhasson a gyülekezettel kapcsolatban.
Az erőben megnyilvánuló gyülekezet
A gyülekezet emberekből áll, akik szolgálatra vannak felfegyverkezve, arra, hogy szükségleteket töltsenek be bárhol, a Jézus nevében. Ne kezeld felületesen az előbbi kijelentést. A gyülekezet ilyetén megközelítése mindenre kihat a későbbiekben.
A gyülekezetnek ez az értelmezése döntő jelentőségű, s hogyha nem helyezed el a teljes kontextusban, ahogy azt már javasoltam, akkor semmit sem fogsz megérteni abból, amit mondok.
Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy el kell térítenünk a gyülekezetet a professzionális szemlélettől, és olyan emberek kezébe kell adnunk a vezetést, akiknek semmiféle vezetői ismeretük vagy készségük nincsen! Saját tapasztalatom alapján azt mondhatom, hogy félelmetes és időnként szörnyen nevetséges a politika, mégis valamilyen szempontból szükséges. De a hangsúly nem lehet ezen!
Ahogy az előbbiekben az önmagát munkaterületként értelmező gyülekezet esetében tettük, most vizsgáljuk meg az erőben megnyilvánuló gyülekezet prioritásait, céljait, szolgálatait és motivációját, illetve vegyük számba az eredményeit is.
Mit hangsúlyoz az erőben megnyilvánuló gyülekezet?
A gyülekezetet erőként meghatározó szemlélet értelmében a munkaterület a világ, ahogy azt Jézus mondta. Itt kell a munkának folynia. A hangsúly az önmagát munkaterületként értelmező gyülekezet esetében a jól láthatóságra, a szervezésre, a programra és a reklámra esik. A magát erőben megmutató gyülekezet a dicsőítést, a tanítást, a közösséget hangsúlyozza, mert ezek nyomán születnek újonnan és töltekeznek be Szentlélekkel emberek, akik Jézus nevében betölthetik mások szükségeit.
Mikor a gyülekezetünk vasárnaponként és csütörtökönként találkozik, nem munkálkodni gyűl össze. Az istentisztelet látogatása nem Isten iránti szolgálat. Az istentisztelet célja, úgy mondhatnánk, az M&M, azaz a megpihenés és a megerősödés, és ebbe beletartozik a dicsőítés, az ünneplés. Összegyűlünk, énekelünk, dicsérjük Istent, találkozunk egymással, beszélünk Jézusról. Nem hallunk semmilyen világias beszédet, semmiféle szennyes történetet. Egyszerűen szédítő. Romlatlan élvezet és öröm, egy szeplőtlen, tiszta és szeretetteljes környezetben.
Amikor találkozunk, Bibliát olvasunk, és az Úr szól különféle módon. Testvérek és testvérnők, akiknek bizonyos téren több adatott, mint nekünk, szolgálnak felénk. És ennek teljes mértékben örülünk. Gyógyulást nyerünk. Az életünk megváltozik. Hatalmas áldásokban van részünk. Miért? Azért, hogy jövő csütörtökön újból gyülekezzünk és megismételjük a teljesítményt, mert addigra már leengedünk, és újból „fel kell pumpálnunk” magunkat?
Távol legyen! A gyülekezet azért pihen meg és erősödik meg az alkalmakon, hogy a hét folyamán dolgozni tudjon a világban!
A gyülekezet most éppen munkában van. Az emberek éppen ott vesznek részt „istentiszteleten”, ahol dolgoznak. Taxikat, tehergépkocsikat és buszokat vezetnek. Tanácstermekben, bíróságokon, különböző megbízottak irodáiban tanácskoznak. Osztályokat tanítanak. Teheneket fejnek. Pelenkát cserélnek. Ott vannak a társadalom minden szegletében.
Mik a céljaink?
Az önmagát munkaterületként értelmező gyülekezet céljait számokban, költségvetésben és épületekben fejezte ki. Az erőben megnyilvánuló gyülekezetnek olyan céljai vannak, amelyek személyesek és egyénreszabottak: azt akarjuk, hogy minden egyes tag teljességre jusson, felkészült legyen és kilépjen a világba szolgálni. Abból az alapfeltételezésből indulunk ki, hogy a Szentlélek, aki betölti a pásztort, betölthet minden hívőt, akinek a pásztor prédikál. Következésképpen minden hívő számára lehetséges a szolgálat, s ez olyan biztos, mint ahogy a pásztor szolgál, habár meglehet, hogy más jellegűek lesznek a szolgálatok.
A Biblia tanítása szerint a pásztorok „a szentek tökéletesbbítése céljából szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére” adattak (Efézus 4:12). Jól figyeld meg ezt az igét, mert az erőben megnyilvánuló gyülekezet alapelve!
Az én feladatom Isten népének felkészítése, és ez teljesen más, mintha a missziót én magam végezném. A gyülekezetnek biztosítania kell tagjai számára egy gyógyító, szerető, elfogadó és megbocsátó közösséget. Egy ilyen környezetben kell az embereket az „érett lelki felnőttkorra” juttatnunk és felfegyvereznünk, és csak eztán bocsáthatjuk őket útjukra.
Mi az erőben megnyilvánuló gyülekezet szolgálata?
Az átfogó gyógyulás eredménye az átfogó misszió. Ahogyan az emberek kiteljesednek, el is kezdenek szolgálni. Tehát más embereket is megérint az Isten.
A gyülekezet akkor erősödik, amikor a szakavatottak által végzett szolgálatok, amelyek az önmagát munkaterületként értelmező gyülekezetben jellemzőek, átkerülnek az összes többi hívő hatáskörébe. Ezzel együtt elkezdődik a hagyományos laikus és klérusi szerepek közti különbségek fellazulása, sőt, felszámolódása is. Ezt könnyű kimondani, de annál nehezebb kivitelezni egy már megalapozott gyülekezetben. Az emberek többnyire nem tudják, hogyan engedjék ezt végbemenni. Nem tudnak mit kezdeni egy olyan lelkipásztorral, aki elvárja az emberektől, hogy ők vigyék tovább a missziót. Szinte követelik, hogy a pásztor végezze a munkát helyettük is.
A laikus-klérus különbségének összeomlása a pásztorok számára is félelmetes. A pásztor így elveszíti biztonsági zónáját, és sebezhetőnek érezheti magát. Az emberek tudják, hogy ő is ugyanúgy emberből van, mint bárki más, akkor is, ha éppen ő a pásztor. Ez egyeseknek nagyon fenyegető érzés. Úgy érzik, hogy többé nem tisztelik majd őket, hogy vezetői „képességeiket” nem gyakorolhatják majd. Sokakat még úgy is tanítanak a teológián, hogy ne kössenek barátságokat a gyülekezetben – tartsanak „egészséges távolságot” mindenkivel szemben.
Pedig a lelkipásztorok voltaképpen ugyanolyan emberek és esendőek, mint bárki más. Miért játszanak akkor kitalálósdit? Mire jó az a vezetés, amely akkor erős, amikor hamis és torz alapokon áll?!
Az erőben megnyilvánuló gyülekezetben a pasztorális vezetés is folyamatosan arra törekszk, hogy megkönnyítse a tagok szolgálatát. Ez azt jelenti, hogy a pásztor vigyáz arra, hogy ne uralja le a szolgálatot. Nem végzi el a munkát az embereknek, hanem bevonja őket, lehetővé teszi az önálló munkavégzést.
Mi motiválja az erőben megnyilvánuló gyülekezetet?
Mit próbálunk megvalósítani? Megpróbáljuk a teljes embert meggyógyítani, a személy életének minden területét helyreállítani. Nem azért vagyunk, hogy kihasználjuk vagy kizsákmányoljuk az embereket, amire a magát munkaterületként meghatározó gyülekezetnek nagy kísértése van.
Az erőben megnyilvánuló gyülekezet a társadalom gyógyulásának „ügynökségévé” válik, és nem a társadalom elől menekülők menhelyévé. A gyülekezet ugyanakkor nem is áll versenyben a világgal. Nem versengeni akarunk, hanem megváltoztatni a prioritásokat, hogy a család, a hivatás, a szórakozás és minden egyéb megtalálja a maga helyét.
Ez a szemlélet természetesen nem mentes a veszélyektől!
A legtöbb lelkipásztort bosszantja, amikor a szolgálatot egy nem szakavatott ember kezébe adják. Az egyszerű emberek hirtelen millió fele szaladnak, bizonyságot tesznek, gondot viselnek felebarátaikról, imádkoznak a betegekért és a megszomorodottakért. Meglehet, hogy a pásztor nem is fog mindenről tudni, és az az érzése támadhat, hogy a dolgok teljesen elszabadultak.
A dolgok valóban elszabadultak, de a pásztornak nem kell emiatt megijednie. Én arra jutottam, hogy amennyiben a közösség által csak annyi és csak az történhet meg, amit én ellenőrizni tudok, akkor abból nem lesz valami sok.
Az erőben megnyilvánuló gyülekezetben a pásztor szerepe nagyon dinamikus és állandóan csiszolódik. Ez szintén fenyegető lehet egyes pásztorok számára. Gondolj bele, ahogyan a gyülekezet fejlődik, úgy fejlődik a pásztor szerepe is az adott kontextusban. Ma már teljesen más dolgokkal foglalkozom, mint például egy évvel ezelőtt, és soha nem fogok „rögzülni”. Folyton meg kell felelnem annak, amit Isten éppen végez a Testben.
Egy másik veszély az erőben megnyilvánuló gyülekezetben a zűrzavar, ami a kevésbé hagyományos struktúrák és cselekvési stratégiák miatt keletkezik. Az emberek, akik úgy jönnek közénk, hogy felfogásuk az önmagát munkaterületként értelmező gyülekezet szemléletében gyökerezik, nem tudnak megérteni bennünket. Nekünk folyamatosan nevelnünk kell egy-egy újabb emberhullámot. Három év leforgása alatt az 500 alatti taglétszámról 3 000-re mentünk fel. Ez óriási feladatot jelent a gyülekezet elveinek továbbadásában.
Mindezek és egyéb veszélyek ellenére, a végeredmény, amit az erőben megmutatkozó gyülekezet felmutat, csodálatos. A valódi pásztori szerep – ti. a szentek felfegyverzése a szolgálat elvégzésére – tartható. Ez az egyetlen életbevágóan fontos, az egyetlen igazi tisztség, amit egy pásztor betölthet. Ennyi. És amilyen mértékben szánja oda egy pásztor magát ebben az egyetlen egy feladatban, olyan mértékben tölti be küldetését.
Eredeti cikk: Church as Field vs Church as Force
Vélemény, hozzászólás?