Dél-Minneapolis urbanizált területén nőttem fel – nem éppen a legnagyobb városban, de eléggé urbanizáltban. Mégis be kell vallanom, hogy tinédzser koromban olyan tizenévesek befolyásoltak, akik jelentős módon különböztek tőlem.
Az én nagyvárosi, afro-amerikai származásom, középosztályszintű otthonom ellenére a stílusomat, a beszédemet és a zeneválasztásomat a város más részén lakó fiatalok befolyásolták. Körülbelül három évig nagyon sok időt és energiát fektettem abba, hogy hasonló legyek azokhoz a fehér tinédzserekhez, akik Minneapolisnak egy jobb módú részén éltek. Ma már nem tudom pontosan, hogy miért hatottak rám ennyire, de hatottak. Talán azt gondoltam, hogy nekik jobb életük van, mint nekem, mert ők egy jobb környéken laktak. Talán azért volt ez, mert a legtöbb általam nézett tévéműsorban többnyire fehér szereplők játszottak, és a srácok e csoportja hasonlított azokhoz a tévészereplőkhöz, akikre én is szerettem volna hasonlítani. Bármi is legyen az oka, azt tudom, hogy azért akartam gördeszkát, mert a tizenévesek e csoportjának volt. Azért akartam filléres papucscipőt, mivel ez a csoport azt hordta. A Kansas, a Hall and Oats és a The Police és ezekhez hasonló együttesek zenéjét hallgattam (remélem nyilvánvaló, hogy milyen nehéz ezt beismernie egy nagyvárosi afro-amerikainak), mivel ezek voltak azok az együttesek, amelyeknek a zenéjét akkor hallottam, amikor ezeknek a srácoknak az otthonába látogattam.
A „jómódú fehér kultúra” befolyásolt engem. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen elkülönültem volna attól, amit „fekete kultúrának” hívunk. Nagyon oda voltam a rap zenéért – olyan együttesek, mint a Run DMC, a Public Enemy csakúgy, mint Eric B., és a Rakim megtalálható volt a zenei gyűjteményemben – és a kosárlabdáért (habár az ügyességemmel nem henceghettem). És habár számos fekete barátommal lógtunk együtt, be kell vallanom, hogy ezek a srácok, akik legjobban hasonlítottak rám, nem befolyásolták jelentős részben az életemet tizenévesen. Lehetséges azonban, hogy a nyolcvanas évek volt az utolsó olyan évtized (melyre az én tinédzserkorom esett), amikor a fehér, kertvárosi fiatal kultúrának jelentős volt a befolyása a fiatalok kultúrájának egészére.
Hip-Hop a kertvárosiak számára
Mára megváltozott a trend. Mostanság a városi, hip-hop és a fekete ifjúság kultúrája van inkább hatással az ifjúság kultúrájának egészére – a fehér kamaszok messze a belváros utcáitól is a „kapucnisok” szlengje, divatja és zenéjének hatása alatt vannak. Úgy hallottam, hogy számos hip-hop cikkben állítják azt, hogy ha a fehér kertvárosi kamaszok nem vásárolnák a rap zenét, a rap-ipar bezárhatná a kapuit. Ha ez igaz, akkor meg kell változtatnunk a fiatalemberek közötti szolgálat módját. Ha ez igaz, akkor nem törődhetünk bele abba, hogy az ifjúsági szolgálat fel van osztva városi ifjúsági szolgálatra és úgynevezett főáramlatú ifjúsági szolgálatra. Ha ez igaz, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy miért van a legtöbb keresztény fesztivál műsorán száz rock és alternatív zenekar, és csupán három városi hip-hop együttes.
Lehetőségem volt arra, hogy első kézből megtapasztaljam ezeket a trendeket, nevezetesen a városi befolyást a belvároson kívül élő fehér gyerekekre, és általában az ifjúsági szolgálatra. Majdnem tíz éven át álltam az ifjúsági szolgálatban. Két évet leszámítva ifjúsági lelkész voltam Tipp City-ben, Ohio-ban. (Igen, kimentem a belvárosból Tipp City-be!) Be kell vallanom, hogy meglehetősen ideges voltam akkor, amikor megérkeztem ebbe a döntőrészt fehér, kertvárosi óriásgyülekezetbe.
Az ifjúsági csoport körülbelül 200 fiatalból állt, 99%-uk volt fehér, kertvárosi vagy vidéki. Feltettem magamnak a kérdést: „Hogyan leszek képes azonosulni ezekkel a fiatalemberekkel? Semmi közös nincs bennünk. Ők fehérek és én fekete vagyok; ők kertvárosiak, és belvárosi vagyok. Mi a csudának alkalmazott ez a gyülekezet egy városi ifjúsági munkást?” Ezek a gondolatok okoztak nehézséget nagyjából az első hónapban, de ezután elkezdtem felismerni pár dolgot, amelyek áttöréshez vezettek az e fiatalok közötti a szolgálatomban.
Jobban hasonlít, mint különbözik
Egyik hétvégén kimentem egy rögbi-meccsre a helyi főiskolára. Amint beléptem a kis stadionba, egészen biztos, hogy mindenki közül kitűntem! Néhányan megkérdezték, hogy én vagyok-e Emmit Smith vagy Will Smith. Azt válaszoltam, hogy nem, én Efrem Smith vagyok. Amikor elhagytam a stadiont, két fehér, kék farmerbe öltözött kamasz fiú szintén távozóban volt. Az egyiknek baseball sapkája volt, a másiknak cowboy sapkája. Odasétáltak egy kisteherautóhoz, amely pont az én kocsim mellett parkolt. A kisteherautó hátsó ablakán két amerikai zászlót ábrázoló matrica volt és egy puskatartó a teherautón belül. Be kell vallanom, hogy azonnal előítéleteim támadtak ezekkel a kamaszokkal szemben. Amint beszálltam az autómba és ők a teherautójukba, egy olyan dolog történt, ami megdöbbentett engem és változást hozott abban, hogyan tekintek a mai ifjúság kultúrájára. Ez a két kamasz beindította a teherautót, lehúzták az ablakot és elkezdték üvöltetni sztereóban a Snoop Dog rapper zenéjét! Rám néztek, és ezt mondták: „Mi az, te kutya?” Ezután elhajtottak, otthagyva engem elképedve.
Ebben a kimondottan nem nagyvárosi ifjúsági lelkészi pozícióban szolgálva észrevettem azokat az embertípusokat, akikre a környékbeli fiatalok mint hősökre néztek fel. Az ifjúsági csoportból néhány fiúval korán kiépítettem a kapcsolatot a „házi videó-játék bajnokságok” által. Ezek a bajnokságok leggyakrabban annak a hálószobájában voltak, aki azon a héten a játék házigazdája volt. E kertvárosi és vidéki fehér fiúk közül sokaknak vannak fekete atlétákat és rappereket ábrázoló posztereik a falaikon. Habár többen bevallották, hogy én voltam az első fekete, akivel ők valaha személyes kapcsolatba kerültek, már régóta álltak a fekete, városi kultúra befolyása alatt.
Egy másik alkalommal, amikor megpróbáltam jobban megismerni őket, végeztem egy felmérést a vasárnapi iskolában, megkérdezve őket a kedvenc ételükről, rádió állomásaikról, tévéműsoraikról és filmjeikről. A legtöbb gyereknek a hip-hop volt a kedvenc zenei műfaja. Ez után vettem csak igazán észre, hogy milyen jól passzolok ezekhez a fiatalemberekhez, annak ellenére, hogy én nagyvárosi vagyok, ők viszont nem. Csupán azáltal, hogy adtam magamat, kapcsolatokat építettem ki. Nem kellett megváltoztatnom a szlengemet, a kedvenc zenei stílusomat vagy a divatízlésemet. Már azonosultak a városi gyökereimmel annak ellenére, hogy ők maguk nem belvárosiak.
„A rap kultúrája”
George Nelson a Hip Hop Amerika című könyvében a hip-hop zene hatásairól beszél nemcsak a városi gyerekekre, hanem egész Amerikára nézve:
„Most már tudjuk, hogy a rap zene, és a hip-hop stílus teljes egészében, végképp kitört a gettó gyökereiből, tartós kihatást követelve magának az amerikai a ruházkodás, folyóiratkiadás, televízió, nyelv, szexualitás és társadalmi irányvonal területén szintúgy, mint ahogy nyilvánvaló jelenléte a lemezkiadásban és filmekben…. Reklámozók, magazinok, az MTV, divatcégek, sör és üdítőitalokat gyártó cégek valamint olyan multimédia konglomerátumok, mint a Time Warner felhasználják a hip-hop-ot mint egy módszer, hogy elérjék nemcsak a fekete fiatalokat, hanem az összes fiatalt.”
Habár néha Patricia Hersch hajlamos arra, hogy előítélete legyen a városi fekete kamaszokkal szemben, felismeri a nagyvárosi hatást a fiatalság kultúrájára az A Tribe Apart (Egy külön faj) című könyvében. Arról ír, hogyan látja a kertvárosi fehér fiatalságra gyakorolt fekete, hip-hop és városi hatást:
„Létezik a kertvárosi övezetben a hip-hop, a rap kultúrája. A diákok mindenhol fordítva vagy a szemükig lehúzva hordják a baseball sapkát, túlméretezett pólót, nevetségesen bő farmernadrágot vagy rövidnadrágot viselnek leengedett nadrágközzel egészen a combközépig, és a dereka úgy le van eresztve, hogy kilátszik a világos színű alsógatya. Drága, márkás magas felsők teszik teljessé a felszerelést. Variációk a témára a kapucnis melegítő, használva a kapucnit tanítás alatt, és a rongyok, azaz tarka selyemkendők a fejre kötve, olyan stílusban, ahogyan azt ellesték az utcai bandáktól.”
Multietnikus szolgálat?
A városi befolyás nemcsak a hip-hop zenéről szól. Létezik egy általános „multietnikus befolyás” is a kultúrára. Sok reklám a multietnikusság irányába váltott át. Egy szódavíz reklám nemrégiben egy afro-amerikai, egy ázsiai-amerikai és egy európai-amerikai embert mutatott, ahogyan együtt bicikliznek piszkos kerékpárjaikon. Ez egy multietnikus, közösségi felhívás volt az ifjúsághoz, hogy igyanak Mountain Dew-t (Hegyi Harmat). Néhány Barbie-baba reklámban többféle nemzetiségű lányból álló csoport szerepel, alapvetően a kislány nézőhöz szólva: „Mindenkinek van Barbie-babája, mi bajod van?” A Gap reklámok multietnikus csoportokat mutatnak, akik táncolnak, énekelnek és korcsolyáznak, mindnyájan Gap farmerben, rámutatva az új multikulturális ruhaforradalomra. Ma, ha a reklámok gyerekeket és fiatalokat céloznak meg, és nem szerepelnek benne multietnikus szereplők, akkor általában fekete atlétákat vagy fekete rapper-eket használnak fel arra, hogy eladják a termékeiket.
Habár a gyerekek ma a fekete, hip-hop, multietnikus és városi világ befolyása alatt állnak, túl gyakran járnak homogén ifjúsági csoportokba, amelyet olyan vezető vezet, aki általában nem úgy tűnik, hogy sok figyelmet szentelne a jövő multikulturális ifjúsági forradalomra és a diákjain már megmutatkozó hatására.
Amit Jézus mondott a samáriai asszonynak az imádással kapcsolatban, el lehet mondani erre a forradalomra is; „Eljön az óra, és az most van.” Lehet, hogy a multikulturális ifjúsági forradalmat nem lehet tévén közvetíteni, de természetesen ez a valóság. Az ifjúsági kultúrán belül létezik egy növekvő multirassz csoportosulás, amely megígéri a faj és a kultúra falának a lebontását, amely elválasztotta őket az elmúlt generációkban.
Demográfiai változások
2000 májusában a Newsweek-ben Lynette Clemetson „A világom színe” című cikkében a növekvő „többfajú” ifjúsági kultúráról beszél:
„Harminc évvel ezelőtt a százból csak egy gyerek született kevert fajúként az Egyesült Államokban. Ma ez a szám tizenkilencből egy. Kalifornia és Washington államban ez arány közelebb van a tíz az egyhez. Az alakulófélben levő demográfia sok kamasz számára ad lehetőséget arra, hogy a faj régi fogalmát újraértékelje.”
Pár hónappal ezelőtt egy minesottai, csupa fehérekből álló szemináriumi osztálynak tartottam előadást. Miután befejeztem a bemutatót, válaszoltam pár kérdésre. Egy fiatalember feltett egy kérdést, ami nagyjából így hangzott: „Egy ifjúsági lelkipásztor vagyok vidéken egy teljesen fehér gyülekezetben, de egyre nő a városomban a bevándorolt ázsiai és spanyol népesség, és nem tudom, hogy hogyan érhetem el őket. Van pár vegyes fajú család is, akik szintén a városban élnek. Hogyan szólítsam meg e fiatal embereket Tiger Woods és Mariah Carey ifjúsági kultúrájának korszakában?” Volt tehát egy ifjúsági szolgálati szükséglet, amelyre nem volt megfelelő ifjúsági szolgálati fedezet.
Ifjúsági misszionáriusok képzése
Ha igaz az, hogy az ifjúsági kultúra jelentősen városi és multikulturális hatás alá került, miért férfiközpontú, kertvárosi és fehér az ifjúsági szolgálat főáramlata még mindig a vezetésben, marketingben, képzésben és a gyakorlati teológiában egyaránt? Úgy tűnik, hogy az ifjúsági szolgálat prédikátorai, vezetői és tanárai nagyon keveset törődnek azzal, hogy városi ifjúsági vagy multietnikus tételeket helyezzenek bele az istentiszteleti rendtartás erőterébe. Néhány oka lehet ennek az, hogy nincs elég sok teljes állású nagyvárosi ifjúsági lelkipásztor, különösen szembetűnő ez összehasonlítva a mi kertvárosi negyedünkkel. Lehet, hogy az ifjúsági szolgálat mára már túlságosan nagy falattá vált, és nincs kellőszámú ifjúsági munkás, akik megfelelő anyagi erőforrásokkal lennének ellátva annak érdekében, hogy a városi ifjúsági szolgálatot a fő áramlatba állítsák.
A legtöbb helyen a fehér, kertvárosi, óriásgyülekezeti ifjúsági lelkészek vannak kijelölve az ifjúsági szolgálatra, mint szakemberek, ezzel szemben a színes bőrű városi ifjúsági lelkészek alig kapnak lehetőséget, ha egyáltalán, az írásra, a tanításra vagy a gyakorlati teológia bemutatására, hogy átalakíthassák azt, amit ifjúsági szolgálatnak nevezünk. Olyan kérdést is kaptam ifjúsági szolgálati vezetőtől, hogy vajon kell-e egyáltalán a városi ifjúsági szolgálatot prezentálni azon kívül, amit ők főáramlatú ifjúsági szolgálatnak hívnak – amely gyakran csak egy kódszava a gazdag, fehér, kertvárosi, programozott ifjúsági szolgálatnak.
Habár a mai gyerekekre sokkal inkább hatnak a különböző faji és etnikai hatások, aggódom amiatt, hogy a felnőtt vezetők megelégednek a kertvárosi, fehér modell bemutatásával, amely, úgy tűnik, többet törődik a játékideákkal, és a közösségi, fehér, férfi ifjúsági szolgálati szakemberek felmagasztalásával, mint amennyit beszélnek arról, ami ténylegesen befolyásolja a diákokat.
Úgy tűnik, hogy egyik ifjúsági szolgálati vezető és úgynevezett szakember sem kíván foglalkozni azzal, hogy a fájdalom, a reményvesztettség és a düh ma már miért van hatással a vidéki és kertvárosi területekre az egész országra jellemző iskolai lövöldözések révén. Senki sem akar igazán beszélni arról, hogy a rasszizmus megakadályozott minket abban, hogy egy radikális és forradalmi globális ifjúsági szolgálati modellt fejlesszünk ki, amely fiatalok egy olyan generációját tudná felnevelni, amely autentikus, Krisztus-központú és multietnikus gyülekezetet építene fel, ahogyan az meg van írva az Apostolok cselekedeteiről írott könyv második fejezetében.
Azok az ifjúsági lelkészek, akik radikálisok voltak a ’60-as, ’70-es években, ma a fő irányvonalhoz tartoznak, nagyrészt azért, mert nem néznek szemtől-szembe a faji kérdésekkel és a nagyvárosi hatással. Nem engedhetjük meg többé magunknak azt, hogy a városi szolgálatra úgy tekintsünk, mint rosszul sikerült, haszontalan szolgálat. A városi ifjúsági munkásokat, lelkészeket és teológusokat nem szabad úgy kezelni, mint a modernkori szolgálat samaritánusai. A városi ifjúsági szolgálatot a frontvonalra kell előretolni.
Az ifjúsági kultúra sokféleképpen változik, mivel a szolgálat új, radikális hangja a szomszédból jön. A rapperek hangja a belvárosban nemcsak a városi fiatalok szívét és gondolkodását befolyásolja. A hangok megtalálták az útjukat a teljes ifjúsági kultúra lelkéhez. Én csak remélni tudom, és imádkozom azért, hogy az ifjúsági vezetők rászánják az időt, és odafigyelnek arra, hogy realisztikusak legyenek, és ezt alkalmazzák is.
Efrem Smith a Park Avenue United Methodist Church (Sugárút Egyesült Metodista Egyház) társlelkésze, és ügyintéző vezetője a minneapolis-i Park Avenue Foundation for Youth and Family Development-nek (Sugárút Ifjúsági és Családi Szolgálati Alap). Tanfolyamokat vezet az Ifjúsági Vezetőségnek (Youth Leadership), a Timóteus Társaságnak (Campus Crusade for Christ) és az Ifjúsági Specialistáknak (Youth Specialties), ahol ő a Mag (Core) csapat tagjaként szolgál.
Vélemény, hozzászólás?