Minden keresztyén embernek, akinek képessége van, joga is van az evangélium magvának elhintésére, sőt nemcsak joga, hanem kötelessége ennek teljesítése egész életén keresztül. Krisztusnak minden tanítványa köteles az adományhoz mérten, melyet a Szentlélek neki adott, az ő korának és nemzetének, hívőknek és nem hívőknek, az evangéliummal szolgálni. Ez a kötelesség nem szorítkozik csupán a férfiakra, hanem minden hívő, férfi és nőnek kell %u2012 ha erre Isten kegyelme képesíti %u2012 összes erejét megfeszítenie, hogy a krisztusi ismeretet terjessze.
De nem mindenkinek hivatása a prédikálás, nőknek ez például határozottan tiltatik. Ha azonban tudunk prédikálni, akkor azt meg kell nekünk tennünk. Én nem beszélek most olyan igeszólásról vagy egyéb lelki teendőkről, melyek alkalomadtán előfordulnak és minden igazi keresztyénnek a kötelessége, hanem a lelkipásztor hivataláról, szűkebb és tulajdonképpeni értelmében. Ez pedig magában foglalja a tanítást és a vezetést a gyülekezetben, ami egy férfi életének teljes hivatását képezi, valami világi foglalkozást teljesen kizár, azonban jogosan követelheti életének fenntartását azon gyülekezettől, melynek tagjai gondozására fordítja minden idejét és erejét. Nem mindenki tud vezetni a gyülekezetben. Mi hisszük, hogy a Szentlélek meghívására támadnak a gyülekezetben vezetők, és ugyanazon lélek teszi hajlandóvá a többieket arra, hogy hagyják magukat vezettetni. Nem mindenki hivattatik meg az Ige szolgálatára, vagy a vének és püspökök hivatalára, de mindazok, akik úgyszintén mint Pál apostol tudják, hogy eme hívatást nyerték, (II. Korinth. 4, 1.) teljes komolysággal kövessék e meghívást. Senki se tolakodjék be a juhakolba mint alpásztor, hanem tekintsen fel a Főpásztorra és várja az Ő rendeleteit. Ki Isten küldötte akar lenni, az várja a meghívást onnan felülről.
Azoknak, akik azt nem így csinálják, hanem e szent hivatást valamiképpen magukhoz ragadják, szól Istennek eme szava: „Én pedig nem bocsátottam őket, sem nem parancsoltam nekik: és használván nem használtak e népnek, azt mondja az Úr!” (Jerem. 23,32)
Isten küldöttei az Ószövetségben a Jehova általi meghívásuk tudatában éltek. Ézsaiás mondja nekünk, hogy egy szeráf az oltárról vett egy tüzes parazsat és azzal érintette ajakát. Azután így szólt az Úrnak szava: „Kit küldjék el? És kicsoda mégyen el nekünk?” És a próféta így felelt: „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” Jeremiás körülményesen leírja a meghívást az 1. rész 4%u201210. versekben. Külső alakjára nézve eltérő, de lényegében ugyanolyan volt Ezékiel próféta meghívása. Saját szavai szerint így hangzott: És monda nékem: Embernek fia! Állj lábaidra és szólok neked. És lélek jőve én belém, minekutána szóla nékem és állata engem az én lábaimra és hallám azt, aki szól vala nékem. És monda nékem: Embernek fia! Én küldelek az Izrael fiaihoz, a pártos nemzetekhez”. Egy másik meghívást elmond nekünk Ezékiel próféta 3, 1%u20124.
Dániel meghívása nem közöltetik, de elegendően bizonyíttatik a jelenségek által, melyekre ő méltóvá tétetett és a kegyelem által, melyben Isten őt részesítette: úgyszintén titkos imádságai meghallgatásában, valamint nyilvános működéseiben. Nem kell a többi prófétákat mind sorba említenünk: mindegyik „úgy mond az Úr”, szóval vezeti be prédikációját. Az Újszövetségben minden hívőre ráruháztatott a papság, de aránylag csak kevesen hivatottak a jövendőmondásra, vagy pedig ami ugyanaz, érzik a Szentlélek indítását, hogy egészen át kell adni magát az evangélium hirdetésének. De ezeknek ugyanolyan biztosaknak kell lenniök meghívásukban, mint a prófétáknak. Hogyan lehetséges pedig ez tényleges meghívás nélkül?
Ne gondoljuk, hogy a mi időnkben senki sem választatik ki egy különös meghívással a tanításnak tisztjére és a gyülekezet felvigyázatára. Már a névben, mely az Újszövetségben adatik a prédikátoroknak, benne foglaltatik, hogy egy külön meghívást kaptak. Az apostol mondja: ,,Krisztusért járván, tehát követségben”. A követségnek lényege azonban abban rejlik, hogy a követ a hivatalát attól a fejedelemtől kapta, akinek személyét helyettesíti. Egy olyan követ, akinek nincs küldetése, nagyon nevetségessé tenné magát. Olyan emberek, akik a Krisztus személyét helyettesítő követeknek mondják magukat, kell, hogy a legbensőjükben meg legyenek győződve arról, hogy Isten adta nekik azt a hivatalt, mely a megbékéltetést hirdeti. (II. Korint. 5, 18.) Valaki mondhatná, hogy ez csak apostoli hivatalra vonatkozik, akkor én azt felelem: a II. Korinth. levele nemcsak a Pál nevében, hanem a Tim. nevében is íratott. Ez azonban a lelki hivataloknak még egy más nemére is vonatkozik. I. Korint. levelében olvassuk: „Úgy tekintsen minket az ember, (Pál és Sosthenes) (I. Kor. 1, 1.) mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait.” (I. Kor. 4, 1.) Egy sáfár csakis Istentől kaphatja hivatalát.
Hogy ő szeretne sáfár lenni, vagy hogy mások őtet annak tartják, még nem teszi őt azzá. Ha valaki saját szakállára az ország leggazdagabb emberének adná ki magát és annak vagyonát kezdené kezelni, akkor nemsokára félre nem magyarázható módon felvilágosítanák tévedéseiről. Püspök, Isten sáfára, csak onnan felülről való meghívásra lehet egy ember (Titus 1, 7.) Titus felszólíttatott, hogy meghívását bizonyítsa be %u2012 tehát volt valami bebizonyítani valója.
Miről tudhatja meg egy fiatalember, hogy meghivattatott-e vagy nem? Ez egy komoly kérdés és igen komolyan akarom tárgyalni. Isten adjon nekem ehhez bölcsességet! Hogy ezeren megtévesztették az utat és megtántorodtak a szószéken, ezt sajnos, sok prédikátor bizonyítja, kinek működése nem hoz gyümölcsöt ama sok egyházban, ahol nincs élet. Szerencsétlen az a férfi, aki pályáját megtévesztette, de még szerencsétlenebb az a gyülekezet, melynek ilyen prédikátora van. Különös és szomorú, hogy olyan sok okos ember megtéveszti a hivatását és olyan cél után törekszik, mely sohasem tétetett eléje.
Ha azt a végtelen kárt meggondolom, mely abból származik, mikor valaki prédikátori meghívása felett tévedésben van, akkor nagy félelem száll meg, hogy valamelyik közülünk hanyag lehet az önmegbírálásban. Inkább sokat kételkedjünk, gyakran vizsgáljuk meg magunkat, mint oda betolakodni, ahol nincs semmi dolgunk. Nincs hiány eszközökben, melyek által meg lehet tudni, hogy meghívattatott s mielőtt biztos lenne ebben, nem szabad a hivatalt elfoglalni.
Amilyen fontos saját személyére nézve, hogy meg legyen térve, olyan fontos őreá nézve, mint lelkészre, hogy meghívása legyen. Egy prédikátor meghívás nélkül olyan, mint a keresztyén ember keresztyéni élet nélkül. Mind a kettő csak puszta név, mely mögött nem rejlik semmi.
Az onnan felülről való meghívás első ismertető jele a tüzes, mindent legyőző kívánság a prédikátori hivatás után; egy ellenállhatatlan vágyakozás, egy égető szomj, másoknak megmondhatni azt, amit Isten mívelt a mi lelkeinkkel. Bizonyos ösztönnek minősíteném, amilyennel a madár bír egy bizonyos időben, hogy fiait felnevelje, amikor a madáranya inkább meghalna, mintsem fészkét elhagyná. „Ne légy lelkész, ha tehetségedben van, hogy valami más légy”, ezt a bölcs tanácsot adta egy teológus az őtet kérdezőknek. Ha a deákok közül valamelyik itt ebben a teremben, éppen olyan boldog tudna lenni, mint újságíró vagy kereskedő, vagy gazdász, vagy orvos, vagy jogász, vagy államférfi, akkor az Istenre kérjük őt, haladjon az ő útain; ő nem az a férfi, akiben Isten lelke lakik teljességben, mert egy férfi, ki Istenével teljesen megtelt, kevésre becsülne minden más törekvést és csak azután törne, amiért eped a lelke. Ha azonban azt mondjátok, hogy India összes gazdagságaiért nem választanátok és nem szabad választanotok más hivatást, csak a Jézus Krisztus evangéliumának hirdetését, akkor bízhattok benne, ha a többi szükséges feltételek is megvannak, hogy az apostoli hivatásnak jelével bírtok. Nekünk mondhatnunk kell, mint Pál apostol is mondta: „Jaj nekem, ha az evangéliumot nem prédikálom!” Isten igéjének át, meg át kell járnia tagjainkat, mint egy tűznek, különben szerencsétlenek vagyunk hivatásunkban. Az önmegtagadásra, melyet tőlünk kíván, képtelenek vagyunk, és prédikációnk gyümölcstelen marad.
Ez a kívánságunk jól megfontolt is legyen, nem csak egy hirtelen fellobbanó, nem megfontolt óhaj. Szívüknek vágyakozása legyen legbuzgóbb pillanataiban, áhítatos igyekezetünknek célja, forró imádságunknak tárgya. Ez az óhaj győzzön a gazdagság és jólét esetleges kecsegtetései felett, kell, hogy megmaradjon nyugodt, tiszta elhatározás képpen akkor is, miután már minden egyéb dologgal leszámoltunk, azokat értékük szerint felbecsültük és a költségvetést megcsináltuk. Egyszer mint gyermek voltam nagyatyámnál, ki falun lakott és láttam a vadászokat piros kabátjukban a róka után lóháton vágtatni. Az gyönyörű volt. Legszívesebben ugrottam volna a kutyákkal együtt árkon-bokron keresztül. Ha később kérdezték tőlem, mi akarok lenni, azt mondtam: vadász. Némely fiatalembernek úgy tűnik fel a prédikátori pálya, mint nekem akkor a vadászé. Gyermekes kívánság a színes kabát és a vadászkürt után, azaz tisztelet, becsület, jó élet %u2012 mily balgatagság %u2012 talán a lelkészi hivatal fényes jövedelme után. Gyenge kedélyű emberek nagyon kívánatosnak látják a lelkészi pályát, és ezért figyelmeztetek minden fiatalembert, hogy ne tartsanak egy hirtelen való ötletet, isteni ihletnek és egy gyermekes előszeretetet, a Szentlélek meghívásának.
Figyeljétek meg jól, a ti óhajotok legyen teljesen önzetlen. Az a férfi, aki lelkiismeretes megfontolás után azon meggyőződéshez jut, hogy a püspöki hivatal utáni törekvés mellett, Isten dicsőségén és a lelkek üdvösségén kívül még más indítóokok is rejlenek, inkább mondjon le azonnal, mert az Úr nem tűri az ő templomában sem a kalmárokat, sem a vevőket. A haszonlesés itt olyan, mint a légy a vegyész serpenyőjében, mely mindent elront.
Óhajunknak állandóan kell megmaradnia bennünk, szenvedéllyé kell válnia, mely megállja a próbát, vágyódássá, mely elől nem bírunk szabadulni, még ha igyekszünk sem; oly kívánság, mely az évekkel mindig hatalmasabb lesz, annyira, hogy epedve, szomjúhozva vágyik az igét hirdetni.
Ez a vágyakozás oly nemes és szép, hogy nem merem lebeszélni azt a fiatalembert, kinél ezt felfedeztem, még ha tehetsége kevésbé megfelelőnek is látszik. Bizonyos körülmények között talán el kell fojtani ezt a lángot, ezt azonban csak kellő megfontolás után és bölcsességgel kell tenni. Én olyan sokat adok ezen tűzre, mely áthatja az emberi tagokat, hogyha magam nem érezném ezt, azonnal feladnám hivatalomat. Ha nem érzitek ezt az izzó parazsat, akkor kérlek, menjetek haza és szolgáljatok Istennek azon az úton, melyet néktek mutatni fog; ha pedig ég bennetek a tűz, akkor ne fojtsátok el, hacsak más fontos körülmények útján nem kell azon meggyőződéshez jutnotok, hogy nem az Úrnak tüze ez.
A prédikátori állás utáni komoly vágyakozás mellett, tanítási képességnek is kell lenni és a nyilvános tanítóhoz illő, szükséges tulajdonságokból is egy bizonyos mértéknek. Egy férfinek ki kell állni ezekből a próbát, különben nem bizonyult be a meghívása.
Nem kell neki mindjárt eleinte úgy beszélni, mint Robert Hall az utolsó időben. Ez a híres prédikátor háromszor akadt meg az első beszédében és ő azt mondotta: „Ha ez nem aláz meg, akkor nem tudom, mi alázzon meg”. Különben a legjobb szónokoknak egynéhánya nem beszélt mindjárt eleinte folyékonyan. Cicero is küzdött eleinte gyenge hangja és kiejtési hibák ellen. De senkise higgye, hogy prédikátornak hívattatott, míg be nem bizonyította azt, hogy tud beszélni. Behemót és Leviátán nem teremtetett repülésre, különben Isten adott volna nekik szárnyakat. Ha valaki prédikátornak hívattatott meg, annak kell, hogy legalább valami beszélőtehetsége legyen, amit azután gyakorlat által tovább kell fejlesztenie. Ahol ez az adomány nincs meg, ott bajosan lehet azt kiképezni. Hallottam egy emberről, kinek ellenállhatatlan vágya volt a prédikálásra és lelkészének nem hagyott békét, míg ez végre megengedte neki, hogy egy kísérletet tegyen a szószéken. De tovább nem is jutott az első kísérletnél, mert mire felolvasta volna az alapigét, minden gondolata elszállt s csak egyet mondott el a következő megható szavakban: „Testvéreim, ha valaki közületek azt hiszi, hogy prédikálni nem művészet, az jöjjön ide fel s az elbizakodottsága el fog múlni”. Ennyit mondott és lejött a szószékről. Megpróbálni többet ér, mint megtanulni. A próba megmutatja, hogy van-e tehetség vagy nincs A próba-időben kérdezzük meg magunktól, lesz-e reményünk, hogy prédikációnk által másokat felépítsünk. De ne is bízzunk saját lelkiismeretünkbe és ítéletünkbe, mert gyarló bírák vagyunk. Vannak testvérek, kik nagyon gyorsan felfedezik, hogy Isten milyen csodálatosan segített nekik. Ha ezen dicső önmegelégedésnek alapja volna, akkor irigykednék ezen testvérekre, mert sokszor sóhajtozom magamban, hogy a beszéd nem igen akar sikerülni. Saját véleményünk sohase legyen irányadó; bízzunk értelmes, lelki gondolkozású emberek véleményében. Ne legyen általános szabály, de sok falusi gyülekezetben jó, régi divat, hogy a fiatalembernek, aki prédikátor akar lenni, először csak a testvéri szűkebb körben kell beszélni. A fiatalemberre nézve nem nagyon próba és többnyire a gyülekezetre nézve sem nagyon épületes, de igen üdvös reá nézve és nem teszi ki magát annak, hogy tudatlanságát kimutassa.
Kiegészítésképpen még hozzáteszem, hogy az igazi lelkésznek nem elég még az, hogy ő tudjon tanítani és másokat felépíteni; szükséges a józan ítélet, jó tapasztalat, barátságos modor és szeretetteljes kedély; mutassatok bátorságot és szilárdságot, de ne hiányozzék a nyájasság és részvét sem. Jól tudni kormányozni éppen olyan szükséges, mint jól tudni tanítani. Kell tudni vezetni, tűrni és nem elfáradni. A kegyelemben pedig túl kell áradni mindenkit, annyira, hogy tanácsadók lehessetek a gyülekezetekben. Olvassátok figyelemmel I. Timótheus 3, 2%u20127 és Titus 1, 6%u20129, hogy mi kívántatik egy püspöktől. Ha ezen kegyelmi ajándékok nem bővölködnek bennetek, akkor talán jó evangélisták lesztek, de mint prédikátorok nem sokat fogtok véghezvinni.
Ha egy férfi a már megbeszélt módon gyakorolta adományait, akkor tegye meghívását még azzal próbára, hogy prédikálása folytán jönnek-e létre megtérések? Ha erre nincs eset, akkor csalatkozott és vonuljon vissza minél gyorsabban. Nem lehet kívánni, hogy az első vagy a huszadik prédikáció után mutatkozzék már eredmény, sőt egy férfi, aki hivatva érzi magát a prédikálásra, egész életen keresztül csak próbálkozhat, de azt hiszem, hogy egy férfiúnak a meghívása nem pecsételtetett meg addig, míg működése folytán nem nyeretnek meg lelkek Jézus Krisztus ismeretére. Mint munkás folytathatja tevékenységét, ha lát is vagy nem lát eredményt, de prédikátori hivatása csak akkor biztos, ha gyümölcs mutatkozott. Mennyire buzogott az én szívem az örömtől, mikor az én első megtért emberemről hallottam! Megtelt templomok és barátaimnak barátságos arcai sohasem elégítettek ki engemet. Vágytam összetört szívekről és bűnbánó könnyekről hallani. Örültem, mint aki gazdag zsákmányt nyert, mikor egy szegény munkásasszony mondotta nekem, hogy érzi bűneinek súlyát és a vasárnap délutáni prédikációm alatt találta meg a Megváltót. Még most is látom kicsiny házikóját, tudom, hogy vétetett fel a gyülekezetbe és milyen boldog hazatérés volt az ő halála. Ő volt meghívásomnak első és igen gyönyörűséges pecsétje. Nem volt anya, ki jobban örült volna elsőszülött gyermekének. Lelkem magasztalta az Urat, ki megtekintette kicsinységemet és kegyelmet nyújtott nékem egy munka elvégzésére, melyért boldognak mondanak a nemzedékek; mert ilyen nagy becse van előttem egy lélek megtérésének. Tulajdonképpen még mielőtt a hivatalt elfoglalnátok, kell hogy megtérések kövessék a prédikációt. Gondoljatok az Úr szavára, (Jeremiás 2%u20123, 21%u201222.) mely mindazoknak, akiknek prédikálása nem hoz gyümölcsöt, figyelmeztetésül szolgálhat: „Nem küldöttem azokat a prédikátorokat és ők futnak vala, nem szólottam nekik és ők prédikálnak vala. Ha az én tanácsomat fogadták volna, bizonyára megtanították volna az én népemet az én igéimre és megtérítették volna őket az ő gonosz útukról és az ő cselekedeteiknek gonoszságáról. Nem tudom felfogni, hogy prédikálhat egy ember évről-évre anélkül, hogy megtérések lennének. Nincsen részvéttel másokkal szemben, nem érez felelősséget? Talán helytelen fogalmat alkot magának az Isten mindenhatóságáról és merészen Őreá hárítja a felelősséget? Azt hiszi, ha Pál ültet és Apollós öntöz, hogy Isten nem adja a sikert? Mit ér a képesség, bölcsészet, beszélőtehetség, sőt igazhívőség, ha a jelek nem követik? Miként lehetnek azok Isten küldöttei, akik nem vezetik az embereket Istenhez? Próféták, kiknek szavaiban nincs erő, magvetők, kiknek magvai elromlanak, halászok, kik nem fognak semmit, harcosok, kik nem sebeznek meg senkit %u2012 Isten emberei ezek? Inkább légy utcaseprő vagy kéményseprő, minthogy terméketlen faként állj a prédikátori hivatalban! A legalacsonyabb munkával lehet az emberiségnek szolgálni, de az a szerencsétlen, aki a szószéken áll és Istent sohasem dicsőíti megtérésekkel, egy semmi és rosszabb a semminél; ő egy kártevő.
Vannak száraz idők és sovány esztendők, melyek megemésztik, a kövéreket, de főeredményként mégis csak akad gyümölcs Isten dicsőítésére és az időnkénti terméketlenség kimondhatatlan fájdalommal tölti el a lelket. Testvéreim, ha az Úr nem adott néktek buzgóságot a lelkek iránt, akkor maradjatok a kaptafánál vagy a mészkanál mellett, de maradjatok távol a szószéktől, ha kedves néktek a lelketeknek nyugalma és a ti jövendő boldogságotok.
Menjünk még egy lépéssel tovább a vizsgálatban. A gyülekezet bírálata, mely ti értetek imádkozik, megmutatja, hogy az Úrtól van-e a meghívás. Szükséges bizonyítéka a hivatásnak, hogy Isten népe előtt kedves legyen a prédikációtok. Isten megnyitja azoknak, akiket meghívott az ő beszéde hirdettetésének ajtaját. (Koloss. 4. 3.) Mikor prédikálunk, akkor szellemünk megítéltetik a gyülekezet által: ha megvettetik vagy a gyülekezet nem épül általunk, akkor visszavonhatatlan az a következtetés, hogy nem Isten küldött minket. Az igazi püspök ismertetőjeleit megtaláljuk Isten igéjében. Ha a gyülekezet eszerint vezetteti magát, és nem tekint minket képesnek és nem választ meg, akkor ugyan evangélizálhatunk, de a lelkészi hivatal nem nekünk való. Igaz, hogy nem minden gyülekezet a Szentlélek erejében ítél. Némelynél a testből ered az ítélet. Ilyen személyes dologban, mint az én kegyelmi ajándékaim, inkább a hívők gyülekezetének ítéletére hallgatok, mint az én saját bírálatomra. Mindenesetre, ha elfogadjátok az ítéletet vagy nem, világos intés, hogy egyelőre nem kell lelkésznek lennetek. Ha pedig az Úrnak meghívása hozzátok mégis megtörtént, akkor nem sokáig kell hallgatni. Isten gyülekezetének nagy szüksége van élő prédikátorokra. Egy férfi többet ér az ő számára, mint az Ófirból való arany. Csak azok a prédikátorok szűkölködnek és éheznek, akik mesterségszerűleg űzik hivatásukat, de Isten felkentjei nem lesznek hivatal nélkül, mert vannak gyakorlott fülek, kik hamar felismerik beszédükből és nyitott szívek, akik a nekik való helyre hívják őket.
Legyetek készen a munkára és soha nem lesz hiányotok benne. Ne szaladgáljatok erre-arra saját magatokat felkínálni és itt-ott próba-beszédeket tartani. Képességre törekedjetek inkább, mint alkalomra, hogy ezt kimutassátok és legnagyobb gondotok az legyen, hogy az Úrban éljetek. A juhok felismerik az Istentől küldött pásztort. Az ajtónálló kinyitja néktek az aklot és a nyáj megismeri a hangotokat.
A következőben, az eddig mondottak megfejtésére, egynéhány tapasztalatomat mondom el, melyet szereztem a hitszónokjelöltek vizsgáztatásakor. Nekem jutott a felelősségteljes feladat, véleményt mondani afelett, hogy bizonyos fiatal emberek óhaját lehet-e teljesíteni, akik lelkészek akarnak lenni; azaz, nem ítélek afelett, hogy legyenek-e prédikátorok vagy sem, csupán arra nézve, hogy intézetünk felvegye-e őket? Kedves embertársaim közül akad olyan, aki azzal vádol engem, hogy nékem lelkészgyáram van. Ez teljesen valótlan. Én nem csinálok lelkészeket, nem is tudnám. Én csak olyanokat veszek fel, kik már lelkészeknek mutatják magukat. Jogosabban lelkészölőnek nevezhetnének engemet, mert már sok kezdőnek én adtam meg a halálos döfést, lelkiismeretem pedig nyugodt afelett. Mindig nehéz feladat én rám nézve, amikor egy reményteljes, fiatal testvért, aki felvételt kér az intézetbe, el kell utasítanom. Szívem hajlik a jóságra, de a gyülekezet iránti kötelességem kényszerít engemet arra, hogy szigorú igazsággal ítéljek. Ha a folyamodót meghallgattam, bizonyítványait elolvastam, és egynéhány kérdést intéztem hozzá, s azután azon meggyőződéshez jutottam, hogy az Úr nem hívta meg őtet, akkor kötelességem őt elutasítani. Bizonyos esetek irányadóul szolgálnak a többieknek.
Némely fiatalember komolyan törekszik a lelkészi hivatalra, de sajnos kitűnik, hogy a főindító okot az a nagyravágyás képezi, mely az emberek előtt tündökölni akar. Azt gondolják, hogy mint prédikátorok kitüntethetik magukat; érzik az alkotószellem ébredését, közönséges embereknél nagyobbaknak nézik magukat, a lelkészi hivatalt szószéknek tartják, melyen a beképzelt tehetségekkel ragyogni lehet. A szószék azonban ne legyen a nagyravágyás lajtorjája s ha észreveszem a szándékot, akkor az a tanácsom, hogy csak haladjanak saját útjukon; ilyen embereknél nem jön ki jóra, ha az Úrnak szolgálatába lépnek. Nekünk nincs semmink, amivel dicsekedhetnénk, s ha volna is valamink, akkor a szószék lenne a legalkalmatlanabb hely ennek fitogtatására: mert ott naponta azon tudatra jövünk, milyen lényegtelenek, sőt milyen semmik vagyunk. Az olyan férfiakat, akik megtérésük után is nagy jellemgyengeséget tanúsítanak, tévtanok felé hajlanak, könnyen belekeverednek rossz társaságba, vagy durva bűnökbe esnek, sohasem segíthetem a lelkészi hivatal elfoglalásához, ha mindjárt minden jót ígérnek is.
Vélemény, hozzászólás?