Veszélyben vagyunk. Mi lelki munkások, segítők, másokért oly sokat fáradozók. Nem, nem azért, mert az emberek annyira hálátlanok, nem is azért mert nem tesszük jól a dolgunk… A veszély oka, hogy a tűz bennünk oly érzékeny, könnyen alábbhagy a lobogás, egy kis szél, eső, vagy egy-két „jószándékú” testvér oltogatása, és már majdnem kialszik a parázs. De még föl-föl lobban, erőre kap újból, hisz, ha végleg kiégne, nagyon nehéz lenne tüzet csiholni…
A lelki munkásokat, legyenek lelkészek, vagy laikusok, fenyegeti az a veszély, hogy nem találva elég örömöt, sikerélményt a munkájukban kezdik egyre sivárabbnak érezni azt, amit tesznek. Ismerve Jézus szavait, a gyümölcsöző életről, nagyon sok keresztyén nem tud mit kezdeni akkor, ha a ezt nem látja az életében. Jóllehet, keresztyén körökben elterjedt az a szlogen, hogy van amikor „más a vető és más az arató”, valljuk be őszintén, valahogy mégis elkeseredünk, ha nem jönnek az emberek, ha nem lehet motiválni a fiataljainkat, ha alig van gyümölcs a fán… Hogy ez miért van, arra most nem szeretnék kitérni, inkább az érdekelne, hogy mi történik ilyenkor velünk? Hogy dolgozzuk fel a kudarcokat?
De ne gondoljuk, hogy csak a puszta sikertelenség vezet kiégéshez, nagyon sok lelki munkás agyonhajtja magát, teljes áldozatként, mintha az ószövetségi oltárra küldte volna az Úr. Akik azonban két végéről égetik a gyertyát, előbb-utóbb valóban kiégnek, a szó legszorosabb értelmében.
Életmentő lehet, ha valaki felismeri, hogy vele, vagy valakivel a környezetében baj van. Éppen ezért, szeretném, ha együtt áttekintenénk, mit érdemes tudnunk a kiégésről!
1. Mi is az a kiégés?
A kiégettség egy olyan állapot, amely hosszú időn át lassan, de folyamatosan alakul ki. A motiváció hiánya, a túlerőltető célok, a társadalmi nyomás idővel felemészti a testi, lelki energiát. Először csak fáradtság, kimerültség jelentkezik. Az első veszélyeztetettség akkor kezdődik, amikor ezt a fáradtságot megszokja, természetesnek veszi valaki. Ilyenkor jellemzően már elutasítja a környezete észrevételeit, a kiégés felé haladó ember: „velem ez nem történhet meg”, „csak pár nap pihenés kell, és megint a régi vagyok”, „nekem nem árt a hajsza”, „nem igaz, hogy ingerült lennék”.
Amerikai kutatók teológusokat, lelkészeket vizsgálva a kiégéssel kapcsolatban, meglepő eredményre jutottak: 144 evangélikus hallgató 55% szenvedett alvászavarokban, 30%-ának szedett valamilyen gyógyszert. 425-ször jelezték a tanulók a tanév során, hogy magukat kiégettnek érzik.
Egy másik felmérés 189 lelkész családi életét vizsgálta. A lelkészek házastársai az életben sokkal magukra hagyottabbak, mint más feleségek. A családi életet is a foglalkozás határozza meg. A foglalkozás kielégítésének igénye messze meghaladta a családi, házastársi igények kielégítését. A lelkészek és feleségeik jóval gyakrabban panaszkodtak a kiégés tüneteire, mint mások.
2. A kiégés folyamatának 12 lépcsője
A kiégés kialakulása egy 12 lépcsős folyamatnak képzelhető el legkönnyebben. Persze az egyes stádiumok között nincs éles határ, a szakaszok élethelyzettől, személyiségtől függnek. Értelemszerűen, minél korábbi stádiumban ismerik fel, hogy baj van, annál könnyebben lehet segíteni.
1. szakasz: A bizonyítani akarástól a bizonyításkényszerig.
A bizonyítani akarás önmagában természetes velejárója az életnek Egészséges és mind magunk, mind mások számára hasznos igény, hisz a tálentumokat nem kell elásni. Ha viszont kényszerré válik, akkor a testi és lelki egészség veszélyeztetőjévé válik. Ilyenkor egy cél érdekében mindent feláldozni kész valaki. Ezt nevezhetjük sajátos bálványimádásnak is, hisz ilyenkor az illető amolyan idealista módon magát valamilyen ideál követésére adja. Pl. ideális lelkipásztor, ideális szakember, ideális családfő… A csapda ott van, hogy a környezet is támogatja ezt a fajta ideálhajszolást jutalmazással, , elismeréssel.
Milyen okokra vezethető ez vissza?
– Ha a szülők pl. sokat vártak a gyereküktől, vagy sokat és nagyon különböző dolgokat vártak.
– Ugyanolyan veszélyes lehet, ha valaki „azt csinálhatta, amit akar”, mert így nem ismerte meg a határokat, a sajátját sem, így könnyen túlbecsülheti magát, lehetőségeit, képességeit.
– Előfordul, hogy valamilyen dac, amelyből kialakul egy életforma: pl. nők esetében, hogy ma megmutassák a férfivilágnak, hogy mire képesek
– Gyakori ok lehet az is, ha valaki csak a kiugró teljesítményért kapott elismerést.
Mi segít ebben a szakaszban?
Ilyenkor segít a veszélyeztetettség felismerése és annak a pontnak a megtalálása, ahol a bizonyításból kényszer lesz. Nagyon fontos a saját természet és életritmus (újra)megtalálása és az ahhoz való alkalmazkodás.
2. szakasz: fokozott erőfeszítés
Ha a bizonyításkényszer kialakult, akkor egyre sürgetőbbé válnak a különböző feladatok, A lelkiismeretességre, idealizmusra, elkötelezettségre hivatkozva magyarázzák az állandó túlterheltséget. Erre a szakaszra jellemző, ha már nem tudja valaki kiadni a kezéből a feladatait, mert mindent neki kell végeznie. Ilyenkor nem a mások iránti bizalmatlanságra kell gondolnunk, hanem sokkal inkább a kontrolvesztéstől való félelemre: mi lesz, ha nem én irányítom a dolgokat, ha valamiről nem tudok? A félelme az, hogy esetleg csökken a teljesítménye, és akkor az önértékelése is csökken. Megint csak nehéz kívülről észrevenni azt, hogy valami nincs rendjén, hiszen a környezet az ilyen embereket szorgalmasnak, célratörőnek tartja. A bizonyítási kényszer egyre fokozódik, a fáradság már állandósul, aminek következtében mégiscsak csökken az eredményesség. ez nem a képességek hiánya, hanem a kezdődő kiégés jele.
Mi segíthet ekkor?
A legbiztosabb segítség a veszélyeztetett ember számára a legnehezebbek egyike: a feladatok, munkák egy részének delegálása, leosztása. Ennek következtében ismét javulhat a teljesítmény. A „kevesebb több” elve jó segítség lehet. Nagyon fontos a kialakuló félelmek megfogalmazása, tudatosítása esetleg lelkigondozói beszélgetésben.
3. szakasz: A személyes igények elhanyagolása
Minél inkább a munka, a feladatvégzés kerül a középpontba annál kevesebb idő jut a személyes igények kielégítésére. Ez odáig vezet, hogy elfelejti a kiégésnek indult ember befizetni a számláit, vagy bevásárolni, vagy a szerettei születésnapját megünnepelni. Eltűnik mindaz az életükből, ami korábban személyes jólétüket segítette: az érzelmek, a szerelem, a humor a vidámság. Mondhatni elkomorulnak. Gyakran visznek haza munkát. megjelennek a káros szenvedélyek.
Mi segíthet ekkor?
A felismerés az első lépés. Majd fel kell térképezni az elintézetlen ügyeket, listát készíteni, a fontossági sorrendről. Hasonlóan a korábban örömöt jelentő kikapcsoló tevékenységekről is érdemes beszélni. Előre megtervezett napi és hetirend segíthet a kiegyensúlyozottság visszaállításához.
4. szakasz: A személyes igények és a konfliktusok elfojtása
Ebben a szakaszban érzékelik a kiegyensúlyozatlanságot, a belső konfliktust. Ekkor már kezdik komolyan venni az egészségüket, a múlni nem akaró megfázásukat, a fáradtságérzetet. Érzik, hogy jobban kéne vigyázniuk, ugyanakkor még mindent megtesznek azért, hogy a környezetük ne vegye észre, mennyire aggódnak. Természetesen ez a belső konfliktus terhes és hátráltatja a teljesítményt, ezért elkezdik ezeket az érzéseket hárítani, mintha csak a munka akadályai lennének, nem pedig figyelmeztető, óvó jelzések. éppen ezért hamarosan visszaáll a régi képük önmagukról.
A környezet jelzéseire bezárkóznak. Továbbá, a testi kimerültség jeleire úgy reagálnak, hogy igyekeznek még többet teljesíteni. Ezért a szabadságot átalusszák, vagy végig sportolják, és amikor még fáradtabbak ezek után, akkor igazolva látják, hogy az alvás, a sport fölösleges időpazarlás. Azonban nem lehet már néhány óra, nap alatt behozni amit hónapok óta elmulasztottak.
Mi segíthet ekkor?
A kívülről érkező vélemények komolyan vétele mellett, az ad hoc regenerációs akciók mellőzése. Az alvás és a mozgásigény rendszeres napi beosztása, még megállíthatja a folyamatot. Ilyenkor a lelkigondozói beszélgetés témája a magunkiránti felelősség, az intő jelek komolyan vétele.
5. szakasz: Az értékrend megváltozása
Az eddigiekben már megtanultak lemondani igényeikről, melynek következtében lassan felborul a természetes értékrend is. A szükséges és kevésbé szükséges között már nem tudnak különbséget tenni. Az időérzékük is megváltozik: a múlt, vagy a jövő kevésbé fontos, mint az adott pillanatok. Az ítélőképesség is deformálódik: a gyermek, a házastárs akiknek szüksége lenne rájuk az idegeikre mennek, mert feltartják a munkájukban.
Mi segíthet ekkor?
Ekkor már izoláció veszi kezdetét, melynek végén a veszélyeztetett egyedül marad. Érdemes a személyes értékrendet áttekinteni: Mi fontos jelenleg az életemben? Mi a sorrend? Mi lenne az a sorrend, ami kielégítene, amire vágyom? Milyen lépések tehetők azonnal ennek megvalósulásáért?
6. szakasz: A fellépő problémák tagadása
A 3. szakaszban kezdődött meg az igények figyelmen kívül hagyása. Itt ez felerősödik, kiteljesedik. Minden megszűnik létezni, ami akadályozza őket a teljesítményükben. A környező világgal való kapcsolat vész el. Nem marad idejük arra, hogy ápolják kapcsolataikat, mindez nyomasztó teherré válik. Beszűkül a gondolatviláguk is, nem foglalkoznak többé pl. politikával, mondva, hogy ere nincs idő. Fokozódik az elmagányosodás.
Mi segíthet ebben a szakaszban?
Ha feltűnik a cinizmus, vagy hogy nem tud olyan eseményről valaki, amiről az egész város beszél, ha a baráti, családi meghívások nem kellemes időtöltést jelentenek, akkor csökkenteni kell a terhelést. ennek első lépése, ha beszélnek állapotukról. A változás a letagadott valóság kimondásával kezdődik.
7. szakasz: Visszahúzódás
Már nem hatnak rá a környezeti hatások, az érzelem kicserélése elmarad. Ezért a saját forrásaiból kell fedeznie remény és tájékozódás igényeit. De mivel társas lény az ember, ez egy idő után lehetetlenné válik. Ennek a végkifejlete a magányos szigetre vágyódás. Ugyanakkor megjelenik a belső félelme is az elmagányosodástól. Ám ez a félelem kifelé épp az ellenkezője lesz: agresszió. előfordulhat az is, hogy valaki tréfamesterré, a környezete bohócává válik, mindenből viccet csinál, nem lehet vele szó érteni, elérhetetlen másoknak.
Mi segíthet ebben a szakaszban?
Belátni először, hogy mindenkinek szüksége van emberi kapcsolatokra. A magányos farkas a farkasra és nem az emberre vonatkozó kép. a közösségről lehet beszélgetni.
8. szakasz: Magatartás és viselkedésváltozás
Ekkor elvész a külső vélemények meghallgatásnak a képessége, mert minden kritikaként hat. Nem tud különbséget tenni a kritika és a mások figyelmessége, aggódása között. A kapott szeretetet nem veszi észre, mert őt nem lehet szeretni. Radikális változások jellemzők: ivás, dohányzás, vagy épp azok drasztikus elhagyása. De a falánkság, vagy a hirtelen fogyókúra is ide sorolható. HA valaki mi8ndig csinosan öltözött volt, és elhanyagolja a külsejét, vagy fordítva, szintén jelezhet nekünk. E változások a szélsőségesség mentén alakulnak.
Mi segíthet ebben a szakaszban?
Fel kell térképezni az érintettel, milyen változásokat lát magatartásában, viselkedésében. Így könnyebb motiválni a változtatásra. A cél ekkor a kritika és a mások jó szándékú véleménye közötti különbségtétel visszanyerése. Fontos ekkor az empátia, a szeretet, mert a kiégésnek indult ember már amúgy is beszűkült.
9. szakasz: Deperszonalizáció
A deperszonalizáció annak kifejezése, amikor valaki elveszti önérzékelő képességét. Az előző szakaszokban elveszett a külvilággal való kapcsolat, most a 2belvilág2 is elkezd távolodni. Ez megnyilvánul abban pl., hogy az orvos által diagnosztizált betegség hidegen hagyja, mintha nem is róla lenne szó. Idegennek érzi a testét. A veszélyes és a bagatel között nem tesz különbséget.
Mi segíthet ekkor?
Ekkor már nagyon égető a szakember felkeresése. Gyakran a lelkigondozók feladata meggyőzni a veszélyben lévőt, hogy megtegye ezt a lépést.
10. szakasz: Belső üresség
A belső üresség érzése nagyon zavaró, ezért azt igyekszenek valamilyen módon megtörni. Kábítószerrel, futó kalandokkal igyekszenek feltölteni az űrt. A csalódás azonban fokozza a szorongató érzést. Sokaknak kialakulnak pánikrohama, fóbiái. Hisz akkor legalább éreznek valamit, nem csak az ürességet, ez még mindig elviselhetőbb. Ezek a rohamok jelek, és nem tünetek, így a mélyebb gyökereket kell keresni, s nem csak a félelmekkel foglalkozni.
Mi segíthet ekkor?
Szükséges a környezet segítsége, ami ekkor a szakszerű kezelés (a pszichoszomatikus tünetek miatt).
11. szakasz: A depresszió
Aki eddig eljut, az életet reménytelennek, kilátástalannak, örömtelennek látja. Ekkorra elhatalmasodik a kétségbeesés, a kimerültség. Az alvás már nem pihenés, állandó a fáradtság, minden nagy erőfeszítésbe kerül. Gyakran fel se akarnak kelni. Amikor a környezet erősködik, csak romlik a helyzet. Az ágyban biztonságban érzi magát. Számolnunk kell az öngyilkosság veszélyével is.
Mi segíthet ekkor?
Minél hamarabbi orvosi segítség. Fokozottan kell ügyelni az öngyilkossági veszélyre.
12. szakasz: A teljes kiégettség
Kevesen jutnak el eddig, mert általában hamarabb kapnak valamilyen segítséget. Ekkora már olyan erős a testi és a lelki megterheltség, hogy életveszélyes állapotról beszélhetünk. A kialakult pszichoszomatikus betegségek kórházi kezelést igényelnek.
A szakaszokban felsorolt jelenségeket ki-ki már ismerheti a mindennapi életből. HA csak rövidebb időre lépnek fel még meg lehet velük birkózni. A veszély akkor lép fel, ha folyamattá érnek a szakaszok. Ha ekkor még valamilyen családi tragédiai is történik, akkor még nagyobb az esély a szakaszok folyamattá érésére.
Az Illés-szindróma
Az egyházban dolgozókat sem kerülik el a kiégést előidéző tényezők, ezért nagyon fontos, hogy mindannyian figyeljünk egymásra, magunkra.
Illés első olvasatra talán sikeres volt, de ha jobban megvizsgáljuk, a kiégett ember bibliai példája ő.
Röviden megvizsgálva a történetet:
1. Önfeláldozó feladatvállalással kezdődik: az Úr megbízza, hogy jövendőlje meg Akhábnak a következő szárazságot. A csapáskor Illés csodákat él át: hollók táplálják. Maga is csodákat tesz. Majd a Kármel hegyen Isten igazolja, a 850 baál pappal szemben. Eddig minden szerencsésen alakul. Illés hatalmas jellem, magabiztos, erős egyéniség.
2. Figyeljünk egy pillanatra a történettől függetlenül erre az emberre! A legtöbb egyházi munkás, keresztyén ember, hasonló. Hasonlóan önfeláldozó, magát hátra tévő.
3. A bibliai történet azonban meglepő fordulatot mutat be: sikertelenség, kimerültség, csalódottság. Jézabel ugyanis büntetést szab ki a baál papokért. Illés egyedül kell, hogy szembe nézzen ezzel, hisz a nép, vagy a király nem állnak mellé. Illés már megoldott hasonló nehézségeket, s most mégis „megijedt és elment, hogy mentse az életét”.
Meglepő fordulat? Pedig ma is megtörténik ez!
Nézzük még meg, miért vagyunk mi keresztyén munkások veszélyeztetettek?
A gyülekezeti munkásokat veszélyeztető tényezők:
– Mértékét vesztett személyes és professzionális elkötelezettség: amikor is a foglalkozás nem a mindennapi életelem, hanem maga az élet. Magasan felette áll minden másnak, így a természetes igények szóba se jöhetnek. Ez nem az átlagos mindennapi élet. Sok fiatalt motivál a „jobbnak lenni”, „kitűnni” akarás, amikor lelkészi pályára megy. Ám ezek olyan magas elvárások, amik nem teljesíthetőek. Ez túlterhelést jelent a kiégés veszélyével.
– A korlátozott kompetencia ismétlődő megtapasztalása: A magas elvárás eredményt kíván, de az egyén szembekerül a végességével. Illés a Kármel után azt várta joggal, hogy megtér a király is, a nép is. Ő mindent megtett. Nagyobb jelet nem kaphatott volna az Úrtól. Azonban ez nem történt meg, Isten terve más volt. Szembe találta magát azzal, milyen végesek a prófétai lehetőségek.
– A mérhetetlen eredmény, eredménytelenség: Illés emberileg nézve sikertelen maradt, noha odaadóan dolgozott. Az egyházi munka sem mérhető a társadalom mércéjével, de így elkerülhetetlen a sikertelenség, eredménytelenség érzése. Ilyenkor gyakran kialakul a „pusztai magányosság” .
– Szociális izoláció: Az Illés történetében a próféta társtalan, magányos. Sajnos ez a lelki munkásokkal is gyakran megesik. Gondoljunk pl. a lelkészi munkabeosztásra: amikor mások szabadok, vagy ünnep van, ők dolgoznak. A szabadidő egybeolvad a munkával, vagy elmarad, mert nincs társaság.
– Félreértett üdvterv: Illés Istent a viharban, a tűzben megjelenőnek gondolja, aki győzedelmesen közbelép, ezzel szemben Isten a halk és szelíd hang Istene.
A hétköznapokban mi is sokszor egy mindent elsöprő Istenre vágyunk, és nehéz olykor szembenéznünk az együtt szenvedő, a megalázható Isten-arccal. Ez a hite-vesztettség érzését keltheti fel bennünk, ami tovább erősítheti a kiégés veszélyét.
Az Illés-történeten túl még néhány megfontolandó körülmény:
– A munkatempó és az életritmus: gondoljunk pl. a szórványgyülekezetekben dolgozókra, vagy csak arra a tényre, hogy egy lelkész naponta többször is ritmust vált: temetés, majd ifióra…
– Diffúz elvárások: a gyülekezeti munkásoktól elvárják, hogy tökéletesek legyenek, és mindent megcsináljanak. Az ember összezavarodik: mi is a feladata.
– Elmosódott határok: gyakran nem tudható, mi is a teljes körű feladata egy lelkésznek, mit vár el a gyülekezet? Nincs munkaköri leírás, mint egy villanyszerelőnél, így sokszor a lelkészek a gyülekezet mindeneseivé vállnak.
A veszélyeztető tényezőket még sorolhatnánk, azonban az ennyiből is látszik, hogy mennyire k vannak téve az egyházi munkások a kiégés jelenségének.
KÉRDŐÍV
Végül egy rövid kérdőív segíthet megítélni a saját helyzetünket.
(Igennel vagy nemmel kell válaszolni)
I. Az érzelmi kimerültség mértéke:
1. Munka után érzelmileg kimerültnek érzem magam
2. Egy munkanap végén elhasználtnak érzem magam.
3. Reggel a munka megkezdése előtt is már fáradt vagyok.
4. Megerőltet, ha egésznap emberekkel kell foglalkoznom.
5. Gyakran az idegeimre megy a munka.
6. Úgy érzem keményen dolgozom a hivatásomban.
7. Ha egésznap másokkal foglalkozom, az stresszt jelent.
8. Gyakran nem tudom, mitévő legyek.
II: A deperszonalizáció mértéke
9. Gyakran személytelenül bánok az emberekkel.
10. Szolgálati időm folyamán egyre inkább eltompultak mások iránti érzelmeim.
11. Attól tatok, munkám során csökkent együttérző képességem.
12. Nem érdekelnek igazán mások problémái.
13. Úgy érzem az emberek gyakran engem okolnak, ha nem találnak megoldást a problémáikra.
Vélemény, hozzászólás?