2005 júniusában, a szökőár utáni nyáron, ami Délkelet-Ázsián keresztül pusztított, a feleségemmel egy egyetemistákból álló csoportot vezettünk Thaiföldre, hogy segítsünk az újjáépítő munkában. Sosem láttam ilyen pusztítást ezelőtt. Idegenvezetőnk először ahhoz a helyhez kísért el, ahova a holttesteket vitték. Egy emlékmű domborult az egyik külső falon, jelezvén az országokat, amelyek embereket vesztettek el. Ameddig a csapat az emlékművet nézte és képeket készített, egy teherautó két újabb testet szállított. A csapat hangulata és testtartása azonnal megváltozott, és a kirándulásnak ettől fogva még mélyebb jelentése lett. Halál és pusztulás vett minket körül, és a mi „küldetésünk” az volt, hogy reményt és fényt vigyünk egy nagyon sötét helyre. Ez nem tűnt könnyűnek.
Nemcsak romba dőlt falvakat és szenvedő családokat láttunk, hanem szembesültünk egy olyan problémával is, amire nem készültünk fel: a féktelen prostitúcióval. Meglátogattunk egy tengerparti szórakozóhelyet, amit a „világ pedofil fővárosá”-nak tartanak. A férfiak több ezer dollárt fizettek, hogy gyerekekkel közösüljenek, közvetlenül a mi környezetünkben. Engem személyesen számtalanszor leszólítottak férfiak és nők, pénzkeresés reményében. Értesültünk árvaházak igazgatóiról, akiknek 50.000 vagy még több dollárt ajánlottak fel tízéves vagy annál fiatalabb gyerekekért.
Hogy lehet egy külsőleg ilyen szép hely, ilyen csúnya „belülről”? Ha Isten jó, miért van annyi szenvedés a világon, főleg ártatlan gyerekek között? Hol volt Isten azon a napon, amikor a szökőár telibe találta a partvidéket, és a számtalan többi napon, amikor szexuális „szökőárak” pusztítottak fiatal lányok életében?
Amint az elképzelhető, az első pár napban Thaiföldön nehéz volt bizalmat, hitet és reményt táplálni a Biblia Istene iránt. Persze, mindannyian a filozófiai és absztrakt kérdést tettük fel: Hogy lehet Isten jó, mikor annyi fájdalom és szenvedés van a világon? És kielégítő válaszokhoz jutottunk. De a kérdések Biblia-tanulmányozások során, a külvárosi Amerikában hangzottak el, nem a tragédia sújtotta Délkelet-Ázsiában, s nem körülfogva igazi fájdalomtól és szenvedéstől. Egyszerűen fogalmazva: elkezdtek kételyeink lenni Isten iránt, akit imádtunk. Ezeknek hangot is adtunk a beszélgetéseinkben, imáinkban és naplóinkban.
Mivel a csapat vezetőjének (nekem!) hasonló érzései voltak, lehetőség adódott a diákoknak gondolataik és aggodalmaik kifejezésére. Meghökkentő dolog történt: az emberek között dolgozva, őszinték lévén a kétségeinket illetően, s a mindennapi kegyelmet tapasztalva, lassan és egyre meggyőzőbben tudtunk kapaszkodni a Szentírás ígéreteibe és az élő Isten reménységébe. Isten valóban jó volt, s nekünk szem adatott, hogy lássuk az Ő jóságának ujjlenyomatait, még a pusztítás romboló hulláma után is. Láttuk ezt egy nagymama szemében, aki elvesztette unokáját, de hűségesen eljárt istentiszteletre minden vasárnap. Hallottuk ezt számtalan újraegyesülő és erőre kapó család történetében, s néztük őket, hogy miként csüngnek azon, ami az életben a legfontosabb.
Meg kell hagyni, mindannyiunkat megváltoztatott ez a tapasztalat, de volt egy fordulat, amire nem számítottam: megtanultam, hogy kételkedve nézni és kérdezni Istent egy jó és döntő szempontja a tanítványi minőségnek. A kétely nem a hit ellentéte, hanem kételkedni és nehéz kérdéseket feltenni Istenről sokkal inkább létfontosságú a keresztény ember éretté válásában.
Egyetemista zúgolódások
Minden évben abban a kiváltságban részesülök, hogy egyetemistákkal lehetek, miközben ők hitükben fejlődnek. Az egyetemi évek a központi gondolatok letisztulásának időszaka, amely úgy formálja az embert, hogy meghatározza egész hátralevő életét. Ez az az idő, amikor a fiatalok tulajdonba veszik azt, amiben hisznek, s felteszik nagy kérdéseiket az életről, a világmindenségről, s minden olyan dologról, amelyek egy művelt közösség kontextusában fölmerülhetnek. Most először keresztény diákok arra vannak kényszerítve, hogy megbirkózzanak nehéz kérdésekkel, s álljanak ki az Igazság mellett. Sok hallgató összeomlik a nyomás alatt. Minden évben a következőt hallom keresztény hallgatóktól:
„Az ifjúsági csoportban nem volt szabad kérdeznem, hanem hinnem kellett.” Számtalan olyan történetet hallottam, amelyben egyetemisták arról panaszkodnak, hogy valahányszor megpróbáltak nehéz kérdéseket feltenni, vagy a velük egyenrangúak tették nevetségessé őket, vagy szüleiktől és ifjúsági lelkészüktől kaptak feddést. Azt mondták nekik, hogy kételkedésük és kérdezősködésük az igaz hit útjában áll, s Isten azt akarja, hogy „vakon” higgyenek. Rá kell, hogy szánják magukat a „hit nagy lépésére” hogy bizonyítsák Jézushoz való vak hűségüket.
„Soha senki nem mondta nekem, hogy ilyen sok intellektuális kihívás van a keresztény hitben.” Hogy engedhet meg egy jó Isten szenvedést? Honnan tudhatjuk, hogy amit a Biblia mond, az igaz? Nem arrogáns dolog azt gondolni, hogy Jézus az egyedüli út Istenhez? A keresztény hit mindezen intellektuális kihívásai, amivel a hallgatók az egyetemen szembesülnek, nem újak, de a legtöbb diák egyetemen hall róluk először, távol az otthontól, velük egyenrangú emberek és egyetemi nyomás közepette. Mi több, a legtöbb egyetemistának nem volt alkalma megfogalmazni a maga hitét saját szavaival. A hitbeli „új” kihívások keveredése szülők és fiatal dolgozók hiányos felkészítésével, sokszor túl sok a teher elviseléséhez.
„Ha kételyeim vannak, nem kell, hogy hitem legyen, s akkor azt csinálhatom, amit csak akarok.” Ez az, ami egy kicsit ijesztővé válhat. A keresztény hit egy erkölcsi kódot nyújt az egyetemistáknak. Ha a hit kezd megrendülni, s az egyetemisták lassan eltávolodnak tőle, nem lesz többé erkölcsi szabályzatuk, ami irányítsa tetteiket. A jelenlegi egyetemi vállalkozás biztosítja a hallgatóknak azt a szabadságot, hogy meglehetősen bármit csináljanak, amit csak akarnak. A norma az erkölcstelenség. A hit megkérdőjelezésének kifogása pedig gyakran arra használatos, hogy indokolja az erkölcstelen tevékenységet. Még egyszer, ez azért lehetséges, mert sok egyetemistának azt tanították, hogy a kétely és kérdezés ellenszegül a hitnek. A következtetés pedig körülbelül így szól: „Kételyeim és kérdéseim vannak Istennel kapcsolatosan, nem vagyok tehát keresztyén, miért ne ihatnám le magam, vagy élhetnék szabados életet?”
A szükséges válasz
Ez gyakran nagyon nehéz és fájdalmas tapasztalat egyetemistáknak, mint ahogy azoknak is, akiknek gondjukra van bízva, hogy segítsenek nekik. A kételkedés és kérdezés egyfelől gyümölcsöző lehet és mélyebb terméshez vezethet. Másfelől viszont a kételkedés és kérdezés zavarba hozhat és frusztrálóvá válhat, s sok egyetemista ezért eltávolodik a hittől. Hogy segíthetünk nekik ez alatt az idő alatt? Van valami, amit szülők és ifjúsági munkások megtehetnek, miközben gyermekeik és egyetemisták azzal küszködnek, amiben hisznek? Íme, néhány javaslat:
Először: formálj egy olyan életet, amely végig a tanulásra épül! Jézus követőjének lenni azt jelenti, hogy mindörökké tanulók vagyunk. A tanulás és növekedés csak a jó kérdések feltevésén és a válaszok megtalálásán keresztül történhet meg. Legyél nyitott és őszinte saját kételyeidben és kérdéseidben. Mikor tűnt Isten távolinak tőled? Mikor volt hozzád közel? Milyen nagy kérdéseket tettél fel, amikor 18 voltál, s megpróbáltad te magad felfedezni az életet? Fedezd fel a Biblia azon részeit (s van belőle sok!), ahol istenfélő emberek, Istenhez kiáltottak, s kétségbe vonták az Ő létezését. Olvastasd velük a Zsoltárokat, a Siralmakat, a Prédikátorok és próféták könyvét ezen a szemüvegen keresztül, s figyeljenek fel, hogy a kételkedés és kérdezés mennyire helytálló a Szentírásban? Helyénvaló, hogy kételyeid és kérdéseid egyenesen Isten trónterme elé vidd. Ő meg fog hallani téged. Isten azt akarja, hogy elmondjuk neki, ami a szívünkön van. És, ha ironikus is, maga a folyamat gyakran elkezd ellátni minket feleletekkel, kérdezd csak meg Jóbot!
Másodszor: teremts egyetemistáknak egy megbízható teret, ahol feltehetik a kérdéseiket, és megfogalmazhatják saját szavaikkal hitüket. Attól félek, hogy ez nem történik meg eléggé. Miközben könyvéhez végzett kutatást, Soul Searching: The Religious and Spiritual Lives of American Teenagers (Lélek kerestetik: amerikai tinédzserek vallásos és spirituális élete – ford.) Christian Smith feltárja, hogy a serdülők mit hisznek valójában Istennel kapcsolatban és egy érdekes észrevételt tett. Egy, a Könyvek és kultúrának adott interjúban Smith azt mondta, hogy kutatásának egyik legnagyobb meglepetése abból jött, amikor arra figyelt, hogy az egyetemisták az általa feltett kérdésekre hogyan válaszolnak. Smith megkérdezett egyetemistákat, hogy mit gondolnak, hogy milyen Isten, s több száz hallgató, sokan karizmatikus keresztyén csoportokból, azt válaszolta gyorsan: „Senki sem kérdezte ezt eddig tőlem.” Az efféle válaszok sokasága lesokkolta Smith-et. Érdekel egyáltalán valakit, hogy mit hisznek igazából az egyetemisták?
Nagyon könnyen beleeshetünk az igazság kanállal való etetésének csapdájába, s közben elfelejtünk időt szakítani arra, hogy megrágták vagy megemésztették-e. Lehet, hogy félénkek vagyunk azt hallani és tapasztalni, hogy a diákok nem azt hiszik, mint amit mi gondolunk, hogy hinniük kellene (ez volt az alapvető érve Smith könyvének). Az egyetemistáknak szükségük van térre, hogy meghallgattassanak, s elkezdjék hitüket a saját szavaikkal meghatározni. Amit kifejeznek, lehet, hogy nem annyira érthető, mint amennyire szeretnénk. Először „gagyogásnak” tűnhet az, amit mondanak. Akárhogy is, döntő jelentőségű, hogy tinédzsereknek lehetőségük legyen erre, ameddig körül vannak véve azokkal az emberekkel, akik szeretik őket, főleg mielőtt elmerülnének az egyetemi években.
Harmadszor: légy türelmes azokkal a diákokkal, akik vívódnak hitükkel, erősítsd meg őket küzdelmükben, s vezesd rá őket annak meglátására, hogy mennyire jó és őszinte lehet a kételkedés. Különbség van a kettő között. A kételkedés és kérdezés nem mentség erkölcstelen viselkedésre. Amint a diákok felismerik, hogy a kétely és kérdezés tulajdonképpen a tanítványi állapot része, el kell gondolkodniuk, hogy azt valóban elvessék-e maguktól. Remélhetőleg, „önmaguk megtalálása” nem szabadna, nem kellene magába foglaljon olyan választásokat, amelyeknek pusztító eredményei vannak. Tudassad a diákokkal, hogy a növekedés legjobb pillanatai akkor jönnek el az életben, amikor tusakodunk Istennel. De vannak egészségtelen módok is, ahogyan reagálhatunk erre a vívódó küzdelemre. Értesd meg a diákokkal, hogy ne akarják mély sebhelyekkel elhagyni az egyetemet.
A kételkedés az új mennynek és új földnek ezen az oldalán várható és a mi felelősségünk, hogy nyitottak és őszinték legyünk az egyetemistákkal. Doubting: Growing Through the Uncertainties of Faith (Kételkedni: felnőni a hit kételyein keresztü – ford.) című könyvében az Oxford Egyetem professzora Alister McGrath megjegyzi: „A kételkedés valószínűleg egy állandó vonása a keresztény életnek. Olyan, mint egyfajta növekvő lelki fájdalom. Olykor háttérbe szorul; máskor viszont előtérbe kerül, nagyon is érezhetővé téve jelenlétét.” Az egyetemi évek olyan korszak az életünkben, amikor a kétségek előtérbe jönnek, mégpedig a javából. Segíteni egyetemistáknak megérteni, hogy ez a keresztény élet állandó jellemvonása, döntő jelentőségű. Nem könnyű egyetemistákkal végigmenni a kételkedés és kérdezgetés intenzív pillanatain, de érdemes. A legtöbb diák egyszerűen a meghallgatásnak, a megerősítésnek, a gondoskodásnak érzi szükségét. Ha ezzel a hozzáállással közelíted meg az egyetemistákat, ők elkezdik lassan megtalálni a kielégítő válaszokat, s a hitet magukévá teszik.
Eredeti cikk: Affirming doubt
Vélemény, hozzászólás?