A helyes dicsőítés

Avagy viták, világok és a Verbum Dei

Sokféle egyház és azok dicsőítő csoportjainak tagja voltam már, öt különböző városban Dél-Afrikában és Kanadában, különböző felekezetekben, kezdve a pünkösditől egészen a házi gyülekezetekig. Jelenleg Grace Westben, az Amerikai Presbitériánus Egyház egy kis ágában Oakville-ben vezetek dicsőítést (Ontario, Kanada). Ez a Torontói térség egy terjeszkedő külvárosában van, ahol a bevándorlók a 800 000 fő negyedét teszik ki. Ebből következik, hogy Grace West célja ezt a mind kulturálisan, mind etnikailag vegyes csoportot elérni a református hitűektől egészen a hitetlenekig.

Az elmúlt 50 évben a helyes dicsőítés témája a legtöbb egyházban forró vitákat váltott ki. Ennek a rövid cikknek az a célja, hogy a dicsőítés a keresztyének legszélesebb körére terjedjen ki.

Mondanivalóm lényegét így foglalhatnám össze:

A helyes dicsőítésnek bibliailag megalapozottnak és zeneileg kiválónak kell lennie.

Hogy ezt  a kijelentést egyházanként hogy élik meg a heti dicsőítésben, az olyan különböző lehet, mint az ég és a föld. Most nem azokra az őszinte szívből fakadó dicsőítőkre gondolunk, akik a fenti kijelentéssel nem értenek egyet, ilyenekkel érvelve: „az igazi dicsőítésnek akkor van értelme, ha szívből jön”, vagy „a zene minősége nem olyan fontos”, vagy a dicsőítést egyedül a „Szentléleknek kell vezetnie”, vagy hogy „legalább egy órásnak kell lennie, és nem szabad megtörni beszéddel” vagy „csak a felekezeti énekeskönyvet szabad használni” vagy „az a cél, hogy a dicsőítő a szolgálat végére jobban érezze magát” vagy hogy „nincs szükség arra, hogy valaki látható módon vezesse a dicsőítést azért, hogy a zavaró tényezőket elkerüljék”, és így tovább.

Az utóbbi érvekről általában azt mondják, hogy „kötélhúzás a „kortárs” dicsőítés (azaz amit a keresztyének éppen most hallgatnak az autóikban) és a „tradicionális” dicsőítés (azaz amiről úgy gondolják, hogy nagyanyáik hallgattak volna, ha lett volna CD lejátszójuk az autójukban) között.

Ez helytelen szembeállítás.

Ebben a témakörben a „kortárs” vagy „tradicionális (hagyományos)” melléknevek nem helyénvalók. Hiszen a „kortárs” a „kurrens-sel, napival” azonos, míg a tradicionális azt jelenti: „ami korábban volt szokás.”

Hogy pontosan fogalmazzunk, az 1700-as években Bach „kortárs” zenét szerzett barokk stílusban, és 1970-ben a Beatles szintén kortárs folk/rock zenét játszott. Az 1980-as évek dalait „kortárs”-nak nevezni (ahogy ezt a legtöbb dicsőítésvezető teszi) egyszerűen tévedés. Szerintem ez nem csupán a „tradicionális” és a „kortárs” egymás ellen fordítása. Az igazi feladat ennél sokkal nagyobb. Eljött az ideje, hogy a párbeszéd szóhasználatát és a kutatási területét megváltoztassuk. Ami engem illet, azt mondanám, hogy az az igazi, helyes dicsőítés, ami transzkulturális (kultúrán kívüli, kultúra nélküli), cross-cultural (kulturák közötti) és alternatív kultúrájú, vagyis egy speciális kultúrájú és a bibliai dicsőítés értelmét igazán visszatükrözi.

Hadd világítsam meg:

1996. januárjában a Lutheránus Világszövetség Tanulmányi Bizottsága Nairobiban egy kiváló dokumentumot adott ki a dicsőítésről és a kultúráról, aminek lényegét így foglalhatnánk össze:

A keresztyén dicsőítés legalább négyféleképpen kapcsolódik a kultúrához. Először is transzkulturális, vagyis  ugyanaz a lényege mindenhol, minden ember számára. Másodszor, a környezettől függ, azaz a helyi szituáció alakítja, mind kulturálisan, mind természete szerint. Harmadszor, alternatív, azaz a hagyományos kultúrát elvető, állásfoglalásra késztető azzal szemben, ami az adott kultúrában ellentétes a Biblia tanításával. Negyedszer, kultúrák közötti, lehetővé téve azt, hogy a különböző helyi kultúrák részesedhessenek benne.

Mind a négy jellemzőben olyan segítő támpontok vannak, amelyek könnyen lehet azonosítani.

Ez a négy alapelv segít megvilágítani, hogy miért nem hiszem azt, hogy szemben állunk egymással. Helyesen megtervezni és vezetni egy jó dicsőítést sokkal nagyobb és sokkal összetettebb feladat, mint eltörölni az érveket a Fanny Crosby énekek támogatói és a „Shout the Lord!” rajongói között. Ez a négy jellemző az alapja annak a kiváló szűrőnek, aminek segítségével felbecsüljük mit is csinálunk. Hadd javasoljak néhány lehetőséget az ötletek megszámlálhatatlan tárházából, amelyeket a vezetők alkalmazhatnak saját gyülekezeteikben és felekezeteikben.

Ha arra gondolunk, hogy „helyi”, meg kell kérdeznünk, hogy azt a környezetet, amelyben élünk, hogyan kell tükröznie dicsőítésünknek. A dicsőítésnek az adott kultúrában levő jó dolgokat kell ünnepelnie, mint ahogy kritikusan fel kell mutatnia a helytelen dolgokat is. Ez pedig kultúránként változó. A keresztyének nem lehetnek elfogultak azzal a kultúrával, amelyben élnek. Isten-adta felelősségünk úgy a hálaadást, mint a felelősségteljes ítéletet kifejezni környezetünk iránt. Az Észak-Amerikai kultúra dicsőítése az individuálisan választott istenek talaján áll, – a materializmus, a fogyasztóvédelem -, hogy csak néhányat említsünk. Dél-Amerika, Afrika, Kína – mindegyiknek megvan a maga sajátos ideológiája. Úgy kell választani énekeket a heti dicsőítéshez, hogy azok és a liturgia a bibliai igazságot éppúgy megmutassa, mint a környezet hazugságait. A Third Day amerikai együttes „King of Glory” című dala jó példa arra, hogy a rock zene, a jelenkori helyi zenei stílusban, hogyan képes „berobbantani” a 24. zsoltárt egy bámulatos dalba. Handel Messiása zenei kóstoló Isten korlátlan hatalmának megízlelésére. A kínai keresztyének arról énekelnek, hogy Isten az élet rizse. És ki tagadná korunk ajándékát, a kis mikrofonokat a nagy gyülekezetekben?

Kultúra-nélkülien úgy kell énekelnünk és beszélnünk, amikor hetente összegyűlünk, hogy a bibliai látomást tükrözzük – azt a látomást, amely forradalmi és gyakran ellenkezik a körülvevő kultúrával. Még ma is, amikor a fehér keresztyének Mississipiben afrikai-amerikai spirituálékat énekelnek imádságként, gyakran szólnak a fajok egyenlőségéről. Amikor a Friends First, egy dél-afrikai együttes az 1980-as években Ézsaiás próféciájáról, az elnyomottakat szabadon bocsátásáról anti-apartheid utcai induló műfajban énekeltek, prófétaian fókuszáltak a hely, a környezet egy adott politikai ideológiájára. Amikor a szerbek és a horvátok egymás dalait éneklik, Jézus parancsának engedelmeskednek, hogy „bocsássatok meg egymásnak”. Amikor a kanadaiak megtanulnak a Siyahamba éneklése közben mozogni, engedik, hogy Krisztus afrikai teste megtanítsa őket egész testüket beleadni az imádatba. És amikor a tizenévesek megtanulják az Agnus Dei-t négy szólamban, akkor szembeszállnak az őket körülvevő kultúra individualista és kívülálló gondolkodásmódjával.

Hogy lehet transzkulturálisan dicsőíteni? Úgy, ha szorgalmasan használjuk azt a dicsőítő zenét, amely több mint 2000 éve átszövi azt a kultúrát, amelynek részesei vagyunk, hitet téve a dicsőítés bibliai alapjainak időtlensége mellett. Vagyis hogy Isten hív, mi összegyülekezünk, hitvallást teszünk, olvassuk, hallgatjuk a Bibliát, prédikálunk, imádkozunk, úrvacsorázunk, keresztelünk, áldozatot mutatunk be. Van áldás és kiküldés a világba.

Időtől és tértől függetlenül minden keresztyén ugyanazt hiszi Jézus születéséről, haláláról és feltámadásáról, a Szentháromság Istenről és közösek a hitvallásban. Mindannak, amit a dicsőítés közben teszünk, a közös nagy igazságokat kell erősítenie. Ez tudatosítja bennünk, hogy egy ősi és nagy történetnek részesei vagyunk, ami egyszerre megnyugtató és megerősítő. A keresztyének egysége számára alapvetően fontos, hogy felismerjük a közös kapcsolódási pontokat Krisztus testében. Ez jelentheti azt, hogy újragondoljuk, milyen gyakran kell úrvacsorával élni, vagy esetleg a liturgikus évet kövessük, vagy hogy a 300. évből származó liturgiákat és imádságokat használjuk-e. A hitvallások olvasása vagy ismétlése, legyen az ember pünkösdi vagy anglikán, olyan, mint amikor az ember a világnézetét tágítja. A kérdés csak az: havonta frissíti-e inkább, vagy a modernizmus szelére vár az ember, ami hitünk biztonságát veszélybe sodorhatja. Gyakran látjuk az ősi igazságokat új köntösben. Ha a transzkulturális szempontoknak új profilt adunk, az olyan szilárd alapot biztosít, ahonnan könnyen eljuthatunk a helyi arculathoz. Mert ha nem tudjuk, hogy miben vagyunk azonosak, azt sem tudjuk, hogy miben különbözünk.

Interkulturálisan. A mai „kitágult” világban nincs mentség arra, hogy a dicsőítésvezetők „kenyéren és vízen” tartsák a gyülekezetet. Én egy átlagos vasárnap kb. 20 különböző énekeskönyvből válogatom össze a dalokat. Sokukban a világ minden tájáról vannak énekek, gyakran útmutatással, hogy hogyan kell autentikusan hangszeren kísérni és énekelni, és hogy a szolgálat melyik eseményekor kell használni. Még a legkisebb falusi gyülekezetben is van valaki, aki „messziről jött idegen”. Ők első kézből taníthatják meg dalaikat a gyülekezetnek. A Grace West-i gyülekezetben a legtöbb vasárnap a világ hat tájáról éneklünk dalokat, sokat történelmi korokból. Ennek az az egyszerű bibliai magyarázata, hogy mi mindnyájan Krisztus egyetemes egyházának része vagyunk, sok nyelvből, sok fajból és sok kultúrából, ahogy azt a Jel. 7:9 írja.

Amikor az evangélium belép egy kultúrába és így helyivé válik, a kultúrát is újjáteremti, megváltoztatja. A kultúrák közötti különbség csodálatos ajándék lehet egymás számára, mivel Isten különleges újjáteremtő erejét lehet megosztani egymással. A Szentlélek sajátosan adja ajándékait egyes csoportoknak és nekünk tanulnunk kell egymástól. Ha idegen nyelven énekeljük más országok énekeit, ez felidézi bennünk azokat az üldözéseket és harcokat, amiket testvéreinknek kellett elszenvedniük – ez bátorságot ad és erőt önt belénk. Ez is egy módja annak, hogy velük menjünk útjukon és együtt imádkozzunk. Úgy tudom, hogy pl. a Torontói Gyülekezet megtanult egy zimbabwei éneket. Pár hónappal később rettenetes  árvíz sújtotta az országot, és ezalatt a kanadaiak ezt a dalt énekelték Zimbabwe népéért akkor, amikor nem sok esély volt a helyzet javulására. (Fizikai segítséget is küldtek).

A gregorián énekek a kontemplációra és egyszerűségre tanítanak bennünket. A Kyrie Eleison orosz nyelvű éneklésével a volt Szovjetúnióban élő testvéreinkkel vállalunk egységet, akik oly sok mindenen mentek keresztül. Elcsendesedve a Sivatagi Atyáktól tanuljuk az Istenre hallgatás tudományát. Sok dél-amerikai zene azt mutatja meg, hogy lehet örömünnepet tartani, ellentétben a nagy szenvedéssel, rámutatva az eljövendő „nagy fiesta” – ra. (Ünnep). Ha jól csinálják, az afrikai zene még a legmerevebb gyülekezetből is előhozza a harmóniát és a ritmust. Amikor Isaac Watt „I sing the Almighty power of God that made the mountains rise” című dalát énekeljük, akkor meglátjuk, hogy amit az ő gyülekezete a 1600-as évek Angliájában Istenről megtudott és megfogalmazott, az még mára is igaz. A héberül előadott tradicionális zsidó zene azt mutatja meg, hogy milyen volt az első választott nép, aki a Vörös-tengeren átkelt, és dobszóra táncolt a szabadulás után.

Ez az oka annak, amiért „nincs időm” az állóháborúra. Mind zeneileg, mind teológiailag óriási feladat zenélni és a zenei irányzatok széles skáláján dicsőítést vezetni. Nehéz feladat jól megszervezni és zenélni, ugyanakkor arra nevelni a gyülekezetet, hogy a dicsőítésnek bibliai alapjai vannak. Ez állhatatos és érzékeny vezetést és tanítást igényel tőlünk akár azokban a gyülekezetekben, ahol eddig csak öt versszakot énekeltek, szigorúan a kezükben tartva az énekeskönyvet, akár az olyanokban, ahol már nem is emlékszenek, hogy hogyan kell énekelni, mert egy teljes erőből éneklő együttest hallgatnak csak dicsőítés alatt. A dicsőítés, ami térben és időben mindent átfog, komoly gyülekezeti éneklést és harmonizációt, memorizálást, új hangok tanulását és a vezető jelzéseire való figyelést igényel.  Legyen bármilyen nagynak tűnő feladat, örömöt adó és megvan a bibliai jutalma. Segítsd elő Te is!

Eredeti cikk: Good worship

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.