A gyülekezeti misszió akadályainak legyőzése

A gyülekezet alapvető és elsőrendű feladata a misszió! „A hit hallásból van” – olvashatjuk a Római levélben. De ahhoz, hogy hinni lehessen, hogy az élő Istent meg lehessen ismerni, szükség van valakire, aki Őt bemutatja, akiben Ő bemutatkozik. Kell valaki, aki bizonyságot tudott tenni arról, amit Isten Jézus Krisztusban miérettünk megtett. A jeruzsálemi gyülekezetnek szüksége volt egy Péterre, aki mindezt látta, aki mindezt átélte, mert csak így lehet hiteles valakinek a tanúságtétele – és szükség volt arra, hogy az a Péter, aki nagypénteken egyetlen szolgáló előtt megtagadta Urát, most ezrek előtt mondja el: Jézus Krisztus az élő Isten Fia, akit bűneinkkel keresztre feszítettünk, de Ő ott ártatlanul magára vette a mi büntetésünket, meghalt, de harmadnapon feltámadott, és egyáltalán nincs másban üdvösség, egyedül Őbenne, az Istenhez nem lehet eljutni semmilyen más úton, csak Őáltala. Ez ajándék, ez ingyenes, csak elfogadni kell, és aki hajlandó ezt megtenni, az újjászületik az örök életre, ami már itt a földön kezdetét veszi azzal, hogy Isten őt átformálja, a bűnös természetétől megszabadítja és képessé teszi a jóra – és mindenekfelett a Vele való személyes közösségre. Ez az evangélium. Ezt kellett elmondania Péternek, hogy ez az első, jeruzsálemi gyülekezet megszülethessen. És ezt kell mondanunk nekünk is. Alkalmas és alkalmatlan időben, mindenkinek, személyválogatás nélkül, ez a mi küldetésünk.

Olyan sokatmondó számomra, hogy mielőtt az Úr Jézus elmegy, vissza az Atyához, nem azt mondja, hogy emlékezzetek a Hegyi beszédre, sőt tartsátok is meg, nem azt mondja, hogy csak arra kell figyelnetek, hogy a Sátán le ne győzzön – nem, azt mondja, ez az utolsó, nagy parancsolata: „Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket …!” Hirdessétek az evangéliumot! Adjátok tovább azt, amit Tőlem kaptatok: azaz adjatok tovább „engem”! Ez a legelső, legfontosabb feladata Krisztus Egyházának. Továbbadni az evangéliumot. Nem hitvallást, nem az egyházi hagyományokat! Nem arról van szó, hogy én baptista vagyok, te evangélikus, református vagy katolikus vagy; nem az az evangélium, hogy én vasárnaponként járok imaházba, hogy hiszem, hogy van Isten. De nem is azt kell mondani, hogy mindenki hisz valamiben; vagy: gyere el, nézd meg, ha nem tetszik, nem erőszakoskodunk; vagy van egy jó könyvem, olvasd el … – ez nem evangélium! Az evangélium az, hogy Jézus Krisztus az életem, hogy amióta Őt megismertem új emberré váltam, hogy megbocsátotta a bűneimet és örök életet adott. És mindezt neked is kínálja. Ez az evangélium. És ezt kell hirdetnie annak a gyülekezetnek, amelyik krisztusinak, keresztyénnek vallja magát. Tegyetek tanítványokká – annyit jelent, mint összegyűjteni Isten népét a föld minden részéről. A gyülekezet ha él, akkor lélekmentő közösség! Ha nem az, ha nincsenek megtérések – kívülről, a világból – akkor nem él! Akkor nem tölti be azt a küldetést, azt a szerepet, amit Ura rábízott, amiért egyáltalán megalkotta és kihívta ebből a világból! A gyülekezet Isten munkatársa az emberek üdvösségre vezetésében! Ha a gyülekezet minden mást csinál, ha úgymond jól elvan önmagában, ha csak azt csinálja, de kifelé, a világ felé nincsen kapcsolata, nincsen mondanivalója, akkor a Sátán munkatársa, mert hagyja az embereket elveszni a kárhozatban! A néma gyülekezet: halott gyülekezet. A néma keresztyén: halott keresztyén. Aki ráül az üdvösségére, aki elássa, mint Jézus egyik példázatában a gonosz szolga a tálentumát, attól elvétetik az is, ami van! Mert Isten nem azért adta az üdvösséget, az ajándékait, az áldásait, a tálentumait, hogy mi lusta, önző módon rátelepedjünk. És erre nincsen kifogás, nincsen mentség! Ezékiel prófétának azt mondja az Úr: menj el eltévelyedett népemhez, hirdesd azt, amit mondok neked, mert ha nem teszed, ha csak egy is azért fog elveszni, mert te nem szóltál, akkor annak a vérét rajtad kérem számon! Így máris másként láthatjuk ezt a feladatunkat: úgy, hogy már nem csupán feladat az evangélium hirdetése – de felelősség, sőt egyenesen kötelesség! A gyülekezet rendeltetéséből és lényegéből fakadó kötelesség! Azért van a gyülekezet, hogy beszéljen Istenről ebben az istentelen világban az istentelen embereknek! Ne csak magát emlékeztesse újra és újra a Biblia igazságaira! Beszéljen Isten tetteiről azoknak akik még nem hallottak róla, és amiről beszél, azt mutassa meg az életében! Mert csak így lesz hiteles a kimondott szó! Ahol nem szól az evangélium, vagy ahol nem hiteles az evangélium, ott nincs élet, az a gyülekezet halott.

De ezt a nagy felelősséget és kötelességet fel lehet ám fogni egészen másképp is. Úgy, hogy amit Isten kér, az nem más, mint az újjászületett lélek öröméneke, háladala. Mert aki kapcsolatba került, és folyamatos kapcsolatban él Istennel, az nem fogy ki a bizonyságtételből, az ujjongásból, az nem tudja elhallgatni azt a végtelen nagy boldogságot, ami a szívéből ki akar áradni! Mert Isten az ember kicsi szívéből kiárad – már ha betöltötte azt a szívet. De ha betöltötte, akkor árad, mint az élő víznek folyamai, és akiből árad, az nem tud, nem akar másról beszélni, abból kiárad az evangélium is. És ha ilyen Istennel betelt emberek vannak a gyülekezetben, ha magából a gyülekezetből is ez a belső békesség, ez a belső öröm – az evangélium árad, akkor mondhatjuk rá: igen, valóban Krisztus gyülekezete. Mert maga az Úr Jézus is csak akkor fogja azt vallani: ismerlek benneteket, rólam szóltatok, az enyémből adtatok – az enyéim vagytok.

Két fejezetben szeretnék beszélni a gyülekezet missziójáról: először arról, hogy mi akadályozza, azután pedig arról, hogy mi segíti azt, hogy küldetésünket betöltve Isten munkatársaivá lehessünk a lelkek megnyerésében.

1. Először tehát az akadályokról.

Íme rögtön a legelső akadály, amely egyben alapja a többinek is: a bűn – méghozzá a rajtunk maradt bűn. Mert, testvérek, tisztátalanul nem lehet bemutatni a Tisztaságot. Szentségtelenül a Szentséget! Bűnösen és bűneinkhez ragaszkodva Isten bűnbocsátó hatalmát.

Hadd mondjam el, miben látom azt, hogy rajtunk marad sok-sok bűnünk. Hadd mondjam el azáltal, hogy mit is jelent a bűnbánat a Biblia szerint, és azután ki-ki döntse el, hogy valóban megbánta-e már, valóban rendezte-e a bűneit! Tegnap már ugyan utaltam erre, el is soroltam a bűnbánat öt lépését, de csak az egyikről beszéltem részletesen, most szeretném összefoglalni mind az ötöt.

Az első dolog – és már ehhez is az Istennel való szoros közösség szükséges – hogy meglássuk a bűneinket. Ne csak azokat, amelyeket már a törvény is büntetne, hanem ami talán annyira nem is szembetűnő. Amit esetleg senki nem is tud. Minden bűnt, amit az Isten lát. Aztán ha megláttuk, meg kell vallanunk Isten színe előtt. Bocsánatáért kell esedeznünk. – Na, idáig szoktunk mi eljutni. Pedig ez még csak kezdete az igaz bűnbánatának. A harmadik mozzanata a bűnbánatnak, hogy ha valaki más ellen vétkeztünk, neki is vagy előtte is meg kell vallanunk. Erről részletesen beszéltünk tegnap este. A negyedik dolog: Rendezni kell a bűnöm következményét, ha lehet. A mózesi törvények szerint minden kárt négyszeresen kell megfizetni. Azaz, ha ártok valakinek, és abból mondjuk anyagi kára származik, négyszer annyit fizetek neki – miután megvallottam neki is, hogy vétkeztem ellene. De ne is emlegessük ezt a mózesi törvényt: nem négyszeresen, de legalább egyszeresen megfizettük azt, ami miattunk elveszett? Aki elvette a másét, adja vissza. Dolgozzon érte. Szolgáljon érte. Ha pénzt vett el, pénzt adjon vissza. Ha valakinek a hitelét, a becsületét vette el, akkor azt adja vissza úgy, hogy mindenkinek elmondja, hogy tévedett és nem volt igaza. A bocsánat csak akkor lesz teljes, ha az ember a tetteivel is bizonyítja, hogy valóban megbánta, amit tett, olyannyira, hogy a magáéról is lemond miatta. És az ötödik, hogy a bűnt nem elég megvallani, el is kell hagyni! Sok olyan bűnünk van, ami szokássá lett. És a megvallásuk is szokássá lett. Tudom, hogy bűn, de megteszem, majd az Úr megbocsátja. Ilyen nincs! Isten kegyelmével nem lehet játszadozni!

Ezek után tessék eldönteni: bűnösek vagyunk-e, vagy sem? Tessék elmondani a mi Urunknak őszintén, mennyi bűnünk rendezése maradt nagyon csonka, és mennyi bűnünk terhét hordjuk életünkben mind a mai napig, ami miatt éppen a misszió válik lehetetlenné!

A másik dolog, ami akadályozza a missziót: a közöny.

Nem érdekel a világ, és ebben a világban a másik ember kárhozata. Nekem üdvösségem van, és hogy rajtam kívül ki lesz a mennyben, az már nem az én dolgom! – De sokan gondolkodnak így. És nincsen misszió – mert a „szeretet sokak szívében meghidegült”. És a legszomorúbb, amikor a hívő embert már az sem érdekli, ha a szerettei közül, vagy a gyülekezetbe tartozók közül valaki még nem ismeri az Urat. Hogy a gyermekeink sem ismerik az Urat.

Ez a világ rohan a kárhozat felé, és bennünket egyszerűen nem érdekel. Mert ha érdekelne, nem hallgatnánk, akkor szólna a bizonyságtételünk, akkor lennének evangélizációk, akkor a mi egész életünk evangélizáció lenne! – De ahhoz ki kell mozdulni, ahhoz föl kell állni, előre kell jönni, ki kell nyitni a szánkat, hitelesen kell élni – és ennyit már sokak számára nem ér meg, hogy bárki is üdvösséget nyerjen. Egyetlen mondatot hadd idézzek egy katolikus paptól: „A mennyországba senki nem mehet egyedül. Valakit vinnünk kell, akit mi vezettünk el Jézushoz.”

A harmadik akadály: az engedetlenség.

Az, hogy nem vesszük komolyan azt, amit Isten mond. Mert mond olyat: „Menjetek … és tegyetek tanítványokká minden népeket”. És mi azt mondjuk: Nem megyünk! Menjen más! Ő azt mondja: „Vesztek erőt, és lesztek nékem tanúim …” És mi azt mondjuk: az erőt köszönjük, de tanúk nem leszünk! – Ő ismét mondja: „Őrállóvá tettelek … ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket …mert ha nem figyelmezteted őt, akkor meghal ugyan a vétke miatt, … de a vérét tőled kérem számon!” És mi azt mondjuk: nem érdekel! Én az Úr gyermeke vagyok, ez a lényeg, még hálát is adok, hogy nem olyan vagyok, mint az a másik – és közben már észre sem vesszük, hogy ugyanúgy imádkozunk és gondolkozunk, mint az a farizeus, aki a publikánusra mutogatott az Úr Jézus példájában.

Elmondtam már: Jézus Krisztus gyülekezetének rendeltetése nem az, hogy mi jól ellegyünk egymással és nevelgessük a saját gyermekeinket, hanem hogy jelül, bizonyságtételül legyünk a világ számára! Ha a gyülekezet él, akkor evangélizáló, a világot kereső és szolgáló gyülekezet. Ha nem az, akkor nem él! És akkor nincs jövője, sem a földön, sem a mennyben!

A negyedik, ami akadályoz: a hitetlenségünk.

De sokszor hallom: úgysincs értelme. Úgysem hallgat meg senki. Úgysem jön el senki. – De ez nem több, mint önmagunk mentegetése. Csak igyekszem megmagyarázni, hogy miért nem csinálok semmit! Ha pedig komolyak az aggályaim, csak arról teszek bizonyságot, hogy nem az Úrba vetettem a bizalmam, hanem emberekbe, magamba, a gyülekezetbe. Hát tényleg azt hisszük, hogy egy evangélizáció csak akkor lehet sikeres, ha Billy Graham prédikál? Vagy a bizonyságtételünk csak akkor hiteles, ha éppen egy hitmélyítő konferenciáról jöttünk meg? Hát ki adja a megtérést? Ki munkálja a hitet? Ki készíti el a szíveket arra, hogy befogadják az üdvösséget? A pásztorok? Az elöljárók? Az evangélisták? Hát nem az Isten? Hát nem Ő, aki előtt semmi sem lehetetlen? Nem Ő, aki megígérte, hogy minden lehetséges annak, aki hisz? Nem Ő, aki azt mondta, ha csak mustármagnyi hitetek volna, a hegy is a tengerbe ugorna? Magunkban kételkedhetünk – de a mindenható Istenben, mennynek és földnek teremtőjében ki mer közülünk kételkedni?!

Az utolsó: a fukarságunk.

Most ne elsősorban a pénzünk tizedére gondoljunk, mert elsősorban nem a pénzünkkel vagyunk fukarok. Annak is megvan a maga helye és hangsúlya, de a misszió ritkán múlik a gyülekezet folyószámláján. És sajnos a Sátántól a lelkeket nem megvásárolni kell, hanem megnyerni Krisztus számára! És ez már nem pénzkérdés! Ehhez tiszta, megszentelt és bizonyságtevő élet szükséges! De éppen ez hiányzik belőlünk a legtöbbször. Mert lehet, hogy a pénzünk tizedét odaadjuk az Úrnak, de például az időnk tizedét? Azt odaadjuk-e az Úrnak? Az erőnk, munkabírásunk és munkakedvünk tizedét odaadjuk-e az Úrnak? Az, aki olyan leleményes, akaratos, odaszánt, buzgó a munkahelyén, legalább tizedannyira tud olyan lenni itt az imaházban is? Az érdeklődésünk és figyelmünk tizedét odaadjuk-e az Úrnak? Legalább annyit, mint ebben az évben az olimpiának? Vagy az üzleti terveinknek? Hadd kérdezzem így: az életünknek legalább egytizedében van hely Jézus Krisztus számára? Legalább egytizedről elmondhatja, hogy az valóban az Övé?

A mi Urunk nagyon kegyelmes hozzánk, hogy sok hiányosságunk és bűnünk ellenére szeret bennünket és tisztítani akar, hogy használni tudjon. Ha felismertünk most olyan akadályokat, amik bennünket, ezt a gyülekezetet gátolják a misszióban, merjük letenni azt Urunk golgotai keresztjénél, vagy kérjük Urunkat, hogy szabadítson meg tőlük.

2. Az akadályok után nézzük, hogyan is működik a misszió, amikor működik.

A kiindulási pont Jézus Krisztus misszióparancsa, az a küldetés, amit a követőire bízott:

„Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

1. Mi az alapja ennek? Jézus Krisztus parancsa és példája. Nem emberi buzgóság indít bennünket erre a vállalkozásra, hanem a mi üdvözítő Urunk megparancsolta ezt. Az első tanítványait is eleve ezzel a szándékkal hívta el. “Kiválasztotta a tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni.” (Mk 3,14) Ez a két legfontosabb feladata a tanítványnak: vele legyenek, a Krisztussal való szoros közösségben folyjék az életük, és kiküldi őket prédikálni, hogy másokat is hozzá hívjanak.

A lélekmentés munkájának e mögött az egyedülálló és fontos tevékenysége mögött maga személyesen a feltámadott Krisztus áll. Amikor először küldte ki tanítványait, azt mondta nekik: aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg. (Lk 10,16) Tehát miközben a tanítvány mondja az evangéliumot, aközben maga a feltámadott Krisztus az, aki meggyőz embereket, kiment az örök halálból az életre sokakat, teremtő igévé teszi az egyszerű emberi szót, ami hitet támaszt a hallgatók szívében, ami életre támaszt sok lelki halottat. Nem véletlen, hogy mennybe-menetelekor az utolsó parancsa is ez volt még Jézusnak, amit most olvastunk: tegyetek tanítvánnyá minden népeket.

Nem mi határozzuk el tehát ezt a munkát, hanem a mi Urunk bíz meg vele. Aki ezt a munkát, a mások tanítvánnyá tételét végzi, az neki engedelmeskedik. Aki ezt nem végzi, az Ő parancsát tagadja meg. Ez tehát ennek a szolgálatnak az alapja.

2. És mi a célja annak, hogy a hívők hitvallók legyenek, hogy másoknak Jézusról beszéljenek, másokat Őhozzá hívogassanak? Nem kevesebb, mint emberek megmentése. A Biblia világosan szól arról, hogy mindnyájan Isten nélkül születünk, és ha úgy halunk meg, akkor a kárhozat vár ránk. Aki hallgatja a Jézusról szóló bizonyságtételt, és hisz annak, ettől menekül meg. Visszatalál Istenhez.

Ezért írja Jakab apostol szinte kérlelve az olvasókat: szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, mert az megmentheti az életeteket. (Jak 1,21) Semmi más nem mentheti meg. Mert a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. És aki ellenállással fogadja, nem engedi magába, azt nem menti meg. Szelíden fogadjátok, mert az megmentheti.

Nem véletlen, hogy Jézus utolsó parancsa így hangzott, ahogy olvastuk: tegyetek tanítvánnyá mindenkit. A tanítvány a legszorosabb és állandó közösségben élt akkor a Mesterével. Nyilvánvaló, hogy Jézus tanítványaivá másokat csak Jézus tanítványai tehetnek. Ezért kell mindenekelőtt igazi tanítvánnyá válnunk, és utána hitvalló tanítvánnyá. De minden hívőnek nagy a felelőssége, hogy kész-e és képes-e erre a szolgálatra.

Itt felvetődik a kérdés, és ezt mondogatják többféle változatban, hogy vajon nem túlságosan életidegen, felesleges, sőt haszontalan munka-e ez, amiről itt szó van. Nem lenne-e társadalmilag sokkal hasznosabb valami egyéb tevékenység. Miért pont ebben jeleskedjenek a hívők? — Mindenki döntse el maga, hogy társadalmilag mennyire hasznos az, ha részeges emberek józanná válnak, aki addig lopott, az többé nem lop, sőt visszaviszi azt, amit eltulajdonított, ha olyan emberek formálódnak, akik önzetlenül segítik egymást, akik egy életen át szeretik a házastársukat, gondosan nevelik a gyerekeiket, egészséges életet élnek, s nem hajlandók hazudni, csalni és becsapni senkit, akkor is dolgoznak, ha nem ellenőrzik őket, és így tovább. Hasznos-e ez a társadalomnak?

Tudniillik, akik valóban Jézus tanítványaivá váltak — nem azok, akik vallásos szövegeket mondanak —, azokra ez jellemző. Azok se tökéletesek, nekik is vannak bűneik, de ez jellemző rájuk. Amennyiben ez társadalmilag mégis hasznosnak tűnik, akkor úgy látszik a tanítvánnyá tétel a leghasznosabb társadalmi tevékenység, és a célok között ez is ott van. Az elsődleges célja az evangéliumhirdetésnek: embereknek a kárhozatból való kiszabadítása, de ennek mintegy mellékterméke, gyümölcse sok olyan dolog, amit nem is lehet elérni más eszközökkel, ami igazában csak egy újjászületett ember életében ragyog fel. Ez tehát a cél.

3. És mi a tartalma annak, amit a hitvalló keresztyéneknek mondaniuk kell? Nem lehet akármit hirdetni. Jézus pontosan körülhatárolta a mondanivalót. Így olvassuk a Mk 1:14-ben?: „hirdette az Isten országa evangéliumát”. Ha lefordítjuk ezeket a kifejezéseket, akkor ez azt jelenti, hogy hirdette azt a jó hírt, ami az Isten királyi uralmáról szól. (Az Isten országa kifejezés a Bibliában ezt jelenti.) Vagyis azt a hírt, hogy Isten uralkodik, hogy ennek a világnak a tulajdonosa és teljhatalmú, szuverén ura a mindenható Isten. Az Ő parancsai ma is érvényesek, és mindenkire kötelezőek. Ő szabja a törvényt, Ő mondja meg, mi jó és mi rossz. Ez így működik a teremtéstől kezdve.

Aki ezt a tényt, hogy Isten uralkodik, a maga személyes életére nézve is komolyan veszi, az lesz szabad, harmonikus, kiegyensúlyozott ember, aki a helyén érzi magát. Ezt a jó hírt kell tehát hirdetni, hogy Isten ennek a világnak az ura, és be lehet lépni az Ő országába, vagyis komolyan vehetjük ezt a tényt. Ezért mondja itt Jézus: tanítsátok őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek. Nem kell ködösíteni, ebből nem kell semmit lefaragni, hogy elfogadhatóbb legyen. Ő így határozza meg a feladatot.

A probléma az, hogy ez a világ egyre messzebb sodródik ettől. Ez az evangélium egyre idegenebb a mai ember számára. Éppen ezért egyre nagyobb ellenállásba is ütközik. Mást akar hallani a világ. Valami olyat, ami igazolja a bűneit, ami neki tetszik. Pál apostol azt írja: a maguk kívánsága szerint keresnek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük, és ezt várnák el Krisztus tanítványaitól is, hogy valami olyat mondjanak, amit a magát Istennek képzelő ember éppen akar. A mindenkori hóbortjait hirdesse az egyház is, vagy igazolja. Ezzel nekünk tisztában kell lennünk, és minden körülmények között azt kell mondanunk, amit a mi Urunk bízott ránk, mert csak az változtatja meg emberek életét. Mindegy, hogy ki mit szeretne hallani, csak az segít rajta, amit Jézus így foglal össze: az Isten országának evangéliuma. Ez tehát a tartalma a mondanivalónknak.

5. És mi a módja, hogyan kell végezni a hitvalló szolgálatot, azt, hogy másokhoz is odavisszük Jézust, és másokat odavezetünk Őhozzá? Erre nézve most csak egyetlen igét szeretnék idézni, ezt is Péter apostol leveléből: “Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelíden és tisztelettudóan.” (1Pt 3,15)

Nem kell provokálni. Nem kell a legalkalmatlanabb időben előállni. Bocsánat, ha a gyerekeink fogalmazásában mondom: nem kell szövegelni. Készen legyetek — mondja az apostol. Ha megkérdeznek titeket, mindig legyetek készen válaszolni. Ha alkalmat készít a bizonyságtételre, vegyem észre az alkalmat és éljek vele. Vagyis nyissam ki a számat és mondjam el mit cselekedett velem. Na de éppen ettől tart vissza minket sok aggályoskodás, hogy kinyissuk a szánkat. Talán segít, ha az ember előre megfogalmazza röviden, hogy például így tudnám elmondani, hogy mit cselekedett velem. S nem biztos, hogy azt fogja mondani, mert az igazi, ha ott kap Istentől olyan mondatokat, olyan világos bizonyságtételt, ami őt magát is megerősíti, aki bizonyságot tesz. Ezért nem árt előre megfogalmazni értelmesen, röviden, érthetően világosan. Adja Isten, hogy annál mindig ügyesebben tudjuk elmondani, mint ahogy előre megfogalmaztuk. Az a fontos, hogy merjük rábízni magunkat ebben a szolgálatban.

Van egy érdekes mondata Pál apostolnak: az efézusi levél végén arra kéri a gyülekezetet, hogy imádkozzanak érte, s figyelemre méltó, mit említ, mit kérjenek a számára. “Énértem is imádkozzatok, hogy adassék nekem szó számnak megnyitásakor, hogy bátorsággal ismertessem meg az evangélium titkát, amelyért követséget viselek láncok között, hogy bátran szóljak arról, amiképpen szólanom kell.” (6, 19-20)

Ebből kitűnik, hogy ismerte a gyávaságot is. Kéri, imádkozzanak azért, hogy bátran tudja elmondani, és ne úgy, ahogy e nélkül mondaná. Félszegen, félénken: jaj, bocsánatot kérek, hogy vagyok, és keresztyén merek lenni, és egyáltalán efféléket bátorkodom neked mondani. — Nem így, hanem úgy, hogy Isten rajtam ezzel segített, ebből hozott ki, eddig ide segített el, remélem tovább is visz ezen az úton. Ez az út előtted is nyitva van. Teljes meggyőződéssel, bátran. És adjon nekem szót, amikor kinyitom a számat.

Itt érdekesek az igeidők az eredeti szövegben, előbb kinyitom a számat, és utána adja bele a szót. Tehát nem mindig van előre megfogalmazva a mondanivaló, de van bátorságom elkezdeni, bízva abban, hogy Ő fog adni szót a számba. Ez a bizonyságtevő szolgálat egyik fundamentuma, hogy ennyire rábízom magamat arra, aki engem küldött, és ennyire szeretem azt, akihez éppen most küldött. Tőlem semmit nem vár, csak azt: legyek készen. Bízzam benne.

Ezért igaz ám az is, hogy a legszerényebb bizonyságtétel is megerősíti a bizonyságtevőt. Visszahat ránk az, amit mondtunk, ha az valóban ige. Olyan sokszor tapasztaljuk, hogy nem mi találtuk ki, nem az én nagy eszemben fogant meg, hanem Isten adott szavakat a számba, gondolatokat a fejembe, adott erőt azoknak a szavaknak, és tette azokat igévé és munkálkodott általa emberek életében.

Végső soron az Istenbe vetett bizalmunkat vizsgáztatja, hogy merjük végezni ezt a szolgálatot, vagy nem. Tehát a hogyanra az egyik válasz ebben az igében: készen. Legyek mindig készen, hogy használhasson, és engedjem, hogy Ő munkálkodjék általam.

A másik, amit említ: szelíden és tisztelettudóan. Nem gőgösen. Nem fölényesen, mintha a bizonyságtevő bármiben különb lenne, mint a másik. Van neki valamije, ami a másiknak még nincs, például az evangélium, annak az ismerete, az abban való hit, de ez nem az ő érdeme … Ő is megajándékozott. Ezért igaz az, amit valaki egyszer úgy mondott, hogy mi az evangélizáció? Az, hogy az egyik koldus megmutatja a másiknak, hol lehet kenyeret kapni. Én már kaptam kenyeret, de ugyanolyan koldusként kaptam, mint amilyen koldus te vagy, testvér. Gyere, ha engeded, karon foglak, elmegyünk együtt oda, ahol kenyeret lehet kapni, meg még mást is hozzá. Még életet is, ami egy életre megelégít és nem fog elfogyni soha.


Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük