A dicsőítés szíve

Isten, aki megteremtette a beláthatatlan világegyetemet és aki betört a mi személyes világunkba, amikor meghalt a kereszten a bűneinkért – nos Isten az, akit meghívunk, hogy magasztaljuk ma. Nem csoda, hogy Dávid csodálkozva kérdezte: „Micsoda az ember, hogy gondod van rá?” (8. zsoltár) Uram, mi a te jelenlétedben vagyunk és egyedül a te kegyelmedből és irgalmadból vagyunk itt. Az is a te irgalmad kegyelmed hogy egyáltalán dicsőíthetünk. A keleti bölcs azt mondta: „Láttuk az ő csillagát keleten és elfogadtuk a meghívását. Azért jöttünk, hogy magasztaljuk őt.” (Mt 2:2) Az Isten jelenléte emberré lett Jézusban és a bölcs találkozott Vele a dicsőítésben.
Mikor volt, hogy legutóbb dicsőítettél? Nem csak „részt vettél” a dicsőítésben, hanem dicsőítettél. Többed volt, mint az emelvény, mint az énekesek, mint a prédikátor – egy audienciád volt, egy találkozásod Istennel. Dicsőíteni őt a legfontosabb dolog, amit tenni tudunk – a dicsőítés az, amiből minden más kinő (szolgálat, evangélizáció, misszió stb.) Milyen gyakran találkozol az élő Istennel, személyesen vagy közösségben?
A DICSŐÍTÉS FÓKUSZA: MAGA ISTEN
Sokféle személyes háttérrel, sokféle dicsőítési stílussal és móddal gyűlünk össze, hogy magasztaljuk a mi Urunkat – de ha a célt nem tévesztjük szem elől, hogy tudniillik mi Istent ünnepelni jöttünk össze, akkor ezek a különbözőségek egységgé olvadhatnak. Olyan ez, mint a máglya, amelynek a sokféle gallyait mi hordjuk össze, de a tűzben eggyé lesznek azok, és amely körül sokféle életünkkel mi énekelünk, de a lángot és meleget Isten adja. Nem azért melegszünk, mert a mi ágaink a legszárazabbak vagy mi gyűjtöttük a legtöbb fát – hanem mert ég a tűz!

Az igazi dicsőítés kincsként őrzi Isten jelenlétét. A keresés jöhet a kétségbeesésből. Jöhet az örömből és a gyönyörűségből. Jöhet a közösség őrjítő szükségéből. De a motivációt tisztán kell őriznünk: kívánjuk a jelenlétedet, Urunk!
Dicsőítés nem történik az Istenre való fókuszálás nélkül. Énekeket énekelünk, hogy elkezdjünk Rá gondolni. Imádkozunk, hogy elkezdjünk Rá gondolni. A prédikáció azért van, hogy minket „Isten-tudatossá” (nem öntudatlanná=nincs eszméleténél) tegyen. Éneklés, imádság egy szóló meghallgatása, egy igehirdetésre figyelés mind dicsőítő szolgálatok. Ezek nem tesznek minket automatikusan dicsőítővé. Énekelhetsz úgy, hogy az értelmed vagy a szíved kilométerekre van. Mi talán imádkozunk, te meg talán a karácsonyi menüt tervezed. Én mondjuk prédikálok, te pedig körbeutazod a Földet gondolatban vagy épp elszundítasz. Nincs kifejezetten olyan cselekvés, amely garantálná, hogy mi dicsőítünk. A dicsőítés egy Isten-tudat mindezen dolgok közepette. Nincs más, aki hasonló lenne Hozzá. Tartozunk neki azzal, hogy magasztaljuk.
Mi nem dicsőítünk valamiféle formát – mi Istent dicsőítjük. Mi nem dicsőítünk stílust. Istent dicsőítjük. Nem dicsőítünk tevékenységeket. Istent dicsőítjük. Az igazi dicsőítés az, amikor dicsőítjük Őt azért, Aki Ő. Ez az Ő magasztalása.
Sokszor mi nem dicsőítőket „hozunk létre”, hanem nézőket, akik sok esetben híján vannak bármilyen Istennel való találkozás emlékének. Sajnos sokszor fogyasztókként közelítjük meg a dicsőítést. A fókusz „az én tapasztalatom”-on van. Szóval azt mondjuk, „Jaj nekem; csinálj már valamit, ami felkelti a figyelmemet: nevettess meg, hatódjak meg, tegyél érzelmessé” stb. Olyan mint egy filmet nézni, meghatódni és utána kritizálni azt.
El tudod képzelni az izraelitákat, frissen szabadulva 400 évi rabszolgaság kötelékéből, azzal a sokkal, amit Isten jelenléte és munkája okozott, miközben ezt mondják: „Nem szeretem annak az éneknek a tempóját.” „Hogy lehet, hogy már nem használják azt a lantos éneket?” „Tudod, én nem szeretem, amikor Mózes vezet, adniuk kellene Áronnak egy esélyt.” „Mind ez a füst és rázkódás – túl szabályos – én a lazát szeretem” „Minden elég jó volt, kivéve Mirjám táncát – nem gondolom, hogy ilyen dolgoknak a dicsőítés részeinek kellene lenni.”
A Szentírás inkább azt mondja, hogy ők telve voltak félelemmel, tisztelettel és csodálkozással, mert ezek között a volt rabszolgák között ott volt a szabadítás Istene.
Ha te csak néző vagy, akkor nem dicsőítesz. Ha te csak egy kritikus vagy, akkor nem dicsőítesz.
Azok közülünk, akik vezetnek, nem akarnak többet, mint vezetni téged a dicsőítésben és elmozdítani a zavaró dolgoktól, amelyek távol tartanának a dicsőítéstől. Tartozunk Istennek azzal, hogy a legjobbat adjuk magunkból, amikor összegyűlünk. Kívánnám, hogy a mikrofonok mindig működjenek. Hogy minden hang jól legyen. Hogy senki ne sétálgasson a dicsőítés alatt, még vécére se kelljen kimenni. De néhány zavaró tényező mindig lesz. Nekünk magasabbra kell néznünk.
John Donne írta: „földre vetem magam a szobámban és szólítom és hívom Istent és az ő angyalait közelebb és amikor ott vannak, elhanyagolom Istent és az angyalait egy légy zümmögése miatt.”

Harcolnunk kell a zavaró tényezőkkel. Ha a figyelmünket jobban elköti egy forma, mint Isten, az mindig zavaróvá válik.
A dicsőítésvezetőknek dicsőíteniük kell. Imádkozunk azért, hogy Isten tegyen képessé erre minket, még mielőtt kiállunk. Ha nincs elég basszus, ha a keverés nem jó, ha úgy viselkedsz, mintha legkevésbé sem érdekelne, minden mozdulat, ami a pódiumon látható, könnyen zavaróvá válhat. Vajon mi dicsőítünk vagy ti minősítetek minket?
Dicsőítés nem történik Isten jelenlététől távol és a vele való találkozás nélkül. És jó, ha nem felejtjük el: nincs nagyobb zavaró tényező, mint a saját szívünk – azt kell tehát tisztán és Istenre fókuszálva tartani.
A DICSŐÍTÉS VISSZHANGJA
Tud-e dicsőíteni egy olyan ember, aki nem hall, nem lát vagy nem tud letérdelni? Igen. Menjünk beljebb. Ha dicsőítés történik, ott a megfelelő válasznak kell lenni Isten felé. Dicsőítés akkor történik, amikor Isten jelenlétében helyes válaszokat adunk Istennek. Vannak közös dicsőítéseink, de ez a közös mindig a megannyi „privát” dicsőítés összesűrítése. Csak abból lesz közösségi dicsőítés, ami az egyes személyek szívében történik ott a teremben. A dicsőítés egy valóságos tapasztalat arról, hogy a szívem vágyódik Isten után, hogy szellemileg megelégedek a jelenlétében, ünneplése annak, hogy mit tett Krisztus értem, deklarálása annak, amire ő méltó.
Fel kell készülnöm a dicsőítésre. Te felkészülsz egy meccsre. Felkészülsz egy termékbemutatóra. Felkészülsz a vakációdra. A kórus próbál. A dicsőítő csapat felkészül. Én is felkészülök. Fel kell készítenünk magunkat a dicsőítésre.
Koncentrálj minden percben arra, hogy Isten jelenlétében vagy. Ne várj arra, hogy valami megragadja a figyelmedet. Mondd meg az Úrnak, hogy te teljesen jelen vagy, teljesen figyelsz, hitet vallasz, reagálsz – a dicsőítő szolgálat idejének minden percében.
De nincs dicsőítés, ha a szív nem helyes. Úgy tudjuk gondolni, hogy a zene jobb minősége, az éneklés jobb minősége, a prédikáció jobb minősége, jobb dicsőítést eredményez. A dicsőítés minősége és őszintesége a szívből ered. A dicsőítés értéke a mi személyiségünkön alapul. Van dicsőítő szívünk? A keleti bölcseknek volt. Heródes ugyanazt a szót, a „dicsőítés”-t használta, de gyilkosság volt a szívében. Ha megtalálta volna a a gyermeket, noha Isten jelenlétében lett volna, nem dicsőítette volna. Ha te nem dicsőítesz, ne légy túl gyors megítélni a környezetet. Ellenőrizd le a saját szívedet. Istent jobban érdekli a szívünk állapota, mint a tevékenységek, amiket érte teszünk itt. Nem számít, hogy mit teszünk, vagy mit hozunk, ha a szívünk nem megfelelő neki.
Hogyan mernék az Ő jelenlétébe jönni anélkül, hogy megbánnám és vallanám a bűneim. Hogyan mernék jönni alázat nélkül (nincs semmi jogom ebben a helyzetben lenni Krisztus vére nélkül). Hogyan jöhetnék anélkül, hogy áldanám Őt azért, Aki és örvendeznék a szabadításának, bocsánatának, szeretetének stb.
Amikor a szívünk válaszol Istennek, akkor az egész testünk teheti. Az igazi dicsőítés alázatossá teszi a szívet és leggyakrabban a büszkeség az, amely megakadályozza a kifejezésünket. Nem pártolom a csuklógyakorlatokat a gyülekezetben. Kedvelem a gyermeki szabadságot és önkifejezést a dicsőítésben. De van helye a méltóságnak is. A tapsolás rendben van? Igen, ha nem egy ember megtapsolása vagy válasz egy szórakoztató műsorra, hanem Istent dicsérő szívből jön – hiszen ez is az öröm, a hála egyik kifejezése. A térdelés helyénvaló? A fej lehajtása? A kéz felemelése? A Szentírásban ez az imádság egyik pozitúrája (Zsolt 28:2, 1Tim 2:8) ez a dicséret kifejezése (Zsolt 63:3-4). Az „ámen”-mondás rendben van? Nem kell olyan módon kifejezni magunkat, hogy valaki másnak, de amikor a szívünk érintve van, ki akarjuk fejezni az valahogy, valamilyen módon.
A dicsőítés Isten ajándéka nekünk, mi áldásunkra és javunkra tervezve. Amikor dicsőítünk, visszaadjuk neki a dicséretet, hódolatot, a kincseinket (ahogyan a keleti bölcsek adták az aranyukat, tömjénjüket és mirhájukat – Mt 2:11)

Eredeti cikk: A Heart for Worship

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.